Szántó Viktória: (Már az ajtóban kezd mesélni. Csak az asztalnál tudom bekapcsolni a hangrögzítőt.)

Szakály Márta: Én akkor csak úgy ismerkedtem a bábjátékkal. Megmondom őszintén, hogy ez kényszerpályának indult az életemben. Én a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végeztem és színházi színésznek készültem. Egy igazságtalan és méltatlan döntés alapján kerültem ki. A diplomavizsgám előtt, a negyedik év előtt került az osztályvezetői székbe Olty Magda.¹ Tehát az én utolsó félévem, a harmadik év második felében volt, 1953-ban. Addigra a három osztályból, ami 1949-ben hatvan fővel indult, 18-an maradtunk, mert a rostavizsgák miatt sokan kiestek. Igazság szerint a rostavizsgák az első és második évi féléves vizsgái voltak, tehát négy rostavizsga volt az, amin elbocsájtották azokat, akiket nem tartottak tehetségesnek.

A mi osztályunk a harmadik év második félévére került össze – elég jó nevű osztály volt: Domján Edit,² Szabó Gyuszi,³ Avar Pista,⁴ Gelley Kornél,⁵ Kaló Flórián,⁶ Csala Zsuzsa⁷ meg én.

Olty Magdát első perctől nem szerettem, ő se engem. Addig nagyszerű tanárokkal dolgoztam, és egy pillanatig se vetődött fel, hogy engem kirostálnak. Ráadásul korengedményes voltam, tizenöt éves koromban kerültem a főiskolára. Miután mind a három felvételi vizsgán megfeleltem, azt mondták nekem a tanulmányi osztályon, hogy még nem tudják, hogy mit csinálnak, mert érettségi nélkül nem lehetek főiskolás. Egyébként nem egyedül voltam így, Domján Edit is ilyen volt.⁸ 1949-ben gimnáziumba is kezdtem járni Keszthelyen, de miután a főiskola értesített, hogy elindul a képzés, felmentem Pestre szeptember végén. Elvégeztem az előkészítőt, ami úgynevezett szakérettségis kollégium volt, ez 1949-től 1950-ig tartott. A képzés helyileg az Angolkisasszonyoknál volt – ez is a történelem meg az akkori korszak döbbenetes lépése volt, hogy minden áron a dolgozó nép gyermekeit kellett nagyon gyorsan kiképezni utánpótlásként. Én is dolgozó nő, illetve gyerek voltam. Nem igazi kétkezi, mert kereskedő volt a nagyanyám, édesapám a SZOT-ban⁹ dolgozott, revizor volt az észak-balatoni SZOT központban.

Tehát felvettek őrült nagy csinnadrattával. Rátkai Marci¹⁰ bácsi volt a vizsgabizottság elnöke – nem is tudom ez a név mond-e valamit, a Rátkai Márton klub van róla elnevezve… A lényeg az, hogy én a Rákosi korszak sűrűjében kerültem a főiskolára. Akkor, mint szakérettségis diák az Angolkisasszonyoktól elvett – megint a történelem, megint a korszak drasztikus erőszakossága juttatott egy csomó embert pozitív helyzetbe, mert én abba kerültem. Ebbe a nagyszerű helyzetbe, mert ez az Angolkisasszonyok zárdája az Irányi utcában volt a belvárosban. Szemtanúi voltunk, ahogy szerencsétleneket elvitték – ahogy rágondolok most is sírok. (hangja elcsuklik) Mi megkaptuk ezt a csodás intézményt, mert gyönyörű volt.

Fantasztikusan felszerelt tanulószobákkal és mindennel. Mikor mi oda bekerültünk, ezek az apácák lent laktak az alagsori lakásaikban. Egyik éjszaka egy narodnyik forradalmár paraszt csaj felordította az egész kollégiumot: „Gyertek lányok, most viszik a csajokat, most telepítik ki őket!" Kitárta az összes folyosóablakot és mozgalmi dalokat üvöltetett velünk. Ott énekeltünk, miközben szegények sírva, a batyuikkal... hát ez borzasztó volt. (sír) Természetesen nekem hang nem jött ki a torkomon, csak álltam az ablakban, és néztem, ahogy mennek szegény apácák – teherautókra rakták és elvitték őket. Mi pedig betelepedtünk ebbe a komplett, felszerelt kollégiumba.

Egyetemi tanárok tanítottak minket. Nagyszerű, magas színvonalú oktatás volt. Tanultunk magyar irodalmat, világirodalmat, magyar történelmet, világtörténelmet, latint – talán más nem is volt, de ez reggeltől estig. Folyamatosan úgy, hogy körülbelül kettőkor megebédeltettek bennünket, utána még volt két óránk, és aztán tanultunk. Szinte éjszakába menően jegyzeteltünk, mert iszonyatos mennyiségű anyagot kellett megtanulnunk. Ez tartott szeptember végétől a következő év augusztus végéig. Tehát majdnem egy teljes év volt, eszméletlenül szoros tanrenddel. Életemben annyit nem tanultam, mint ez alatt az egy év alatt. És meg kell mondjam, hogy mi, a szakérettségisek a főiskolai elméleti tananyagot a kisujjunkból ráztuk ki. Kitűnőre érettségiztem mind az öt tárgyból. Nagyon jó előképzése volt ez a főiskolai életünknek.

Majd 1950-ben bekerültem a főiskolára. Nagyszerű tanáraim voltak: Nagy Adorján¹¹ beszédtanár, később Bánki Zsuzsa, Sulyok Mária, Básti Lajos, Both Béla. Nagyon szerettek engem. Vékony, igazi kamasz csaj voltam, csak később, harminc éves koromban kezdtem nő lenni. Szóval borzasztó vékony, nagyon pilinszka voltam, de volt bennem spiritusz. Azért kerültem a Színművészetire, mert az édesapám… Nem tudom, érdekli ez is?

Szántó Viktória: Igen.

Szakály Márta: 1948-ban a centenáriumi évfordulón az általános iskola 8. osztályos tanulójaként megnyertem az iskolai szavalóversenyt. Ez volt az első alkalom, hogy hangosan verset mondtam. Soha az életben, soha nem is jutott eszembe. Csak arra emlékszem, amikor az irodalomórán a tanárnő bejelentette, hogy szavalóverseny lesz az iskolában. Akkor a Toldi Előhangot kellett az első padtól az utolsóig mindenkinek elolvasni, hogy az osztályból kiválassza azt, aki részt vehet a versenyen. Az egész iskola ötödiktől nyolcadikig, mindenki részt vett benne. Én voltam a legmagasabb az osztályban, ezért az utolsó padban ültem, s emlékszem, hogy amikor az első padból elindult a felolvasás, belső reszketés volt bennem. „Jaj, csak már én olvashatnám!" Nem ragozom, természetesen engem választottak, és én nyertem meg a szavalóversenyt. Hévízen laktunk, és abban az időben a beutaltak kéthetente jöttek üdülni. Mondjuk, ez is egy jótéteménye volt a rendszernek. Volt humánus része is, és abszolút kegyetlen része is. Tehát a dolgozók kéthetes turnusokban megszállták az államosított üdülőket. Ezeken a turnusváltásokon kultúrműsorokat rendeztek az embereknek.

Miután én voltam a nagy szavalóverseny nyertese – sőt, a középiskolások közé is beneveztek, és azt is megnyertem –, nagy hírem lett, hogy milyen jól szaval ez a vékony csajszi. Képzelheti, hogy Majakovszkij-verseket – „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!" –, ilyeneket szavaltam! Nagyon-nagyon átéltem. Mai szememmel nagy kihívás volt. Végül minden ilyen kultúrműsoron én voltam a versmondó lány. Édesapám rettenetesen büszke volt rám. Egyszer hazajött, kezében egy újságot lobogtatva, hogy a Színművészeti Főiskola felvételt hirdet. „Én téged elviszlek oda!" – mondta. Hát mondtam „Jól van!" Nem akartam színész lenni, mert borzasztó gátlásos és önbizalom hiányos gyerek voltam. Életem első sikerélményei ezek a versmondások voltak. Elszálltam a boldogságtól, imádtam verset mondani. Az valami csoda volt. De nem akartam színész lenni, apukám viszont győzködött „Elmegyünk, elviszlek!"

Kétezer körüli jelentkező volt. Amikor feljöttünk Budapestre, eszméletlen mennyiségű gyerek közé kerültem be. Nem is emlékszem, milyen verset mondtam a felvételin. Talán Vörösmartyt, azt hiszem Az emberek volt a címe. „Nincsen remény! nincsen remény!" Ez egy nagy hősköltemény volt.

Természetesen továbbjutottam az első felvételin. Hazaküldtek, majd volt második felvételi. Emlékszem, ott volt Marton Frici,¹² aki később a kabarék nagyszerű rendezője volt. Ő volt a mi előkészítőnk, ő is diák volt akkor még, azt hiszem, utolsó éves főiskolás, és ő készített minket a második felvételire elő, ahol már helyzetgyakorlatokat is kellett csinálni. Szóval mind a három felvételin felvettek, és utána következett az, amit már meséltem. 1950-ben indult a főiskola, ahol Nagy Dóri bácsi¹³ csak Vakarcsnak hívott, mert eszméletlen kis pilinszka voltam. Bástinak is a kedvenc növendéke voltam, nagyon szeretett. Emlékszem, nagyon büszke volt arra, hogy minden nagy veretes verset megtanultam. Eleve szorgalmas kiscsaj voltam, borzasztóan ambiciózus és szorgalmas. Végig jeles diák voltam. Egy pillanatig se jutott senkinek az eszébe, hogy engem kitegyenek. Jól vittem a szakmai dolgokat is, nagyon szerettem a színészmesterség órákat, a beszédtechnika órákat, jó növendék voltam.

