Interjú Urbán Gyulával

Hutvágner Éva: „Eljegyeztem magam a bábjátékkal…"

Rövidített és szerkesztett interjú Urbán Gyulával

Az Urbán Gyulával való interjúk 2017 augusztusában, szeptemberében és októberében zajlottak 4 ülésben. Egy ülésben általában 2-3 órás felvételek készültek. Urbán Gyula az Állami Bábszínház rendezője (1938-), író és drámaíró. A felvételek 63 oldalas leírását az OSZMI Bábtárában lehet olvasni.

– Meséljen a családjáról!

– A mama szabad földbirtokos volt, körülbelül 1000 holddal, a hozzá tartozó emberekkel. Nagyon okos nő volt. Lórántffy Zsuzsánna1 volt a példaképe, ennek következtében mellém Bécsből szerződtetett német tanárnőt, Hildegárdot, és Londonból Ms. Caroline-t, így tanultam meg ezt a két nyelvet.

A bábozás még a falusi környezetben kísértett meg. Egészen kicsi voltam, három vagy négy éves, amikor már a lányoktól elnéztem a csutkababát. Volt két csutkababa, azzal mindenféle konfliktusokat dolgoztam föl. Majd a nagy misztikum az életemben akkor lépett fel, amikor a szomszéd gyerek mondta, hogy menjek át az istállóba, ott olyat fogok látni, hogy hát… Átmentem, félsötét volt az istállóban, a lovak dobrokoltak. Ott furulyázott egy ember. Előtte a földön egy petróleumlámpa, és annak a fényében táncolt egy laposbaba. Egy jelenés volt ez az életemben.

– Vándor játékos lehetett?

– Vándor volt, aztán eltűnt a faluból. Engem ez a látvány nagyon megfogott!

– Már ekkor bábszínházat akart csinálni?

– Akkoriban azt gondoltam, hogy pap leszek. Azt tudni kell, hogy a családom protestáns volt, de a benősülő férfiak katolikusok.

– Testvére van?

– Hogyne. Szilvia. Rajz-és földrajztanár lett, a Dugonics téri általános iskolám későbbi igazgatója.

– Hol járt iskolába?

– Az első iskoláim Baracskán és Martonvásáron voltak. Mikor vége lett a háborúnak, kitelepítettek minket, felkerültünk Pestre. Itt véletlenül Tóni bácsinak, a rokonomnak az egyik korábbi bérházába költöztettek bennünket, egy egy-szoba-konyhás házmesterlakásba, a nyolcadik kerületbe, a Kálvária utca 18-ba. Itt töltöttem a gyerekkorom hosszabb részét és a kamaszkoromat. Amikor iskolaköteles lettem, anyámnak eszébe jutott, hogy az egyik felmenőnk a Lónyai Gimnázium alapítója volt. Ennek nagyon sokat köszönhetek, kiváló iskola volt, angol rendszerű.

– Az mit jelentett?

– Liberálisabb volt, az órák általában úgy zajlottak, mint egy kollokvium. Minden év végén előadtak egy Shakespeare-darabot. Ebben én is játszottam. Így volt ez egészen addig, ameddig pártunknak és vezetőinek eszébe nem jutott, hogy az oktatást szegmensekre osszák Budapesten. Nos, én kívül estem a szegmensen.

– Ez területi alapú beosztást jelentett?

– A nyolcadik kerületben laktam, ez pedig a kilencedikben volt, innentől nem volt jogom oda járni. 12 éves voltam, amikor a Dugonics utcai iskolába kerültem. Többnyire utcagyerekek jártak oda. Úgy mentem haza minden nap, hogy az orromon, szájamon, fülemen folyt a vér. Viszont sok, azóta híressé lett színésszel vagy színházi emberrel is találkoztam gyerekkoromban. Valahogy megtaláltuk egymást. Ezután a Fazekas Gimnáziumba jártam, itt is érettségiztem. Ez akkor testnevelési gimnázium volt. Ennek a gimnáziumnak köszönhetem a bábos érdeklődésem. Merthogy egy padban ültem Marék Veronikával2. Aki ekkor még Marek volt. Ő hívott meg az Auróra"3 Bábegyüttesbe, ebbe a fantasztikus szellemi légkörbe, ahol aztán találkoztam Koós Ivánnal. Az Auróra egy alkotóműhely volt, filozófiától kezdve az esztétikán keresztül minden terítékre került. Öröm volt oda járni, ez volt az egyik szellemi fogódzkodóm. Kinyitotta a szemem. A piarista gimnázium adott helyet ennek a szakkörnek, és főleg piarista diákok voltak ott, a vezető Vízvári Laci bácsi4 volt, aki reál tárgyakat tanított a gimnáziumban. Az Erzsébet téri Nemzeti Szalonban volt az első bemutató, amiben részt vettem. Itt ismerkedtem meg Hamvas Bélával, és itt került a kezembe a korunk filozófiája. Eljegyeztem magam a bábjátékkal.

