Guth Holda: Hogyan került először kapcsolatba a bábművészettel?

Gyurkó Henrik: 1950-ben a diósgyőri gépgyárban végeztem és dolgoztam géplakatosként, ahol az '50-es évekre jellemzően egy kultúrcsoport működött, illetve a Lenin Kohászati Művek egy bábcsoportot, sőt bábszínházat is fenntartott, ahol minden hétvégén rendeztek előadást. Én a kultúrcsoportban játszottam. Egy alkalommal a kultúrcsoport vezetője felkért, hogy ugorjak be egy bábszínházi darabba helyettesíteni. Kiderült, hogy a Három kisgida című darabból a farkast játszó kollega, illetve amatőr játékos megbetegedett. Az előadást azonban nem akarták lemondani, mert minden jegy elkelt. Így kerültem bele az előadásba. Életemben akkor játszottam először farkast, és utána legközelebb talán tíz éve itt a Budapest Bábszínházban. Farkas nem került az életemben többet a kezembe. Ezen az első élményen keresztül megszerettem a bábszínházat. Amatőrként később játszottam egy darabban pulikutyaként. A jegyszedő, Balogh György figyelte az előadást. Miközben jegyeket árusított, megkérdezte, hogyan tanították be azt az apró jószágot. Sosem felejtem el, valóban pulikutyát varázsoltam a színpadra.

Abban az időben, ha valakiről úgy vélték, tehetséges, rögtön beiskolázták. Magam is jelentkeztem a főiskolára, többször is. Nem vettek föl, de elküldtek bábtanfolyamokra. Szegeden és Csepelen szerveztek kéthónapos tanfolyamokat, amelyek keretében profi bábszínészek tanítottak, oktattak, akikkel aztán tíz évvel később, 1960-ban találkoztam itt a bábszínházban mint neves művészekkel. Többek között Havas Gertrúdra és Bölöni Kiss Istvánra gondolok, akik sajnos szerencsétlenség áldozatai lettek. Szénmonoxid-mérgezésben haltak meg a lakásukban egyik éjszaka. Előző nap, húsvét első napján még együtt játszottunk itt, a színpadon, másnap reggel már nem jöttek. Kiemelkedő oktatók, tanítók voltak, de Kemény Henriktől kezdve, dr. Szilágyi Dezsőn át, aki elméleti oktatásokat tartott, sok olyan nevet említhetnék, akikkel utána itt az Állami Bábszínházban találkoztam. Mondhatom, hogy szinte elsőként hívtak, amikor az '56-os események után dr. Szilágyi Dezső személyében új vezető került a színház élére, aki színészképzést tervezett megvalósítani. A főiskola akkor még nem képzett színészeket. Épp egy harmadik rostán estem ki a főiskoláról, azonban – miután ismertek a bábos kollégák – szívesen láttak köreikben. Nevezetesen a Manókát alakító Kiss István, és a Mazsolát játszó Havas Gertrúd karoltak fel. Később, amikor a tévében együtt játszottunk már, magam a Menyus mackót alakítottam.

Guth Holda: Milyen módon valósult meg az oktatás és a tehetséggondozás? Ösztönözték és támogatták a tanulást intézményi szinten is?

Gyurkó Henrik: A főiskola kezdetben nem képezte a bábszínészeket, mivel nem volt rá lehetősége. A minisztérium végül úgy járult hozzá a képzési program kialakításához, hogy a főiskola nyújtja az elméleti oktatást, a gyakorlati oktatás megvalósítására azonban csak a bábszínházban nyílt lehetőség bábos szakemberek közreműködésével. Ilyen formában indult el az első színészképző tanfolyam, aminek szerencsésen tagja lehettem. Engem ugyanis már '59-ben hívott és szerződtetett az igazgató. Tulajdonképpen 1960. február 1-jétől vagyok az intézmény tagja. Szeptemberben indult az iskola, de már gyakornokként szerződést kötöttek velem, hiszen amatőrként régi bábosnak számítottam.

Rögtön szerepeket kaptam. Az első főszerepem a Ludas Matyihoz köthető, melyet 1960. június 4-én mutattunk be Kende Márta rendezésében.¹ A darabot a Magyar Televízió, az óriás kamerákkal kivonulva, élőben közvetítette. Az évek során nagyon sokáig repertoáron maradt a Ludas Matyi, nem sokkal a televíziós közvetítés után megkezdődött az előadások vidéki turnézása is. Megközelítőleg kétezerszer játszottam a címszerepet, újabb és újabb felújításokban.

Guth Holda: Mennyiben határozta meg művészetét és későbbi pályáját a Ludas Matyi? Milyen mértékben nyomta rá bélyegét művészetére és későbbi pályájára ez a sokat játszott főszerep?

Gyurkó Henrik: A Ludas Matyi szerepének köszönhetően kiderült, hogy elsősorban a hősszerelmes szerepek illenek hozzám. Tulajdonképpen nagyon egyszerű egy hősszerelmest játszani, csupán őszintének kell lenni. Amikor a Hamupipőkének szerelmet vallunk, akkor tényleg szeretni kell Hamupipőkét. Ilyen egyszerű. Ha őszintén mondjuk, hogy „nagyon szeretlek", elhiszi a gyermek is. Mint ahogy a Ludas Matyiban komolyan vette, hogy sír a Ludas Matyi, amikor megverik.

Ezzel kapcsolatban emlékszem egy kedves történetre. Előadás után bejött egy gyerek a szüleivel vagy tanárával, és megkért, hogy mutassam meg neki azt a bábut, amelyik sírt. Elővettem hát, majd így szóltam: „Itt van, ez a Ludas Matyi, aki sírt." A gyermek azonban erősködött, hogy azt a bábot szeretné látni, amelyiknek folytak a könnyei. Elhitte, hogy a báb valóságosan könnyeket ejtett. Az a lényeg tehát, hogy őszintén játsszunk. A gyermekek a legkisebb hamisságot is megérzik, tehát ott nem lehet csak úgy ledobni a bábot, és játszani valamit. A felnőtt is nagyon hamar észreveszi, ha nem teszi magát oda a színész, a gyermek pedig egy pillanat alatt el is kezd beszélgetni, nem figyel oda. Ha nem őszinte az előadásmód, a legelső, amit meg lehet figyelni a nézőtéren, hogy a legkisebbek elkezdenek zsibongani. Abban a pillanatban már elengedte a színész a gyerekek kezét, elveszítette a közönségét. Ha minden rendben, és persze feltételezzük, hogy jó a rendezés is, egyedül a színészen múlik a siker.