A harmadik év második felében azonban megkaptuk Olty Magdát osztályfőnöknek. A Nemzeti Színháznak volt tagja, ő játszotta Ilmát a Csongor és Tündében abban az évben is. Egy igazi kis rusztikus, jó színésznő volt egyébként. Nem is emlékszem más szerepére. Én meg törékeny, kamasz csaj voltam. Ki merem mondani, ami végül elhangzott a nagy ítéleten: színpadképtelenül kamasz csaj voltam. Kezem, lábam hosszú, vékony, és el se tudom képzelni azt a Szakály Mártát bármilyen szerepkörben a színpadon. Ennyire vagyok őszinte most már visszamenőleg magamhoz. Az volt az ítélet, hogy ez a típus – 1953 még mindig a legkeményebb Rákosi-korszak – nem kell a mai magyar színpadon! Amúgy inkább arisztokrata jellegem volt, a kinézetem miatt. A harmadik év végén már olyan szerepeket adtak a növendékeknek, amik a vizsgafeladataik közé tartozhatnak. Mi is tudtuk, hogy negyedikben a Szentivánéji álom lesz a vizsgadarabunk. Sőt, már kapizsgáltuk is, hogy ki milyen szerepet kap, én azt tippeltem, Helénát fogom játszani. Ehhez képest a harmadik év második felében Olty Magdától munkásasszonyokat kaptam, többek között A harag napjából¹⁴ Sós Juliskát. Ha valami nem illett a karakteremhez, akkor ez volt az. Ezzel gyötört fél éven keresztül, a Sós Juliskával! A harmadik év második felében Sós Juliskával vizsgáztam. Básti viszont a beszédvizsgámon nagy verseket adott, nagyon jól sikerült az a vizsgám. A Sós Juliska nem sikerült annyira jól, de hát nem érdekelt engem Sós Juliska…

Abban a félévben volt még az Ahogy tetszik, amiben Céliát játszottam. Még ott hülyéskedtünk a gyerekekkel, tippeltek, hogy ki hányast fog kapni, én mondtam, hogy „biztos nem kapok jelest, mert ez a Sós Juliska nem volt a szívem csücske!" „Na, nem baj, csak megkapod azt a jelest"– mondta Avar Pista. „Kit érdekel, hányast kapok! Nem érdekel!" – így mentem be. Ehhez képest közölték velem, hogy megkapom a végbizonyítványt, magyarul elvégeztem a Színművészeti Főiskolát, de nem kapok diplomát, mert úgy döntöttek, hogy nem akarják, hogy a karakterem a magyar színpadokon jelen legyen. Vagyis eltanácsoltak az iskolától. Ez valami olyan volt, mintha rám szakadt volna a mennybolt. Most is szörnyű! Nem akarták a gyerekek elhinni, mikor kimentem. Azon kívül teljesen szabálytalan volt. Ezt nem csinálhatták volna meg velem! Ilyet! A mai eszemmel beperelném a főiskolát, és akkor kénytelenek lettek volna lediplomáztatni. De akkor még, ugye! Básti nem lehetett ott ezen az értekezleten, mert előadása volt, el kellett mennie. Tehát az ő jelenléte nélkül döntött Olty Magda.

Básti őrült nagy patáliát csapott! Emlékszem, berohant velem a tanulmányi osztályra és kikérte magának, hogy ilyet nem lehet csinálni! Borzasztó tüneményes volt. Közölte velük, hogy „igenis, Szakály színpadon fog szerepelni, mert én fogom elintézni." Képzelheti, hogy aztán elrendelték, hogy a főiskoláról eltanácsolt növendékek színészi státuszba nem kerülhetnek. Ez keresztülhúzta Básti számítását is. Felhívta Földes Gábort,¹⁵ aki akkor a győri Kisfaludy Színház főrendezője volt, és azt mondta: „Egy nagyszerű kis növendéket küldök hozzád, vedd föl! Én garantálom a képességét." Mondta neki Földes „Nagyon jó, úgyis szükségem van fiatal színészekre." És már úgy volt, hogy megyek Győrbe színésznek, amikor levelet kaptam Földes Gábortól, amiben azt írta, hogy borzasztóan sajnálja, de a főiskolától egyértelműen azt kapta utasításba, hogy nem vehet fel, mint színészt, ezért statisztaként fog szerződtetni. Na, ettől bepöccentem. „Én statisztának nem megyek színházba! Nem megyek statisztának!" Akkor inkább nem tudom, mit csinálok. Nem tudtam, mihez kezdjek. Akkor még csak 19 éves voltam. Teljesen magamba roskadtam. Éjjel-nappal bőgtem Hévízen, rettenetesen magam alatt voltam. De maradt a főiskolán lelkiismeret-furdalásuk, jó kemény. Simon Zsuzsa volt akkor az igazgató. Egyszer csak kapok egy levelet, hogy az Állami Bábszínház színészeket keres.

Szántó Viktória: Ez 1953-ban volt?

Szakály Márta: Ez 1953 végén volt. A nyarat otthon végigbőgtem. Hogy én a bábszínházba? Hát életemben nem voltam bábszínházban! Soha az életben! Emlékszem egy vidám élményemre. Minden nap színházba mentünk a főiskoláról. Akkor láttam Bajor Gizit, Ladányi Ferencet. Most jut eszembe Ladányi is a tanárom volt, nagyon szerettem. És emlékszem, ők játszották A kertész kutyáját¹⁶. Ezt valami hússzor megnéztem. A főiskolán vége volt az óráknak hatkor, és sipirc, mentünk, de már úgy ismertek minket minden színházban: „Gyertek gyerekek!" És beengedtek. Egyik Both Béla¹⁷-órán – Csala Zsuzsival mindig akkor néztük át, hogy mit fogunk aznap este megnézni – azt mondta nekem Zsuzsa: „Elmegyünk és megnézzük a Misi Mókus kalandjait¹⁸ a bábszínházban!" Röhögőgörcsöt kaptunk, hát persze, hogy nem mentünk el. Emlékszem, még utánozta is Both Bélát, és úgy tekergette az arcát, ahogy Béla szokta az órán. Hátracsúsztattuk a székünket, mert nem padban ültünk, hanem neki volt egy kis asztala, mi meg székeken ültünk, és volt még egy színpad, ahol mindig dolgoztunk. Ez volt az egyetlen emlékem a bábszínházzal. De édesapám azt mondta „Nem érdekes, elmész, felvételizel, Pesten leszel, pesti színháznál, onnan majd elmész valahova máshova!"

Édes drága apám! Hát én elmentem felvételizni Csala Zsuzsával. Azt mondtam, hogy őt is kirakták? Csala Zsuzsit harmadik év első félévében rakták ki, egy fél évvel előbb, szintén jogtalanul, mert akkor se volt már rostavizsga. Úgyhogy szegénykém szintén otthon szomorkodott. „Alkatilag" nem felelt meg ugye, mert ő meg kis duci volt. Hülye szövegek ezek! Lényeg az, hogy felhívtam, amikor fölértem Pestre, mondom „Zsuzsi, gyere el velem, én egyedül nem megyek!" Nem tudom miért, nem akartam egyedül menni, valahogy röstelltem, meg olyan furcsa volt az egész. Azt mondta „Jól van, elmegyünk!" De annyit hülyéskedtünk, hogy mire odaértünk a bábszínház kapuja elé, pisisre röhögtük magunkat. Azt mondja nekem „Te, én nem megyek, mert szétröhögöm a te felvételi vizsgádat! Menj be egyedül!" Végül jó, hogy nem jött be velem. Mivel is felvételiztem? Bod László volt akkor a bábszínház igazgatója,¹⁹ nagyszerű képzőművész, csodálatos ember. Lope de Vega A hős falujából Laurencia nagymonológjával felvételiztem. Akkor ment ez a Madách Színházban, kettős szereposztásban, Tolnay Klári és Horváth Terike felváltva játszották.²⁰ Ez egy forradalmár csaj, aki a falut fellázítja. Ezt tudtam, mert ez a monológ Básti beszédtechnika órájának volt az anyaga. Ott ültek a nézőtéren, én meg ezt úgy elmondtam, hogy csak! Volt ám bennem spiritusz! Néztek rám, Bod Lacinak fülig ért a szája. Azt mondja „És báb? Bábot? Hozott valami bábot?" „Nem hoztam." „És valami bábjelenetet?" „Életemben nem báboztam. Nem tudok bábozni." Elmondtam, hogy a főiskoláról most tettek ki. Ezek ott ültek, összedugták a fejüket. Azt mondja Bod Laci „Na jól van, akkor majd mi megtanítjuk magát bábozni! Fel van véve!"

Hát így kerültem a bábszínházba. Egész jó kis szerepet kaptam, Tatai Sándor Kinizsi Pál című darabjában²¹ Magyar Jolánka hősnő szerepét. De nekem a báb, az…, szóval nem tudtam vele mit kezdeni. 1953 végén felvételiztem, de Bod Laci akkor még nem tudott státuszt adni. 1954-ben kerültem színészi státuszba, kerek húszéves koromban.

Szántó Viktória: Milyen volt a kollegiális viszony?

Szakály Márta: Annak ellenére nagy szeretettel fogadtak, hogy akkor még fogalmam nem volt az egészről. Inkább tehernek éreztem a bábot a kezemen, mint partnernek vagy segítőtársnak. Úgyhogy ez nehéz volt, de a kollégák nagyon kedvesek voltak. Ez a kezdeti társulat, amibe én bekerültem, mondhatnám azt, hogy rajongva szeretett engem. Nagyon. Tehát úgy fogadtak, hogy végre egy fiatal tehetséges színésznő. Mindenben segítettek, úgyhogy nagyon kedves emlékeim voltak… mit is játszottam akkoriban… a Babvirágban,²² aztán a Százszorszépben²³ is játszottam, aztán a…

Szántó Viktória: A Csalavári Csalavérben²⁴ is játszott.

Szakály Márta: Igen! Az Bródy Verának volt a kedvence. Azt mondta, abban belém szeretett, mert nagyon tetszett neki az én nyuszikám. Azt a mai napig emlegeti, ahogyan mondtam, hogy „Tanító bácsi kérem, én kertész szeretnék lenni." Szóval ez nagyon kedves időszak volt.

Szántó Viktória: Gondolom, nem Ön volt az egyetlen, aki úgy került a színházhoz, hogy nem sokat értett a bábhoz. Úgy tudom, több olyan kollégája volt, akit csak a bábszínházban engedtek színpadra.

Szakály Márta: Így van. Könyves Tóth Erzsi²⁵ volt ilyen…

Szántó Viktória: Lehet tudni, hogy az ő esetében mi volt ennek az oka?

Szakály Márta: A Nemzeti Színházból elküldték, és valószínűleg nem volt más szerződési lehetősége. Leviczky Bandi²⁶ meg Balajthy Bandi²⁷ is színházi színészek voltak, nagyszerű színészek. De nekik természetessé vált az, hogy báb is van a kezükön. Bár például Galamb Tubi²⁸ nagyon nem tudott megbarátkozni a bábbal, ennek ellenére ügyes volt. Ez varázslatos dolog. Sokszor kérdezik, hogy milyen kézügyesség kell a bábjátékhoz, de nem az kell hozzá. Színész kell a báb alá. És nagyon érdekes, mert ha a színész éli azt a szerepet, akkor nincs baj. Azért volt elfogadható, amit csináltam, mert ugyan a bábom nem úgy működött, ahogyan igazán kellett volna, tehát nem volt szakszerű a bábmozgatásom, de az, ahogyan a szerepeimet éltem, az átment a bábba. Ezért szerintem egy jó bábszínész elsődleges feltétele, hogy jó színész legyen. A többi bennem is később alakult ki.

Hatvan évig voltam színházi dolgozó, tehát színésznő. Nyolcvan éves koromban hagytam abba a pályát. Az első három év után aztán új igazgató érkezett.

