Gajdó Tamás: Sándor Iván íróval, újságíróval, szerkesztővel, kritikussal, drámaíróval beszélgetünk. Az interjú középpontjában a Film, Színház, Muzsika című hetilap története áll. Úgy tudom, hogy alapításától kezdve szinte a megszűnéséig a lap munkatársa voltál.

Sándor Iván: Az alapításától, de nem a teljes megszűnéséig. A Film, Színház, Muzsikát központi határozatra 1957 márciusában hozták létre. A központi határozat szerint akkor két képeslapot indítottak el, az egyik a Film, Színház, Muzsika volt. Akkor még inkább Szirmai István kezében volt a közvetlen sajtó és kultúra irányítás, Aczél György már jelen volt, de még nem az ő kezében volt. Azzal az instrukcióval indították el, hogy folytassa a régi színházi lapok – Színházi Élet, Színházi Magazin, Film, Színház, Irodalom stb. – hagyományait. Legyen olvasmányos, képes, és képviselje természetesen a párt kultúrpolitikai irányvonalát a színházi és filméletben. Az Ország-Világ, ez teljesen mellékes, a Magyar–Szovjet Barát Társaság képeslapjaként indult. Én 1957 áprilisának utolsó hetében kerültem a Film, Színház, Muzsikához. Habár teljesen személyes a történet, de az, hogy hogy kerültem oda, és az, hogy ennek aztán milyen további következményei voltak, ez hozzátartozik nemcsak az én személyes történetemhez, de a lap történetéhez is, ezért kénytelen vagyok kitérni rá. Nehéz évek, letartóztatás, munkaszolgálat után, 1954-ben rehabilitációként, mint fiatal író, kerültem a Műegyetem Jövő Mérnöke című lapjához szerkesztőnek. Ez a lap aztán a Petőfi Körnek a szellemi, politikai körzetében mozogva, kivált a többi lapok közül, az üzemi és egyetemi lapok akkoriban egy kalap alatt voltak. A Pázmány, az akkori Piarista utcai Tudományegyetem lapja mellett, és a szegedi egyetemisták lapja mellett, eléggé radikális irányvonalat vitt, amennyire a pártellenőrzés mellett ezt folytatni lehetett. Ez azért tehette – és itt kapcsolódik az én további történetemhez –, mert akkor a Budapesti Pártbizottságnak a munkatársai között már voltak a Nagy Imre körhöz tartozók is. A nevét is mondom, az üzemi és egyetemi lapok referensét Szabó Bélának hívták. Szabó Béla támogatta az egyetemi lapokat. Na, most itt egy nagyot ugrok. Még 1956. október 22-én este tíz órakor kinyomtattam a régi Blaha Lujza téri Szikra Nyomdában az Államvédelem felügyelete alatt a műegyetemisták forradalmi pontjait, amit telefonon diktált be nekem Szabó Iván, az Antall-kormány későbbi minisztere, aki akkor a szerkesztőség munkatársa volt negyedéves építész hallgatóként. A következő napokban, október 25. és 30.; majd november 2. között talán, tehát azokban a teljesen átmeneti zavaros napokban, amikor a harcok már folytak, de hogy ki, kire lő, azt a legkompetensebb helyeken sem tudták igazán. Szóval ekkor néhány újságíró barátom hívására, akik hasonlóképpen gondolkoztak, elhatároztuk, hogy egy baloldali, de demokratikus hetilapot indítunk az ifjúság számára. Hogy lehet hetilapot indítani? Fiatalok voltunk. Bemegyünk a Parlamentbe Nagy Imréhez, és engedélyt kérünk. Talán hárman-négyen lehettünk. Bementünk a Parlamentbe, teljes felfordulás, őrség, minden. „Kik vagyunk?" Lapalapítók – mondtuk. A Nagy Imre titkárságon néztek egy nagyot: „Hát evvel Losonczy Géza elvtárs foglalkozik."

A mai nemzedéknek és a dokumentációnak muszáj kitérnem arra, hogy Losonczy Révai József mellett régi illegális kommunista volt, nagy képességű értelmiségi ember. Losonczy Géza 1945 után Révai mellett részt vett a Rákosi-rendszer ideológiai munkálataiban. A Rajk-per után nem tudom pontosan, mikor, majdnem azt mondom, természetesen, letartóztatták. Nagyon súlyos börtönbüntetést szenvedett, a tüdeje már nagyon beteg volt, mikor rehabilitálták, és kijött, azonnal csatlakozott Nagy Imréhez. Ott volt teljesen a közelében, de beteg ember volt már. Fölmentünk Losonczyhoz, mondjuk. Ránk nézett olyan kételkedően: ez a Vásárhelyire tartozik. Várjatok, leszólok neki: „Miklós, jönnek hozzád diákok, lapszerkesztők, én helyeslem." Megyünk a folyosókon, teljes felfordulás, őrség, ilyen egyenruha, olyan egyenruha. Ezt azért mondom, mert az életem élményeihez tartozik, és ahhoz, ami a Film, Színház, Muzsikánál velem történt a továbbiakban, az én 1944-es sárga csillagos meghurcoltatásom mellett, és az 1952-es évekhez, a tapasztalataimhoz, az alkatformálásomhoz valószínűleg alapvetően hozzájárult, amiről most beszélek.

Vásárhelyi, ha jól számolom, 1956-ban körülbelül 38 éves, mosolygós fiatalember; általában megnyugtató, mosolygós ábrázat maradt haláláig. „Na, jó, támogatom. Menjetek le a sajtóirodába." Vásárhelyi telefonál: „Mennek le, egyetemi lap, írják meg az engedélyt, satöbbi."

Na, most elindulunk egy olyan úton, aminek a vége olyan, amilyet a háborús témájú szovjet filmekben lehetett látni; amilyenek a háború alatt a rádiós szobák, a sajtószobák, a pincében. Odaköltözött az egész apparátus. Itt mindenki a Rákosi-rendszer korábbi sajtóosztályának a munkatársa volt. Mert hát ki legyen ott más? A rádióhoz, a gépíróhoz, a telexhez – telex talán nem volt – de valami szolgálat volt, k-vonal, mit tudom én mi, hát ők értettek csak. Gépbe diktálni nem én diktáltam, volt köztünk, fiúk között, egy primus inter pares. Gépbe diktáltuk a lapengedélykérést, megírja a gépírónő, közben ránk néz kételkedve, írja, és int: ott kapják az aláírást és a pecsétet. Most mindennek, amit mondok, nagyon lényeges szerepe lesz a Film, Színház, Muzsika későbbi történetében, ezért muszáj kitérnem rá. De legyen ez a történet dokumentálva valahol az utókornak, azt hiszem, máshol nincs dokumentálva. Elindulunk a félhomályos szobába, terem, nem szoba, nagy terem. Elindulunk. Az íróasztal mögött feláll egy akkor 35 éves, nagyon mokány, nagyon stramm, fekete bőrkabátos fiatalember, mint egy csekista. (Akkor a fekete bőrkabát ezt jelképezte). Néhány szó, oda tesszük elé. Siklósi elvtárs, kérünk aláírást és pecsétet. Siklósi Norbert kétszer elolvassa, ránk néz, aláírja. Fölemeli a pecsétet. Megáll a keze a levegőben: „Fiúk, ha nagy zűr van, megyek hozzátok a laphoz. Megjegyzitek?" Persze, megjegyezzük.

A lapból nem lett semmi természetesen. Én november második hetében, november közepe körül még részt vettem egy baráti körnek egy újabb lapindítási törekvésében, de ez már egy budai magánlakásban volt. Ezt csak azért említem meg, mert fűtetlen szobában voltunk, nagyon hidegek voltak azok a hetek. Egy nagyon mély fotelbe, a vita közbe ledobtam magam, egy olyanba, ami nem a szokásos ülőmagasság volt, hanem mélyebb, és nem tudtam fölállni. Ez teljesen magántörténet volna, ha nem játszik bele a Film, Színház, Muzsika történetébe. Ennek következtében én két hónapig mozdulatlanul feküdtem otthon. Közben jöttek Szabó Ivántól kezdve a régi szerkesztőségi munkatársaim, hoztak élelmet, hoztak ruhacsomagot. Beszélgettünk.

Elkezdtem járni márciusban, a lányom szeptemberben született, tehát fél éves volt. A feleségem 680 forintos fizetéssel gépgyorsíró volt a közlekedési minisztériumban. Ott álltunk egy vas nélkül, fiatal házasok. Vettem a telefont, felhívtam Szabó Bélát a budapesti pártközpontba, aki a Mező Imre-körhöz tartozott korábban, de ott maradt, ezekből természetesen a háromnegyed rész beállt a Kádár-rendszerbe. Mondom: Béla, bemennék hozzád. Az Újságíró Szövetség megbízott kormánybiztosi szobájába ült, az Andrássy út 101-ben, a régi MÚOSZ székházban. Fölmentem hozzá: „Szervusz, mi újság?" Mondom, Béla, egyszerű a dolog. Mondom, hogy állunk, minden. Ehhez hozzátartozik, hogy közben engem kétszer hívtak az induló Népszabadsághoz, és az induló rádióhoz. Azt feleltem, oda nem megyek, bocsánat. Nem így mondtam, de ez volt a lényege.

Kérdezem, mi a helyzet itt? Azt mondja: nézd, két lap indul: az Ország-Világ és a Film, Színház, Muzsika. Hát az oroszokhoz nem mennék – felelem –, de hát a Film, Színház, Muzsika jó lenne. Akkor már jelentek meg novelláim, irodalmi riportjaim; az akkori Élet és Irodalomban is. Szóval tudták, hogy én egy kicsit más is vagyok, mint egyszerű egyetemi lapszerkesztő. Azt mondja, jó. Veszi a telefont. Nem tudom, kit hív, azt mondja, menj át a Lenin körút 9–11-be. Jelentkezz a pártbizottságon, vedd át a pártkönyvedet, ott majd megmondják, utána mehetsz fel a szerkesztőségbe. Mondom, Béla baj van. Azt mondja, mi az Isten? Mondom, én nem lépek be a pártba. Én előtte MDP párttag voltam. Kordokumentum. Szabó Béla, mint az akkori újságírószövetség kormánybiztosa, felvette az asztaláról a kisméretű márvány fehér Lenin szobrot, odavágta az asztalra, és a következőket mondta: Minden rohadt karrierista belép a pártba, csak a rendes emberek nem. Ezt nem a saját dicséretemre, hanem a korhelyzetre mondtam, az indulásra. Menj a francba, menj be a szerkesztőhöz, egyenesen odatelefonálok.