Nos, ezért csodálatos a színházművészet, mert a pillanat és az elmúlás művészete. Megismételhetetlen, egyszeri és mindig más. Ahogy mondani szokták, ugyanabba a folyóba csak egyszer lehet belépni. Minden előadás különböző, de mindet ugyanúgy meg kell élni, őszintén végig kell játszani. Előtte fontos elmélyülni, gondolkodni az alakítani kívánt hős karakterén, hogy ne csak szövegfelmondás legyen az előadás, hanem valóban tudjunk azonosulni a szereppel. A néző ugyanis rögtön észreveszi, megérzi, ha nem őszinte a játék. Nem tudja megfogalmazni, csak egyszerűen már nem követi a színészt, nem él együtt a témával. Már pedig ez a célunk, főleg a gyerekműsoroknál.

Guth Holda: A Lenin Kohászati Műveknél kikből tevődött össze elsősorban a közönség?

Gyurkó Henrik: Elsősorban gyerekdarabokat játszottunk, nyilvánvalóan a kornak megfelelő stílusban. Akkoriban még a Traktor Kata volt a repertoáron, illetve ehhez hasonló mesék. A politika beleszólt, gyakran választási műsorokat is készítettünk. Az előadott történetek általános üzenettel, mondanivalóval bírtak. Például a Vitéz László-játék azt az üzenetet közvetíti, hogy a gonoszt mindig le kell győzni. Nem csak l'art pour l'art módon verekszik Vitéz László. Vitéz Lászlónak szurkolnak a gyerekek, hogy legyőzze a gonoszt. Tulajdonképpen a néző észreveszi, hogy az előadással való azonosuláson keresztül a benne lévő gonosszal szemben indít harcot, amit neki kell legyőznie magában. A darab segítségével legyőzi és átéli, hogy jobbá lett, mert Vitéz Lászlóval azonosult a játék során. Ez egy csodálatos élmény. Ezt a szerepet szintén sokszor játszottam, Kemény Heni barátommal felváltva is. Hosszú ideig a színházunk tagjaként részt vett a műsorunkra tűzött vásári bábkomédiákban.

Egy időben az Oktatási Minisztérium is szorgalmazta a bábszínházak előadásait az ún. tájolás keretében. A minisztérium célul tűzte ki, hogy a műfajt megszerettesse, megismertesse az ország közönségével. Ehhez művészileg elfogadott előadásokra volt szükség, komoly, rendes hangtechnikával, világítással. Képzőművészek vettek részt a programban, például Bródy Vera, aki hála Istennek még él, jelenleg 93 éves. Egy örök fiatal képzőművészünk. Munkácsy-díjas és egyéb kitüntetésekben is részesült. Franciaországban él, Párizsban, már évtizedek óta. A Sorbonne egyik professzorához ment férjhez, Armand-hoz, aki szintén kiváló ember volt. Egy alkalommal a Vitéz László című darabot vittük Párizsba, így meg kellett tanulnom franciául az előadás szövegét.² Bródy Vera férje konzultált velem, hogy a kiejtésem is megfelelő legyen. Kimentünk a fesztiválra, és elkezdtük az első előadást. Előjöttem a nagy késsel, mint Vitéz László, föltettem a ládára, majd megkérdeztem franciául, kést látnak-e a kezemben. „Igen az egy nagy kés!" – válaszolták a gyerekek magyarul. Kiderült, hogy a nézőközönség többsége magyar gyermekekből állt. Nekem meg végig kellett játszanom franciául az egészet. Nos, ilyen történetek estek meg velem az életemben.

Sok kedves történetre emlékszem. A Fából faragott királyfit rengetegszer játszottuk, ami szintén csodálatos élményt nyújtott.³ Bartók zsenijét megélni fantasztikus a bábjátékosnak is, nemcsak a nézőnek. Bízom benne, hogy a játékom mindig őszinte volt. Tulajdonképpen az volt a színházunk és Szilágyi Dezső célja, hogy ezekkel a műsorokkal, zenés darabokkal, illetve a klasszikus mesékkel zeneszeretetet és értéket közvetítsünk. Indiában sokszor játszottuk például a János vitézt, Petőfi remekét. Szilágyi Dezső dramatizálta bábszínpadra. Magyarul játszottuk, de angol nyelven a narrátor lefordította és összefoglalta a történetet. Ez technikailag úgy zajlott, hogy egy-egy jelenetet lejátszottunk, melynek a történetét előzetesen vagy a jelenetet követően pár szóban összefoglalták. Érdekes tapasztalat volt, mert még az utólagos fordítás esetében is éreztük, hogy a néző reagál a látottakra. Bár a szöveget nem értették, a történet és a mondanivaló nyilvánvaló volt, az üzenetet egyértelműen befogadta a közönség.

Guth Holda: Nem okozott a beiktatott narráció a színpadi előadásban és a befogadásban törést vagy akadályt?

Gyurkó Henrik: De, biztosan így van. Miután azonban nemcsak Indiában, hanem nagyon sokfelé jártunk külföldön, meg tudom erősíteni, hogy mindenhol általánosan elterjedt ez az eljárás. Például A katona történetét is játszottuk Sztravinszkijtól, melyben szöveges részek is szerepelnek, nemcsak zene.⁴ A narrátor rendszerint összefoglalta az adott nyelven a történet lényegét, amely tulajdonképpen már magából a játékból is kiderült. A néző összekombinálta a játékot, a látványt és a zenét.

Guth Holda: A gyerekeknek volt türelme végighallgatni a narrációt, annak ellenére, hogy a történetből szinte mindent értettek?