Szántó Viktória: Molnár József.

Szakály Márta: Molnár József, igen. Egy dilettáns. Megint a politika ugye. Díszítő munkás volt a Nemzeti Színházban, és mint kádert, kinevezték Bod Laci után a budapesti Állami Bábszínház igazgatójának.

Szántó Viktória: Bod Lászlónak miért kellett távoznia?

Szakály Márta: Nem tudom, hogy kirakták, vagy önszántából ment el, erre nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy ő elment, és jött ez a barom. Ez valami borzasztó volt. Úgyhogy egy csoport 1955 végén fogta magát, és úgy határoztak, hogy elmennek ebből a kuplerájból. Többek között Bródy Vera, Szőnyi Kató, Lévai Sándor. Sándor azon pöccent be, teljesen jogosan, hogy bevitt egy tervet az igazgatóhoz, akinek ezeket alá kellett írni. Ez a hülye meg belerajzolt! De ilyet! Lévai egy iparművész, képzőművész ember, hát azt mondja „Hogy képzeli ezt?" Áthúzta. És akkor úgy döntött, hogy nem marad, mert ilyet nem lehet csinálni. Csatlakozott hozzájuk még Kemény Heni, aztán, azt hiszem, Kiss Pista²⁹ is, de nem emlékszem rá, hogy a színészek közül pontosan kik mentek. Molnár Erzsi, Fóthy Edit talán. Nem tudom, erre nem emlékszem.³⁰ Bródy Verát kéne megkérdeznie, bár ő még mindig úgy tudja, hogy én is velük mentem. De én akkor még nem! Pedig engem is hívtak.

Szántó Viktória: Több forrás szerint Ön Győrben kezdte pályafutását…

Szakály Márta: De ez nem igaz! Három évig a budapesti Állami Bábszínházban voltam, és onnan kerültem 1957-ben Győrbe. Akkor ők már ott voltak, ez a külön csoport, akiket a Gáti Pipi vett oda. A Szőnyi Kati férje volt a győri színház igazgatója. Ez a különítmény az 1956-os évad kezdetén egy külön bábszínházi csoportot hozott létre. Tehát a forradalom évében ők már Győrben voltak, én még nem. Én azt mondtam, nem megyek el vidéki bábszínésznek, amikor pesti bábszínésznek se érzem nagyon jól magam. És akkor 1956-ot ők ott élték meg. Az egész borzasztó volt. Szerencsétlen Földes Gábort akkor kivégezték, az utolsó napokban, tehát akkor, amikor már lecsengett a forradalom. Az szörnyű tragikus időszak volt, mert nagyon szerették Gábort. Ők egy nagyon-nagyon kedves, jól működő bábszínházat hoztak létre Győrben, ami egy külön kis színháza volt a győri színháznak.

1957-ben kaptam egy telefont tőlük, hogy mindenképpen szükségük lenne rám, még mielőtt elindul a szezon. Menjek! Azt mondtam, hogy azzal a feltétellel megyek, ha ígéretet kapok arra, hogy a győri Kisfaludy Színházban is kapok szerepet. Akkor még mindenképpen nagyszínházi színész szerettem volna lenni, de természetesen elsősorban bábszínészként működtem. Ez a társaság valami eszméletlenül megszállott volt, imádták a bábjátékot. Nagyon aranyos, nagyon kedves kis előadásokat hoztak létre, a Hófehérke és a hét törpét³¹ játszották. Nem a Hófehérke szerepét kaptam, hanem a gonosz mostohát, mert Molnár Erzsike volt akkor a naivája ennek a kis együttesnek, és még Lévai Sándor is játszott.³² A Jancsi és Juliskában³³ én voltam Jancsi, Erzsike meg Juliska volt és Sándor a boszorkány. Lévai! (mosolyog) Szívvel lélekkel játszottak. Nagyon szerettem köztük lenni, ők is szerettek engem. Ott kezdtem ráérezni arra, hogy mi is a bábszínház lényege…

Sokat játszottam! Elkezdtem szeretni azt, hogy tüneményesek ezek a bábok! Ez egy folyamat volt, ami Budapesten, az Állami Bábszínházban még nem zajlott le bennem, mert úgy báboztam, hogy a bábu lógott a kezemben, a partnereimmel pedig szemkontaktust kerestem a paraván mögött. De megéreztem, hogy mit jelent az: belebújni egy bábba. Ez valami elképesztő nagy élmény volt, amikor azt éreztem, hogy az a kicsi kis figura, aki a kezemen van, az én vagyok, illetve nem is én, hanem ő és én, mi ketten együtt vagyunk azok, akik. Valami elmondhatatlan gyönyörűség volt, amikor a Hófehérke gonosz mostohájában éreztem azt, hogy ezt a szerepet e nélkül a gyönyörű bábu nélkül, amit Bródy Vera tervezett, nem is tudnám eljátszani! Valami döbbenetes volt, ahogyan visszahatott rám a bábu. Akkor éreztem meg azt, hogy itt valami szimbiózis indul, hogy én beleteszek valamit, amit én érzek, ő pedig visszaadja a figuráján keresztül a karaktert.

Ez valami csoda volt, nagyszerű érzés. Itt történt meg az átalakulásom – mindig elérzékenyülök ezektől a sorsdöntő pillanatoktól. Milyen gyönyörűség a bábjáték! Elkezdtem érezni, hogy a báb nem az ellenségem, akit csak fognom kell, mert inkább letenném a kezem, hanem valami, ami visszajelez nekem. Egyre jobban éreztem, hogy a báb az csodálatos segítő. Belebújhatok egy figurába, ami tökéletesen meg van formázva, és nekem csak az érzelmeimet kell belenyomnom. De én mindig – a hatvan éves pályafutásom utolsó előadásán is – egy kicsit sok voltam a bábnak. Nekem a bábjátékban, a próbák folyamán az volt a nehézség, hogy sokáig nem tudtam magam belesűríteni a bábba, mindig egy kicsit feszegettem a báb arányait, majd érdekes módon visszahatott rám a figura, és szépen összeforrtunk.

Szántó Viktória: Milyen volt az Állami Bábszínház hangulata, miután a társulat egy része

elment Győrbe?

Szakály Márta: Nagyon sokan igazat adtak nekik, mert azt egyértelműen érezték, hogy ez az igazgató nonszensz. De nem is sokáig volt igazgató, mert 1958-ban átvette a vezetést Szilágyi Dezső.³⁴ Akkor az egész győri bábegyüttes visszaszerződött Budapestre. Én nem mentem velük, mert engem a győri színház nem engedett, olyan nagy sikerem volt. 1958-ban megkaptam, vagyis megtalált a szerep: a Szentivánéji álom³⁵ Helénáját játszottam a nagyszínházban. Minden öntömjénezés nélkül mondom: óriási sikerem volt. Nagyon jó rendező volt Seregi László.³⁶ Ő rendezte vendégként az előadást. Amikor bábszínészként odakerültem, nagyszerű társulata volt Győrnek. Engem csak Jancsinak hívtak, mert akkor játszottam a Jancsi és Juliskában Jancsit. Kicsit lenézően, hogy „Jancsika, jöjjön hát, Jancsika!" Így fogadtak. Tojtam rájuk, miért ne tettem volna. De aztán a sikerem után tényleg imádtak. Én is nagyon szerettem velük játszani. Sose felejtem el Máriáss Jóska Zubolyát! Egy csoda volt.

Aztán a sorsom visszairányított a bábjáték felé. 1958 után nem sokáig maradtam Győrben, mert Gáti Györgynél³⁷ valami gazdasági probléma akadt. Valami jogtalanságot követett el, hogy ezt a bábtársulatot létrehozta, természetesen a másik színház rovására, mert úgy finanszírozta. Emiatt őt abban az évben, amikor a bábszínházi részleg felköltözött Budapestre, leváltották. Joó László³⁸ lett az igazgató, aki rögtön az első nap behívott. Közölte velem, hogy sajnálja, de neki erre a státuszra szüksége van, mert Csűrös Karolát³⁹ akarja leszerződtetni. Köszöni szépen, de nem kellek neki!

Szántó Viktória: Annak is köze lehetett ehhez, hogy Ön eredetileg a bábosokhoz tartozott?

Szakály Márta: Nem ismert engem, nem is tudta, ki vagyok! Ő Csűrös Karolát ismerte, őt akarta színésznőnek. Na, de mi történt? (elcsuklik a hangja) A társulati ülésen közölte, hogy ő Szakály Mártának felmondott. Ezt már tudták a színészek, mert megmondtam, hogy engem innen kiraktak. Erre felállt az egyik idős színész és közölte: „Igazgató úr, a társulat úgy döntött, hogy nekünk szükségünk van Szakály Mártára!" Ilyen nem volt még a világtörténelemben, hogy egy színész társaság így kiálljon! És azt mondta „ha akarja, itt és most azonnal megszavaztatom, ki az, aki úgy gondolja, hogy szükségünk van Szakályra!" Az összes kéz fent volt a levegőben! Mit csinálhat egy igazgató, akit odahelyeztek? Kis kezdő volt, kénytelen volt belemenni. De nem volt az olyan egyszerű! Újra behívott és közölte velem, hogy „Maga csak a fizetéséért fog bejárni ide, azt tudja?" Mondtam: „Jó!" Most mit csináljak, egy színész ki van szolgáltatva, ha kap szerepet, akkor kap, ha nem, akkor nem! De azért volt két alkalom, amikor játszhattam. Egy kis albérletben laktam, ott töltöttem a napjaimat. Egyszer csak jött a színházi futár, hogy „azonnal jöjjön be a színházba, nézze meg a próbát!" Egy nagyon édes, jó kis epizódszerepre kettőztek le. Egy tüneményes fagylaltárus lány volt. A lelombozódott főhős éppen a padon ül, és azon gondolkodik, hogy öngyilkos lesz. Akkor bejön a fagylaltárus lány, párbeszéd kezdődik közöttük, és az a vége, hogy életre kelti a pasit. Vidám, nagyon édes kis szerep volt. Amikor kirohantam a színpadról taps volt mindenütt! Emlékszem mindig kihívtak az öltözőből „Tudtuk, hogy te játszod, tapsos kimenetel volt!" Ez volt az egyik, amibe beugrattak, a másik meg az Egy éj az Aranybogárban című darab.⁴⁰ Ebben egy hálóinges szolgálóleánykát játszottam. A lényeg az, hogy mindkét epizódom jól sikerült. Úgyhogy a búcsúelőadáson Joó László bejött az öltözőbe és közölte velem, hogy „Márta, maga tényleg nagyszerű színésznő!" De hát ő Csűrös Karolának megígérte! Ezt az utolsó évet így húztam ki Győrben.