Lenin körút 9-11, második emelet folyosón jobbra. Szerkesztőség, Film, Színház, Muzsika. Belépek. Herczeg Gyuri, a régi színházi lap titkárságának a vezetője, egy ilyen minden hájjal megkent, kedves, ügyes ember fogad. Meg kell mondanom, én akkor még bottal jártam. Meglát, ránéz a botomra, azt mondja: Jaj, gyere, nagyon várunk már. Leültet, kopog, menj be a főszerkesztő vár. Hát fantasztikus. Mi ez?

Belépek. Fejér István áll, a talán három hete kinevezett főszerkesztő. A lap még nem indult meg, csak szervezés alatt volt. A főszerkesztő azt mondja, ülj le. Szervusz, te leszel a filmrovat vezetője. Nem értek a filmhez. Mindent te szignálsz, mindenért te vagy felelős. Én csak szignálom, amit te szignáltál, és leadom. Fejér Istvánról tudni kell, hogy egy nem túl jelentős, de egy nagyon bájos konferanszié volt. Később egy ideig a József Attila Színház, aztán a Vidám Színpad igazgatója lett. Konferanszié volt, több helyen működött. Ő minden bizonnyal azért kerülhetett a Film, Színház, Muzsika főszerkesztői helyére 1957 márciusában, mert a szlovák illegális kommunista mozgalomban Aczéllal együtt dolgozott. Mintha együtt is tartóztatták volna le őket, de a további beszélgetésekben, mikor azt mondom, hogy mintha, akkor ez azt jelenti, hogy ez csak az én emlékezetemre hagyatkozunk, és lehet, hogy egyszer valaki azt mondja, hogy nem a szlovák, hanem a mit tudom én milyen mozgalomban volt. De kimegyek. Kint ül várakozva, hogy belépjen a főszerkesztőhöz Hámori Ottó. Hámori Ottó a Budapesti Zsidó Gimnáziumban nálam egy évfolyammal feljebb járt. Nem voltunk osztálytársak, de jól ismertük egymást. 1944-ben együtt voltunk a téglagyárban, együtt voltunk a gettóban, néhány napig, már sokfelé jártunk, de hát tudtunk egymásról, és 1948-ban ő a Szociáldemokrata Párt ifjúsági lapjának a főszerkesztőjeként az egyik részese volt a két párt egyesülésének ifi vonalon, tehát bekerült a Nonn György elnöksége és Hollós Ervin főtitkársága alatt szerveződő DISZ-be, a Demokratikus Ifjúsági Szövetségbe. A Demokratikus Ifjúsági Szövetségnek része volt az Ifjúmunkás Szövetség. Hámori innen került be, része volt a diákszövetség, ahol én zuglói kulturális titkár voltam, és váratlanul 1948 augusztusában behívtak a Múzeum utca 11-be, a diákszövetség központjába. A dokumentum miatt mondom, hárman fogadtak. Tardos Márton, a későbbi közgazdász és a Szabad Demokraták Szövetségének haláláig egyik prominens vezetője. Tánczos Gábor, a későbbi Petőfi-körnek a vezetője. Letartóztatták, halálra ítélték. Szabadult, 1970-ben folytathatta az életét, aztán öngyilkos lett, mert nem bírta ezt a sorsot. A következőket mondták: Iván, te nagyon jól dolgoztál Zuglóban a kultúrvonalon. Na, most nem kultúrvonalra kerülsz, te leszel a budapesti szervező titkárhelyettes. Fizetésed ennyi és ennyi. Érettségi után még nem jelentkeztem egyetemre. Így kerültem oda, de ez csak azért fontos, mert a későbbiekben Hámorival egyik szobában ő, a másikban én, további két éven keresztül együtt voltunk. Vissza! A Film, Színház, Muzsika főszerkesztői szobája, előtte ül Hámori Ottó. Azt kérdi mi van?

– Mi van? Mondom: nem értem, én vagyok a film rovatvezetője. Intenek, Hámori bemegy. Hámori kijön. Kérdezem, mi van? Azt mondja, színházi rovat. Még hozzátartozik, hogy mikor Fejér azt mondta nekem, hogy te leszel a filmrovat vezetője, én azt mondtam neki, hogy nézd, én inkább a színháziban szeretnék, mert írok, meg szeretem a színházat. Most filmrovat van. Jó. Elindul. Eltelik két vagy három nap, nyílik a folyosón az ajtó, és belép bottal egy férfi. Nagyon hosszú történet, nagyon röviden mondom. Ezt a férfiút Kürti Lacinak hívtak, egy nagyon derék, régi erdélyi kommunista volt, s őt nevezték ki a filmrovat vezetőjének, de a botom miatt engem összetévesztettek vele. Így lettem én három napig a filmrovat vezetője.

Eltelik két óra, jön Herczeg Gyuri a titkár. Jaj, Ivánkám! Ez egy olyan lap, ahol mindenki azt csinálja, amit szeret. Te a színházzal szeretnél foglalkozni, hát akkor, satöbbi. Megalakult a színházi rovat Hámori vezetésével. Attól a naptól kezdve én nem kaptam munkát. Mindig kiosztották, hogy kinek mi a feladata. Az olvasószerkesztő és a tördelő amikor kiosztotta az értekezleten a feladatokat, nekem valahogy nem jutott semmi. Kérdezem is, azt mondja, itt nincs semmi, hát amit tudsz, azt csináld, próbáld. Nagyon erős volt a szerkesztőség, és nem politikai értelemben. Demeter Imre volt a főmunkatárs, akinek régi újságírói múltja volt. Elég jó emlékű, nem csak kulturálisan, de még politikailag is, az 1950-es évek közepétől a Művelt Népnek volt az egyik vezető munkatársa. Rutinos újságíró.

Dalos László fiatal, tehetséges, zenéhez kitűnően értő, nagyszerű riporter volt, a zenei részleg vezetője. Az irodalmi rovat vezetője volt Vitányi János ifjúsági író nagyon ismert, nagyon bevett, '56-os lapban cikkei jelentek meg, ennek később szerepe lesz. Illés Jenő, aki a korábbi Színház és Mozi című hetilap munkatársa volt. Sass Júlia, aki jó filmriporter volt. Gács Marianne, aki már akkor, fiatalon, olyan 35-36 évesen, már szinte doyenje volt a riportereknek, óriási kapcsolatokkal. Annak következtében, hogy Heltai Jenő neveltlánya volt, és megfordult az 1930-as évektől Heltaiéknál Máraitól és Illyés Gyulától kezdve az egész magyar irodalom. S Mariann személyes barátságban volt mindenkivel. Az olvasószerkesztő Albert István kiváló zenekritikus lett. Ő még az Est lapoknál szerzett demokratikus gondolkodással újságírói gyakorlatot. Képszerkesztő: György Laci, aki sajnos gyorsan meghalt. Szóval elkezdtem, az ide képaláírás, oda képaláírás, amoda.

A fotóriporterek közül elsőnek Kotnyek Antalt kell említenem, aki a nagy hagyományú, 1930-as években induló nagy fotóművészeknek volt fiatalon munkatársa. Egyébként az egyik leghíresebb politikai fotósorozatából kordokumentum lett: 1956. október 22-én az Ábrahám-hegyi szüreten lefotózta Nagy Imrét. Hosszú ideig rejtegette ezt a fotóanyagot; a rendszerváltás után én segítettem ezt kiadni a Képes 7 című hetilapban 1989. június 17-én. Nem sokkal később két egészen fiatal fotós csatlakozott a laphoz, akik a következő évtizedekben országos hírűek lettek, egyikük Európa-hírű fotóművész lett. A Kossuth-díjas Féner Tamásról van szó, aki tizennyolc évesen érkezett, és a színházi fotó nagymesteréről, Koncz Zsuzsiról. Zsuzsi sajnos néhány éve meghalt, Kotnyek sem él már, de Féner még ma is dolgozik. Voltak külsős fényképészek is, akik ott rajzottak napközben a munkáért. Fogtam egy ilyen külsőt, kimentem a Bábszínház próbájára, mert gondoltam, ilyen nincs a lapban, ez érdekel. Kértem, fotózza végig a próbát. Csinált huszonöt képet, kiválasztottam tízet, megírtam a képaláírást. Bevittem, letettem az asztalra. A képszerkesztő látta, hogy fotó, rögtön elragadta: ezt a következő számba kell hozzuk. Ilyeneket kell készítened. Nem mondtam, hogy kösz. Hát mit csináljak?

A Nemzeti Színházban, nem premierben, utánjátszásban műsorra tűzték Racine Phaedráját Tőkés Annával a címszerepben. A második női szerepet, Airicát Kohut Magda játszotta; fiatal pályakezdő színész. Többen felhívták rá a figyelmünket. Felhívom telefonon: Művésznő, kérek egy interjút. „Ki maga?" Mondom, hát a Film, Színház, Muzsika. „Hát jó, jöjjön." Kimentem. Nagyon kellemes, két-háromórás beszélgetés. Fél oldalam volt, akkor kis alakú volt a lap, ez azt jelentette, hogy képpel együtt másfél flekket lehetett csinálni. Kimentem, de öt napig dolgoztam a másfél flekken. Tudtam, hogy ezen mi minden múlik. Tízszer átírtam. Meg kell, hogy mondjam, mert a továbbiakban az én pályámban szerepem van, hogy nagyon sokat tanultam Illés Endrétől, drámaírótól, esztétától, kritikustól, portréírótól, műfordítótól. A Szépirodalmi Kiadó későbbi igazgatójától, mert akkor még nem volt igazgató. Félretették, s a műszaki osztályvezető volt. Úgy készültem a Film, Színház, Muzsikára, hogy végigolvastam Alexander Bernátot, Ambrus Zoltánt, Kosztolányi Dezsőt, Kárpáti Aurélt és Illés Endrét. Ezt nekem tudnom kellett. Szóval, sokat készültem. Leteszem a másfél flekket Albert Pista asztalára. Félretolja; a lapot, csinálom. Bemegyek egy óra múlva. Felveszi, elolvassa. Sok szépet fogsz még írni nekünk – mondja. Ennyi. A következő számban megjelent.

Hát akkor vérszemet kaptam. 1947-ben láttam az egykori Madách Kamara, a mai Örkény Színház helyén John Steinbeck Egerek és emberek című művét Greguss Zoltánnal, Ladányi Ferenccel és még sok más, ma már alig emlékezetes nevű, de Rozsos Istvánt még megemlítem, színésszel. Tizenhat éves vagyok, nagyon nagy élmény volt. 1957 május végén a Madách Színház, amelyik akkor az Izabella téren játszik – az igazgató átmenetileg Ladányi Ferenc –, felújítja az Egerek és embereket a régi vezető szereposztásban, Gregussal, Ladányival. Vérszemet kapok, bekopogok a főszerkesztőhöz. Mondom, Pista, mert nagyon családias volt tulajdonképpen vele a kapcsolat, 40-45 év körül lehetett. Mondom, Pista, én láttam ezt a darabot, ismerem, kijárok a próbára, nagyon szívesen írnék kritikát, jövő héten lesz a bemutató. „Igen, ismered? Jó, írjál kritikát." Kész. Nagyon rossz néven vette a rovatvezető, Demeter Imre, hogy megkerültem őket. Kimentem, megírtam a kritikát. Két nap múlva leadtam, megjelent. Na, így indult a színikritikusi pályám.

