Bodolay Géza – Vendégem Székely László tanár úr, Magyarország legszentebb díszlettervezője, aki lassan betölti kilencvenedik életévét. Mester! Arra vágyunk a szájhagyományos történelem megírása kapcsán, hogy ki-ki, aki erre méltó, meséljen életútjáról az utókornak. 1961-ben, huszonkilenc évesen kaptad kézbe diplomádat a Képzőművészeti Egyetemen. Kérlek, idézd fel nekünk pályád kezdetét! Milyen indíttatásból jelentkeztél színházi tervező szakra? Ez akkor már önálló műfajként létezett Oláh Gusztáv és kortársai nyomán...

Székely László – Nagyon szépen köszönöm ezt a megtisztelő felkérést. Az igazság az, hogy az én életem eléggé zűrzavarosan indult. Gödöllőn éltek a nagyapámék, Remsey Jenő festőművész szomszédságában, aki a századforduló egyik legnagyobb festője volt. Remsey Jenő bácsinak három fia volt, egy zongorista, kiváló muzsikus; egy festőművész; és egy bábtervező, Remsey Iván. Nagyon jól összebarátkoztam velük: bábokat és különböző bábszínházi kellékeket készítettünk. Rettentően vonzott a színház. Nagybátyám nagyon jól ismerte Oláh Guszti bácsit, megjelentem nála, és megmutattam neki a rajzaimat. Így fogalmazott: „Rendben van, kisfiam, próbáljuk meg, jelentkezzen a főiskolára, ha fölveszünk, akkor semmi probléma, én fogom tanítani." 1950-ben elkezdtem a főiskolát, ahonnan két év után távoznom kellett. Akkoriban Csáki-Maronyák József volt a magyar képzőművészet ura, ő tanított engem alakrajzolni. Sose felejtem el – másodévesen, egy alakrajz órán történt –, hogy odaszóltam a mesternek: „Tanár elvtárs, nagyon szépen kérem, jöjjön, segítsen nekem, mert megakadtam, problémáim vannak!" Csáki-Maronyák tanár úr erre azt válaszolta, hogy „Maradjon békén! Majd jövök, most nem érek rá!" Ideges lettem, kirohantam a teremből, és becsaptam az ajtót, az ajtótok pedig kidőlt a falból. Egy órán belül hívattak a tanulmányi osztályra. A tanulmányi osztály vezetője – akinek a férje a kistarcsai internáló tábor parancsnoka volt – azonnali hatállyal eltanácsolt a főiskoláról azzal az indokkal, hogy tehetségtelen és alkalmatlan vagyok a szocialista ifjúság csapatában dolgozni. Ezután áthelyeztek a Kohó- és Gépipari Minisztérium egyik tervezőirodájába műszaki rajzolónak. Csodák csodájára majdnem másfél évig dolgoztam ott mint műszaki rajzoló, és a mai napig abból élek, hogy megtanultam, hogyan kell tisztességesen műszaki kiviteli terveket csinálni. A főiskolán ezt nem tanultam volna meg.

Amikor megnősültem – a feleségem pedagógus volt –, arra gondoltam, milyen jó, neki nyáron két hónap szabadsága van, tehát, ha én is elmegyek általános iskolába rajzot tanítani, akkor talán az életünk egymás mellett fog folyni. Eközben kinevezték a főiskola új rektorának Hincz Gyula festőművész mestert, és Szentendrén, a Ferenczy Károly Múzeum kiállításán bemutatták három kis akvarell képemet. Kértem egy kihallgatást a rektor úrtól. „Tessék, parancsoljon! Mit akar?" Mondom: „Rektor úr! Én ide jártam a főiskolára, és szeretnék végbizonyítványt kapni."

Bodolay Géza – És mi történt 1956-ban?

Székely László – 1956-ban rendszeresen jártam Budapesten, és nagyon elkeserített, amikor akasztott embereket és más borzalmakat láttam, úgyhogy ezzel nem igazán akarok foglalkozni, rémséges volt, igyekszem elfelejteni. Szörnyű volt, de nagyra becsültem azokat a magyarokat, akik kiálltak az ellen, ami Magyarországon volt.