1959 januárjában feleségül mentem Lévai Sándorhoz, aki a bábszínház tervezője volt. Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy nem vár a budapesti bábszínház. Pedig nem várt… Bejelentkeztem, hogy itt vagyok, itt van Szakály Márta! Szilágyi Dezső rám nézett: „Nagyon sajnálom, Márta, nincs státuszunk." Mi? Nem lehetek bábszínész, nem lehetek színész? Amikor az egész társulat egy az egyben átjött, csak én nem kellek? Hát most akkor mi van? Ez megint egy akkora nagy pofon volt, hogy nem értettem az egészet! De közben jött egy csoda: 1960-ban megszültem a gyermekemet. De már a következő évadban rajtam volt az az eszméletlen vágy, hogy játsszak. Megint bementem Szilágyihoz, aki ismét közölte, hogy nem tud felvenni. Újból padlóra kerültem. Mégis, szerencse, hogy így alakult, mert még egy évig otthon maradtam a kislányommal.

1962-ben azt mondja nekem az én Sándorom: „Na most gyere ide, ülj le és mondd el, hogy mit csináltál 1956. október 23-án." „Mi a jó Isten ez, kihallgatás?" Teljesen paff lettem! „Nem, de kíváncsi vagyok". Elmondtam, hogy 1956. október 23-án eljátszottam egy előadást a bábszínházban. Volt akkor egy szerelmem, vele sétálgattam az előadás után, amikor egy csomó ember özönlötte el az utcákat. Öt óra után volt ez, amikor már kitört a forradalom. A partnerem, Simon Miklósnak⁴¹ hívták, nagyszerű színész volt. Első nagy szerelmem, aki nagyon forradalmár típusú pasi volt. Teljesen belelkesedett, micsoda gyönyörűség! Akkor a Szilágyi Erzsébet fasoron laktam, a körszálló mellett volt egy albérleti szobácskám, de nem tudtam hazamenni, mert a Margit hídon nem jártak a villamosok. A húgom akkor szeptemberben szülte meg az első kisfiát, ott laktak a Jászai Mari téren, és kénytelen voltam hozzájuk menni. Tehát, mondtam „1956. október 23-án a húgoméknál dekkoltam." Miklós elindult hazafelé, ő a Rádió mellett lakott, és el tudom róla képzelni, hogy randalírozott a Rádiónál… De én, ha mellettem egy pezsgősdugót kihúznak, már befogom a fülemet, én nem bírom a lövöldözést. Én akkor még egyáltalán nem foglalkoztam politikával. Nem érdekelt. A lényeg az, hogy 1956-ban a húgoméknál voltam november negyedikéig. És ez azért is jó volt, mert a húgom nagyon beteg lett a szülés után, így ott lehettem a gyerek mellett. Sokszor lent kellett lennünk a pincében, mert a házat, amiben a húgomék laktak, s ami a Belügy- és a Hadügyminisztérium közötti tömbben volt a Jászai Mari téren, állandóan lőtték. Iszonyatos nagy rumli volt. Egy forradalmi emlékem van. Az egész ház lent volt a pincében, én meg egy társbérleti konyhában szilvás gombócot főztem. Egyszer csak felrohant egy csomó katona,és kérdezték, hogy „ki van a padláson?Mert onnan lövöldöznek!" Fogalmam sem volt. Egyedül voltam fent a házban. Fölrohantak, én meg ott álltam a konyhában. Lehoztak onnan néhány fiatalt, és elvitték őket. Hogy akkor ezek a katonák kik mellett voltak, és kik lőttek kit? Még nem jöttek be az oroszok, tehát ez 1956. október vége felé történhetett.

Mindezt elmondtam az én Lévaimnak, hogy végig a gyereket pesztráltam. „És ez biztos?" „Biztos! De miért kérdezed?" Kiderült, hogy valaki – most már tudom, hogy ki, nagyszerű színésznő volt, de nem mondom ki a nevét – nem akarta, hogy bekerüljek a társulatba, és azt találta ki, hogy én, mint ellenforradalmár lövöldöztem a Rádiónál. Magyarul priuszom volt, és ezért nem vehetett fel Szilágyi.

Szántó Viktória: Ezek szerint azt Önök sejtették, hogy jelentenek magukról, és azt is, hogy kik?

Szakály Márta: Nekem erről fogalmam sem volt! De el tudom képzelni… Az sosem derült ki, hogy Miklós ott volt-e a Rádiónál, mert ő disszidált. Hogy én nem voltam ott, az biztos! A lényeg az, hogy amikor ezt elmeséltem, azt mondta Sándor: „Na jó, akkor bemegyünk Szilágyihoz és ezt elmondod neki is!" Elmondtam. 1962-től szerződést kaptam.

Szántó Viktória: A hétköznapokban lehetett érezni, hogy az emberek félnek egymástól?

Szakály Márta: Abszolút nem! Azt tudom, hogy engem többször, sőt, nagyon sokszor megkerestek azzal, hogy lépjek be a pártba. Én meg azt mondtam, hogy nem lépek be, mert egyáltalán nem érdekel a politika!

Szántó Viktória: Akkor ezek szerint még Szilágyi Dezső fölött is a párttitkár döntött?

Szakály Márta: Bizonyos értelemben igen. Akinek folt volt a múltján, azt nem lehetett felvenni. De én erről nem tudtam! Sokkal később szűrődött le bennem, hogy miért nem akarta az illető, hogy odakerüljek, mert én, mint a legfiatalabb színésznő abban a pillanatban a színház naivája lettem, s az egyik csodálatos szerepet kaptam a másik után. Nem volt olyan évad, hogy egy vagy két olyan feladatom ne lett volna, amiből egy is elég, hogy boldogságot adjon egy színésznőnek. 1964-ben kezdődtek el a nagy zenés programok, a Bartók-darabok meg a többi. Tehát A fából faragott királyfi,⁴² a Petruska,⁴³ A csodálatos mandarin,⁴⁴ az Aventures,⁴⁵ a Háry János.⁴⁶ Ezek a csodák. Ezekkel elkezdtünk külföldre járni. Szilágyi tizenkét színészt választott ki a társulatból, és ők alkották az úgynevezett „nagycsoportot", amely eljátszotta a csodák csodáit.

Szilágyi úgy értett a bábszínházhoz, hogy egy ilyen messiásra lenne most is szüksége a bábjátéknak! Tudta, hogy milyen darab illik nekünk, hogy mi az, amiben mi többek tudunk lenni, ami több, mint az élő színházi játék. Ilyen volt, ugye, Beckett Jelenet szöveg nélkül,⁴⁷ ami egy zseniális produkció volt. Meg a Strip-tease,⁴⁸ ami Mrożek, aztán az Angyal szállt le Babilonba,⁴⁹meg előtte még a Szentivánéji álom,⁵⁰ amiben Titániát játszottam, nagyszerű színház volt az is. Akkor a János vitéz,⁵¹ amit Szilágyi dramatizált – zseniális dramaturg volt. És olyan team vette körül… Hatvanban az én Lévaim, amikor megszületett a kislányunk, átszerződött a televízióhoz. Rebellis típus volt a drágám, és összerúgta a port Szilágyival, aki nem véletlenül engedte el, mert ő Koós Ivánt akarta szerződtetni a helyére. Tehát Sándor kivált a társulatból, és nagyon jól tette. Akkor kezdődött a televízióban, a nagy mesejátékok időszaka. A Futrinka utca, a Rémusz bácsi meséi, a Süsü, a sárkány, mind Lévai műve. Nagyszerű tervezője lett a televíziónak, én meg elsőszámú színésznője a bábszínháznak, ami nem volt azért ennyire egyértelmű, mert mellettem ott volt Szőllősy Irén,⁵² Havas Gertrúd.⁵³ Mi, hárman voltunk a lányok, a „nagycsoport" nőtagjai. Elképesztő nagy időszak kezdődött az életemben. A gyerekműsorok is gyönyörűek voltak. Kovács Gyuszi⁵⁴ meg Szőnyi Kati⁵⁵ volt a két rendezőnk. A Hamupipőke⁵⁶ több felújításában én játszottam a címszerepet. Még hatvan éves koromban is azt mondták, hogy ne akarjak mostoha lenni, maradjak Hamupipőke.

Igazi, jó értelemben vett naiva voltam. Sosem a naíva hangot kerestem, hanem a karaktert. Nagyon szerettem ezt a szerepkört. Ezt a kis királykisasszonyt negyven évig játszottam. Negyven évig! Ki mondhatja el magáról, hogy negyven évig királykisasszony tud lenni egy színházban!? Hát ez a világ csodája! Talán egy kicsikét még jobban szerettem A csodálatos mandarint. Az a szerep fantasztikus drámai feladat volt. Ezt a két nagy hőst nagyon sokáig játszottam. Aztán Petruska Balerinája lettem, de azt már Havas Trúdi után vettem át, mert eredetileg ő volt a Balerina. Aztán Ravel La Valse-ában⁵⁷ a női figurát, az is egy csoda. Az Aventures-ben a kalapos csaj, hű de izgalmas tárgyjáték volt!

Szántó Viktória: Önök rengeteget utaztak, sok külföldi fesztiválon vehettek részt, ami akkoriban különösen izgalmas lehetőségnek számított. Sikerült külföldön szakmai barátságokat kötni?

Szakály Márta: Hogyne. A lengyelekkel például nagyon jó barátságban voltunk. A cseh bábjáték is nagyon jó volt, az oroszokkal is összebarátkoztunk. Rengeteg kedves és sok jó előadást láttunk. Fantasztikus volt, hogy milyen bábszínházak szerepeltek a fesztiválokon, mert általában fesztiválokra jártunk. Voltunk úgy is külföldön, hogy egy színház meghívására. Indiában is, Amerikában is így voltunk egy-egy hónapig. Egyiptomban végigjártuk a városokat, és nagyon érdekes élményeink voltak, és csodálatosan sikerültek az előadásaink is. Általában mindenhol nagy sikerünk volt.

Szántó Viktória: Ennyi év távlatából nehéz elképzelnem: a bábszínészi munka biztos megélhetést tudott jelenteni?

Szakály Márta: Persze. Mondjuk, a színészgárda sose tartozott a legjobban megfizetett társulatok közé. Középkategóriájú fizetést kaptunk, de nem volt anyagi gondunk. Főleg a sok külföldi utunk miatt, ott ugye valutában kaptuk a pénzt, és kint dőzsöltünk, vásároltunk. Az kiegészítő volt mindenkinek, anyagilag is.

Szántó Viktória: A nem bábszínész kollégák érdeklődtek az Önök sikerei iránt?

Szakály Márta: Hogyne. Rengeteg színész nézte az előadásainkat. Nagyon izgalmas színház voltunk. Akár a Strip-tease, ami egy politikai műsor volt, akár a Diótörő,⁵⁸ ami a mai napig is megy, kuriózumnak számító maszkos játék.