Gajdó Tamás: Említetted ezt az interjút, hogy háromórás beszélgetés volt, és másfél flekket írtál belőle. Akkor nem volt még magnetofon, hogyan dolgoztál?

Sándor Iván: Golyóstoll már volt, és jegyzetfüzet. Nincsenek már meg ezek a régi jegyzetim. De a technikára mondom, hogy Gách Marianne, aki Moszkvától New Yorkig, Londontól Stockholmig, Rómától – nem tudom meddig – világsztárokkal készített interjút, telefonon interjút, és láttam, hogy tollal jegyez a füzetébe, mert aki egyszer így tanult meg dolgozni, az így dolgozik, én ma is tollal írom a regényeimet.

Szóval, elindul a pályám. Eltelik két hónap. Elterjed a házban, felülvizsgálat jön. Hát ez hozzátartozott. A laptól két munkatársat hívtak be a felülvizsgáló bizottság elé, Vitányi Jánost, vigyázat, nem Ivánt, egész más történet, Vitányi Jánost, akinek már nem véletlenül említettem az előbb, hogy 1956-os lapban jelentek meg cikkei, és Sándor Ivánt. Ketten leülünk, várakozunk. Előbb Vitányit hívják, aki olyan tíz-tizenkét évvel legalább idősebb volt nálam. Egy nagyon jó megjelenésű, stramm férfi volt. Két percig van benn, kijön, elmegy mellettem, odasúgja: Iván repülünk. Kiszólnak, bemegyek. Háromtagú káderbizottság. Középen ül Sala Sándor, akit akkor neveznek ki a Lapkiadó Vállalat igazgatójának. Régi illegális kommunista; Aczéllal közös börtön; satöbbi, satöbbi. Egy nagyon keményvonalas ember volt, és maradt. Mellette a főszerkesztő természetesen; Fejér Pista nagyon hátra húzódva. És ki a harmadik? Természetesen Siklósi Norbert. Fejér Pista kezdi: Hát nézd Iván, ugye most egy kicsit kevesebb státuszunk maradt, és te inkább az irodalommal foglalkozol. Nekünk riporterekre meg mozgó újságírókra van szükségünk, és hát úgy látszik, hogy nem volt különösebb hiba a munkáidban, de hát sajnos sokan vagyunk, és nem tud a lap még egy ilyen irodalmi embert elviselni. És akkor jön egy pillanat, mint egy Antonioni-film, vagy Bergman-film, akik a lassú felvételeket szerették. Akkor az ő kamerájukkal fogom folytatni. És akkor én nézem Siklósi Norbertet, és ő néz engem, és ezt az emlékkamerát most helyezzük a két arcra, és nézzük egymást legalább 20-30 másodpercig, ami azért nagyon hosszú idő. És akkor én azt mondom neki, hogy Siklósi elvtárs, hogy egyszer mi már találkoztunk. Most én nem vagyok könnyű helyzetben, a kislányom 9 hónapos, a feleségem nagyon kis fizetésű. Azt hiszem, a munkával elégedettek voltatok, és nézem, nézem, nézem. Akkor Siklósi rezzenéstelen arccal, nem néz rá se Salára, se Fejérre, mint aki az Isten hangjával szól, természetesen a légből. Én csak később tudtam meg, hogy ő nem egyszerűen egy fontos hálózati ember volt, hanem egy moszkvai összekötő is volt mindvégig egyébként. Tehát az Isten hangja megszólalt, és azt mondja: Sándor Iván, három hónap próbaidő. Utána újra. Kimegyek. Hát nézd, így indult a dolog. Akkor elkezdtem dolgozni. Nagyon mobil volt a lap. Rövidesen, mondjuk egy-két év alatt százezer példány fölé futottunk föl, ami még az akkori körülmények között is kiemelkedő, mikor nem volt konkurens lap. Az Ország-Világ egész más. Miért futott jól a lap? Akkor rátérek magára a lapra. Ki volt éhezve a színházi világ és a színházi nézőközönség, a filmnéző közönség, a koncertnéző közönség, az értelmiség, a diákifjúságnak egy érdeklődő része, a régi polgári világból itt maradt társaság, a még meglévő művelődési házak igazgatósága a színház szeretetére. Ki voltak éhezve erre a témára. És a lapban elég arányosan szerepeltek a képek és a szövegek. A lapnak volt egy nagyon szerény, a politikai kötelezettségnek eleget tevő sávja. Nagyon fontos, amit most mondok. Egy-egy vezércikk, ami ahhoz képest, hogy akkor a sajtóban mi jelent meg, elég szelíd volt. Egy-egy egykori, vagy akkori kommunista negyedrangú színésszel egy kis interjú felsőbb utasításra. Publicisztika soha nem jelent meg belső munkatárstól. A főszerkesztő beszipkázott erre valakit a Magyar Nemzet kultúrrovatától vagy a Magyar Rádió kultúrrovatától. Ilyen szempontból is jó szellem uralkodott a szerkesztőségben. Miközben hárman-négyen nagyon határozottan képviselték lelkükben azt, hogy Budapesten, Magyarországon ellenforradalom volt, és támogatni kell a Kádár-rendszert. Ha szó esett 1956-ról, a szerkesztőség háromnegyed része mindig 56-ot mondott. Én azt, hogy ellenforradalom, ki nem ejtettem soha a számon. És volt olyan húsz százalék, amelyik ellenforradalmat mondott, ha két hétben egyszer egy szerkesztőségi ülésen valamilyen kontextusba szóba került, például, hogy melyik színész jöhet vagy nem jöhet. Telefonok ritkán jöttek. Ha jöttek, azt a főszerkesztő vette. Gách Marianne zavartalanul dolgozott. Na, most egy kicsit ugrok, mert rövidíteni akarok, még évtizedek vannak, amiket ugrani fogok. Tehát ugrok. Gács Marianne attól kezdve haláláig, 1989-ben halt meg, hozta a világ minden részéről az interjúkat már akkor. Dalos Laci Ferencsik Jánostól kezdve Nádasdy Kálmánon át Vaszy Viktorig hozta az operai, zenei riportokat, írásokat. Egyetlen belső munkatársunk volt, ki ne hagyjam, Fábián Imrének hívták, kiváló modern zenekritikus. Két könyve jelent meg az akkor radikális modern zenei irányzatoktól. Ő kalodának érezte az országot, és 1968-ban disszidált, és nagy karriert futott be a nyugatnémet zenei világban. Szerkesztett egy német nyelvű lapot. De a barátjának, Bónis Ferencnek neve is ismerősen csengett. Az első pillanattól kezdve jelen volt a lapban Bartók és Kodály. Tehát ilyen értelemben, kulturálisan, azt kell, hogy mondjam, hogy a lap igyekezett kiegyensúlyozott maradni a minőség felé, az értékek felé, ellensúlyozni azt, hogy persze minden szovjet darabról írni kellett, vagy a legtöbbről. Hódoló kritika sosem jelent meg a rossz darabokról. Én egyetlen egyszer, egy közepes alatti szovjet darabról kaptam kritikaírási feladatot. Bizonyos dolgokat nem lehetett visszautasítani. És pontosan emlékszem, a darabra nem, de magamra pontosan emlékszem, hogy megírtam, hogy van benne két érdekes figura, és a közönség mértéktartóan fogadta az előadást. Ennyi. Elment ennyi, és nem örültek neki fönt később.

Fejér Pistát 1957 szeptemberében vagy októberében kinevezték a Vidám Színpad igazgatójának, ott volt a helye, attól kezdve Lenkei Lajos lett a lap főszerkesztője. Lenkei előzetesen az akkori budapesti bulvárlapnak, azt hiszem Esti Hírlapnak hívták, volt a kultúrrovat vezetője. Ő érettségizett, egyetemet végzett, tájékozott, vonalas férfi volt; korábban dolgozott a budapesti pártbizottság kulturális bizottságában is. Odajött. Szemüveges, szigorú szemű ember volt. A harmadik nap kiderült, hogy nem olyan szigorú a szemlélete és a lapcsinálási technikája. Ügyelt arra, hogy zűr ne legyen. Volt néhány bizalmasa a lapnál. Elsősorban Hámori Ottó, aki kiváló újságíró és riporter volt. Regényírással is próbálkozott. Nem mondom el hosszú életét, hogy a Magyar Nemzettől kezdve, még az akkori Új Hangnak, a Simon István, Bodnár György féle Új Hangnak is munkatársa volt. Csoóri Sándor, Czine Mihály voltak akkor a rovatvezetők, 1952-ben indult, 1956-ban szűnt meg. Szóval Hámori Ottó valószínűleg azért, mert a régi pártmúltja és az újabb párttagsága miatt és a képességei miatt, ő megfelelt Lenkeinek, egyre inkább a bizalmasa lett. Most meg kell mondjam, hogy Hámori a lehető legtisztességesebben, legkulturáltabban, velem szemben pedig töretlen barátsággal viselte ezt a helyzetet. Ettől kezdve én folyamatosan írtam a színikritikáimat, néha egy-egy portrét, néha egy-egy kisebb rajzot. Lenkei 1958, ha jól emlékszem, februárjában… Talán meglepő az utókornak az emlékezetem, de az emlékezetem pontos, és ezt nem én mondom, hanem hadd legyek ebben egy kicsit hiú. Legkiválóbb író barátaim némi szomorú dicsérettel, önmagukhoz képest. Szóval 1958 februárjában Lenkei behívat, azt mondja: „Iván, a Fővárosi Operettszínházat meghívták egy bukaresti és kolozsvári vendégjátékra a Csárdáskirálynővel. Te fogsz velük utazni a lapot tudósítani." Lajos, én az Operettben utoljára 1943-ban voltam, amikor a szüleim karácsonyra nekem a Mária főhadnagyhoz vettek jegyet, tizenhárom évesen. Szeleczky Zita, Szilassy László, Solthy György. Erre is emlékeztem, de most is. Azt mondja: nem baj. „Úgy mondják, hogy a bukaresti színház érdekes." Hát az volt, ezt te jobban tudod, mint színháztörténész. „Hátha össze tudsz szedni valamit, ami érdekes lehet."

Indulás előtt szinte néhány nappal mutatják be, a jelenlegi Katona József Színházban, akkor a Nemzeti Színház kamaraszínházában a színművészeti főiskola végzős osztályának Koldusopera előadását Szinetár Miklós rendezésében. Fülöp Zsigmond, Margitai Ági, Fonyó József játszották. Nagy osztály volt. Írtam róla kritikát, ami szokatlan volt, mert főiskolai vizsgáról a lapban nem szoktunk írást közölni, de nagyon jó előadás volt, nagyon megdicsértem. Ez csak azért érdekes, mert Szinetár Miklóssal egy kupéba kerültem a vonaton. Volt miről beszélgetni.