A lényeg az, hogy a rektor úr megnézte a munkáimat, és azt mondta: „Rendben van, semmi akadálya, de nekem nagyon ismerős a neve. Magának volt egy kiállítása Szentendrén?" „Igen" – mondom –, „a Ferenczy Károly Múzeumban kiállították három akvarellem." Azt mondja: „Igen, az egyikre emlékszem. Na, jöjjön, visszaveszem a főiskolára!" Így 1957-ben visszavettek a főiskolára. Van egy bizonyítványom, aminek az egyik oldalán be van írva, hogy alkalmatlan a művészi tanulmányokra, a másik oldalán pedig be van írva, hogy folytathatja a művészi tanulmányait. Ez egy élő bizonyítvány a korszakról – számomra.

Az első munkahelyem Egerben volt, az egri színházhoz szerződtem. Az első felkérésem Sík Ferenc rendező diplomamunkája volt, amelyhez én csináltam a tervezést. Brecht–Weill Koldusoperájában Bicska Maxit Mensáros László játszotta, akit akkor engedtek ki a börtönből, tehát a színpadi szituáció kísértetiesen hasonlított a valósághoz. Ma már Sík Ferencről egy kamaraszínház van elnevezve Békéscsabán: Sík Ferenc Kamaraszínház. Nagyon sokat dolgoztam, két és fél évet voltam Egerben.

Később Komor István, aki a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője volt, meglátogatta a színházat, és megkeresett engem, hogy nincs-e kedvem elmenni Szegedre tervezni. Természetesen volt kedvem, mert a szegedi színház többtagozatú, és ott van még a szabadtéri színpad is. Leszerződtem Vaszy Viktorhoz Szegedre, ahol tíz évet töltöttem. Szerencsés helyzetben voltam, mert olyan emberekkel dolgoztam együtt, akik erkölcsileg, etikailag és morálisan másképp álltak a színházhoz: ilyen volt Vámos László és Békés András, de mondhatnék még egy csomó nevet. Tari Jánossal, aki a Szegedi Szabadtéri Színpad igazgatója volt, nagyon jó kapcsolatba kerültem. Nagyon szép időszaka volt életemnek.

Majd jött az a váltás, amikor a fiatal nemzedék bekerült a szakmába – a Székely Gábor Zsámbéki Gábor féle osztály –, és elloptak engem Szolnokra.

Bodolay Géza – Akkor Ádám Ottóval már nem találkoztál Szegeden, de Sándor Jánossal még igen.

Székely László – Sándor Jánossal nagyon sokat dolgoztunk együtt: megcsináltuk például a Csongor és Tündét, nagyon jó előadás volt. Az utóbbi időben nem nagyon találkoztunk, de akkoriban sokat dolgoztunk együtt.

Bodolay Géza – Szóval Szolnokra kerültél…

Székely László – Igen, Vass Károly volt akkor az igazgató.

Bodolay Géza – Majd Székely Gábor és utána Kerényi Imre…

Székely László – Kerényi Imrével is sokat dolgoztam, mert én diplomáztattam őt Szegeden: 1966-ban megrendezte a Caesar és Kleopátrát, amelynek én voltam a tervezője. Haláláig jó kapcsolatom volt vele. Az utolsó időkben már nem dolgoztunk együtt, mert gyakorlatilag tönkretették őt. Ez engem nagyon-nagyon megviselt…

Szolnok után jött az az időszak, amikor a két Gábort – Székely Gábort és Zsámbéki Gábort – , Szolnokot és Kaposvárt összevonták, majd fölhozták a Nemzeti Színházba.

Bodolay Géza – Én akkor voltam egyetemista, akkor tanultam meg a nevedet Székely Gábor nevével együtt. Azt hittem, hogy mint Taviániék, testvérek vagytok!

Székely László – Igen, úgy is hívták, hogy a két Székely színháza.