Gyurkó Henrik: Persze. Előfordult, hogy a narrátor az események közben mesélte el a történetet, ha nem zavarta a szöveg a játékot. Ezt patikamérlegen határozták meg. Nem volt egyszerű elkészíteni ezeket a műsorokat. Akkoriban azonban kuriózumnak számított szöveges darabot külföldre vinni. A Háry János szintén egy örökbecsű darab.⁵ Kodály zenéje valami fantasztikus, és ismert is nagyon sokfelé. Ha előzetesen összefoglalják egy felvonás előtt, miről szól a történet, tudja követni a közönség, még ha nem is ért minden egyes szót. A néző kombinál, és szépen eggyé olvad az egész. Egy alkalommal például, a Színházi Világfesztivál keretében Avignonban játszottuk a Háry Jánost. Abban az évben egyedül ez a produkció képviselte a bábszínház műfaját. A világ legnagyobb bábszínházának számítottunk. Az avignoni Operaház színpadán játszottunk, egy igazi klasszikus színházban, teltház előtt. Tizenhét függönyünk volt előadás után. Persze ez öndicséretnek hat, de egy ilyen esemény egy színház életében jelentős sikernek számít.

Külföldi útjaink során megfordultunk Regensburgban, Firenzében, Rómában, az NDK-ban, Indiában, Kínában, Japánban és Egyiptomban. Beckett Jelenet szöveg nélkül című művét Kodály és Bartók zenés darabjai mellett mindenhová elvittük külföldre is.⁶ A zene nemzetközi nyelv, ahogy a bábpantomim is, a baletthez hasonlóan. A bábszínházban létre tudunk hozni egy álomvilágot, ami szinkronba kerül a zenével. A néző gyakran el is felejtkezik arról, hogy milyen zenét hall, egyszerűen csak emóciókat kap a lelkébe a zenén keresztül. Megkapja azt a mesét, amiről tulajdonképpen a zene szól. Sokan önmagában nem értik a zenét, ezért ódzkodnak Bartóktól. De a látvánnyal együtt élménygazdaggá válik a zene is. Közel egy hónapig jártunk Olaszországban, az előadásainkkal rengeteg várost bejártunk.⁷ Nekünk kellett felépíteni és előkészíteni mindent, ami megterhelő, de akkor még fiatalok voltunk és misszióként fogtuk fel a turnékat. A műszaki szakemberek, világosítók szintén művészek, részesei a darabnak, akik együtt lélegeznek és mozognak a bábszínészekkel. Az Aventures Ligeti György zenéjével szintén nagy sikert aratott külföldön.⁸ A ruhák szimbolizálták a férfi és női szereplőket, hátulról mozgatott fekete színházas technikával. A kispolgár hét főbűnében szintén játszottam.⁹

Guth Holda: A külföldi szereplések alkalmával nyílt lehetőségük az előadás előtt többször is próbálni az idegen színpadon?

Gyurkó Henrik: Persze, mindig volt lehetőségünk próbálni. A fából faragott királyfit többet próbáltuk, mint játszottuk. A darabban két olyan jelenet van, ahol nyolc fenyőfa táncol egy zenei részben. Az erdő egyszer a királylánynak, egyszer a királyfinak segít, vagy éppen ellenáll a mesében. A fenyőfák hol a királylányt nem engedik a fiúhoz, hol pedig a királyfit a kedveséhez. A jelenetben a nyolc darab óriás fenyőfának, melyek közül mindegyik három méter hosszú a paraván fölött, milliméterre pontosan együtt kell mozognia. Ettől lesz sikere a darabnak. Ha valamelyik is ide-oda leng, megszűnik a varázs. Nos, ez fizikailag is egy nagyon komoly igénybevétel. A színésznek erő kell ahhoz, hogy a háromméteres fát egy rúdon tartva a paraván alatt mozgassa, miközben folyamatosan együtt kell fordulni, dőlni. Ezeket a faharcokat minden egyes előadás előtt többször próbáltuk, mint bármelyik másik jelenetet. Ha megérkeztünk valahova külföldön, felépítettük a színpadot. Kipakoltuk a ládákat, előszedtük a felszereléseket, rekviziteket, játékkészletet. Utána magunkat is be kellett próbálni és trenírozni ahhoz, hogy az előadáson minden gördülékenyen menjen. Megérte a fáradságot, mert sokszor megkaptuk a nyíltszíni tapsot egy-egy faharc után.

Guth Holda: Ha egy kicsit visszakanyarodhatunk még a kezdetekre, ki fogta össze a Lenin Kohászati Művekben a bábcsoportot?

Gyurkó Henrik: A Lenin Kohászati Műveknél Balogh Sándorné verbuválta össze a bábegyüttest. Eredetileg iparművész volt, aki kiérdemelte a népművészet mestere címet is, majd később vált amatőr bábossá. Elsősorban abban az időben az MNDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) fogta össze a kultúrcsoportokat. Lassacskán a nagy üzemeknél megjelentek hasonló kezdeményezések, melyek számára Miskolcon a Lenin Kohászati Művek vagy Diósgyőrön a Diósgyőri Gépgyár anyagi háttere biztosította a lehetőségeket, hogy tényleg színvonalas színházak alakulhassanak. A politika is szorgalmazta az ehhez hasonló tevékenységet, és a kultúra terjesztését, mint ahogyan most a futballt szorgalmazza elsősorban. Színjátszó csoportok, énekkarok működtek, hogy a nemzeti közösség újból összeálljon. Tulajdonképpen a bábozás elterjedése is a felszabadulást követő évekre tehető. Hiszen akkor a politika ebben sok pozitívumot látott. A sok elkallódott gyereket a háború után össze kellett fogni. Fontos célként határozódott meg a nemzet összefogása. Nos, így kezdődött számomra a bábművészet.

1960-ban kerültem a bábszínházhoz, ahol rengeteg sikert megéltem. Azok közé tartozom, akik elmondhatják, ha az életemet ezen a pályán újra kellene kezdeni, akkor sem kívánnék mást. Szerencsésnek tartom magam. A bábszínházhoz és a színházművészethez ötven százalékban szerencse is szükséges, és persze ki kell használni a lehetőségeket. Ha valakinek megvan az érvényesüléshez a tehetsége, a szerencse is mellé szegődik. Úgy érzem, hogy a bábszínházi társulatban megtaláltam a helyemet. Mindig nagyon szerettem a munkatársaimmal és a neves színészekkel együtt dolgozni. Ma őszinte hálával emlékszem rájuk vissza. Bár az akkori társulat olyan személyekből állt, akik azelőtt soha nem báboztak életükben. Csupán azért lettek bábszínészek, mert a háború után nem akartak vidékre menni. Úgy vélekedtek, egy-két évet kibírnak a bábszínháznál, ami addig is megélhetést biztosít. Ám a legtöbbjük itt ragadt, mert úgy megszerették, mint én az '50-es években az amatőr bábszínházat Miskolcon. Ez egy csodálatos műfaj, rengeteg lehetőséget nyújt színésznek, nézőnek egyaránt, és egyben a művészetek összefogója. Zene, képzőművészet, tánc ebben a műfajban mind összefonódik, ezen keresztül jön létre a bábművészet, ami csodálatos.