Szántó Viktória: Amikor 1962-ben visszaszerződött a színházhoz, okozott Önben törést az, hogy egy politikai döntés miatt nem dolgozhatott? Elvégre a főiskolán is kvázi politikai döntés miatt rostálták ki.

Szakály Márta: Igen.

Szántó Viktória: Az is megkérdőjeleződött, hogy újra színpadra kerülhet-e. Ezek befolyásolták a munkáját?

Szakály Márta: Abszolút nem. Az igazságtalanság nagyon felkavart, de szerencse volt, hogy 1960-ban megszületett a kislányom. S amikor 1962-ben visszaszerződtem, erős lelkiismeretbeli problémát jelentett, hogy a kicsikémet be kellett adnom bölcsödébe. Megszállott anya voltam, és vagyok. Nekem a család, a gyerek és a színház teljesen azonos fajsúlyú lelki igényem volt, és mindet szerettem volna nagyon jól csinálni. 1962-ben bedobtak a mélyvízbe. Attól kezdve csúcsra voltam járatva. Ebből is látszott, hogy Szilágyinak nem szakmai kifogása volt velem kapcsolatban, amikor nem vett vissza, mert azonnal nagyon szép szerepeket kaptam.

Szántó Viktória: Akkor is ugyanakkora szeretettel fogadta a társulat, mint korábban?

Szakály Márta: A régi kollégák, akikkel 1957-ig együtt dolgoztam, ugyanolyan szeretettel fogadtak, de a többiek is. Ha azt látják a kollégák, hogy valaki feladatokat kap, és azokat jól oldja meg, tehát színészileg elfogadják, akkor egy igazán profi gárda ennek csak örül. Persze, ezen a pályán nemcsak képesség, de szerencse is kell. Hogy megtalál-e az a feladat, ami illik hozzád és amiben meg tudod mutatni, hogy mire vagy képes. Sok színésznek nem jutott ilyen. Azt sokan irigyelték, hogy külföldre jártunk, és nagyon izgalmas feladatokat játszottunk egymás után. De a társulat nagyon jól működött. Főleg az a csapat, amiben benne voltam, az egyértelműen a választottak magabiztosságával és tehetségével csinálta a dolgát. És a teherbírás is fontos volt ezeknél az embereknél, mert kegyetlen sok munkánk volt. A precizitás, a maximalizmus és az elvárás nagyon nagy volt. Ezért volt az, hogy csoporton belül is voltak ellenérzések, főleg a külföldi turnékon, amikor a színpadépítésben a fiúknak is részt kellett venniük, nekünk lányoknak kellékezési feladataink voltak, tehát ez egy komplex dolog volt, amikor kikerültünk az anyaszínházon kívül. Ezt azért sokan nehezen viselték. Illetve Szőnyi Kati kegyetlen stílusát is kevesen viselték el. Én szeretem, ha a maximumot hozzák ki belőlem, és a legritkább esetekben berzenkedtem a próbák ellen. Mindig azt éreztem, hogy a próbákon tudok még jobban finomítani, még egy kicsit hozzátenni, tehát én szerettem próbálni. Kati kegyetlenül próbált, a legkisebb problémánál leállította és újracsináltatta, és újra és újra. Az híres mondás volt, hogy ha annyi forintunk lenne, amennyiszer A fából faragott királyfi faharc-jelenetét végigcsináltuk, akkor irtó gazdag emberek lennénk. Eszméletlen mennyiségű próba volt. De ez a Szilágyi-féle színház fantasztikus volt. Nem véletlenül lettünk világhírűek.

Szántó Viktória: Melyik volt a legemlékezetesebb külföldi turnéja?

Szakály Márta: Hát, olyan sok volt. Nem tudom kiválasztani. Talán egy nagyszerű belgrádi nagyszínházi fesztivál, amit A csodálatos mandarinnal megnyertünk.⁵⁹ Meg a kairói éjszakai szabadtéri előadások.⁶⁰ India is eszméletlenül izgalmas volt, az előadások, a közönség, a városok.⁶¹ Párizsban Sarah Bernhardt színházi fesztiválja, ott is három előadást játszottunk, A csodálatos mandarint, A fából faragott királyfit és a Petruskát.⁶² Az első előadás még csak úgy-ahogy megtelt, de a másodikon már a csilláron is lógtak. Elment a híre az előadásnak. Az igazgató kérte, hogy maradjunk még, mert nagyon nagy az érdeklődés, de nem maradhattunk, mert lekötött előadásaink voltak más francia városokban is. Párizsban többször is voltunk. Egyszer a Théâtre Bobinóban játszottunk, az is érdekes volt, mert ott esti előadásaink voltak, és hozzátartozót is vihettünk, de a szállodai számlának a felét nekünk kellett fizetni. Én a 16 éves lányomat vittem magammal, és egész nap csatangoltunk Párizsban. London megint egy csoda volt,⁶³ nagyon szerettem azt a várost.

Szántó Viktória: Az itthon maradottak nyilván féltékenyek voltak. Elvégre ezek olyan lehetőségek…

Szakály Márta: A színház nem apácazárda. Erőteljesebbek a rivalizálások, érthető.

Szántó Viktória: Önnek ki volt a legnagyobb riválisa?

Szakály Márta: Nem tudom. A legjobb barátnőmmel, Szöllősy Irénnel egyszer kerültünk ilyen helyzetbe, az kegyetlen volt. Ez akkor történt, amikor a Mandarinban végérvényesen én kaptam meg a lányt, de addig Irénnel voltunk lekettőzve. Arra majdnem ráment a barátságunk, pedig én nem tehettem róla. Ez Irén képességeiből semmit sem von le, zseniális színésznő volt. És ha lehet szakmailag tanulni, én tőle nagyon sokat tanultam. Ez a Mandarin-ügy azért volt nekem is nehezen feldolgozható, mert Irén az alacsony termete miatt hátrányos helyzetben volt: neki ugyanis vagy magas talpú cipőt kellett felvennie, vagy hosszabbítót kellett bedugnia a figurába. Mindkettő megölte a szerepet. Hosszabbítóval nem tudta eljátszani a hajlékonyságot…Itt, a csuklónál van a derék. Ha egy hosszabbító bekerül, akkor csak ezt tudja csinálni. (mutatja) Mint egy söprűnyél. Nem lehet vele dolgozni, nem lehet vele játszani. Mind a kettőt kipróbálta szegénykém. A Mandarin egy rohangálós produkció, az üldözési jelenetekben, a futkosásokban lelassult, meg volt egy kis modorosság is benne, ahogy ezeket a régi, klasszikus, még Obrazcov stílusú figurákat játszotta. Olyan mozdulatokat csinált a lánnyal, amik Bartók világába nem illettek. Talán a korkülönbségből adódó eltérés is volt köztünk… nem tudom… Nagyon kegyetlenül történt meg ez a váltás, mert egy darabig felváltva játszottuk, tehát egyik előadást én, a másikat ő, és ezt mindig a próbatáblára írták ki, hogy mikor ki következik, aztán egyszer csak mindig én voltam kiírva. Szilágyi nem merte szemtől szembe elmondani neki, nagyon zokon vette a dolgot. Meg is értettem, egy ilyen nagyszerű színésznővel ezt nem szabad! Én sem tudtam neki elmondani, mert nekem sem mondták meg, hogy miért történt így. Ez volt az egyetlen rivalizálás. Hogy hányan szerették volna eljátszani a szerepeimet, azt nyilván nem tudom, mert nem mondták meg.

Szántó Viktória: Amikor próbáltak egy előadást, lehetett beszélgetni a rendezőkkel művészi koncepciókról vagy szerepformálásról?

Szakály Márta: Az elemző próbákon, olvasópróbákon természetesen. Olyan is sokszor adódott, hogy a bábu valamit nem tudott úgy kifejezni, ahogyan kellett volna, akkor azonnal konzultáció volt a műhellyel, hogyan kellene a figurát megcsinálni. Ilyen problémák voltak. Természetesen a színészi játékról is beszéltünk. Kovács Gyuszi volt a mesejátékok rendezője hosszú évekig, nagyon szerettem őt. Azt mondhatnám, hogy autodidakta módon lett rendező, de nagyon értette a bábot. A korszakban az volt a jellemző, hogy szinte mindenki a műfaj szerelmese lett. A bábu teljesen hozzánk nőtt. Voltak viták, összecsapások, de nagyon érdekes, jóízű munka volt, annak ellenére, hogy Szőnyi Katit sokan nem szerették. Erőszakosnak tartották. Az a véleményem, hogy a színházban nincs demokrácia. Van egy fölső akarat, és ha az jó, márpedig Dezső tudta, hogy mi a jó, akkor nincs baj. Dezső, mint jó dramaturgiai érzékű ember, zseniálisan kiválasztotta a darabokat, tehát a műsorpolitika mindig frenetikus volt. És akkor jött a végrehajtás.

Hogy került egy forgatókönyv például Kati kezébe? Úgy, hogy szinte le volt kottázva minden egyes mozdulat. Láng Pista⁶⁴ mint zenei vezető és Dezső tökéletes forgatókönyvet adtak Kati kezébe. Ő csak végrehajtó volt, és menet közben persze mi is csomó mindent hozzátettünk játékkal, tehát ez egy nagyon jó csapatmunka volt. Jó volt együtt dolgozni. A próbákon mindig ilyen feltöltődött állapotba került az ember, de rohadt fárasztó is tudott lenni, persze. Mert reggel tíztől este tízig voltak próbák, és közben játszottunk is. Tehát reggel próba, majd előadás, és hattól tízig megint próbáltunk. Nagyon feszes életvitel volt, de meg is látszott az eredményen. Ezt nem lehet máshogyan csinálni, és nem lehet azt mondani, hogy jó, akkor ez nem megy, akkor ezt hagyjuk ki. Ki kell gyötörni.

Szántó Viktória: Naivaként dolgozott. Szerepkörre szerződtették?

Szakály Márta: Nem, ilyen nem volt.

Szántó Viktória: Akkor ez szokásrend szerint alakult ki?

Szakály Márta: Igen.

Szántó Viktória: A férfiszínészeknél is volt ilyen? Volt vezető színész?

Szakály Márta: Hogyne. Érdekes, hogy ezt is sokan zokon vették, nem is volt nagyon igazságos. Szilágyinak volt egy művészeti tanácsa, amibe én is bekerültem. Ott minden évad végén értékelő megbeszélést tartottunk, ahol színészi sorrendet állítottak fel, ami általában így hangzott: Kiss Pista, Szöllősy, Havas, Szakály, Elekes Pál,⁶⁵ a többi névre nem emlékszem. De ez az öt ember mindig az első helyen volt. És ezt Szilágyi minden évben megszavaztatta a művészeti tanáccsal.

Szántó Viktória: Kik voltak a tanács tagjai?