Bodolay Géza – Aztán persze már pontosan tudtuk, hogy nem! Azoknak az előadásoknak, amelyeknek mi huszonéves bölcsészként rajongói voltunk, mind te csináltad a díszletét.

Székely László – Nekem nagyon nagy szerencsém volt! Tudniillik koromtól függetlenül pont abba a váltásba kerültem bele, amikor ezek a fiatalok egészen más szemlélettel álltak a színházhoz. Székely Gabival való együttműködésemről – mindennek dacára – az a véleményem, hogy vele soha nem volt szó politikáról; hanem olyan volt, hogy egy évvel előre tudtam, mit fogok tervezni. Eljött hozzám a Balatonra, nyaraltunk, és arról beszélgettünk, hogy egy év múlva Ciplian Gácsérfejét, mondjuk, adott esetben, hogyan fogjuk Szolnokon megcsinálni. Ez a számomra fontos dolog volt, hogy nem kapkodva kellett dolgozni. Olyan volt ez, mint Kacusika Hokuszai kakas-története. Úgy húszmillió kakast csinált ahhoz, hogy a legtökéletesebbet meg tudja festeni… Te is az együttműködésünk során megtapasztalhattad, hogy elég sokat próbálok én vacakolni, rajzolni, amíg megtalálom a megfelelő megoldást… Lehet, hogy az első lesz a legjobb, de végigmegyek a kínpadon. E nélkül nem működik a dolog!

Büszke vagyok arra, hogy majdnem kilencven éves koromban sok a munkám. Nem is tudom, minek köszönhetem… Talán annak, amit az elmúlt hatvan év alatt elértem. Lehet, hogy nagyképű a kijelentésem, de merek nemet mondani. Amikor felkerül a terv a színpadra, és akkor: „Jaj, tanár úr, nem lehetne azt az ajtót oda tenni?" „Nem lehet, kisfiam. Addig gondolkodj, amíg ott ülök, és szenvedek veled együtt. A tehetségesebbnek kell győzni. Ha te vagy a tehetségesebb, akkor maximálisan kiszolgállak, és megteszek mindent annak érdekében, hogy tökéletes legyen a dolog. De ha én, akkor próbálj rám hallgatni!"

Bodolay Géza – Számos előadást meghatározott a te díszleted; nagyon gyakran olyan előadásokat is, ahol finoman szólva nem volt csúcson a rendezés vagy a színjáték, és mégis nagyon intenzív benyomással távozhattunk – egyszerűen a felejthetetlenül meghatározó tér és díszlet miatt.

Székely László – Igen, mert én úgy gondolom, hogy egy színházi produkció létrehozásában, én mint tértervező – mert nem úgy hívtam magamat, hogy díszlettervező – teret tervezek a színész számára; és véleményem szerint a színész a legfontosabb a színpadon.

Bodolay Géza – Azért szereted a saját díszletterveidet színészek nélkül is lefotózni, jóllehet én folyamatosan bíztattalak, hogy a színészekkel együtt legalább annyira érvényesek, de azt is megértem, hogy te ezeket olykor – nem is ritkán – mint önálló építményeket, épületeket tartottad érvényesnek.

Székely László – Ez megváltozott. Az utóbbi időben általában színésszel együtt fotózom le a díszleteket, mert akkor igazi a dolog: tudod, hogyan néz ki, milyen az együttese a színész jelmezével, a figurájával; milyen a díszletem a tér elhelyezésével. Van is vagy ötszáz képem, amelyet halálom után az Intézetnek szeretnék ajándékozni.

Bodolay Géza – Ezt az utókor nevében erősen köszönjük, már csak azért is, hogy lássanak olyan terveket, amelyek megvalósítására mostanában nagyon kevesen képesek…

De haladjunk kronológiában! Szolnokon vagy; egy izgalmas színházi forradalom indul a hetvenes évek elején, amikor a kulturális kormányzat több mindent megenged. Persze, az összes főrendező MSZMP-tag, de mégis a nálad fiatalabb korosztályba tartozó rendezők érzékelhetően új idők új dalaival törnek be a szakmába. Velük együtt a Nemzeti Színházba szerződsz, ahol később kiderül, hogy a fél-amatőr játszóknak és a vérprofi sztároknak ez a változás nehézségeket okoz. Majd Zsámbéki Gábor és Székely Gábor megkapják a Katona József Színházat, ahol te is dolgoztál egy darabig.