Guth Holda: Sokat tudott abból profitálni, hogy volt már amatőr bábszínházi, illetve bábjátékos tapasztalata?

Gyurkó Henrik: Hát, igen. Ugye az említett tanfolyamokon az ötvenes években szerencsére kiváló szakemberek oktattak. 1951-ben Szegeden töltöttem egy hónapot, majd 1953-ban Csepelen vettem részt tanfolyamon, valamint Tokajban, ezek mindig új inspirációt és motivációt adtak. Tehát komoly szakmai képzésben lehetett részem. Természetesen a kétéves színészképző még jelentősebb mértékben járult hozzá fejlődésemhez. Szerencsém volt, hogy Vámos László lett a színészmesterség tanárom, és a főiskola legjobb tanárai tanítottak bennünket. Az öltözőben megvan még az 1962-ben végzett osztály tablójából egy részlet, egy pár fotó már hiányzik belőle, de összesen tizenheten végeztünk. Néhányan közülük Kossuth-díjasok lettek, úgyhogy tényleg nagyon sok szépet kaptunk akkor is, és kapunk azóta is ettől a színháztól.

Guth Holda: Korábban a Lenin Kohászati Művekben vagy amatőr bábjátékosként milyen darabokat játszottak elsősorban?

Gyurkó Henrik: Hát elsősorban gyerekmeséket, mint A három kisgida, A három kismalac története, illetve hasonló alapmeséket. A három kisgida azért nyújtott maradandó élményt, mert ez volt az első darab, amelyben játszottam. Persze voltak akkoriban didaktikus mesejátékok is, melyeket játszanunk kellett, például a Traktor Sára vagy Klára. A mondanivalója alapján a nőknek is traktorra kell ülni. Véleményem szerint a didaktikus, politikai felhangú, vagy direkt politikai magyarázatú történetek bevonása a repertoárba rossz irány a művészetben.

Guth Holda: Célja volt a bábszínháznak akkoriban, hogy tükröt tartson a társadalomnak, vagy reflektáljon a társadalmi környezetre?

Gyurkó Henrik: Tulajdonképpen minden előadás tükröt tart a társadalomnak. A Vihar című előadásban, melyet Garas Dezső rendezett, ugyanő játszotta a főszerepet is a bemutató után még körülbelül tíz előadás erejéig.¹⁰ Ezt követően én vettem át a Prosperót. Korábban, amíg Garas volt Prospero, a szerelmes ifjút játszottam a darabban. Később, amikor más dolga akadt, elhagyta a színházat, így kerültem Prospero szerepébe. Tulajdonképpen a Shakespeare-darabok mindegyike tükröt tart a társadalom elé. Minden színházi előadásnak az a lényege, hogy tükröt tartson a nézőnek és reflektáljon az élete történetére. Egy-egy jelenet azért születik meg a színpadon, hogy ne didaktikus módon, hanem tükröt tartva tanítsa a nézőt. A befogadónak a színházi élmény alapján észre kell vennie a saját környezetében lévő visszásságokat vagy éppen ajánlott, követendő mintákat. A Diótörő vagy a Misi mókus vándorúton szintén tükröt tart.¹¹

Misi mókus, aki útnak indul Afrikába, hogy megszerezze az eleséget, amit a gondatlansága miatt elloptak, felelősségre és felelősségvállalásra neveli a gyerekeket. Becsületbeli ügynek és kötelességének tartja, hogy helyrehozza hibáját. Egy direkt magyarázat túl didaktikus lenne a gyermekek számára, és nem is érné el a célját, ha pusztán elmagyaráznánk, hogy kell helyrehozni egy rossz döntést. A darabban Misi mókussal együtt követik és élik át az eseményeket, az élmény ugyanakkor bekerül a tudatalattiba, és később majd eszükbe jut. Hát ez a tükörtartás, és minden mesének, a Hófehérkének, a Hamupipőkének is ez a lényege. A Grimm-mesékben meglehetősen sok gonoszság szerepel, de azt úgy dramatizáltuk, hogy ne a gonosz kerüljön előtérbe. A jót és a rosszat szükséges párhuzamba állítani, de mindig a jónak kell dominálnia, ami mellé oda tud állni a néző. Mindenkiben benne van a gonosz is, meg a jó is. Ezek a történetek pont abban segítenek, hogy mindig a jóval tudjunk azonosulni, hiszen végül a jó győzedelmeskedik.

Guth Holda: Nyilván ez visszahat arra is, aki játszik. Az Ön világnézetét vagy a látásmódját mennyiben befolyásolta a bábszínház, vagy mennyiben segített esetleg bizonyos problémák legyőzésében?

Gyurkó Henrik: Valószínűleg családi hagyomány, vagy onnan hoztam, hogy alapvetően pozitív beállítottságú ember vagyok. Apa nélkül nőttem fel, nevelőapám volt, félig-meddig nagyanyám és anyám nevelt, de hát anyám dolgozott. Nagyanyám tizenhárom gyereket szült, abból nyolc felnőtt maradt meg, mellettük nevelkedtem. 1935-ös születésű vagyok, így az első világháború utáni vidéki városra jellemző politikai és életviszonyok nyomták rá bélyegüket a mindennapjaimra, gyári munkások között nőttem föl. Nyilvánvaló, hogy annak a környezetnek a kisugárzása hatott rám. De a legkisebb morzsát is meg kellett becsülni, mert a részből tevődik össze az egész. Ez egy olyan mondás, ami akár életstílussá is válhat. Mindent meg kell becsülni, a legkisebb dolgot is, ami pozitív, és azt kell kibontani és példaként állítani mások elé. A színházművészetben egy ilyen mentalitás rendkívül előnyös. Talán azért is kaptam főleg pozitív szerepeket, hősöket.