– Marék Veronikával egyszerre kezdtek járni az Aurórába?

– Veronika már előbb volt ott. A bemutató nagy durranás volt. Onnantól kezdve tudom, hogy a báb spirituális műfaj, sokkal spirituálisabb, mint az élő színház, noha az is az.

– Ezt kifejtené?

– A báb az emberre mutat, de nem ember. Olyan, mint egy úrvacsora, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". Egy darab kenyér és egy korty bor Krisztus teste és vére. Ezért érzem azt, hogy sokkal szakrálisabb, mert a bornak sem kell vörösnek lennie, és vérnek sem kell lennie. A bábnál ez természetes.

– Kitől és hogyan tanulták meg a bábjátszás alapjait?

– A Philemon és Baucist játszottuk először, meg A fából faragott királyfit. Volt elég idő tanulni a próbák során. Félig-meddig oktatás is volt. Néha megjelent Hamvas Béla, aki Koós Iván nagybátyja volt. Lassan, 1956-ig egy ellenálló csoporttá fejlődött a bábcsoport. Mikor vége volt a forradalomnak, mondták, hogy reggel hétkor indul a teherautó Ausztriába. De anyám kérésére nem mentem el. Életem másik szerencséje, hogy közben akadt egy református pap, dr. Domján János, aki a család barátja volt, és különböző meghatározó olvasmányokat adott a kezembe, amit aztán meg is beszéltünk. Olyan szerencsés vagyok, hogy amikor később bekerültem Prágában az egyetemre, én már fel voltam vértezve, tulajdonképpen megkaptam az első három évfolyamot János bátyámtól. A bábos pálya előtt tehát ez a két szellemi behatás ért. A gimnázium után a bölcsészkarra nem vettek fel.

– Próbálkozott tehát a bölcsészkarral és utána jött az újságírás, az Esti Hírlapnál?

– Igen.

– Az újságírásnak meg a bábszínházzal lett vége?

– Így van. És még közben volt egy év az Atheneum Nyomdában is, mint szedő, mert a szülők szerették volna, ha egy mesterséget is kitanulok.

– Miközben újságíró volt és a nyomdában dolgozott, volt még Auróra?

– Végig. Aztán az Esti Hírlaphoz kerültem, a kultúr rovathoz, ahol Gesztelyi Nagy Zoltán5 volt a rovatvezető. Az Esti Hírlapnál egyszer el kellett mennem az Állami Bábszínház egyik bemutatójára.

– Mi volt ez a darab?

– A Biztos siker6. Gesztelyi elolvasta a kritikát, és azt mondta: az újságírói etika azt írja elő, hogy ezzel oda kell mennem az igazgatóhoz, le kell tennem az asztalára, és megmondanom, hogy holnap ez fog megjelenni. Így is tettem. Az asztal mögött Szilágyi Dezső ült. Letettem a kritikát, Szilágyi Dezső elővette a piros tollát, és elkezdett kihúzni sorokat, meg beleírni. Én mondtam neki, hogy a főnököm küldött ide, neki is van piros ceruzája, és köszönöm szépen, de ez holnap úgy fog megjelenni, ahogy írva van. Már mentem is ki. A portás rohant utánam, hogy menjek vissza. Azt mondta Szilágyi: „nézze, fiatal barátom, ha ez holnap nem jelenik meg, akkor én becsület szavamat adom, hogy egy év múlva ön Prágában fogja tanulni ezt a művészeti ágat". Visszamentem az Esti Hírlaphoz, elmondtam, mi történt. Gesztelyi fogta a cikket és kettétépte.