Székely László – Hát persze, a Boldogtalanoktól kezdve sok mindent csináltam.

Bodolay Géza – Ádám Ottó bevallotta, hogy élete egyik rendkívül nagy tévedése volt, hogy nem vitt téged a Madách Színházba. Ilyeneket ritkán szokott egy színházi ember mondani…

Székely László – Igen, ez tényleg így van. Ez valóban így történt, beszélgettem is vele erről a halála előtt, és ezt valóban nagyon sajnálta.

Visszatérve a Katona József Színházra: Én Székely véleményét értékeltem és nagyra tartottam, mert ő azt mondta – és ma is így hiszem, hogy ez az igazság –, hogy nekünk Magyarországon kell jó színházat csinálni, és nem pedig a mi színházunkat elvinni külföldre. A külföldi rendezőket – ahogy Giorgio Strehlert – meghívtuk a Nemzeti Színházba rendezni. Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás más véleményen voltak. Ezt Székely Gabi nagyon nehezen viselte. Szemtanúja és fültanúja voltam – azaz ott ültem azon az értekezleten, amikor Gabi bejelentette azt, hogy ő ezt köszöni szépen, abbahagyja. Nagyon megviselt, mert tényleg nagyon jó volt a kapcsolatunk, és ő is nagyon pozitívan nyilatkozott rólam. Tényleg értékelte az odafigyelésemet, precizitásomat abban, amit csinálok. Én még maradtam egy darabig a Katona József Színházban.

Bodolay Géza – Majd Székely elkezdte megalakítani az Új Színházat.

Székely László – Én akkor kaptam egy párizsi ösztöndíjat. Úgy volt, hogy az Új Színházban – ha jól emlékszem –, egy Molière-előadást kellett volna terveznem, de nem vállaltam, mert fontosabb volt a párizsi utazás.

Bodolay Géza – Ez még a rendszerváltás előtt volt, 1988-ban.

Székely László – Igen, igen. Tehát a lényeg az, hogy elutaztam Párizsba, de a Nemzeti Színház igazgatója, Csiszár Imre, azt mondta, hogy tárt karokkal vár engem vissza. Így kerültem később ismét a Nemzeti Színházba. Ekkor már alakulóban volt Szűcs Miklós vezetésével a Budapesti Kamaraszínház. Szűcs Miklós megkeresett, hogy eljönnék-e oda főnöknek. Már nyugdíjas korban voltam, és azt mondtam, hogy „egye fene, eljövök, és azt csinálok, amit akarok", olyan értelemben, hogy válogathatok a darabokban. Évi két darabot terveztem; Szilágyi Tiborral és egy csomó más emberrel, többek között Sinkó Lászlóval együtt. És aztán automatikusan nyugdíjba kerültem. Nyugdíjba? Abszolút nem érzem magam nyugdíjasnak.

Bodolay Géza – Az akadémiai tevékenységed során a Képzőművészeti Főiskolán a díszlettervező tanszék vezetője is voltál.

Székely László – Mialkovszky Erzsébeten keresztül nagyon jó kapcsolatba kerültem férjével, Szinte Gáborral. Amikor Somogyi József szobrász, a főiskola rektora kinevezte Szintét a látványtervező tanszék vezetőjének, akkor Szinte felhívott engem telefonon, hogy nincs-e kedvem a szakmát tanítani, mert úgy érzi, hogy alkalmas lennék arra, hogy átadjam a tapasztalataimat a srácoknak.

Bodolay Géza – Ez körülbelül 1980 táján történt?