Részt vettem néhány előadáson Bukarestben, részt vettem egy nagyon izgalmas beszélgetésen, ahol kiderült, hogy Ionescotól kezdve Marceau-ig, a balettesig mi mindent tudnak, játszanak, mi mindennel foglalkoznak. Nem térek ki az utazásra. Nagyon érdekes volt. Ezt többször megírtam, hogy milyen megrendítő volt Kolozsváron találkozni a magyarokkal, akik odajöttek a szálloda ablak elé, és Honthy Hannát kellett Fényes Szabolcsnak kiküldeni, hogy lecsitítsa őket, hogy ne legyen nagy zavar. Honthy Hanna kiment, és énekelt egy dalt, és azt mondta, hogy menjetek haza, és hazamentek. Megrendítő élmények. Hazajöttem. Írtam valamit, amit lehetett. Azért megírtam mindent. Eltelik egy hónap. Lenkei behívat. Azt mondja, Iván, idefigyelj. Jött egy meghívó a Berliner Ensemble-tól. Akkor Kelet-Berlinben volt, Brecht oda tért vissza. Brecht már nem él, Helene Weigel viszi a színházat. Háromhetes tanulmányi út, hogy mutassuk be őket, az itteni színházi lapba. Azt mondja, te szereted ezeket a hülyeségeket, ezt a Brechtet is. De ő ezt így iróniával mondta, tehát nem volt ő olyan tájékozatlan, de nem ez volt az ő világa. „Akkor te kimész." Mondom, hát nem tudok németül. „Protokoll lesz, a vendégük vagy. Szálloda, napidíj, tolmács."

Kimentem, minden volt. Második nap egy végzős, egy utolsó osztályos egyetemi magyar ösztöndíjas diákot rendelték mellém kísérőnek és tolmácsnak. Németül nem tudtam. Az első órában azt mondta, Iván mindenben segítek, nekem mindenről jelentést kell adnom. Úgy csináljuk. Természetes mondtam, mi más. Eljutottam a Brecht Színházba, láttam egy Galileit, bekopoghattunk Helene Weigel öltözőszobájába, beszélgettem vele. Nagy élmény volt. A minisztériumból odarendelt két megbízott a szállodai hallban közölte velem, hogy egy kicsi pihenő, Sándor. Elvisszük egy érdekes helyre Rostock mellé a tengerpartra, és megmutatjuk Hitler egykori üdülőjét. Na, jó, hát nagyon kíváncsi vagyok. Ez csak azért említem, hogy a Film, Színház, Muzsikán keresztül én már kezdetben milyen új tapasztalatokat szereztem. A tapasztalatokhoz tartozik, hogy az én szüleimet deportálták. A hegyeshalmi halálmenetből engem a téglagyárban, Carl Lutz svájci követ intézkedésével, mint tizenhét éven alulit még kiállítottak, s a Vöröskereszt védelme alá helyeztek. A szüleimet azonban elindították, és a csodálatos véletlen következtében Hegyeshalomnál, az utolsó órában, mikor már a német őrségnek átadták volna őket, megmenekültek. Egyik árja megjelenésű nagynéném vöröskeresztes karszalagot viselve mentette meg őket, és hozta haza a Kiss János-féle ellenálló csoport autójával. A bátyám pedig nagyon nehéz körülmények között, szintén az utolsó pillanatban szökött meg Szlovákiában, amikor mint munkaszolgálatost a németekhez vezényelték, s gyalogmenetben hajtották őket Máramarosból. 1945 februárjában csontsoványan érkezett Budapestre. Az én családomban egy nagynéném és két unokatestvérem pusztult el. Ezt azért említem, mert azt mondtam Berlinben a minisztériumi megbízottnak, miután megnéztem a térképet, hogy az a kérésem, hogy Ravensbrücköt érintsük. Hümmögve próbálták javaslatomat negligálni, de én határozott voltam: Ez a kérésem, elvtársam.

A későbbi regényeimben, esszéimben feldolgoztam azt a három órát, ami a ravensbrücki táborban töltöttem. De most hagyjuk ezeket az élményeket, térjünk vissza a színházhoz!

Még mindig a külföld. Arról, hogy az én életemben a színháznak milyen nagy hatása volt. Sinkovits Imrét 1956-os múltja miatt száműztek a József Attila Színházba. De mi már korábban egy riport kapcsán ismeretségbe kerültünk. Imre, még az életének utolsó éveiben is, az 1990-es évek elején, akkor sajnos már egy kicsit meggondolatlanul, egy rendkívül közlékeny, beszélgetésre kész, mosolygós ember volt. Olyan figura az életben, mint a Tizedes a Tizedes meg a többiek című filmben. Összebarátkoztunk. A barátkozás közben szó került arról, hogy kellene nektek egy stúdiószínházat csinálni fiataloknak, mert volt bennem egy élmény. Meg a Jövő Mérnöke szerkesztőjeként 1956 nyarán láttam Déry Tibor Talpsimogatója című művét. Ennek Kálmán Gyuri volt a főszereplője, s Máthé Erzsire is emlékszem. S ebben az előadásban Sinkovits is játszott. Igen, igen. Kellene. De hát, hogy? Kész.

Lenkei: „Iván, gyere be. Jött Varsóból a testvérlapunktól egy meghívás. Te nagyon benne vagy ezekben a dolgokban. Érdekes a színház."

Varsó. Tolmács. Albee Állatkert című egyfelvonásosát látom. S látom a Lasik Roitschwantz mozgalmas élete című Ilja Ehrenburg-mű adaptációját. Ami akkor nem volt olyan egyszerű, de Lengyelországban a színház akkor nagyon felfutott. Elvittek Krakkóba. Voltam Nova Hutában. Ott is színház, nagyon felfutott színház. Hazajövök, leülök. Lenkei: mi van? Írok valamit.

Somló István, a Vígszínház 1959-ben kinevezett igazgatója váratlanul felmentését kérte egészségi problémái miatt, és kinevezik Lenkei Lajost, mint megbízható embert, a Vígszínház igazgatójának, azzal a megkötéssel, hogy Várkonyi Zoltánt helyezik mellé a Nemzetiből főrendezőnek. Szinte művészeti vezetőnek. Eléggé vacillativ helyzetbe kerül a lap is, mi lesz most, kijön. Néhány hétig tartó hercehurca után Lenkei bejelenti a szerkesztőségi ülésen, hogy X-elvtárs – valaki, nem a legmagasabb helyről – jóváhagyásával Hámori elvtársat nevezik ki a lap főszerkesztőjének. Öröm, öröm.

Már Hámori a főszerkesztő, amikor megírom az előbb már említett élményeimet, és a következő alcímet adom az írásnak: Varsói levél Sinkovits Imréhez. Tudniillik, elsősorban arról írok, hogy milyen stúdió előadásokat láttam kint. Ottó elolvassa, azt mondja, nagyon érdekes, nagyon érdekes. Kicsit rázós, de hát vágjunk bele. Leadjuk. Másnap reggel cseng a telefon. Akkor már Sinkovits deportálva van, idézőjelben mondom, mert nagyszerű szerepeket játszik. Nagyszerűen a József Attila Színházban van.

Ottó bekér, azt mondja, zűr van. Megnevezi a napot, amikor raportra Aczélhoz kell menni. Azt mondja, az egész szerkesztőség vezetősége: hatan rovatvezetők, olvasószerkesztő, főmunkatárs, és te. Emlékezetem szerint a pártközpontban fogadott Aczél, egy jelentéktelen, nem különösebben berendezett szobában. 1962-ben Aczél ötven éves. Egy kicsit rátérek most Aczélra, előre ugorva, és aztán majd csak ott szúrom be Aczélt, ahol fontosnak érzem, illetve, ahol te rákérdezel.

Aczél akkor túl van a mozgalmi életén, túl van két letartóztatásán. Az egyik a Horthy-rendszerben, a másik a Rákosi-rendszerben volt, túl van azon, hogy Baranya megyei első titkár, vagy talán Baranya megyei képviselő is. Elég váratlanul, de nem előzmények nélkül kerül be a pártközpontba. S tegyük hozzá, a színházhoz nagyon ért. Annak az egyik oka az, hogy ő színházi ember is volt, és most oszlassunk félre egy pletykát. Ironikusan, kritikailag, minden kritika joggal érheti őt. Nem jogos az a szálló legenda, hogy Aczél egyszer lépett színpadra. Pap Károly Mózesében az ötödik zsidót játszotta. Az elmúlt években engem nem csak te, hanem több helyről megkerestek, többek között dokumentumfilmhez is vettek föl velem anyagokat. Nem részletezem. Többek közt felkerestek annak kapcsán, hogy én 1943-ban kisdiákként nemcsak a Mária főhadnagyot láttam, hanem szüleim bérletet vettek az OMIKE rövidítésű, az egykori Dohány utcai templom mellett lévő színpadra, ahol azok a zsidó származású színészek, operaénekesek, karmesterek, rendezők, súgók, színházi emberek kezdtek színházat csinálni, akik a zsidótörvények miatt már jó ideje nem kerülhettek színpadra. Említsük meg az operaénekesek között Ernster Dezsőt, Relle Gabriellát, a karmesterek között Komor Vilmost. Lendvai Andort ne felejtsem ki az operaénekesek közül és Fehér Pált, mert operabérletem volt, azért mondom. S meg kell emlékezni a társulat vezető színészéről és főrendezőjéről, Beregi Oszkárról is. És miközben felvették az emlékeimet, ez nemrég történt, fél évvel ezelőtt, szó esett erről a legendáról is. Azt mondja a szakértő, akinek a kezében volt a dokumentum: Aczél Pap Károly Mózesében legalább négy oldalas szerepet játszott mint színész; valamelyik figurát, nem emlékszem a névre, nem volt fontos. Ezt mind azért mondtam el, mert ő színházi értelemben is nagyon belülről látott mindent. És az ő politikai, szakmai, miniszteri, politikai bizottsági tagi, Kádár bizalmasi pályafutásának minden rétegében ez a réteg is benne van. Ő tudta, hogy ki mit tud. Tudta, hogy kiket kell lasszón fogni és vigyázni, kiket kell meghódítani, kiket kell eltávolítani, ha muszáj, egy időre. Főleg a könnyűzenei világból, máshonnan alig-alig. De soha nem kerülte meg a minőséget. Ő minőségi embereket támogatott, minőségi embereket kritizált, vagy minőségi embereket tiltott le. Ez hozzátartozik a mai világból visszanézve, hogy enyhe legyek, hozzátartozik ahhoz, hogy egy diktatúrában a szakértelemnek is milyen, hogy úgy mondjam, hullámsávjai vannak a diktatúra hullámhegyeinek és hullámvölgyeinek a mozgásában. Ülünk Aczéllal szemben. Hát mi ez maguknál? Sinkovits. Akkor én nem tudtam, hogy Sinkovitsra külön ki van rúgva, mert Major állandóan bejárt mószerolni hozzá Sinkovitsot. És akkor sorban mindenkinek. Előbb a főszerkesztő, aztán főmunkatárs, olvasószerkesztő, rovatvezetők, hogy hát nem elég meggondolt az írás, valóban talál egy-két mondatot, szóval nem többet, és akkor minden szem Aczél felé fordult. És akkor én olyan helyzetben vagyok, hogy ott ül az Isten, ott ül a rabszolga, és ott ülnek a kollégáim, akiknek a munkája a mindene. Van szolidaritás. És akkor emlékezetem szerint én a következőket mondtam:

– Hát igen, Aczél elvtárs. Nekem nagyon nagy élmény volt a varsói színház.