– Mi történt ebben az egy évben, a prágai tanulmányok előtt?

– Szilágyi szerződtetett mint díszlettologatót.

– Kik voltak Prágában a mesterei? Hogy nézett ki a szak?

– Csehül tanítottak. Először nyelvkurzuson kellett részt venni, ami a német határon volt egy villában. Aztán kezdődött az egyetem. A legkedvesebb tanárom dr. Erik Kolár.

– Ő mit tanított?

– Úgy emlékszem, esztétikát. A bábfakultáson a csehek a fordítottját csinálták, mint amit Rákosiék, ők egyben kezelték az összes színházművészeti képzést. Így aztán, amikor a cseh akadémián kijött egy nemzedék, a különböző bábos szakmák képviselői jobban ismerték egymást.

– Hogy épült fel az öt év?

– Egyetemi jellegű volt a képzés. Mindenféle óránk volt: bábszínészet, rendes színészet, koncepciókészítés, esztétika, novellákat kellett írni Milan Kunderánál7. Volt élő és bábos vizsgaelőadás is.

– Mik voltak az első rendezései itt, még mint tanuló?

– Az Utazás a Holdra, Čapek8 novellája egy rossz kisfiúról, aki nem mos fogat, aztán egy japán etűd, aminek már nem emlékszem a címére, de a Pinokkió japán verziója volt – ezek inkább etűdök voltak. A diplomamunkám címe Hupikék Péter volt, de nálam lány lett a főszereplő, mert rájöttem, hogy a kislányoknak nincs hősük a bábszínházban. Mielőtt lediplomáztam volna, már bemutatták, és az előadás aztán végigment a cseh bábszínházakban.

Prágában az utolsó évben két szemeszteren keresztül segédrendezősködött az ember, de gyakran csak bejártunk tanulni a mesterektől. Például, amikor a Szentivánéji álmot rendezte dr. Erik Kolár, beültünk a próbára, én mellette buzgón jegyzeteltem. Egyszer csak felszólt a koreográfusnak, hogy „Jankó, most a táncban ugorjanak fel a levegőbe". „És aztán mi legyen?" – kérdezte Jankó. „Hogy-hogy mi? Mondtam: ugorjanak fel a levegőbe!" „Egy dolgot tetszett elfelejteni"– folytatta a koreográfus. „Mit?"„A gravitációt". „Igaza van" – zárta le a szóváltást. Majd hozzám szólt: „Látod, Gyula? A rendezés megalkuvások sora."

– Az írói és rendezői pályafutás hogy fért meg egymás mellett?

– A színház komplex műfaj, belefér az irodalom. Pályafutásom kezdetének az első színházi regényemet tartom. Ennek az volt a címe, hogy Jelentések könyve.

– Mi történt, amikor hazajött a bábrendezői képzésről?

– Amikor hazajöttem, Szőnyi Kató volt a főrendező. Kezdetben nem kedveltem, de amikor megismertem, megszerettem. Szinte mindent ő rendezett, Szilágyi engem takarékra rakott, tehát nem kaptam munkát. Végre Szilágyi megkönyörült rajtam. Egy reménytelen darabot adott, a Rosszcsont Petit9. Hárs László10 írta, borzasztó volt az egész, mind a történet, mind a versezetek. Kardos Gyuri volt a dramaturg, aki egyébként katonaként együtt szolgált az édesapámmal. Gyuri pillanatok alatt kitalált egy gyereknyelvet a szöveghez. „Bu-bu-bi-bi-ba-ba-báb, ez a kéz és ez a láb." A történetet keretbe tette. Ez volt az első eset a bábszínházban, hogy a színen csinálták meg a bábot. A darab óriási sikert ért el, mivel interaktív volt. Volt egy másik nagyon sikeres darabom ebben az időszakban. Akkor voltak a tévében a nagy krimisorozatok, annak mintájára hoztuk létre A kacsalaki rejtélyt11. Ahogy illik, átnyújtottam a kéziratot Kardos G. Gyurinak, akinek amúgy nagyon jó affinitása volt a politikai dolgokhoz, és azt mondja másnap: „Te teljesen hülye vagy? Nem tudod, mit csináltál? Te a Rajk pert írtad meg!" Na, ennek akkora sikere volt, ennek a darabnak, szóval ez egy belépést jelentett a szakmába. Akkor egymás után kaptam a darabokat, nagyon sokat rendeztem.