Székely László – Igen, akkor jöttek ezek a zsenik… Mira Jánost tisztelem és szeretem, mert egy kiváló és tehetséges embernek tartom; a Csík Györgytől kezdve a Juhász Katiig egy csomó olyan embert tudok mondani, akik, nehéz körülmények között is, a mai napig állják a sarat.

Amikor Szinte beteg lett Somogyi József rektor kérte, hogy vállaljam el a tanszékvezetést. Az az ötletem támadt akkor, hogy a tanszéken belül legyen egy olyan szak, ami kielégíti a bábtervezéssel kapcsolatos igényeket, ezért meghívtam Koós Iván bábtervezőt tanítani. Így indult el a látványtervező tanszéken belül ez a szak. Jánoskúti Mártáékkal nagyon sokat dolgoztunk együtt, és úgy érzem, hogy nagy nehézségek árán egy-két dolgot azért sikerült elérnünk.

Bodolay Géza – Amikor én 1998-ban színházigazgató lettem Kecskeméten, tulajdonképpen tíz évig végig voltál velünk.

Székely László –Tényleg nagyon szép emlék nekem.

Bodolay Géza – Tasnádi Csabától ne vegyük el az érdemet, hogy ő hozott le először Jánoskúti Mártával a Ruy Blas-hoz.

Székely László – Tényleg! Erre nem is emlékeztem!

Bodolay Géza – Onnantól evidens volt, hogy titeket ott kell tartani. A saját darabjaimat jobbára veled csináltattam.

Székely László – Hadd, mondjam meg: rettentően nagyra becsüllek téged, hogy azzal rendelkezel – ami egy csodálatos dolog –, hogy azonnal tudsz váltani. Szóval, nyitott vagy, és gazdag a fantáziád. Tehát, ha valami nem úgy van, abban a pillanatban, kitalálódik egy másik megoldás. Ez egy zseniális képesség. Ezért is öröm volt veled dolgozni, mert tudtam azt, hogy ha én elrontok valamit, azon te biztosan javítani fogsz.

Bodolay Géza – Tenisz volt köztünk mindig!

Székely László – Na, éppen ez a jó! Ezt tartom jónak: ez egy társasjáték!

Bodolay Géza – Abszolút! Ezt mindig is így gondoltuk.

Nagyon érdekes volt az, hogy olyan elementáris tereket tudtál csinálni… Egy egészen konkrét példa erre: megcsináltuk az Álszentek összeesküvését, Bulgakov Molière-ről szóló darabját. (Székely László – Nagyon szerettem!) Az egész egy ilyen mély bordó borítás volt, és Vujovics György, aki a műszaki igazgatónk volt, magát a színházat is bevonta ezzel.

Székely László – Nagyon szerettem Vujovics Gyurit, kiváló ember volt. Jánoskúti Mártának is az a véleménye, hogy életünk legszebb éveit töltöttük Kecskeméten.

Bodolay Géza – A rákövetkező évre Tasnádi Csaba meghívott, hogy rendezzem meg Shakespeare Szeget szeggel című drámáját Nyíregyházán. Akkor én azonnal azt mondtam, hogy ezt a Székely László-féle Bulgakov-díszletben fogjuk megcsinálni! Emlékszel még erre? És akkor átvittük ezt az egészet, úgy ahogy volt. Senki nem mondta volna meg, hogy ez valójában ugyanaz a díszlet egy forgóra téve.

A szegedi Bánk bán esetében is pontosan tudtam, hogyha a Nemzeti Múzeumot akarom ide-oda mozgatni, akkor arra téged kell megkérni, mert te fogod ezt úgy megcsinálni, hogy az arányait ne rontsuk el. Utána ezt Nyíregyházán a Coriolanus kapcsán remekül felhasználhattuk. A díszleteid olyan elementáris színházi tudást tettek tulajdonképpen bármelyik darab alá, hogy onnantól már tényleg csak rajtunk múlott…

Székely László – Jó, de ez a te érdemed is! Nagyon fontos, hogy gyakorlatilag tökéletesen tudtál élni azzal, amit én megpróbáltam megcsinálni. Élveztük a rendezéseidet, meg azt, ahogy rögtön meg tudtad fogalmazni a dolog lényegét. Ez olyan ritka. Udvarlásképpen mondom, de őszintén. Ez egy komoly adottság. Óriási hiány!