Szakály Márta: Színészek, rendezők, benne volt Koós Iván is. Válogatott gárda, nem is tudom, hogy hányan voltunk. De voltak viták is. Szilágyi egyszer nagyon megharagudott rám. Sokan berzenkedtek a nagyon sok munka ellen, és egyszer csak feliratok jelentek meg a falon: „Ez egy gyár". Dezső a művészeti tanácson azt mondta: azonnal derítsék ki, hogy ki írta ezt a liftajtóra meg még egy-két helyre. Akkor én, a kis jövevény – mint hosszú ideig a színház legfiatalabb tagja – azt mondtam, hogy ne haragudjon, igazgató úr, de nem azt kellene inkább megnézni, hogy miért érzi gyárnak egy-pár ember ezt a színházat? Őrületesen bepöccent. Még mindig emlékszem erre a mondatára: „Jobban teszi, Szakály, ha nekem nem mond ellent!" Tehát kemény ember volt. Megmondom őszintén imádtam őt, úgy, ahogy volt.

Szántó Viktória: Jó kapcsolatot ápoltak?

Szakály Márta: Mit mondjak? Nem volt kapcsolat. Nem lehetett bemenni hozzá és cseverészni, megvolt a három lépés távolság. Nem volt barátságos ember. Viszont zseniálisan vezette a színházat, és zseniális team vette körül.

Szántó Viktória: Tehát komoly művészcsapattal dolgozott.

Szakály Márta: Igen. És neki művészeti tanácsa is volt, most már nincsen. Neki érdekes és fontos volt a véleménynyilvánítás. Meghallgatta. Az ritkán fordult elő, hogy meg is fogadta volna, de meghallgatta, mert érdekelte, hogy kinek mi a véleménye, mi az, amit hozzátesz. Elmondta mindig, hogy mire készül, hogy milyen új darabokon dolgoznak. Mondjuk, nem állt le beszélgetni a folyosón, s arra sem emlékszem, hogy bratyizott volna velünk. Egyszer, egy előadás után, ami őrült nagy siker volt, együtt szálltunk be a liftbe, és a következőt mondta: „Szakáli (úgy hívott, hogy Szakáli), nem vett föl fekete zoknit." Ezt is észrevette. Kicsit kivillant a bokám a dobogón. Mindenre gondja volt, mindent tudott és irányított, szóval nagyszerű volt. Nagyon bírtam a maximalizmusát.

Egy másik aranyos eset egy külföldi turnén történt. Fekete sapkát kellett fölvenni, mert 175 centiméter voltam, most már kisebb vagyok. Nekem nem kellett soha magasított cipő, de tánc közben a fejem időnként kivillant. És Szilágyi mindig megjegyezte, amikor bejött az öltözőbe „Szakáli, megint láttam a fejét." És akkor azt találtam neki mondani, hogy „igazgató úr, nagyon szépen kérem, egyszer már a kezemet nézze." Ezen aztán a többiek röhögni kezdtek, és ő is elmosolyodott. Egy másik alkalommal szintén összezördültünk, amikor nem engedelmeskedtem neki, ebből nagy balhé lett. Amikor olyan helyen játszottunk, ahol az erkélyen is ültek nézők, akkor kapucniban kellett játszanunk és még fekete kesztyűt is kellett felvennünk. Egy Mandarint kapucniban, amikor szembetűznek a reflektorok, az egész előadás eszméletlen fizikai erőpróba. A Mandarinban egy pillanatra sem mentem ki a színpadról. Az istennek nem bírtam azt elérni, hogy hagyjon minket békén ezzel a rohadt kapucnival. Ha valaki az erkélyen ül és belát a színpadra, az vállalja, hogy játék közben látja az arcomat. Többször is előfordult, hogy lelkesen jöttek a nézők, és arról beszéltek, mekkora élmény volt, hogy látták, hogyan dolgozunk. Érződött a színész tökéletes átéltsége, és ez mennyire izgalmas volt. Egyszer aztán föllázadtam. Mondtam, fölveszem azt a rohadt kapucnit, de kesztyűt nem. Nem tudom a pálcákat megmozgatni, lecsúszik a kesztyűről. Nem tudok benne dolgozni, azon kívül sokszor váltott kéz is kellett, adott pillanatban még a másik kezemre is húzzak? Nem vettem föl. Nem tudott velem mit csinálni.

Szántó Viktória: Azt tudom, hogy működött a színházban bábstúdió, ahol képezték a fiatal generációt. De a saját színészeik számára volt-e továbbképzés? Hangképzés vagy mozgásórák?

Szakály Márta: Hangképzés volt. Mozgás nem volt.

Szántó Viktória: Beszédtechnika?

Szakály Márta: Az sem. Egyszer beiratkoztam a stúdióba, az idősebb kollégák fel is háborodtak. Azt mondták, hogy micsoda hülyeség ez, miért degradálod magad? Vámos László⁶⁶ tartotta 1964-ben. Akkor már színésznő voltam a színházban, de megkértem, hogy hadd járjak be az óráira. Ő erre azt mondta: rendben van, de kötelező lesz, hogy azokkal a gyerekekkel, akikkel együtt fogok dolgozni, vizsgázzam is. Én meg azt gondoltam, miért ne. Érdekelt, hogy mit tanulhatok Vámostól. Nagyon sokat tanultam, nagyon jó időszak volt, egy évig dolgoztam a stúdiósokkal, jó munka volt. Izgalmas osztály volt. Montág Imre tanított beszédtechnikát. Egyszer azt kérdezte „Márta, maga szerint milyen hangja van egy esernyőnek?" Mondtam neki, hogy nincsen hangja egy esernyőnek. De mit játszik az az esernyő? Egy női esernyő? Vagy férfi esernyő? Azt tudni kell. Karaktert kell játszani, olyan nincs, hogy csak hangot keresünk. Amikor már én tanítottam, az én stúdiósaim is próbálkoztak hangokkal, de mondtam, hogy ne tegyék. „Soha ne a hangot keresd, mindig azt, hogy ki az, akit játszol, mert egy egér is lehet mélyhangú. Nem kell folyton cincogni." A karaktert kell kidolgozni, a hangot sose szabad megkeresni külön. Nem járható út.

Szántó Viktória: Milyen tantárgyakat tanított a stúdióban?

Szakály Márta: Bábszínészetet és bábmozgatást. Négy vagy öt évig. Szerettem tanítani. Aztán jött egy kudarcos időszakom. Amikor az egyetemen voltam a bábmozgatás tanára, azt a közönyt és lefitymálást, azt az érdektelenséget, amit ott kaptam, arculcsapásként éltem meg. Nem értettem, hogy mi van ezekkel a gyerekekkel. Kibuktam, amiatt, hogy felkészületlenül jönnek órára. Elkövették azt a szemtelenséget, hogy háromkor kezdődött az óra, én bementem a terembe, ők meg kint traccsoltak a folyosón. Mondtam, hogy ez így nem működik. Akkor odajött egy nagyon helyes, szimpatikus gyerek, Ruszina Szabolcs – nagyon szerettem azt a fiút, nagyszerű színész lett belőle –, s azt mondta: „Ne haragudjon, tanárnő, el kell mondanom magának, hogy az osztály tagjai nem akarnak bábszínészek lenni, hanem élő színészek akarnak lenni." Gondoltam, akkor mit keresek én itt? Ez a Békés András-féle bábos osztály volt, amelyikbe úgy csalogatták át azokat a növendékeket, akiket nem vettek föl színész szakra. Nem is tanítottam tovább, ennyi volt. Úgy érzem, hogy tudtam volna tanítani, szerettem volna tanítani, a stúdióim jól működtek, nagyon kedves, jó tanítványaim voltak. Kolozsi Angéla, Tatai Zsolt meg a többiek nagyszerű színészek lettek.

Szántó Viktória: Elbeszélése alapján úgy érzem, hogy mindig karakán egyéniség volt. Önnek ez a magatartása inkább pozitívumokat hozott a pályáján?

Szakály Márta: Nézze, ha valaki mást akar, vagy másmilyen módon látja, ami körülötte zajlik, mint az általános nézet, az nem szokott szimpatikus lenni. Én, a megszállott bábszerelmes azt a deformálódást, amit a Meczner János-féle színházban látok nagyon nem szeretem. Megmondom őszintén, hogy próbálkoztunk is ezt valahogy elmondani neki, és megmagyarázni, hogy mi az igazi bábjáték, de nem volt rá vevő.

Szántó Viktória: Többes számban beszél. Ki volt ebben a partnere?

Szakály Márta: Pataky Imre⁶⁷ például, akivel a kezdeti időszakban sokszor bementünk hozzá és erről beszélgettünk vele, műsorokat, darabokat ajánlottunk. Aztán egyre jobban előtérbe került az a nemcsak nálunk divatba jött módi, amit csak hasam előtti bábozásnak hívok.⁶⁸ Egyre kevésbé szerettem ezt, és meguntam. Aztán rájöttem, hogy miért néznek rám olyan csúnyán a mostani bábszínészek. Mert elmondtam a véleményem, hiszen úgy érzem, jogom van hozzá. Mert már ötvenedik éve játszottam, tehát ismerem a műfajt. Egy idő után köszönték szépen, de nem kértek a véleményemből. s rájöttem, hogy igazságtalan voltam velük, mert nem tudhatták, hogy miről beszélek. Az egyetemen sem a rendezők, sem a mozgatást tanító tanárok nem tanítják meg a tanulóknak a bábjátékot, ami egy speciális műfaj, amelynek szcenírozása, világítása, a bábok milyensége (bunraku, hátul mozgatós, vajang, botos, pálcás, kesztyűs), azok használhatósága mind egy szakma alapját jelenti. Mit kell ahhoz csinálnom, hogy láthatatlan legyen a mozgató? Ha arra nincs igény, hogy láthatatlanná váljon az abszolút fölösleges látnivaló egy darabban, akkor mit akar Szakály Márta?

Bábszínházat akarok, méghozzá profi módon, és ez lehet fekete színház, marionett, kesztyűsbáb, vajang, de bábszínház legyen, és ne maszattömeg, amely a mesének a milyenségét is zavarja, a látványról nem is beszélve. Piszkos a kép. Nem való oda az, aki mozgat. Dramaturgiailag helytelen.

Szántó Viktória: Nagyon erős kijelentései vannak a bábszínházi vizualitásról, aminek az alapja egyrészt színészi tapasztalat, másrészt mint Lévai Sándor volt felesége, szélesebb körű vizuális kultúrával rendelkezik, és azért ilyen érzékeny erre?

Szakály Márta: Nem, én a Szilágyi-féle bábszínházban voltam vezető színésznő, és egy világhírű bábszínháznak voltam tagja. A férjemmel ritkán dolgoztam együtt, mert én nem szerettem a televíziózást. Sokszor kérdezték tőlem televíziós rendezők, hogy „Sándor miért beszél le minket folyton arról, hogy behívjunk téged játszani?" Mondtam nekik, hogy nem szeretem a filmezést, nekem az túlságosan agyalmány.