Mellesleg néha jólesett egy-egy negatív figurát is eljátszani. Az Ali baba és a negyven rablóban például a Khászim, a kapzsi báty szerepét játszottam, és nem az Ali babát.¹² Élvezettel tudtam pont az ellenkezőjét nyújtani annak, ami a személyiségemből fakadt. Viszont ezt a karaktert el kellett játszani, és végül az egyik kedvenc szerepemmé vált. Negatív szerepet kaptam Dürrenmatt Angyal szállt le Babilonba című darabjában is.¹³ Megemlíthetném még Sztravinszkij Petruskáját, amit Kiss István halála után játszottam sokszor.¹⁴ A Petruska bábszívét, ami egy csodálatos rózsa, Ország Lili alkotta. Ország Liliről a bábszínházban termet is neveztek el a közelmúltban, amivel adózni szeretnénk a nagyságának.

Ez az intézmény mindig reformer színház volt, Szilágyi Dezső sok olyan nagy művészt hívott meg, akik „B-listán" voltak. Lehetne még mesélni A bűvös tűzszerszámról, a Csilicsala csodájáról vagy a tévéműsorokról, szinkrondarabokról, a Füles mackó meséiről.¹⁵ Nemrégiben láttam a Facebookon a Füles mackó egyik karácsonyi történetét. Olyan kedves élmény volt újra végignézni, hallgatni. Abban az időben a televízióban is készültek tévéjátékok, bábszínházi előadások. A darabokat a stúdióban vettük föl, sőt néha élő helyszíneken is forgattunk, a műsortól függően. A Tücsök hegedűje például nívódíjas produkcióm lett.¹⁶ A tücsök szerepében kesztyűs bábúval kellett hegedülni, hát csodálatos bravúr volt. Két éve, a nyolcvanadik születésnapom alkalmából a kollégák nagy ünnepséget rendeztek a bábszínház ötödik emeletén. Többek között földíszítették a termet, és az egészet szalagokkal dekorálták. Minden egyes szalagra egymás után sorban fölírták az összes szerepem. Képzelje el! Több száz szerep, sorban mindenhol. Csak néztem, ezt is én játszottam, hát igen!

Guth Holda: Nagyon kedves meglepetés. Melyek a legemlékezetesebb előadásai?

Gyurkó Henrik: Jevgenyij Svarcnak A sárkány című darabja, amelyet még a régi színpadon játszottam.¹⁷ Ebben az előadásban élőben játszottam, gitároztam, énekeltem különböző songokat. A lányom három éves volt talán. Az akkoriban divatos körszakállal, hosszú hajjal jelentem meg, kicsit beates stílusban, és songokat énekeltem. Jevgenyij Svarc A sárkány című darabja politikai mondanivalóval bírt és a megdönthetetlen diktatúra szimbólumává vált: legyőzzük ugyan a sárkányt, ami közben továbbra is ott ólálkodik közöttünk. A darabban élőben játszottam a narrátort. Miután közel volt a nézőtér, kiálltam a színpad szélére. Abban az időben a Vörösmarty utcában álltak sorban a jegyekért, olyan nagy siker volt. A tinédzser lányok pedig fogták a lábam, nem akartak elengedni. A szerepem szerint viszont mentem volna tovább, így hát olykor rá kellett lépnem a kezükre, hiszen a zene folytatódott, énekelnem kellett.

A Csilicsala csodáját is játszottuk. A mesében Balogh Gyuszi mindig elkövet valami turpisságot, majd hívja Csilicsala bácsit, aki hirtelen megjelenik az iskolában, és segít Balogh Gyuszinak. Ebben a darabban szintén élőben kellett a Csilicsala bácsit játszani. Báb is voltam, meg élő szereplő is, felváltva. Amikor bementem a gyerekek közé Csilicsala bácsiként, élő nagyságban jelentem meg. A színpadon viszont átváltoztam kicsivé egy varázspálca ütésére. Onnantól már bábbal ment tovább a történet. Az élő szereplőhöz akkor maszkot kellett használnom, hiszen csak huszonéves voltam. Gumimaszkot a filmgyárban készítettek, melyhez szintén van egy izgalmas történetem. A filmgyárban lévő maszkmester jobban szerette a borocskát, mint ahogy kellett volna, és amikor készítette a maszkomat, halotti maszkot vett rólam. Ráöntötte a gipszet az arcomra, hogy a lenyomat alapján a gumimaszkot ki tudják alakítani. WC-papírból formált egy kis csövecskét, és azt dugta be az orromba. A vizes gipszet rárakta az arcomra, az összenyomta a WC-papírt, így nem kaptam levegőt. Mielőtt megszáradt volna a gipsz, már fuldokoltam, úgyhogy letéptem az egészet a fejemről. Persze leszúrt rettenetesen: „Már majdnem jó volt a gipsz, és akkor leveszed a fejedről?" „Hát – mondom, – ha nem veszem le, itt fulladok meg."

Guth Holda: Említette, hogy itt a helyszínen készítik a bábokat. Annak idején, a Lenin Kohászati Művekben milyen bábokat használtak? Kik készítették?

Gyurkó Henrik: Ott a nevezett Balogh Sándorné készítette a bábokat mint iparművész. Nevéhez fűződnek a legszebb bábok, ezért kapta tulajdonképpen országos viszonylatban is a népművészet mestere címet. Abban az időben nagy szó volt a népművészet mesterének lenni, többek között Kemény Henrik is akkor kapta ezt a címet. Halála előtt a Kossuth-díjtól kezdve a Príma-díjig minden kitüntetést megkapott.

Guth Holda: Mi volt a legnagyobb sikere, illetve mi az, amit esetleg az utókornak szeretne maga után hagyni?