Bodolay Géza – A tiéd nagyobb, és kézzelfoghatóan érzékelhetőbb hiány, nevezetesen, hogy igazán rajzolni tudó, jó arányérzékkel rendelkező szakember egyre kevesebb, vagy igazából nincs is a szakmában.

Székely László – Nézd, nagyon fontos a rajzolás. Én nem értek egyet azzal, ami most történik az egyetemen, hogy számítógépen terveznek! Én nem vagyok ellene a számítógépnek, mint tárgynak, ami behozza eléd világot. De ne az legyen, hogy van egy gondolatod, és akkor elkezded nyomogatni a gombokat, hogy ott megjelenjen valami rajz, hanem rajzold meg! Szakonyi Károllyal együtt csináltuk a Hongkongi parókát Miskolcon. Sose felejtem el, ültünk a vonaton; és elővette a noteszét. Mondom, mit csinálsz? „Jött egy jó gondolatom, fölírom." Na, most, hogy néz ki az, hogy a tervezőnek van egy gondolata, és akkor odamegy, és elkezdi nyomkodni a számítógépet! Rajzolja meg! Éjszaka megálmodod – mert megálmodod, hiszen foglalkozol vele – kirohansz a szobába, és fölrajzolod, mert reggelre elfelejtenéd! Érted? Enélkül ez nem működik! Lehet, hogy végigcsinálsz egy kálváriát, mert végigcsinálsz egy kálváriát minden esetben és megállapítod, hogy állati tehetségtelen vagy; és eljutsz arra a pontra, hogy Atyaúristen, ott van, nem tudom, hány rajzod, és akkor megnézed az elsőt: „Az Istenit! Itt! Itt van a lényeg, a legelsőnél, mert az volt a belső ösztön, ami megfogott… És akkor rájöttél, hogy amit végigcsináltál, nagyon hasznos volt, mert rájöttél, hogy ez a legjobb. Érted? Ez egy furcsa folyamat, ezt én nem tudom másképp elmagyarázni, csak végigélem, meg végigszenvedem. Ez bonyolult, nem tudok erről beszélni; ez vagy benned van, vagy nincs benned. Valahol szenvedés és öröm is, bár az utóbbi időben inkább szenvedés, mint öröm.

Bodolay Géza – Kik voltak azok a rendezők, akikkel úgy érezted, hogy na, ezt most együtt megcsináltuk? Vámos Lászlót korábban említetted, Békés Andrást értem…

Székely László – Békés egy kicsit magamra hagyott, de azért volt, hogy vitatkoztunk a munkáink folyamán, főleg az operák esetében.

Bodolay Géza – Hosszú éveken át emlegetted Sík Ferencet.

Székely László – Sík Ferivel voltak jó dolgaink, tulajdonképpen.

Bodolay Géza – Konter Lászlót messze az ottani színház színvonala fölött tartottad azzal, hogy évekig tervezted neki a díszleteket.

Székely László – Horváth Jenővel nagyon sokat dolgoztam, nagyon szerettem őt. A szellemisége sütött, tudod?

Bodolay Géza – Amerikában is dolgoztál, és több helyen külföldön is.

Székely László – Los Angelesben Vladimir Hermann belga származású rendezővel dolgoztam. Akkor kaptam az első olyan nagy munkámat, ami izgalmas volt, mert tényleg barátságba keveredtem Pavarottival. Elmentünk Modenában a temetésére is, nagyon szerettem őt. Pavarottinak volt egy saját sportarénája Modenában, ahol koncerteket szervezett, és ott is tervezhettem. Nagy lehetőségeim voltak ilyen szempontból. A három tenor műsora 1994-ben Los Angelesben, az tényleg nagy dolog volt nekem. És ugye, én, a kis senki magyar Európából, egy helyen ültem Zubin Mehtával, aki egy kiváló karmester volt, és aki dirigálta a produkciót.