Szeretném, ha végre professzionalista módon működne a bábszínház. Lehet ezt drasztikusan úgy minősíteni, hogy elavult gondolkodásmódot képviselek, de vállalom, mert úgy érzem, hogy a báb egy csoda. És ha nem arra törekszünk, hogy az tényleg úgy működjön, ahogy azt annak idején megálmodták vagy elgondolták, akkor semmi értelme. Ezek a tradíciók belém ivódtak, és ezért szomorúan tapasztalom a jelen trendeket. A Budapest Bábszínháznak jelenleg kiváló színészei vannak. Elszomorít, amikor azt látom, hogy ezek a fantasztikus tehetségű színészek nyüzsgik tele a bábszínpadot, pedig milyen gyönyörűség lenne, ha „csak" azt látnám, hogy a bábuk élik meg azt, amit ők csinálnak. Nem kellenek oda színészi arcok! De egyedül maradtam ezzel a véleményemmel. Az bánt, hogy miért nem érdekes az a múlt, ami nem akármilyen volt!? Miért kell azt beletaposni a betonba? Ha jobbat csinálunk, akkor se felejtsük el, hogy alapokra kell, hogy épüljön egy nemzedék, egy továbblépés. Ez a mostani színház lenullázta azt az időszakot, amit nem tudnak elvenni se tőlem, se azoktól a nézőktől, akik akkor még gyerekek voltak, de ma már anyukák, és a pénztárnál azt mondják, hogy olyan bábjátékot szeretnének nézni, amiben csak bábok vannak. Mindezért az utolsó pár évemet nagyon nem szívesen éltem meg, mert annyira más irányba ment el a műfaj.

Én két feltételt szabtam magamnak: az egyik, hogy szellemileg és fizikálisan ne kelljen magamat szégyellnem: semmiképpen sem akartam, hogy sajnáljanak, mint ahogyan néhány kollégám eljutott odáig, hogy bizony a karját már nehezen emelte, és szánalmassá vált. A másik feltételem: mivel húsz évesen kerültem a színházhoz, nyolcvan éves koromig tudjak úgy működni, ahogy az a saját mércémnek megfelel, s akkor ezt a hatvan évet, ezt szeretném végigcsinálni. Szerencsére ezt be tudtam tartani, bár lényegesen kevesebbet kívántak tőlem, mint az előző esztendőkben. Hosszú évekig Meczner még tartotta a régi repertoárt, akkor változatlanul játszottuk a régi szerepeket, régi darabokat, aztán jöttek az újak.

Szántó Viktória: Mikor érezte azt, hogy elismerik a munkáját, és kiváltságos helyzetben van?

Szakály Márta: Ezt többször is éreztem. Először nagyon fiatalon, 1975-ben megkaptam a színház aranygyűrűjét. Attól teljesen meghatódtam. Magammal kapcsolatban mindig kicsit kishitű voltam, és nagyon jót tettek nekem ezek a kiemelt események, amikor visszajelzést kaptam. Visszajelzés volt az a sok egymás utáni megbízás is: éppen bemutattuk az előző darabot, de már a másik főszerep várt rám. Elkényeztetett színész voltam. Nem is voltak szerepálmaim, mert meg sem álmodtam őket, már megkaptam. 1976-ban megkaptam a Jászai Mari-díjat, tíz évre rá az Érdemes Művész kitüntetést, és 1999-ben jött a Kossuth-díj. Ehhez a pályához három dolog kell: tehetség, szorgalom és szerencse. Hogy tehetséges legyen az ember, hogy keményen megdolgozzon a sikerekért, kiszedje magából a maximumot, na, de ha nem kapja meg hozzá a feladatot, amiben megmutathatja magát, akkor megkeseredetté válhat. Hála a jó Istennek én nem. Én nagyon korán megéreztem azt, hogy jó helyen vagyok, hogy szeretnek ott, ahol vagyok. Ha visszagondolok rá, akkor mindig azt gondolom, milyen jó, hogy nem most vagyok fiatal.

 

BIBLIOGRÁFIA

Balogh Géza: A bábjáték Magyarországon. A Mesebarlangtól a Budapest Bábszínházig. Budapest, Vince Kiadó, 2010.

Magyar Színházművészeti Lexikon http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/index.html

Selmeczi Elek: Világhódító bábok. Az Állami Bábszínház krónikája. Budapest, Corvina, 1986.

Szilágyi Dezső: Az Állami Bábszínház helyzetképe és ötéves távlati terve. Budapest, 1960. január 10. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Bábtár.

Színházi adattár http://oszmi.hu/index.php?option=com_wrapper&view=wrapper&Itemid=754

 

---

1. Olty Magda (1912 – 1983) Kossuth-díjas magyar színésznő. Beszédművészetet, majd színészmesterséget tanított a főiskolán. 1957-től 1962-ig volt igazgatója az intézménynek. Regnálása alatt nyílt meg az Ódry Színpad. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz18/31.html Utolsó letöltés: 2018. január 17.↩

2. Domján Edit (1932 – 1972) színésznő. 1964-től a Madách Színház színésze egészen váratlanul bekövetkezett tragikus haláláig. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz05/224.html Utolsó letöltés: 2018. március 29.↩

3. Szabó Gyula (1930 – 2014) a Nemzet Színésze díjjal kitüntetett Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz24/32.html Utolsó letöltés: 2018. március 29.↩

4. Avar István (1931 – 2014) a Nemzet Színésze díjjal kitüntetett Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz01/252.html Utolsó letöltés: 2018. március 29.↩

5. Gelley Kornél (1932 – 1989) színész. 1961-től a Nemzeti Színház tagja, 1952-től a Katona József Színház tagja haláláig. Jászai Mari-díjas érdemes művész. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz08/116.html Utolsó letöltés: 2018. március 29.↩

6. Kaló Flórián (1932 – 2006) Jászai Mari-díjas színész, író. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz13/56.html Utolsó letöltés: 2018. március 29.↩

7. Csala Zsuzsa (1933 – 2014) 1960 óta a Vidám Színpad tagja volt haláláig. Jászai Mari-díjas érdemes művész http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz04/16.html Utolsó letöltés: 2018. március 29.↩

8. A születési dátumok alapján a legfiatalabb osztálytag Szakály Márta volt, utána következett Csala Zsuzsa.↩

9. Szakszervezetek Országos Tanácsa↩

10. Rátkai Márton (1881 – 1951) Kossuth-díjas magyar színész. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz22/97.html Utolsó letöltés:2018. január 17.↩

11. Nagy Adorján (1888 – 1956) színész, rendező, a Színművészeti Akadémia, illetve a Színművészeti Főiskola tanára több mint 30 éven keresztül. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz16/26.html Utolsó letöltés: 2018. március 26.↩

12. Marton Frigyes (1928 – 2002) rendező, színházigazgató. A Rádió Kabarészínház alapító tagja. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz15/205.html Utolsó letöltés: 2018. március 29.↩

13. Nagy Adorján beceneve↩

14. Sándor Kálmán (1903-1962) 1952-ben írt, munkásmozgalmi témájú drámája.↩

15. Földes Gábor (1923 – 1958) színész, rendező, a győri Kisfaludy Színház színésze, később főrendezője. 1958-ban „ellenforradalmi" tevékenysége miatt kivégezték. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz07/310.html Utolsó letöltés: 2018. március 26.↩

16. Lope de Vega: A kertész kutyája. Bemutató: 1949. április 24. Rendező: Pártos Géza. http://monari.oszmi.hu/web/oszmi.01.01.php?is=25&bm=1&kr=A_10_%3D%22Kert%C3%A9sz%20kuty%C3%A1ja%2C%20A%22&l=1 Utolsó letöltés: 2018. március 26.↩

17. Both Béla (1910 – 2002) színész, rendező, a Madách Színház, később a Nemzeti Színház igazgatója. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz02/666.html Utolsó letöltés: 2019. március 29.↩

18. Tersánszky Józsi Jenő: Misi Mókus kalandjai. Zeneszerző: Maros Rudolf. Bábtervező, díszlettervező: Bródy Vera. Rendező: Kertész László. Bemutató időpontja: 1952. május 28. Szilágyi Dezső: A mai magyar bábszínház. Corvina, Budapest, 1978. 63.↩

19. „Az Állami Bábszínház megalapítását a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium szabadművelődési főosztályának munkatársaként kezdi el Bod László, aki korábban a miskolci bábszínház megalapítója és vezetője. A választás jónak látszik. Bod László festőművésznek készült, rövid ideig a Képzőművészeti Főiskolán tanársegéd. Még diákként ismerkedik meg Büky Béla és Rév István előadásain a bábok világával, s már ígéretes festő, amikor elvetődik Salzburgba, s ott természetesen az Aicher család marionett-színházába. Külföldi élményeihez járul egy Kasperl-Faust előadás a linzi bábszínházban, ekkor határozza el, hogy egyszer ő is csinál bábszínházat." Selmeczi Elek: Világhódító bábok. Az Állami Bábszínház krónikája. Budapest, Corvina, 1986. 37.↩

20. Lope de Vega: A hős falu. Bemutató dátuma: 1952. november 13. Rendező: Horvai István. http://monari.oszmi.hu/web/oszmi.01.01.php?bm=1&as=15792&kv=9869186 Utolsó letöltés: 2018. március 26.↩

21. Tatay Sándor: Kinizsi Pál. Zeneszerző: András Béla. Bábtervező: Bod László. Díszlettervező: Varga Mátyás. Rendező: Bod László és Lázár Gida. Bemutató időpontja: 1954. április 4. Szilágyi Dezső: A mai magyar bábszínház. Corvina, Budapest, 1978. 63.↩

22. Andersen –Szilágyi Dezső: A bűvös tűzszerszám. Bábtervező: Bródy Vera. Díszlettervező: Lévai Sándor. Rendező: Deák István, Simándi József. Bemutató dátuma: 1955. december 16. Balogh Géza: A bábjáték Magyarországon. A Mesebarlangtól a Budapest Bábszínházig. Budapest, Vince Kiadó, 2010. 223.↩

23. Benedek Elek – Benedek András: Százszorszép. Bábtervező: Bródy Vera. Díszlettervező: Lévai Sándor. Rendező: Kertész László. Bemutató dátuma: 1956. május 15. Szakály Márta játszotta a címszerepet. uo.↩

24. Móra Ferenc – Pápa Relly: Csalavári Csalavér. Zeneszerző: Tamássy Zdenkó. Bábtervező, díszlettervező: Bródy Vera. Rendező: Kertész László. Bemutató időpontja: 1954. október 8. Szilágyi Dezső: A mai magyar bábszínház. Corvina, Budapest, 1978. 63.↩