Gyurkó Henrik: Az utókornak, úgy érzem, egy pár fiatal színészkollégám életébe vetett magokat hagyok, akik most is itt dolgoznak. Együtt játsszunk néha, már csak néha. Ők rendszeresen fellépnek, nagyon tehetségesek. Úgy érzem, hogy abból az őszinte hitből, amit képviselek, sikerült átadnom nekik valamit. Látom, tényleg olyan odaadással és játékszeretettel mennek a színpadra, hogy azt öröm nézni. Nagyon tehetséges fiatal színészek kerülnek ki évek óta az egyetemen végzettek közül. Az egyetem jó pár évtizede átvette a képzést. Már nem házon belül képezzük a színészeket, azzal együtt, hogy folyt párhuzamos képzés is. 1995-től már a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is folyik a képzés, de volt itt a bábszínházban is stúdió, meg a vidéki bábszínházaknál is. Hirtelen sok regionális bábszínház jött létre az országban, részben önállóan egy-egy városban, részben élőszínház mellett tagozatként, saját játszóhellyel. Ehhez sok színészre és játékosra volt szükség, akik szintén amatőrként kezdtek. A rostán sokan kiestek, nem mindenki kerülhetett be az egyetemre, véges volt a létszám ott is. Viszont az igény nagyobb volt, így átmenetig itt a bábszínházban is képeztünk színészeket. Magam is tanítottam, nem csak itt, volt idő, amikor az egyetemen is. Ezek az emlékek, úgy érzem, illetve a közösen elvégzett munkák is hatásosnak bizonyultak, ragadt rájuk érték. Sarkadi Bence nevű tanítványom például, aki a világot járja most, ráharapott a marionett játékra. Én oktattam a színészeknek a marionett játékot a tanfolyamokon és az egyetemen is, amit eredetileg Kemény Henriktől tanultam el. Az említett tanítványom nagyon sikeres és tehetséges, olyan egyéni számokkal áll elő, hogy szinte elbűvöli a nézőket. Saját maga készíti a bábokat, kiválasztja a zenéket és a koreográfiát. Párjával együtt Dél-Amerikától kezdve mindenfelé megfordult már.

Guth Holda: Melyik az a legkedvesebb bábtechnika vagy bábfajta, amivel játszik?

Gyurkó Henrik: Hát kedvenc bábtechnikát nem választanék. A legelső tulajdonképpen, ami mindennek az alapja, a kesztyűs báb. A kesztyűs báb az, amiben az ember keze benne van, így a lelkét közvetlenül át tudja adni a bábnak. Ez a magyarázat arra, hogy Ludas Matyi szeme sírt. A legkisebb, pici kis mozdulatommal, ahogy beleteszem a kezem, az érzelmeimet is közvetíteni tudom az ujjaimon keresztül, ami a bábon át kisugárzik a nézőre. Ezért érezte az a gyerek, hogy könnyezik a bábu. Természetesen a hanggal meg a színészi alakítással együtt jön létre a produktum. Nyilvánvaló, hogy nemcsak a kezem kell hozzá, hanem az egyéniségem is. A kesztyűs báb az első technika, amit mindenkinek alapvetően tudni kell, mert érzelmeket ezzel lehet a legjobban kifejezni. Minden egyéb technikához rengeteg gyakorlás szükséges, mindegyiknek ismerni kell a specialitásait. Egy marionett báb esetében idegekről van szó, a testünkben futó millió ideghez hasonlóan itt a zsinórok az idegek megfelelői. A zsinórokat csak egy irányba lehet mozdítani. Csak húzni lehet, tolni nem. Hiába tolok egy zsinórt, az nem változik semmit. A bábbal a zsinóron keresztül állok összeköttetésben. Tudnom kell, hogy például a kéz súlya mekkora, ha nemcsak felemelni akarom, hanem lendíteni szeretnék rajta, mondjuk egy ölelésnél vagy pofonnál. A technikát, miként kell húznom a zsinórt, és hogy kell meglendítenem a bábot, már csak gyakorlással lehet elsajátítani. Az a csodálatos, ha valaki azon a kis zsinóron keresztül el tudja érni a megfelelő hatást. Ha pedig nem megy úgy, akkor kisúlyozom azt a kezet inkább, vagy addig ügyködök, amíg nem úgy mozog, ahogy szeretném.

Megemlítek egy másik technikát is. Szintén alulról mozgatott, benyúlós báburól van szó a jávai vajang technika esetében, ahol egy fejmozgató szerkezeten keresztül tartjuk az egész bábut, a másik kézzel két úgynevezett csempuritot vagyis pálcát fogunk, ami a kezeket tudja mozgatni. Egy kézzel kell a két pálcát egymástól függetlenül mozgatni a koreográfiának megfelelően. Egy-egy bábtechnika sokféle mozgatási lehetőséggel bír. A speciális mozdulatokat gyakorolni kell, ez a szakma része, hasonlóan a színészhez, akinek be kell gyakorolnia a mimikát, a hanghordozást, amivel a megfelelő hatást kelti, vagy az érzelmeit kifejezésre tudja juttatni.

Guth Holda: Amikor igazgatóhelyettes volt, teljesen más perspektívából látta a színházat. Nem vonta el ez a feladatkör túlzottan a bábjátéktól?

Gyurkó Henrik: Amikor Szilágyi Dezső már kicsit rosszabb egészségi állapotban volt, megkért, hogy vállaljam el az általános helyettességet. Egyrészt azért, mert bennem nagyon megbízott, másrészt talán alkalmasnak tartott a pozícióra. Megmondom őszintén, a kérését kötelességnek tekintettem, és egyben egy szerepnek. Miután ő olyan volt számomra, mintha apám lett volna. Úgy éreztem, hogy tőle olyan sok jót kaptam az életemben, amit viszonoznom kell. Ha erre alkalmasnak tart, akkor a kérésére elvállalom a feladatot. Így léptem be az igazgatóhelyettesi feladatkörbe, amit öt évig láttam el, 1988. január 1-jétől 1993. február végéig. Az igazgatóhelyettesi tevékenység mellett rendszeresen játszottam is. Gyakran már reggel hét órakor munkába álltam, intéztem az igazgatással kapcsolatos feladatokat. Akkoriban a feleségem is az Andrássy úton dolgozott, így reggelente, ha nem kellett túl korán indulnom, elhoztam magammal. Éjfél előtt ritkán keveredtem haza, általában este tizenegy óráig még ügyeket intéztem. Az intézmény irányítása politikai akadályba nem ütközött. Együtt tudtam működni a közvetlen felügyeleti szervünkkel, a fővárossal. Abban a rendszerben egy bizalmi hátteret jelentett számomra, hogy munkás kádergyerek voltam.