– Tudom, megírta.

– Nagyon nagy élmény volt, hogy ott játszhatnak bizonyos darabokat, amik talán vitathatóak, de azért hozzátartoznak a színházi kultúrához.

– Igen, tudom, megírta.

– És lehet, hogy nem kellett volna ezt annyira hangsúlyoznom. Talán egy-két mondatot ki is kellett volna hagynom.

Látszott, hogy ennyi neki elég. Úgyhogy megtette a magáét. Valószínűleg nem a saját fejéből. Hozzá kellett tegyem, későbbi tapasztalatok alapján, kisebb fórumokon is. A diktatúrában mindenkinek úgy kell működni, hogy tudja, hogy neki is védeni kell magát valakitől, aki felette van, még Aczélnak is. Köztudott, hogy akkor milyen relációk voltak, hogy a szélsőbal, Komócsin Zoltán, később Berecz Jánosék, satöbbi, azok annyira támadták, hogy az 1980-as években meg is tudták buktatni.

Elment a dolog. Odaszólt Hámorihoz, maga maradjon bent. Kimegyünk, hazamegyünk. Másnap: mi volt utána? Azt mondta Aczél jobban vigyázzak, és Sándor egy hónapig ne írjon olyat, ami alá aláírhatja a nevét. Elintézve. Megyünk tovább.

Édes jó Istenem! A lap szellemére mondom: bemutatják Mészöly Miklós Az ablakmosóját 1963-ban. Ruttkai Ottó vállalja, aki akkor a miskolci Nemzeti Színház igazgatója. És most nem Az ablakmosóról, meg magamról, hanem már a Film, Színház, Muzsikáról. Ruttkai Ottót én 1946 óta ismertem a zuglói kulturális ide-oda mozgásaimból. Meglepett, mert Ruttkai Ottó részt vett az illegális szavalóesteken. Talán letartóztatásban is volt, szóval az akkori korszaknak, az 1945-ös nagy ívű indulásnak egy kommunista kultúrharcosa volt. Közepesen szavalt. Kinevezték mint káderigazgatót. Talán azért említek ilyesmit, mert a Színháztörténeti Intézet anyagában nem biztos, hogy vannak ilyen dolgok, hogy mi volt Miskolcon 1962–1963-ban. Na, már most, lemegyek. Barátilag fogad. Gyere, nézd meg. Akkor már olyan hírek lengtek, hogy Az ablakmosóval zűr lesz, mint ahogy az is lett. Én azonban a lemenetel előtt egy héttel felhívtam Mészöly Miklóst, akivel semmilyen kapcsolatom nem volt, és kértem egy nagyon rövid előzetest a darabról a Film, Színház, Muzsika számára. Azt mondja, hogy inkább megírom. Rendben, de olyan legyen, mintha telefonba mondanád. Mire ő: Ahogy akarod, persze. Megjelent. Benne van a lapban. (Mészöly Miklós – burleszk tragédiájáról, 1963. március 15.) Bemutató előtt azt hiszem, egy-két nappal megjelent. Világos, határozott, nem támadható, de abban a környezetben mégis figyelmet érdemlő írás volt. Megnéztem az előadást, hazajöttem, megírtam. Ottó azt mondja, hát ez is rázós lesz. Leadta. Na, most, ezelőtt talán néhány évvel a Mészöly kutatók felfedezték ezt az írást. Nem tudom, az olvasó- vagy hatókörödben volt-e Szolláth Dávidnak, a kiváló irodalomtörténész-kritikusnak a Mészöly monográfiája? Akkor ő még a Jelenkor egyik társszerkesztője volt, és egyszer csak megjelenik a miskolci Műút című nagyon rangos lap főszerkesztőjétől, meg Szolláthtól egy üzenet, hogy Iván készülünk egy Mészöly számra a százéves évforduló kapcsán, és kezünkbe akadt, hogy te voltál az egyetlen, aki vállalta a Mészöly írást, és kiálltál mellette. Megírnád a dolog történetét? Megírtam, itt van a példány, majd esetleg, ha kell, dokumentáljátok, de hát föllelhető Az ablakmosóról. Megdicsértem.

Ottó pár nap múlva behívat. Mondom, mi van? Jó haverok voltunk. Nem mondom, hogy nőügyek, mert ilyenek nem voltak, vagy Isten tudja, fiatalok voltunk, meg néha ittunk egy-egy rövidet együtt, meg sokat sétáltunk együtt, gimnazista emlék. Mondom, hol? (Mutogat felfelé!) Csak ennyi. Három hét, név nélkül. Úgy látszik, ez volt az elnéző szigorúság.

Gajdó Tamás: Hámori Ottó hogy merte leadni ezeket azt írásokat? Nem kellett neki senkivel egyeztetni?

Sándor Iván: Semmi konkrét biztonságom, bizonyítékom erre nincs. Nekem mindig, és ezt én a magatartásának a dicséretére mondom, hogy hogyan lehetett kardélen élni főszerkesztőnek, kardélen, ahogy mondom, egzisztenciálisan, minden tekintetben, azokban az időkben. Nekem az volt, és mindmáig az az érzésem, hogy neki maradtak politikai, hangsúlyozom, politikai kapcsolatai a régi szociáldemokrata, a két munkáspárt egyesülése, és aztán a DISZ központi időkből maradtak prominens kapcsolatai. Jártak hozzá nagyon jó állásban lévő kvalitásos újságíró barátok a Magyar Nemzettől, máshonnan, akiket én is ismertem, ő nagyon tájékozott volt arról, hogy mi van a pártvilágban. Az az érzésem, hogy mindenhol tudták, hogy amíg Hámori ott van, nagy zűr nem lesz, de ő szakmailag csinál egy olyan lapot, ami nekünk kell. Így tudok neked válaszolni. Érthetően foglaltam össze?

Gajdó Tamás: Igen. Ő húsz évig a lapnál, huszonegy évig volt főszerkesztő.

Sándor Iván: Hámori 1984-ben halt meg.

Gajdó Tamás: 1983-ban

Sándor Iván: Vissza fogok térni, és most már menjünk tovább. Én bizalmi ember lettem a lapnál. Akkor már jelentek meg prózai írásaim is. Illés Endre kisregényt, regényt kért tőlem. Később már 1967-től jelentem meg a Szépirodalmi Kiadónál regénnyel. Jelentem meg a Magvetőnél már az 1970-es évek elejétől színész-esszékkel, satöbbi. Én bizalmi ember lettem a lapnál, szakmai értelemben, és mindig igyekeztem elmenni a falig, néha átmenni a falon, de mikor láttam, hogy a lap nem engedheti meg magának, akkor nem mentem át a falon. De ilyen értelemben, és ez most már a lapra vonatkozik, olyan helyzetbe kerültem, hogy nemcsak magam választottam ki, hogy miről írjak kritikát. Hámori csinált egy olyan közös kritikai rovatot, régen külön volt a színház és a film, amit nekem adott át. Tehát én gondoztam a kritikát is. A filmkritikát is. Magam választhattam, hogy miről írok. És akkor, neked és az utókornak nem kell mondanom, az 1960-as évek közepétől a magyar film a fénykorát élte. És én választhattam a Szegény legényeket, és evvel berobbant a lap, az én Szegény legények kritikámmal. Az egész kritikai élet várt, hogy mit lehet a sajtóbemutató után. Mi jelentünk meg először a kritikámmal. Ez az írásom aztán megjelent az összegyűjtött kritikákban, amivel a Jancsó életművet méltatták. Franciául is megjelent, az első helyen szerepelt. Jancsó bejött a szerkesztőségbe, nem találkoztunk addig, később sokszor. Megállt a hall egyik oldalán, én a hall másik oldalán, egymásra néztünk, tudtuk, hogy egy szót nem kell váltani. Jancsó fejet hajtott, én fejet hajtottam. Kiment. Írtam kritikát a Közjáték Vichyben című Arthur Miller-darabról, később Makk Károly Szerelem című filmjéről, majd a Brecht-rendezésekről. És meghatározhattam az 1960-as évek végéig a színházi és filmrovatot. Erre mondják, nem egyedül, nem egyedül, de talán volt szerepem ebben. Ne nézzen úgy ki, hogy ezt én egyedül csináltam. Az volt ekkoriban a szállóige, hogy a Film Színház Muzsika kritika rovatát az egyetemi tanszékeken olvassák, a riport és bulvár részét a női fodrász szalonokban. Így tartotta két lábon fönn magát a lap. Így volt képes széles olvasóközönséget toborozni, a színészek pedig zabálták. A Film, Színház, Muzsikában egy oldalon megjelenni rang volt. Kétoldalas interjú a Gábor Miklósoknak, a Darvas Ivánoknak, a Törőcsik Mariknak, a Mensáros Lászlóknak, a Pécsi Sándoroknak, a Tolnay Kláriknak, a Kiss Manyiknak, a Sulyoknak Máriáknak járt. Nagyon erős volt a fotórovat, nagyon radikális. Ha jól emlékszem, 1966-ban nem engedélyezték a sajtónak, hogy beszámoljon Kassák Lajos első kiállításáról. Koncz Zsuzsi a maga szakállára kiment. Csinált egy kétoldalas fotóanyagot, Hámori szó nélkül leadta két oldalon.

Még hozzá kell tegyek annyit, hogy mint filmkritikai rovatvezető, Hámori kihasználta az alkalmat, elkezdtem járni európai filmfesztiválokra. Mannheim, Pesaro, Párizs, Locarno. Később Pozsony, Brno, Prága, az 1969-es moszkvai filmfesztivál. Mindenhol megnéztem a filmeket, de mentem a színházakba is.