25. Könyves Tóth Erzsi (1904 – 1975) színésznő. 1935 és 1944 között volt a Nemzeti Színház tagja, majd a Madách Színház tagja lett, s végül 1950-ben került az Állami Bábszínházhoz. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz13/691.html Utolsó letöltés: 2018. március 25.↩

26. Leviczky Andor (1902 – 1978) színész, bábszínész. 1951-től volt az Állami Bábszínház tagja. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz14/186.html Utolsó letöltés: 2018. március 23.↩

27. Balajthy Andor (1919 – 1975) színész, bábszínész. Különböző vidéki színházaknál működött énekes bonvivánként, majd haláláig az Állami Bábszínház tagja volt. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz02/62.html Utolsó letöltés: 2018. március 27.↩

28. Galamb György (1918 – 2001) színész, bábszínész. 1940 és 1947 között a Nemzeti Színház, 1947-től a Kisszínház, 1951-től az Állami Bábszínház tagja. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz08/37.html Utolsó letöltés: 2018. március 25.↩

29. Bölöni Kiss István (1926-1982) akkor még Kiss István néven egy évadot töltött a győri társulatnál. 1955-ben elhagyta az Állami Bábszínházat, majd a következő évadban visszatért.↩

30. Akik végül a Győri Állami Bábszínház három éves működése során az „ellen-bábszínházban"

    dolgoztak: Szőnyi Kató, Bródy Vera, Molnár Erzsébet, Regőczy Erzsébet, Somogyi Panni, Gonda István, Jakovits József, Kaszás László, Kemény Henrik, Kiss István, Lévai Sándor, Óhidy Lehel, Szepes Péter és Szakály Márta. Balogh Géza: A bábjáték Magyarországon. A Mesebarlangtól a Budapest Bábszínházig. Budapest, Vince Kiadó, 2010. 81-82↩

31. Jacob Grimm – Károlyi Amy: Hófehérke és a hét törpe. Zeneszerző: Bágya András. Bábtervező: Bródy Vera. Díszlettervező: Csinády István, Baráth András. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató időpontja: 1956. december 23. http://oszmi.hu/idex.php?option=com_wrapper&view=wrapper&Itemid=754. Utolsó letöltés: 2018. január 31. Korábban, 1953. április 3-án már bemutatták Budapesten Károlyi Amy feldolgozásában a klasszikus mesét, ekkor Hófehérke a címe. Majd Szilágyi Dezső 1958-as igazgatói kinevezése után átveszi a győri produkciót, és bemutatja Budapesten 1958. szeptember 13-án. Szilágyi Dezső: A mai magyar bábszínház. Corvina, Budapest, 1978. 63-64.↩

32. A későbbi beszélgetésből kiderül: Lévai Sándor tervező, Szakály Márta férje volt és gyermekének apja.↩

33. Jacob Grimm – Szilágyi Dezső: Jancsi és Juliska. Zeneszerző: Maros Rudolf. Bábtervező: Bródy Vera. Díszlettervező: Lévai Sándor. Rendező: Óhidy Lehel. Bemutató időpontja: 1957. február 26. http://oszmi.hu/index.php?option=com_wrapper&view=wrapper&Itemid=754. Utolsó letöltés: 2018. január 31.↩

34. Szilágyi Dezső (1922 – 2010) bábművész, író. 1958-ban lett az Állami Bábszínház igazgatója, amit 34 éven át töltött be. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz24/360.html Utolsó letöltés: 2018. március 24.↩

35. William Shakespeare: Szentivánéji álom. Jelmeztervező: Bródy Vera. Díszlettervező: Csinády István. Rendező: Seregi László. Bemutató időpontja: 1958. január 30. http://oszmi.hu/index.php?option=com_wrapper&view=wrapper&Itemid=754 Utolsó letöltés: 2018. január 31.↩

36. Seregi László (1928 – 1991) rendező, később színházigazgató. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz23/137.html Utolsó letöltés: 2018. március 25.↩

37. Gáti György (1919 – 1971) magyar színművész, rendező, színigazgató. Szőnyi Kató férje, aki a győri Kisfaludy Színház igazgatója volt egy darabig, és segített megalapítani a győri bábegyüttest. https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A1ti_Gy%C3%B6rgy_(sz%C3%ADnm%C5%B1v%C3%A9sz)Utolsó letöltés: 2018. március 26.↩

38. Joó László (1918 – 2012) színész, 1958 – 1961-ig volt a győri Kisfaludy Színház igazgatója. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz12/105.html Utolsó letöltés: 2018. március 25.↩

39. Csűrös Karola (1936 – ) színésznő. Különösen a Szomszédok című teleregényből ismert. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz04/156.html Utolsó letöltés: 2018. március 23.↩

40. Mikszáth Kálmán – Török Tamás: Egy éj az Aranybogárban. Jelmeztervező: Kovács Margit. Díszlettervező: Csinády István. Rendező: Giricz Mátyás. Bemutató időpontja: 1959. április 18. http://oszmi.hu/index.php?option=com_wrapper&view=wrapper&Itemid=754 Utolsó letöltés ideje: 2018. január 31.↩

41. A bábszínház színésze, játszott a Csalavári Csalavérben, A bűvös tűzszerszámban, a Százszorszépben, majd az 1956-os forradalom leverése után disszidált.↩

42. Bartók Béla – Balázs Béla: A fából faragott királyfi. Adaptáció: Szilágyi Dezső. Bábtervező, díszlettervező: Bródy Vera. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1965. április 3. Szilágyi Dezső: A mai magyar bábszínház. Corvina, Budapest, 1978. 67.↩

43. Igor Sztravinszkij: Petruska. Adaptáció: Szilágyi Dezső. Bábtervező, díszlettervező: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1965. április 3. uo.↩

44. Bartók Béla – Lengyel Menyhért: A csodálatos mandarin. Adaptáció: Szilágyi Dezső. Bábtervező, díszlettervező: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1969. január 27. uo. 68.↩

45. Ligeti György – Szilágyi Dezső: Aventures. Bábtervező, díszlettervező: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1972. január 14. uo. 69.↩

46. Kodály Zoltán: Háry János. Szövegkönyv: Paulini Béla és Harsányi Zsolt. Adaptáció: Szilágyi Dezső. Bábtervező: Bródy Vera. Díszlettervező: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1972. április 17. uo.↩

47. Samuel Beckett: Jelenet szöveg nélkül. Zeneszerző: Stramford – Conway. Báb- és díszlettervező: Koós Iván. Játékmester: Pataky Imre. Bemutató dátuma: 1966. március 7. uo. 67.↩

48. Slawomir Mrożek: Strip-tease. Maszk és jelmez, díszlettervező: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1966. március 7. uo.↩

49. Friedrich Dürrenmatt: Angyal szállt le Babilonba. Zeneszerző: Szőllőssy András. Báb- és díszlettervező: Bródy Vera és Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1967. február 12. uo.↩

50. William Shakespeare: Szentivánéji álom. Adaptáció: Szilágyi Dezső. Zeneszerző: Ránki György. Bábtervező: Bródy Vera. Díszlettervező: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1964. április 23. uo. 66.↩

51. Petőfi Sándor – Szilágyi Dezső: János vitéz. Zeneszerző: András Béla. Bábtervező: Bródy Vera. Díszlettervező: Lévai Sándor. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1959. október 23. uo. 65.↩

52. Szöllősy Irén (1920 – 2011) bábszínész. Az 1945-46-os évadban a Nemzeti Színház tagja, 1949-ben került a bábszínházhoz. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz24/553.html Utolsó letöltés: 2018. március 21.↩

53. Havas Gertrúd (1927 – 1982) bábszínész. 1949 és 1951 között a Bábszínház tagja, majd négy évadot az Állami Faluszínháznál illetve a Magyar Rádió társulatánál tölt. 1955-től haláláig ismét a Bábszínház művésze.

    http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz10/121.html Utolsó letöltés: 2018. március 21.↩

54. Kovács Gyula (1920 – 1985) színész, bábszínész, rendező, bohóc. 1953-ban került az Állami Bábszínházba, ahol haláláig maradt tag. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz13/620.html Utolsó letöltés: 2018. március 25.↩

55. Szőnyi Kató (1918 – 1989) rendező. Eleinte a Mesebarlang bábszínésze, 1958-tól haláláig főrendezője. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz24/559.html Utolsó letöltés: 2018. március 25.↩

56. Tamara Gabbe – Tótfalusi István: Hamupipőke. Zeneszerző: Sz. Prokofjev. Báb-és díszlettervező: Bródy Vera. Rendező: Kovács Gyula. Bemutató dátuma: 1974. december 17. uo. 70.↩

57. Maurice Ravel: La Valse. Szövegkönyv: Szilágyi Dezső. Bábtervező, díszlettervező: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1967. március 5. uo. 71.↩

58. Csajkovszkij – E. T. A. Hoffmann – Szilágyi Dezső: Diótörő. Tervező: Bródy Vera, Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1978. december 23. uo. 229.↩

59. 1978-ban járt a színház Belgrádban A csodálatos mandarinnal. Selmeczi Elek: Világhódító bábok. Az Állami Bábszínház krónikája. Budapest, Corvina, 1986. 214.↩

60. 1971-ben járt a színház egyiptomi turnén Kairóban és Alexandriába a János vitézzel, A fából faragott királyfival és a Petruskával. Szilágyi Dezső (szerk.): A mai magyar bábszínház. Budapest, Corvina, 1978. 73.↩

61. Indiában kétszer turnézott a társulat, először 1978-ban, majd 1985-ben. Selmeczi Elek: Világhódító bábok. Az Állami Bábszínház krónikája. Budapest, Corvina, 1986. 214-215.↩

62. A fent említett három előadással 1975-ben járt a társulat Párizsban. uo. 213.↩

63. Három alkalommal turnézott a társulat Londonban: 1968-ban, 1979-ben és 1984. uo. 213-215.↩

64. Láng István (1933 – ) zeneszerző, egyetemi tanár. 1966 – 1984 között volt a színház zenei vezetője. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz14/50.html Utolsó letöltés: 2018. március 26.↩

65. Elekes Pál (1929 – 1996) bábszínész. A Vígszínházban kezdte pályáját. 1949-ben lett az Állami Bábszínház tagja. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz06/55.html Utolsó letöltés 2018. március 26.↩

66. Vámos László (1928 – 1996) Kossuth-díjas magyar rendező. A Vámos László-díj az ő nevéhez fűződik. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz28/51.html Utolsó letöltés: 2018. március 27.↩

67. Pataky Imre (1933 – 2000) bábszínész. 1960-ban lett a bábszínház művésze. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz20/136.html Utolsó letöltés: 2018. március 27.↩

68. Amikor a bábot mozgató színész és a báb egyszerre van jelen láthatóan a színpadon.↩