Hatvanöt éves koromban, amikor Placidót kinevezték a washingtoni opera művészeti vezetőjének, Rost Andrea meghívott engem, hogy legyek az Operaház tervezője. Ezt nem lehet hatvanöt éves korban elvállalni. Ha vendégként dolgozol, az egy más dolog, de ha odakerülsz, lekötöd magad…

Bodolay Géza – Ez elképesztő! Az elmúlt öt percben igazi világsztárokat soroltál föl, és erről magadtól nem is beszéltél.

Székely László – Nem, mert ez… Hogy mondjam? Szóval, ez egy nagy megtiszteltetés és egy nagyon megnyugtató, jól eső érzés egy bizonyos fokig, de azért borzasztó lelki feszültséget okozott, hogy hogyan tudok én a Dodger Stadiumban olyan produkciót csinálni, ami a világ számára szól, és tízezer millióan látják. Hogy tudom én azt megcsinálni, hogy van egy vízesés, ahol zuhog a víz, de nem víz zuhogott, mert ha víz zuhogott volna, akkor Zubin Mehta azt mondta volna, hogy „Jaj, ne haragudj, ez nekem hangos! Nekem itt csönd kell."

Bodolay Géza – Ebből a szempontból tervezőnek lenni még mindig veszélytelenebb helyzet, mint rendezőnek…

Székely László – Nézd, a színházi rendezés esetében az az érzésem, hogy az „ad hoc"-itás dönt. Nem tudja, hogy mit akar mondani, nem készül fel rá igazán, helyben találja ki. Na, most, számomra ez nem igazán működik. Lehet bizonyos dolgokat a szituációból adódóan kitalálni – még tervező szempontból is, de akkor azt úgy kell megcsinálni, ahogyan otthon. Előfordul, legalábbis én sokszor tapasztaltam, hogy „a fene egye meg, ezt nem így kellett volna megcsinálni!" Ez egy borzasztó rossz érzés.

Bodolay Géza – Sejtem. Én nagyon szeretem azt, hogy van még egy másnapi próbám is…

Székely László – Látod? Nálam az a helyzet, hogy otthon kell jól megcsinálni, mert helyzetben már nem lesz nagy lehetőségem…

Bodolay Géza – Ez különbség.

Székely László – Különbség, igen.

Bodolay Géza – Te társa, tanúja és résztettese vagy egy nagyon komoly korszaknak. A képzőművészek közül kik voltak azok, akikről úgy gondoltad, hogy hozzád méltóak például a saját területükön? Egyáltalán milyen volt a viszonyod hozzájuk? Ez nagyon érdekelne, és erről soha nem beszéltünk.

Székely László – Hűha! Ez egy nagyon nehéz kérdés… A Blaskó-családnak volt egy festője, Blaskó János. Egerben, amikor odakerültem, egy egész korszakot átölelően tanított; a képzőművészete, a festészete nagyon-nagyon befolyásolt engem. Az a fajta átgondolt – nem stilizált –, hanem… hogy fejezzem ki magamat: lényegre törő, a számomra lenyűgöző benyomást keltő képzőművész volt, akit én a mai napig tisztelek, és a halála után is előveszem a könyveit.

Bodolay Géza – Sváby Lajos?

Székely László – Sváby Lajos a rektorom volt. Svábytól van egy kis képem, a Somogyi Józseftől van egy kis szobrom; tőlük én mindig loptam, tudod. „Jaj, mester! Igazán csak ezt a picit, hogy legyen meg nekem otthon ez a…" Gondoskodjak a jövőmről, meg a családomról… Sváby egy nagyon érdekes festő volt, és tulajdonképpen szerettem, amit csinált.

Bodolay Géza – Szóval, nem ültél bele ebbe a kortárs hajóba.

Székely László – Igazán nem. Ez nagy hiányosságom. Ha a képzőművészeket nézzük, akkor mondok neked egy nevet. Nem azért, mert nagyon jó barátságban voltam vele: a Barcsay Jenő. Barcsay Jenő bácsi fantasztikus rajztudással rendelkezett.