Később pályáztam az igazgatói címre is, a pályázatomat azonban elutasították. 1992 decemberében Szilágyi Dezső elment nyugdíjba, és az akkori fővárosi önkormányzattal úgy egyeztünk meg, hogy a szezont végigviszem helyettesként, mint kinevezett igazgató, januártól július végéig. Augusztus 1-jétől új pályázat alapján új igazgató került volna kinevezésre. Mivel azonban februárra előre hozta az Antall-kormányzat a pályáztatást, február 15-én már kinevezték az új igazgatót.¹⁸ Kértem a felmentésemet és a nyugdíjazásomat, miután már negyvenkét éves munkaviszonnyal rendelkeztem. Érdemes művészként, színészként továbbra is itt maradtam, mert akkor még az a törvény élt, hogy érdemes művészt nem lehet elbocsátani, csak kölcsönös megegyezéssel, vagy ha a művész el akar menni. Én maradni akartam, az új igazgatóval ezt megbeszéltük. Igaz, hogy csupán havi ötezer forintra taksált, de vállaltam, hozzátéve: „Én még mindig itt leszek a színháznál, amikor téged már régen elfelejtenek." Aztán így is lett. Ahogy a felmentésemnek megfelelő hat hónapot letöltöttem, elmentem nyugdíjba. Azóta nyugdíjasként vagyok a bábszínház tagja.

Meczner Jánosról már említést tettem az elején is. Abszolút felnőtt Szilágyi hagyatékához. Valójában ő teremtette meg ebből a színházból a jelenlegi híres és sikeres bábszínházat a rendszerváltás után. Nagyon jó társulatteremtő és -alkotó személyiség. Nagyon szeretik a fiatal kollegák, de az egész társulat is. Az egyetemen a bábszínész-osztály osztályfőnökeként tevékenykedik, így tulajdonképpen minden jelenlegi fiatal színész és rendező tanára és osztályfőnöke volt. Nagyon jó színházi szakember, művelt, és nyitott a világra, ami szintén fontos a színház jövője szempontjából. Már sajnos közel áll a nyugdíj-korhatárhoz. Most az utóbbi pályázatnál vállalta még az igazgatói pozíciót. Mondtam a gyerekeknek, hogy addig örüljenek, amíg ő az igazgatónk, illetve a színházunk vezetője. Most egyik tanítványát nevezte ki – Ellinger Edinát – helyettesének, egy nagyon tehetséges színésznőt, aki több darabot rendezett már itt a színházban, és játszik is rendszeresen. Nem tudom, hogy aztán igazgatónak szívesen pályázna-e majd, ha arra kerül a sor. Egyelőre János vállalta még, hogy meddig, nem tudom. Újabban, megmondom őszintén, nem nagyon figyelem.

Ma már más köti le a figyelmem. 83 évesen van öt unokám, van dédunokám is. Az első gyerekem azonban a bábszínház volt. Volt olyan idő, amikor a lányomat az óvodában nem ismertem meg. Amikor egy hónap után hazajöttem Amerikából turné után, mentem az óvodába, és kérdeztem az óvónőt, hol az én lányom, miközben éppen fogta a kezét. Nem ismertem meg. Ezzel azt kívánom jelezni így utólag, hogy ez a műfaj, és minden színházi műfaj egész embert kíván. Hálát kell adni a jó Istennek, ha az ember mellett áll egy olyan társ, aki a megfelelő hátteret biztosítja. Nekem 57 éve volt most karácsonykor, hogy a párom biztosítja a hátteret.

Guth Holda: Mesélne röviden a családjáról és a gyökereiről?

Gyurkó Henrik: A háború édesapámat korán elvitte, édesanyám mellett nagyszüleim, nagybátyáim és nagynénéim neveltek. Egy családi házban laktunk valamennyien. A családi légkört a szeretet, az egymás iránti kölcsönös tisztelet és őszinteség uralta. Cselekedeteink és értékrendünk szempontjából minden körülmény között a becsületesség volt irányadó. Különösen jelentőst hatást és befolyást gyakorolt rám nagyapám, akiben egy jó humorérzékkel megáldott, rendkívüli személyt tisztelhettem. Munkája mellett verseket írt, és arra tanított, hogy mindig emelt fővel járjak, álljak ki a saját véleményem mellett és valósítsam meg a terveimet.

Édesanyám szabad idejében dalárdában énekelt, és színjátszókörben játszott, sokat jártam vele színházba. A színházi élmények meghatározóak voltak számomra, és hozzájárultak ahhoz, hogy a színjátszás iránti érdeklődésem géplakatosként is megőriztem. Persze innen még hosszú út vezetett a nagy szerepekhez és sikerekhez. Először Jászai Mari-díjat, majd érdemes művész címet kaptam. Sok gyerekdarabban és televíziós játékban is közreműködtem. Két alkalommal televíziós nívódíjjal tüntettek ki. Sikeres életpályámhoz a támogató hátteret feleségem, Nyikes Erzsébet biztosította, aki egy leánygyermekkel ajándékozott meg. Külön örömöt jelentett számomra, hogy sok csodálatos szerepben öt unokám is élvezhette játékomat. Közülük a fiúk a vidéki szerepléseim során többször elkísértek, segítettek színpadot építeni vagy elvittek kocsival. Különleges élmény végigjátszani egy Prosperót vagy egy Petruskát, de említhetném Ludas Matyit, János vitézt vagy Háry Jánost. Mind olyan nagy szerepek, akárcsak a királyfik a Hófehérkében vagy a Hamupipőkében.¹⁹

Guth Holda: Melyik az, amelyik a legközelebb áll a szívéhez? Melyik szerepet szerette a legjobban?

Gyurkó Henrik: A királyfik közül a Hamupipőke királyfija áll legközelebb hozzám. A bábut a nyolcvanadik születésnapomra meg is kaptam ajándékba. Otthon van a szobámban, és néha rám kacsint. Olyankor eszembe jut, de fiatal voltál, Henikém. Megfiatalít, mert a lelkem fiatal maradt. Néha mondják a kollegák: „Hát te semmit nem változol!" Csak én tudom, hogy változom, főleg a testem. Gyakran szeretném ugyanazt tenni, amit korábban, de valamikor már nem megy.