Aztán a következő nagy korszak akkor kezdődött, amikor szegény Szőnyi Katót megütötte a guta. Szilágyi behívatott, elém tett egy vastag könyvet. Azt tudni kell, hogy volt egy Csepeli Péter nevű ügyelő, aki, miután lerendezték a darabot, megcsinálta a rendezőkönyvet. A Szőnyi Kató-féle A kispolgár hét főbűnét kaptam meg azzal az utasítással, hogy „akkor eszerint folytassad, légy szíves". Azt mondtam Szilágyinak, hogy szó sem lehet róla. Ezt itt hagyom, hozzá sem nyúlok, megcsinálom a magamét. Ez az előadás tele van utalással arra, hogy a szocializmus közben iszonyatos embertelenségek történtek. A végén volt egy kivágás-sor különböző arcokról, ami nem volt valami kedvező a rezsimre nézve.

– Koós Ivánnal milyen volt a kapcsolata?

– Nagyon sokat köszönhetek neki, megértettük egymást. Mellesleg a színház lelke volt, művészeti vezetője. Amikor egy filozófiai gondolatot ki kell bontani a színpadon, és le kell fordítani, abban nagyon jó volt. Aki ezt, mint bábrendező nem tudja – lefordítani a történeteket a tervezővel közösen –, az nem ér semmit. Mert ez egy fordítás. Van, aki koncepciónak hívja, én jobban szeretem a fordítás kifejezést, mert a fordításnak az a lényege, hogy az eredetinek, amennyire lehetséges, a szellemiségét megjelenítse egy másik nyelven, a koncepció pedig egy önös, a szerző és a közönség közé álló valami…

Ekkoriban volt egy művészeti tanács olyanokból, akik hozzá tudtak szólni Szilágyi Dezső elképzeléseihez. Szilágyi azt találta ki, hogy a gyerekeket, vagyis a kamaszokat ismertessük meg a nagy eposzokkal. A Kalevalával kezdtük. Aztán egymás után jöttek a darabok. Én is írtam egyet, mert a rádióban volt egy verseny, amit a darabommal meg is nyertem. Ez volt a Minden egér szereti a sajtot12. Megrendeztem a tévében, aztán átadtam Szilágyinak. „Lehet, hogy az egerek szeretik a sajtot, de én nem szeretem az egereket" – mondta Szilágyi.

Azt kell hozzátenni, hogy a Bábszínház soha addig nem volt ilyen színvonalon, mint a Szilágyi vezetése alatt. Szilágyi megelőzte a korát. Elég kegyetlen volt, hogy rendet tartson és elég okos, hogy hosszútávon gondolkozzon. Szilágyi Dezső menedzsere volt a színháznak. A Kádár-korban! A színházon keresztül mi eljutottunk a nagyvilágba. Szinte mást sem csináltunk, mint utaztunk.

– Hány éven keresztül tartott a külföldi vendégelőadások időszaka az ön számára?

– Tíz-tizenöt éven keresztül. Egyébként kivételezett helyzet volt, hiszen egyetlen színház sem utazott rajtunk kívül. Ez vagy Szilágyinak volt köszönhető, vagy magának a bábszínháznak, ugyanis a bábszínház úgy volt elkönyvelve, mint gyerekműfaj, amivel nem lehet olyasmit mondani, ami veszélyes. Szerintem a minisztériumban meg a központi bizottságban azt gondolták, hogy a bábokat nem lehet beszervezni. Az eszükbe se jutott, hogy a bábok alatt is emberek vannak. De Szilágyi is nagyon okos volt, ugyanis vitt magával mindig valami pártkorifeust is, vagy a fővárostól valakit. A bábszínháznak mindig sikerült szerencsésen kicsúsznia a rendszerből. Egy érdekességet hadd mondjak: a bábszínházban játszottak először jazzt. Sorban álltak érte egészen az Oktogonig.