Na, most a kritikai életről. Akkor a következők írtak. Mondom a neveket. Népszabadság. Az első szakaszban, nem emlékszem, talán Lugosi mint zenekritikus, Lózsi János nemsokára. Aztán Komlós János vette át néhány évre, aki aztán a Mikroszkóp Színházhoz ment el, de a lap igazi szelleme tulajdonképpen Pándi Pál volt, aki 1968 után, ha jól emlékszem, át is vette egy időre közvetlenül a kultúrrovat vezetését. Pándi vezérkritikusa Molnár Gál Péter volt, és ha jól emlékszem, Zappe László segítette őt ki. Volt nagyon ritkán egy-két bedolgozó. Szakmai kérdések jönnek egyelőre. A Népszabadságnak kritikai rovata és a Film, Színház, Muzsika kritikai rovata enyhén szólva nagyon ritkán egyezett. Többször konfrontálódott. Nagyrészt árnyalati különbségei voltak. Ez érződött a színészi és szakmai fogadtatásban is. A Magyar Nemzet filmkritikusa, vezető filmkritikusa, Mátrai Betegh Béla volt, aki egy nagyon nagy kultúrájú, a régi időkből itt maradt, teljesen konzervatív szemléletű, inkább irodalomcentrikus kritikus volt. Színházról is írt. Ő egy ilyen kicsit sznob, klasszikus hangot ütött meg, szakmailag erős volt és figyelmes, de valahogy távol állt attól, a mondhatni fiatalosabb, és ilyen értelemben nem konzervatív hangtól, amit a mi lapunk megütött. Népszava. Rajk András. Rajk Bandi nagyon derék fiú volt. Nem volt művelt ember, rendkívül szorgalmas volt. Volt valami jó érzés benne, hogy észrevette, ami jó, de tulajdonképpen nem volt jelentős kritikus, és nem is vette a szakma őt olyan nagyon komolyan.

A Boldizsár Iván-féle a Színház című lap később indult, 1968-ban. Az egy más történet. Oda azok írtak, én is írtam oda, többnyire arról, hogyan újítsuk meg a magyar színházat, ilyen esszészerű tanulmányokat. Mi eléggé elszigeteltek voltunk hangnemben, viselkedésben is, miközben elsősorban a lap tekintélye és Hámori tekintélye jóvoltából az Újságíró Szövetség kulturális szakosztályának a vezető rétegét adta ki a Film, Színház, Muzsika; és ilyen értelemben még a díjazásokban is perdöntő szerepünk volt. Ennyit a kritikai életről.

Még szívesen kitérnék arra, hogy a lapnak a magazin rovata állandóan a helyéért küzdött. Ez egy kis adalék a belső mozgásokhoz. Ami azért a szerkesztőség hangulatát, munkamódszerét jellemzi. Mindig a szöveg rovására küzdöttek, képeslap vagyunk, képeslap vagyunk. Kiváló fotósaink voltak akkor már: Kotnyek, Féner, Koncz Zsuzsi; körülöttük a fiatalok. Nálunk dolgozott Fejes Laci is, aki korán meghalt. Hogy mit jelentett ezeknek a kiváló fotósoknak és a képszerkesztőknek a munkája? Nem egyszerűen a tájékoztatást, és azt, hogy a bulvár egyensúlyt fenntartsák. Két momentumra utalok. Az egyik, hogy a laphoz járhatott a Paris Match-tól kezdve a Cinema-ig minden; tehát a nyugati színházi és filmlapok járhattak a szerkesztőségbe. Hámori és a mindenkori főszerkesztő kapta a piros csíkos bizalmast is, amit mindig odaadott nekem; úgyhogy tájékozott voltam. Így lehetett lapot csinálni. Darvas Laci, aki több nyelven beszélt, olaszul kiválóan, kicsit oroszul, kicsit franciául, kapta azt a feladatot, hogy a nyugati lapok fotóanyagából Egy pillantás a világra című rovatot szerkesszen. Ebben Sophia Lorentől Gina Lollobrigida-ig mindenki benne volt. Ez Magyarországon az olvasók számára nóvum volt. Egy fürdőruhás Sophia Loren képre, néha rosszallás jött. Nem Aczél, ő ilyen hülyeségekkel azért nem foglalkozott… Kellett az a fürdőruhás kép? Na, jó ég! Hát persze, hogy kellett.

A fotórovatról. Fejes Laci, valamikor a 1960-as évek közepén megnyert egy európai fotópályázatot az Esküvő című fotójával. Nagy karriert járt be a nyugati lapokban ez a fotó. Furcsa módon azért, mert Laci valahol az Orczy tér körül, talán a Szeszgyár utcai, leromlott, háromemeletes udvaros, körfolyosós háznak a gangjáról, alulról fényképezte azt, hogy a második emeleten az ifjú pár: fehér menyasszonyi ruha, fehér fátyol, a fiú sötét ruhában, körülötte a násznép, lépnek ki egy egyszoba konyhás lakásból, és vonulnak a lépcsőház felé, de a házfalon golyónyomok voltak. Fantasztikus dörgedelem jött le föntről. Hát mi? Hát maguk, az ellenforradalomról, Európában! Ilyen fotók! Laci akkor el lett tiltva egy-két hónapra, aztán később már nem. Na most, ez azért érdekes, mert ezelőtt néhány évvel, és itt most nem vagyok pontos, nem emlékszem, hogy hol – megjelent valamelyik felületen a Fejes Laci ötven év előtti képe, mint hír, hogy megjelent valahol egy nyugati lapban a díjazott fotók között, mint kép. És a Film, Színház, Muzsikában is ott volt, és ott volt alatta, hogy: Fotó Fejes László, Film, Színház, Muzsika. Szóval a fotónak ilyen szerepe is volt, a Kassák kiállítástól kezdve.

Gajdó Tamás: A címlapokat hogyan választottátok ki?

Sándor Iván: Igen, nagyon fontos kérdés. A címlapok választásánál tulajdonképpen négy szempont szerepelt. Az egyik szempont az, hogy csinos legyen, kapós legyen, ez egy elemi szempont. A másik szempont az, hogy az Istenért, ha lehet, legalább nívós legyen. A harmadik szempont, hogy sztár. Ha öreg is, mint Sulyok Mária, de Az öreg hölgy látogatásában. Tehát az adott bemutatónak mindig legyen címlapképe, ez evidens volt. Többnyire a főszereplők, a sztárszínészek voltak, és többnyire Darvas Ivánt lehetett, később már akármikor, Gábor Miklós lehetett, Törőcsik Marit lehetett, csak mondjuk Sulyok Máriát meg Bulla Elmát nem feltétlenül a fizimiskája miatt tettük címlapra, hanem azért, mert főszerepet alakítottak. Tehát ez volt a másik szempont. Volt egy szempont: ha valamilyen ürügyet lehet találni rá. Ha a lapban például egy Gách Marianne-interjú van, akkor világsztár is legyen. És akkor hátul, az impresszum fölött, ott van a címlapon, satöbbi, riport a hatvanadik oldalon, és volt még egy alantas szempont, ami körülbelül tíz százalékban érvényesült csak. Azért minden hónapban legalább egy szovjet filmszínésznőnek lennie kell. Voltak ott is kiváló megjelenésű, gyönyörű hölgyek meg férfias színészek. Voltak kevésbé. Elővettem egy lapot, erre a végén majd visszatérünk, mondhatom.

Sok filmfesztivált bejártam, legemlékezetesebb talán a 1968-as pesarói, ami azért emlékezetes, mert Jancsó Miklós és Hernádi Gyula akkor már túl vannak A csillagosok katonákon is. Párizsból, ahol részt vettek az 1968-as tüntetéseken, taxival jöttek át Pesaróba. Hernádi életformájához tartozott. Utólag azt hallottam, hogy Miklós azt kérdezte tőle, de hát hol van erre pénz? Majd utólag Aczélnál elszámoljuk.

Legyen ez is benne, Istenem! Nem tudom, hogy elszámolták-e. Taxival érkeztek, azért jöttek át Pesaróba, mert Mészáros Mártának az Eltávozott nap című, talán első filmjét, a fesztiválon résztvevő lett, és átjöttek Mártát segíteni. És akkor Jancsóval ott röplabdáztunk, minden, szóval erős barátságok tudtak kialakulni. Barátságok? Nem akarom eltúlozni – kapcsolatok. De volt némi baráti ízük is. Jancsóval, Kovács Andrással távolról, mert ő az idősebb nemzedékhez tartozott. Nagyon kölcsönös megbecsüléssel Makk Károllyal. Ez ugyan későbbi dolog.

Gajdó Tamás: Hogy látod, mikor volt a lap a csúcsponton, és miért lett egyre népszerűtlenebb?

Sándor Iván: Úgy érzem, hogy a lapnak két hullámhegy világa volt. Az 1960-as évek közepe és az 1980-as évek második fele. Rátérek majd az 1980-as évekre, és indokolom, hogy miért gondolom. Az 1960-as éveket hosszan elmondtam. Azon gondolkozom, hogy Aczéllal az én személyes találkozóimra úgy térnék ki, hogy ez az 1962-es volt az első, és utána hosszú-hosszú ideig nem volt semmilyen személyes találkozó. Még a főszerkesztői értekezleteken se, ugye én mindeddig úgy beszéltem mint kritikus, illetve rovatvezető. Én 1975-től helyettes főszerkesztő lettem. Ez inkább politikatörténet, illetve kultúrpolitika-történet, de jó helyen lesz dokumentálva nálad, ha elmondom, hogyan lehettem én helyettes főszerkesztő. Hangsúlyozom, nem főszerkesztő-helyettes, az egy sávnyival nagyobb stallum volt. Aczélt rengeteg támadás érte, akkor is, hullámhegyek, hullámvölgyek. Pozsgay Imre pályája elindul. Pozsgayról az utókornak – habár erről az elmúlt tíz–húsz évben sok szó esett, az 1956-ra emlékező kötetemben én is hosszan írok erről. Pozsgay politikai pályája úgy indult, hogy 1957-ben ellenforradalmárként kritizálta Nagy Imrét, halálos ítéletét is jónak tartotta, és egyáltalán 1956-ról mint ellenforradalomról beszélt mint fiatal pártkáder, aki elindult valahonnan, talán Vásárhelyről – vagy nem tudom pontosan honnan. Ő aztán átkerült Bács-Kiskun megyébe, különböző megyei pártfunkciókat töltött be, kiváló képességű, szellemi, kulturális, taktikai helyezkedési, karrierlépési képességei megmutatkoztak, és egyre feljebb lépett a ranglétrán. Odáig, hogy amikor 1975-ben, amikor egyrészt Aczél Györgyöt éppen (erre dokumentumok vannak, de ez politikatörténet, nem kérdés) a legerősebb támadásoknak volt kitéve szélsőbalról, Komócsinéktól. Berecz akkor még nem volt. Komócsinéktól – más nevekre nem emlékszem, de voltak, akik Pozsgayt is nyomták, és olyan feltörekvő volt, hogy Kádár úgy látta jobbnak ha felfigyel Pozsgayra, mint Aczél riválisra.