Guth Holda: Ha az ember lelke fiatal, akkor az megfiatalítja a testét is. Mi az, amire a leginkább büszke, ha végigtekint az életén? Mit emelne ki szívesen?

Gyurkó Henrik: Arra vagyok a legbüszkébb, hogy ez a színház felépült. Részt vettem benne a tervezéstől kezdve a színház kialakulásáig. Az akkori politikai viszonyok kezelése fontos volt annak érdekében, hogy az épületben zajló munka megfelelően folytatódjon. A pártállam olyan volt, amilyen, abba kellett beleilleszkednünk. Abban a rendszerben kellett élnünk, abban kellett megtalálnunk azokat a lehetőségeket, amik jó irányba vitték az életünket, a társulat életét elsősorban, és azon keresztül a műfaj érdekeit. Szilágyi Dezső éppen ezért vett maga mellé, mert talán a kompromisszumkészségem egy fokkal nagyobb volt, mint másé. Ezért kérte tőlem, hogy vállaljam el a színház ügyeinek intézését, vezetését. Attól függetlenül, hogy bárki is ezt értékelné manapság, erre a teljesítményre vagyok a legbüszkébb. Habár régi kollegák közül sokan talán nem véletlenül szeretnek a mai napig is.

 

---

1. Fazekas Mihály –Hárs László: Ludas Matyi. Állami Bábszínház 1960. 06. 14. Tervező: Lévai Sándor. Zene: Ribári Antal. Rendező: Kende Márta↩

2. Vitéz László csodaládája, a Vásári komédiák egyik darabja. Állami Bábszínház. 1977. 10. 01. Átdolgozó: Jékely Zoltán. Zene: Tamássy Zdenkó. Báb: Bródy Vera. Díszlet: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató és Kovács Gyula. A vendégjátékra 1980-ban került sor.↩

3. Bartók Béla: A fából faragott királyfi. Állami Bábszínház. 1965. 04. 03. Átdolgozó: Szilágyi Dezső. Tervező: Bródy Vera. Rendező: Szőnyi Kató↩

4. Sztravinszkij: A katona története. Állami Bábszínház. 1976. 03. 05. Átdolgozó: Szilágyi Dezső. Tervező: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató.↩

5. Kodály Zoltán: Háry János. Állami Bábszínház. 1970. 04. 17. Átdolgozó: Szilágyi Dezső. Bábok: Bródy Vera. Díszlet: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató↩

6. Samuel Beckett: Jelenet szöveg nélkül. Állami Bábszínház. 1966, 03. 07. Zene: Russ Conway (Trevor Herbert Stanford). Tervező: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató↩

7. 1972-ben. A fából faragott királyfi, a Petruska és Beckett némajátéka, a Szomjúság volt műsoron.↩

8. Ligeti György – Szilágyi Dezső: Aventures. Állami Bábszínház. 1972. 01. 14. Tervező: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató.↩

9. Bertolt Brecht – Kurt Weill: A kispolgár hét főbűne -- Állami Bábszínház. 1968. 01. 27. Átdolgozó: Szilágyi Dezső. Tervező: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató↩

10. Shakespeare: A vihar. Állami Bábszínház. 1988. 02. 15. Átdolgozó: Szilágyi Dezső. Zene: Decsényi János. Bábok: Bródy Vera. Díszlet: Koós Iván. Koreográfus: Csetneki Gábor. Rendező: Garas Dezső↩

11. Csajkovszkij – E.T.A. Hoffmann – Szilágyi Dezső: Diótörő. Állami Bábszínház. 1978.12. 23. Tervező: Bródy Vera és Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató.

    Tersánszky Józsi Jenő – Kardos G. György: Misi Mókus vándorúton. Állami Bábszínház. 1961. 11. 24. Zene: Maros Rudolf. Tervező: Bródy Vera. Rendező: Kovács Gyula↩

12. Balogh Géza: Ali baba és a negyven rabló. Budapest Bábszínház. 1993. 10. 30. Zene: Sebő Ferenc. Versek: Bella István. Tervező: Ambrus Imre. Rendező: Balogh Géza↩

13. Friedrich Dürrenmatt: Angyal szállt le Babilonba. Állami Bábszínház. 1967.01.14. Zene: Szöllösy András. Tervező: Bródy Vera és Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató↩

14. Sztravinszkij: Petruska. Állami Bábszínház. 1965. 04. 03. Átdolgozó: Szilágyi Dezső. Tervező: Bródy Vera. Rendező: Szőnyi Kató↩

15. Andersen – Szilágyi Dezső: A bűvös tűzszerszám. Állami Bábszínház. 1962.11. 08. Zene: Láng István. Bábok: Bródy Vera. Díszlet: Sinóros Szabó György. Rendező: Szőnyi Kató

    Török Sándor – Tóth Eszter: Csilicsala csodája. Állami Bábszínház. 1961. 11. 12. Zene: Lendvay Kamilló. Tervező: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató

    Füles mackó meséi (Miś Uszatek). Lengyel bábfilm-sorozat. A Magyar Televízió 1976-tól vetítette. Gyurkó Henrik a Füles mackót hangját szólaltatta meg.↩

16. A tücsök hegedűje. Magyar bábfilm. 1982. Forgatókönyv: Szűts Bernát. Zene: Valla Ervin. Operatőr: Dobay Sándor. Rendező: Balogh Géza↩

17. Jevgenyij Svarc – Kardos G. György: A sárkány. Állami Bábszínház. 1967. 10. 22. Átdolgozó: Szilágyi Dezső. Zene: Láng István.Bábok: Bródy Vera. Díszlet: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató↩

18. 1992-94 között Villányi László az igazgató, mellette Koós Iván a művészeti igazgató↩

19. Grimm testvérek – Károlyi Amy: Hófehérke és a hét törpe. Állami Bábszínház. 1958. 11. 13. Bábok: Bródy Vera. Díszlet: Csinády István. Rendező: Szőnyi Kató

    Tamara Gabbe – Tótfalusi István: Hamupipőke. Állami Bábszínház. 1974, 12. 17. Zene: Szergej Prokofjev. Tervező: Bródy Vera. Rendező: Kovács Gyula↩