– A Sztárparádéról beszélünk?

– Igen, az volt az a darab, amit Darvas Szilárd13 konferált.

Szilágyi nagy húzása volt a zene. Rájött arra, hogy ez a két műfaj, a zene és a bábu, a két legelvontabb jelölőrendszer. A bábu, akárcsak a zene, ugyanúgy egy limesen dolgozik: a jelölő elég messze van a jelölttől, de még nincsen olyan messze, hogy ne lehessen az utat visszafelé megtenni. Az én teóriám az, hogy a műélvezet semmi más, mint ennek az útnak a megtétele visszafelé. Ebből a szellemi munkából fakadnak a művészeti felismerések, ez utóbbiak összege pedig a katarzis. Szilágyi Dezső tehát arra jött rá, hogy ez a két dolog összekapcsolható. A hatás döbbenetes volt. Szilágyi arra is rájött, hogy operaházi méreteket kell létrehozni. Operaházakban kell játszani.

– De jöjjön a következő korszak.

– Volt egy interregnum, különböző emberekkel, például Villányi Lacival. Ő volt egy darabig Szilágyi után az igazgató. Szilágyit azért tették el, mert azt hitték, párttag volt, de ez nem igaz, nem volt párttag.

– Ha jól olvastam, Szőnyi Kató vállalt érte felelősséget a párt előtt.

– Szőnyi Kató és Szilágyi Dezső összetartoztak, elválaszthatatlanok voltak. Na, ez volt a produkcióknak, a sikeres produkcióknak a másik titka. A Szilágyi volt az az ember, akinek csak feje volt, a Szőnyi pedig az, akinek csak keze volt. És persze Koós Ivánt14 is meg kell említenem, hiszen az ő hatása is nagy a színházban. Szilágyi Dezső a társulat szelleme volt. 20 évre gondolkodott előre. A színháznak formailag két nagy találmánya volt, erről senki nem beszél. Az egyik az, hogy a polgári közönség, ha kicsiben jelenik meg a bábszínház, azt lenézi, ám ha nagy térben, például egy opera színpadán, azt nem. Ehhez a koncepcióhoz Koós úgy csinálta meg a díszleteket, hogy kisebbek, halványabbak legyenek, mint a megszokott, és ettől a báb, amit színesre csinált, nagyobbnak tűnt. Ez volt az egyik. A másik, hogy meg kell adni a polgári közönségnek, ami ehhez hozzá tartozik: ez pedig a klasszikus zene. További nagy sikerek voltak még az Odüsszeusz és a János vitéz, aminek a története ugyanaz, mint a Kispolgár, mégpedig, hogy Szőnyi Kató rendezte nagyszínpadon, én pedig megkaptam, és újrarendeztem.

A rendezőnek, úgy gondolom, sok feladatkört kell teljesítenie. Például törekednie kell arra, hogy a színészei tanuljanak játék közben, hogy a karakterükben valahol rejlő lehetőséget ki tudják bontani. Ez a pedagógiai rész. A másik fontos feladat az, hogy tudni kell egyensúlyt teremteni a vadság, a durvaság és a lírai részek között. A János vitéz után jött a Ramajana, amit Bródy Verával, Ivánnal és Kardos Gyurival csináltunk, mégpedig úgy, hogy a történetet egy eredeti indiai pofa és egy angol tanárnő meséli el. Két oldalt volt a két mesélő, az epizódok pedig hol árnyjátékban, hol vajang kulit lapos figurákban jelentek meg. Vera gyönyörű indiai ékszerekből készítette a bábokat.

Miután Szilágyi nyugdíjba ment, Villányi Laci villamosmérnök, a színház műszaki vezetője lett az igazgató. Nagyon eszes ember volt, de nem művész, Koós volt mellette a művészeti vezető.

– Szilágyi Dezső távozása után rendezett még?

– Csináltunk egy zenés estet, ahol Fellegi Ádám zongorázott. Az Egy kiállítás képeit Balogh Géza írta és Kemény György tervezte meg. Az est másik darabját, a Karnevált15 én rendeztem. Hát mit mondjak, nem fogadta a közönség nagy örömmel. A nálunk rendezett UNIMA világtalálkozón a szakmabeliek között nagy sikere volt, ugyanis olyan bábot csináltattam, ami úgy tudta mechanikusan mozgatni a kezét, hogy nem volt zsinór. Ez a szakmának tetszett, de az utcáról bejövő közönség ezzel nem tudott mit csinálni. Aztán eljöttem a színháztól.