Bodolay Géza – A Művészeti anatómia című könyvét nem véletlenül adhatta ki.

Székely László – Egyáltalán!

Bodolay Géza – Hincz Gyulát emlegetted… vagy Kondor Lajost, Szalay Károlyt!

Székely László – Még mindig megvan nekem egy csodálatos kis rajz, Hincz Gyula tervezőtől kaptam, amikor már barátságban voltam vele. Volt egy-két festő, akire mondjuk, odafigyeltem. De a szakmámmal kapcsolatosan, érdekes, soha nem hatottak rám. Amikor elmentem Olaszországba, és ott láttam egy épületet, az engem lázba hozott! érted?

Bodolay Géza – Ez látszik a terveiden is.

Székely László – A mai napig ez van: az architektúra… „Hú, ezt hol tudnám alkalmazni?" Lefotózom, és elteszem. Ez jobban lázba hoz, mint egy alkotás, ami biztos, hogy csodálatos és fantasztikus. Nézem a képeket, de valahol a természet dolgai engem sokkal jobban inspirálnak.

Bodolay Géza – Zeneügyben?

Székely László – Zeneügyben: Chopint szeretem. Wagnert nagyon szeretem, s legutoljára csináltam egy darabot, amelyben Wagner és Nietzsche beszélget; Kállóy Molnár Péter rendezte az Ódry Színpadon. (Siegfried-idill, avagy Egy barátság vége)

Bodolay Géza – Mi a helyzet a filmmel?

Székely László – Most ki fogsz nevetni. Én az utóbbi időben az 1930-as, 1940-es évek moziját szoktam nézegetni, mert nagyon szórakoztat.

Bodolay Géza – Igen, ezt mutattad nekem is.

Székely László – A régi magyar filmek bárgyúsága, naivitása, meg az a világ a gyerekkoromat hozza vissza kicsit.

Bodolay Géza – Szóval, amikor még azt hihettük, hogy a filmrendezés valóban egészen meghatározó önálló művészeti ág lehet, alapvetően – nekem legalábbis – az olaszok voltak meghatározóak: Fellini, Antonioni, a Taviani-fivérek…

Székely László – Igen, Fellini filmjei mindig vonzottak, ez tagadhatatlan.

Bodolay Géza – Van-e még valami, amire vágyva vágysz a beszélgetésünk kapcsán?

Székely László – Ami engem ezen a területen még izgat, az a fiatalok képzése, és az, hogy nem figyelünk a kivitelező szakma elöregedésére. Én már akkor akartam, amikor 1990 és 1994 között Fekete György a Művelődési és Közoktatási Minisztérium helyettes kulturális államtitkára volt, hogy létesítsünk egy olyan szakot a művészeti gimnáziumokban, ahol szakembereket képeznek: ahol szabászt képeznek, asztalost, kellékest. Ezt a képzést kellene valahogy megoldani. Most a Magyar Művészeti Akadémián is éppen azt szorgalmazom, hogy létre kellene hozni egy szakgárda-képzést, mert lassan kihalnak azok, akik értettek ehhez.

Bodolay Géza – Ezzel a tanulsággal, mester, nagyon köszönöm, hogy eljöttél.

Székely László – Én köszönöm.

Bodolay Géza – Új kötettel készülsz, ez engem mindenképpen fellelkesít.

Székely László – Most úgy néz ki, hogy sikerül összehozni. Először 2005-ben jelent meg kötetem, azóta százharminc olyan munkám van, melyeket úgy szeretnék megmutatni, hogy ne csak a fotó legyen benne, hanem az első vázlattól számított folyamat is.

Bodolay Géza – Te mindig vizuálisan, képekben gondolkoztál. Köszönöm a beszélgetést, mester!

Székely László – Nagyon szépen köszönöm én is.

 

Szerkesztés, lektorálás: Gajdó Tamás, Somogyvári Csendike