És ilyen módon akkor az egyik jelentéktelen miniszterhelyettest félretolta, és kinevezte egyik napról a másikra Pozsgayt, miniszterhelyettesnek. Nem tudom, hogy akkor még első helyettes név volt, talán már nem, az most mindegy. Pozsgay elfoglalta a helyét a minisztériumban, ez volt a történet egyik szála. A másik történet, aki akkor már szerkesztői státusszal, Demeter Imre Hámori Ottó helyettese volt. De beteg is volt, és Imre már sokat is ivott, és nem nagyon vett részt a munkában. Elég az hozzá, hogy sajnálatos módon elvitte a szíve Imrét. Ott állt a lap helyettes nélkül. És Hámori is már egy eléggé fáradékony periódusban volt, ott is közrejátszottak magánéleti problémák, alkoholproblémák. Nem volt könnyű a kardélen neki odáig is eljutni. És ekkor Aczél Abody Bélát akarta kinevezni helyettesnek, akinek a szellemi és irodalom kritikusi képességei közismertek voltak, de mint a Vidám Színpad főigazgatója, már maga az, hogy elfogadta ezt az állást, a teljes kollaborációjára mutatott rá. Többnyire az itallal, a lóversennyel és a kártyával foglalkozott. És a lap nem csak azért rémült meg, mert Abodynak semmi szerkesztői tapasztalata nem volt, hanem azért, ahogy mondtuk, hogy elversenyzi még azt is, ami a Lapkiadónál van.

És akkor, nem tudom, ebbe Hámori nem avatott engem be, csak a végjátékba. Szóval ekkor Hámori elment a fiatal miniszterhelyetteshez, Pozsgayhoz, talán elment másokhoz is, és azt mondta, Iván, kivédtük az Abodyt. Mondom, hála a Jóistennek, és ki jön helyette? Azt mondja, te! Mondom, ne hülyéskedj! Hogyan, elfogadtak engem? Mert nézd, itt azért el kell, hogy mondjam, hogy az első pillanatban tudták, hogy én ki vagyok. Akkor már az Írószövetségben, és itt is, ott is bizonyos mozgásokban benne voltam. Tudták, hogy ki vagyok, mit írok, hogy írok. Még kiknek vagyok fontos a színházi világban? Mondom, ne hülyéskedj! Mire ő: megyünk Pozsgayhoz. Úgy három nap múlva, vagy mikor, tényleg mentünk Pozsgayhoz. Pozsgay: Sándor elvtárs! Átadom a kinevezési oklevelét, bontsunk pezsgőt!

Ketten vagyunk Hámorival. Pezsgőt bontunk. Néhány jelentéktelen mondatváltás, titkárnő, beszél Pozsgay elvtárshoz, keresik telefonon, hárman várják. Továbbra is jó munkát, ha bármi probléma van, itt vagyok. Na, most ez azt jelentette, hogy Pozsgay elkezdte a helyezkedést, a csapatépítést, és úgy érezte, hogy a Film, Színház, Muzsika ebben benne lehet.

Így lettem én helyettes főszerkesztő, de nagyon szerettem csinálni. Nagyon éltem. Nézd, akkor már volt szerkesztői gyakorlatom, egyetemi lapnál, volt írói, újságírói, képszerkesztői munkám a Műegyetem lapjában. Én voltam a képszerkesztő, én voltam a tördelő szerkesztő, mindig könnyebben ment. És elkezdtem fiatalokat hozni a laphoz, és kezdett megerősödni az a szakmai szellem. Én hoztam Váncsa István a laphoz. Váncsa ott indult. Nem volt ott sokáig, mert az Élet és Irodalom felfedezte, és azonnal elszipkázta. Én hoztam Bérczes Lacit a laphoz, aki mindvégig ott volt, de neked nem kell mondanom, hogy a pályája aztán hová ívelt. Ők voltak, az emlékezetem szerint a legjelentősebbek. Én hoztam a szegény Budai Katit a laphoz, aki a Színháztudományi Intézetben kezdte a pályáját, ott figyeltem föl rá. És még másokat is. Mindeközben – és ez visszamenőleg is így volt – érkeztek Siklósitól, a kiadótól, ilyen káder-lány, ilyen káder-feleség, ilyen káder-fiú, ellen tudtunk állni. Talán egy-kettőt vettünk föl, nem mondok neveket, nem akarom bántani őket, de akik néhány hónap vagy év után bebizonyították, hogy kismunkára alkalmasak, azokat megvédtük, ott maradtak. A többiek előbb-utóbb elmentek, vették a sátorfájukat. Na, már most. Ottó egyre fáradtabb volt, egyre több maradt rám, a lap közben, növelte az oldalszámát, egyre küzdelmesebb lett, az volt a lap irányelve, hogy támogatjuk mindenekelőtt színházi vonalon, amit lehet filmvonalon, a Balázs Béla Stúdióval, satöbbi, a feltörekvő fiatal nemzedéket. Neveket mondok, akik az 1970-es évek elején indultak, de nem volt szabad útjuk: Pál István Szegedről. Később Székely Gábor Szolnokról, Zsámbékiék, Ascherék, Babarczy Kaposvárról. Ezek mögött mind ott álltunk. Egyetlen egy eseményt tudok, amikor kénytelenek voltunk nem támogatni őket, a kaposvári színház hírhedt-híres Marat / Sade előadásáról van szó, amit Ács János rendezett, és föl is hozták a Vígszínházba. Erről a vendégjátékról egyetlen sort sem lehetett írni. Hámori azt mondta, nem tudok mit csinálni. Ez az egy, de több nem. A fiatalok lementek Szolnokra, Kaposvárra, Miskolcra, mindenhova.

A lapnak a tekintélyét irodalmi körökben az is segített növelni, hogy nem rendszeresen, néhányan csak alkalmilag, de a következők írtak a lapba. Mándy Iván, Örkény István, Illés Endre, a fiatalabb nemzedékből Szakonyi Károly, Görgey Gábor. Utóbbiak rendszeresen, havonta egy tárca, színésztárca. Örkény Istvántól 1962-ben a Film, Színház, Muzsika egypercest hozott le. Nem az elsőt, arra már István sem emlékezett, hogy azt melyik lap adta ki. A második úgy jelent meg nálunk, hogy – akkor még rovatvezető vagyok – megyek le a Hungária, a mai New York kávéház legendás lépcsőjén a mélyvízbe, ahogy mi hívtuk. István jön fel a lépcsőn, megállunk. Hát ismertük egymást, találkoztunk, beszélgettünk. Mi újság? Hogy vagy? Mi van a lapnál? Min dolgozol? Tudnál-e adni nekünk valamit István? Akkor még szilencium alatt volt, így-úgy. Tudnék. Tudod, hogy dolgozom, de, hát tudod, hogy mi, hát nem fog… Megpróbáljuk. Azt mondja: Nézd, megpróbálom, de van egy feltételem. Na és mi? Ha húzni kell, én nem fogok belőle húzni. Ha főszerkesztő húzni akar, csak egy mondatot engedélyezek. De a felcímben legyen ott, hogy egypercesek. Ebből évekig akarok sorozatot írni, és azt akarom, hogy ahogy a Standard Oil márkanév, nekem ez legyen a márkanevem.

Két hét múlva megjelent húzás nélkül. Erre nagyon büszke vagyok. István is szerette. Na, most eljutottunk odáig, hogy egyre több hárult rám a lapból, hoztunk új munkatársakat. Meg kell említenem, hogy a Kossuth-díjas világhírű festőművészünket, Bak Imrét hoztam a laphoz, az 1970-es évek végén művészeti szerkesztőnek. Öt évig ott is volt, hozzátartozott a lap ízléséhez, törzsgárdájához. Aztán meghívták egyetemi tanárnak a főiskolára, visszament tanárnak, azóta is jó barátságban vagyunk.

Az 1980-as – ugrok egyet, de nem baj, legyenek ezek zaklatottak. Még egy jellemző mondat az Aczél-kapcsolatra és a lapra, mert fontos, kihagytam. Ha jól emlékszem, 1965-ben mutatja be Kazimir Károly stúdiószínháza Beckett Godot-ját. Na most, ez egy szenzáció volt. Beckett akkor. A világon már mindenhol játszották, szocialista országokban tabu volt, itt is, kivéve Varsó korai szakaszát.

Ne írjanak róla! Nem Aczéltól jött, valahol középvonaltól. Bemegyek Ottóhoz, akkor még rovatvezető vagyok. Erről én nem tudok. Mondom, akkor jövő héten a Godot; én meg írnám. Ottó csóválja a fejét; azt mondja, zűr van. Nem lehet. Hát ez egy baromság. A világ legnagyobb írója. Szóval mondom, amit ma is mondanak róla. Nincs politika. De hát igen. És annak előtte, de főleg akkor.

Ottóval a következőket találtuk ki. Megszüntetjük azt, hogy egy előadásról színházi kritikát közlünk, helyette színházi leveleket fogunk írni. Legalább két előadásról mindig; ugyanaz a kritikus. Felül írjuk a nevét, A színházi hétről – írja: Sándor Iván, hogy lássák, hogy ez valami újdonság. És válasszunk egy szovjet előadást mellé, ha valami ilyen, mármint a Godot-hoz hasonló premier lesz.

Na, jó. Ottó ravaszkásan elmosolyodik. Tudod, ki lesz a másik? Mondom, fogalmam sincs. Jön Budapestre Rajkin vendégjátékra. Ő eléggé kritikus hangú – odakint. De szelíd. Mondom, hát én nem tudok oroszul. Fogsz tudni. Mondom, persze, fogok. Megírtam mind a két kritikát.