– Mi történt eztán?

– Nagyváradon volt tíz rendezésem, később Marosvásárhelyen, aztán Szabadkán… és elindultam tovább: Itália, Venezuela. De a legtöbbet Spanyolországban rendeztem, ott átnyergeltem az élő színházra. Arra nagyon büszke vagyok, hogy Örkényt megismertettem a spanyol közönséggel, megrendeztem a Tótékat El Conandante címen, és a Macskajátékot Navarra fővárosában, Pamplonában. Ezt követően rendeztem 12-13 darabot Barcelonában. Ezek már mind prózai színházi produkciók voltak – bár közben rendeztem gyerekeknek is, többek között A kacsalaki rejtélyt, a Két kicsi pingvint.

Úgy gondolom, hogy a bábszínház számára most egy korszak le fog zárulni, egy technikai korszak. Keleten a bábjáték még mindig szakrális. Európában most minden megvan, csak a szakralitás nincs. Helyette valami üresség van. Másrészt úgy gondolom, hogy a rendezők nem tudnak mit kezdeni a színészekkel. Nem azt mondom, hogy elvonja a bábról a figyelmet, de feleslegesen vannak a színen a játékosok.

– Ez rendezői vagy színészi probléma?

– Mindkettő. Nem szabad elfelejteni, hogy felnőtt műfaj volt a bábszínház, de egyszer csak rájöttek, hogy ez jó gyerekeknek is. Attól kezdve ez gyerekműfaj. És itt kereshető az a kisebbségi komplexus, ami megvan a bábszínházban. Én úgy gondolom, hogy a bábszínháznak gyermekeknek kell játszani, főleg illúziószinten, úgy, hogy ne látszódjon a színész. Amikor eljön az a pillanat, oda kell fordulni a felnőtt közönséghez, de csak, ha kényszerítő erejű az igény.

  1. Lorántffy Zsuzsánna, XVII. századi iskolaalapító, I. Rákóczi György felesége.↩︎

  2. Marék (Marek) Veronika (1937-), író, grafikus, híresebb írásai: Boribon és Annipanni, Kipkopp.↩︎

  3. Vízvári László által 1953-ban alapított bábegyüttes, mely röviddel indulása után a marionett technikáját kezdi el alkalmazni. A tagok főként gimnazisták és fiatal egyetemisták. Egyik leghíresebb előadásuk az 1956. szeptember 22-én A fából faragott királyfi, mellyel óriási sikereket érnek el. 1961-től Astra néven folytatják működésüket.↩︎

  4. Vízvári László (1919 – 2003) piarista paptanár, bábos, az Auróra, majd az Astra együttes alapítója és vezetője↩︎

  5. Gesztelyi Nagy Zoltán (1915-1990), újságíró.↩︎

  6. Biztos siker, Állami Bábszínház, Bemutató: 1960.03.04., rendező: Szőnyi Kató.↩︎

  7. Milan Kundera a filmszakon tanított, filmnovella-írási szemináriumot vezetett.↩︎

  8. Karel Čapek (1890-1938) cseh író.↩︎

  9. Rosszcsont Peti, Állami Bábszínház, Bemutató: 1964. 06. 14.↩︎

  10. Hárs László (1911-1978) író, újságíró.↩︎

  11. Kacsalaki rejtély, Bemutató: 1966.09.18.↩︎

  12. Minden egér szereti a sajtot: sikeres bábdarab, a mai napig folyamatosan játszott előadás.↩︎

  13. Darvas Szilárd (1909-1961) költő, humorista, konferanszié.↩︎

  14. Koós Iván (1927-1999), báb-és díszlettervező. 1960-1992 között az Állami Bábszínházban, 1992-től haláláig a Budapest Bábszínházban dolgozott, 1992-1994-ben a Budapest Bábszínház művészeti igazgatója lett.↩︎

  15. Bemutatója 1993-ban volt.↩︎