Meg kell, hogy mondjam, és ezt őrizzük meg az én szavaimon keresztül is, és a lapon kívül is, az az előadás egy kiváló előadás volt. Léner Péter rendezte, Kazimir, mint ahogy mindenbe, belenyúlt a végén. Később a kaposváriak és mások is bemutatták, azok is kiváló produkciók voltak, de az ősbemutatón két olyan színész játszotta, akik közül az egyik nagyon jó színész volt, a másik egy harmatközepes színész. A Nagy Attila és a Keres Emil. Az Estragont és a Vladimirt. És egy olyan maszkban, bohócmaszkban, és olyan bohócelőadásnak rendezték az egészet, hogy még a Keres is nagyon jó volt, aki nem volt jelentős színész, tudjuk. Szavalni elég jól szavalt, nem túl jól, de nem volt jelentős színész. Na most, én ezt megírtam. A Rajkint megnéztem. Az induló Hofi már nekem jobban tetszett, mint ahogy Rajkin. Hát ami kint erős volt, és én nagyon szőrmentén dicsértem. Hogy Moszkvában híres, és itt is nagy szeretettel várták a rokonszenves kabarészínészt, akit a közönség, ahol jár, ünnepel, és néhány tréfáján most is a tapsol. Hát szóval így. Ahhoz képest. Leadom, Ottó nevet, leadja. Másnap. Ottó mutogat felfelé. Mondom: és ki? Aczél – jelzi. Aczél ugyanis a vastag bajuszát sokszor húzogatta lefelé. Vagyis, ha ekkoriban valaki a bajuszát vagy a bajusza helyét simogatta, akkor mindenki tudta, hogy mozdulata Aczélt jelenti. Ottó meghúzza az orra alatt a bőrét. És mit mondott? Legalább ne együtt írtak volna a kettőről. Nagyon jellemző mondat. Ki, kit dirigál; ki, kitől védi magát; ki, hol. És hogy mennyire alapmondata volt ez Aczélnak? Arra rögtön kénytelen vagyok egy gyors másik példát is hozni. 1980-ban járunk. Akkor én már elég rendszeres szerzője vagyok, nem sűrű, de rendszeres szerzője az Élet és Irodalomnak. Ez azt jelenti: kis esszé, több, mint tárca, kevesebb, mint nagy esszé, és akkor olyan volt a lap profilja, hogy nem vezércikket hoztak, hanem ezt az esszét az első oldalon. Két-három írásomat az első oldalon hozzák. Bazaltrétegek címmel írtam egy esszét, amiben arról írok, akkor megvolt már a gulácsi kis búvóhelyünk a szőlőben. Leírok egy történetet, egy „magyar történelem dióhéjban" történetet. Ülök a diófa alatt a Gulácsi-hegy tövében, és a puttonyos, elmeséli, hogy ő hol mindenütt járt az életében. Volt Sopronkőhidán is. Mikor volt ott – sajnos már nem emlékszem a nevére – bácsi? Hát 1944-ben. Láttam ám az akasztásokat is 1944-ben. Mire én megkérdezem: és aztán mi történt. Aztán engem sitteltek le. Azt is leírom, hogy ki mindenkivel találkozom. És van egy bekezdés, amiben azt írom, hogy mindeközben Bibó István egyik tanulmányát olvasom, amit megkaptam külföldről. A feleségem rokona élt kint, ő küldte. De nemcsak Bibót említem, hanem Mészöly Miklós legújabb művét is. Bibó és Mészöly és a magyar történelem. Faragó Vilmos volt ekkoriban az ÉS főszerkesztő-helyettese vagy olvasószerkesztője. Nagyon vonalas ember, de jó szakember, szocreál. És aztán már nem is lett olyan nagyon vonalas, de szocreál ízlésű irodalomkritikái feledhetőek. Leadta. Két nap múlva találkozunk a házban. Nem szóltak egy szót sem? Azt mondja, dehogynem. Fölfelé mutat az egyik kezével, a másikkal az orra alját babrálta. Szóval: Aczél. És mit mondott Bibóra és Mészölyre? Hát azt mondta: nézze, Vilmos, legalább ne együtt a kettőt. Ugyanaz a mondat hangzik el. Na, menjünk tovább. Kérdezz, Film Színház Muzsika, vagy mondjam az 1980-as éveket.

Gajdó Tamás: Iszlai Zoltánról még nem beszéltünk…

Sándor Iván: Jó. Az 1980-as évek csúcsa a lapnak. Számomra a nyolcvanas évek azzal kezdődik, hogy 1981-ben meghív Jurij Ljubimov a Taganka Színházba. Muszáj elmondanom, hogy hívta meg Sándor Ivánt Jurij Ljubimov. Hát úgy, persze neki az egész világon fontosak voltak a színházi lapok, de a Film, Színház, Muzsikában addig alig-alig jelent meg róla valami. Talán interjú Gách Marianne jóvoltából.

A véletlenek játéka következtében Ljubimov, ha jól emlékszem, az 1978-as vígszínházi Dosztojevszkij-rendezése után elválik a feleségétől, és feleségül veszi tolmácsnőjét, Koncz Katalint, akit a színházi próbákhoz neveznek ki mellé. Gyönyörű asszony, fiatalasszony. Azért nevezik ki tolmácsnak, mert a hivatalos tolmács lebetegszik. Koncz Katalin és Ljubimov egymásba szeretnek. Ljubimov elválik orosz színésznő feleségétől. Koncz Katalin elválik az éppen Bajkonurban lévő kutató férjétől. Miközben ő Bajkonurban van már évek óta, Koncz Kati unalmában, hogy ne legyen messze a férjétől, engedélyt kap, hogy Moszkvában középkori orosz nyelvtanfolyamot végezzen, tehát tökéletes oroszból. Egymásba szeretnek.

Esküvő, örökítse meg a jövő. A két esküvői tanú, Aczél György és Gách Marianne, aki interjút készített Ljubimovval és Katival. Egy idő után telefon jön, még Hámori főszerkesztőnél tartunk. Ez a 1970-es évek vége. A lényeg az, hogy kaptok egy új munkatársat, te jó ég! Kit? Koncz Katalin, hogy kiutazhasson a férjéhez, Jurijhoz, szolgálati útlevél kell, amit újságíróként megkaphat. Kap egy státuszt a szerkesztőségben; megkapja a legkisebb gépírónői fizetést, talán 800 forintot. S havonta egyszer be fog menni, fölveszi a fizetését, aláírja, és megvan a szolgálati útlevele. Koncz Katival jó viszonyba kerülök, sokat beszélgetünk, havonta egyszer, mikor bejön. Egyszer azt kérdezi: Iván nem akar kijönni? Mondom, dehogynem. Avval kezdődik, hogy kint vagyok Moszkvában egy hétig. Óriási élmények a Tagankában. Megírom. S megcsináljuk a Film Színház Muzsika karácsonyi számát 1981-ben; a címlapon Udvaros Dorottyával. Muszáj felolvasnom, hogy kikből áll ez a szám. Indul Illés Endre írásával. Az ő régi darabjairól, bemutatóiról. Két oldal: Tolnay Klári, majd két oldal Gábor Miklós. Képriport Esztergályos Cecíliáról. Gách Marianne beszélgetése Liv Ulmannal. Ekkor jön az én írásom: Taganka szimfónia. Figyeld az arányokat. Római beszélgetés Gina Lollobrigidával. Budapesti beszélgetés Kodály Zoltán özvegyével. Fendrik Ferenc írása Korda Zoltánról. Szász Péter publicisztikája: 400 sor a televízióról. Majd: Mese Walt Disneyről. Aztán Panoráma és Keresztrejtvény. A végén pedig a programok felsorolása, színház- és moziműsor.

A nyolcvanas évek, azok már részben politikai szerepvállalás ideje is. Hámori Ottót már ezek a változások őrlik fel, hiszen a párton belül egyre erősebb a reformszárny. A színházi világban megtörténtek a nagy változások. Zsámbéki, Ascher, Székely már Budapesten van, Pál István már futja a pályáját. Nem sorolom a neveket, mert nem jut mindenki az eszembe, és nem akarom a közismert neveket kihagyni.

Erre az időre esik kapcsolatom Gábor Miklóssal, Darvas Ivánnal, Mensáros Lászlóval. De személyes nexusom van Kállai Ferivel, Sinkoviccsal, Kálmán Gyurival is. Négy színésszel voltam szorosabb kapcsolatban az életben. Nagyon vigyáztam arra, hogy ne legyen túlzottan személyes ez a viszony. Szerencsére olyan nagy színészek voltak, hogy nem kellett attól tartani, hogy megvádoljanak azzal, csak azért dicsérem őket, mert a barátaim. Név szerint: Gábor Miklós, Kálmán György, Törőcsik Mari, Mensáros László. Mensárossal ritkábban, de mélyebben, nehéz helyzetekben is. Hogy ezt, hogy kell elképzelni, muszáj Mensárosról egy mondatot mondani. Ez a nyolcvanas évek elején van, azt hiszem. Tehát még Hámori alatt. Csináltunk egy nagy körriportot frekventált nagy színészekkel. Ami eszükbe jut, mondjanak röviden. Négy oldal, hat oldal a lapban. Hozzák be az anyagot, és Mensáros Lászlónál van egy olyan mondat, ami '56-ra úgy utal vissza, hogy én tudtam, hogy nem hozhatom Hámorit olyan helyzetbe, hogy leadom. Még abba a helyzetbe se akartam hozni, hogy beviszem hozzá. Hát ne kapjon gutaütést Mensárostól. Telefon. Magyar Színház titkársága. Arra nem emlékszem, hogy még Magyarics Györgyi volt-e a kiváló a titkár, vagy Balogh Erzsike, a helyettese. Mondom, Mensáros művész úrral kellene sürgősen beszélnem. Próbál. Segítsen, mikor hívhatom? Nagyon jó volt néhány színházi titkárral a kapcsolatom. Iván, nézem az órát, s már mondja is percre. Akkor tudok neki szólni. Akkor lesz tíz perce. Nekem elég két perc – válaszolom. Jó. A megadott időben hívom. Adom a művész urat. Erre én előállok a mondanivalómmal: Mensáros Laci, köszönjük az interjút. Kiváló. A legnagyobb szeretettel és örömmel köszönjük. Egy olyan összeállításban szerepelsz, ahol jó néhány, hozzád hasonló, nagyszerű magyar művész van. Van egy mondat az interjúdban, amit nem vállal a főszerkesztő. (Ezt hazudtam, mert még nem vittem be, de tudtam, hogy így van.) Én leadnám, és leadtam volna, de nem vállalja. Se a lapot, se téged, se a többi nyilatkozót, ne haragudj, nem tudom ilyen helyzetbe hozni. Mit szólsz hozzá? Mit csináljunk?

Megörökítendő, hogy Mensáros a következőket mondja. Iván, hát ez a te világod, te dönts róla. Tudjuk, amit tudunk. Kész.

Na, most visszaugrunk. Az 1980-as évek nagy korszakában már Bérczes Laci és mások nagy interjúi határozták meg a lapot. Hámori azonban egyre több időt tölt kórházban, egyre rosszabb az állapota. 1983. december 13-án, csak azért tudom ilyen pontosan, mert megnéztem, jön a hír a kórházból, Ottó nincs. Na, most akkor már egy jó ideje mindenki tudta, nem csak a lapnál, a házban is, hogy mitől működik a Film, Színház, Muzsika. Hogy kik voltak ezek a kiváló kollégák? Például Létay Vera Filmvilág című lapnál, de a Magyar Nemzetnél is voltak stabil, jó kollégák; így Murányi Gáborék, meg a többiek. De más lapoknál is. Még a Juhász Ferenc-féle Új Írásban is: Gál Pista és Szakonyi Karcsi, akik futottak, futottak, de becsületes, derék fiúk voltak, és közepes vagy még annál is jobb írók. Ők tudták valamennyien, hogy a Film, Színház, Muzsika körülbelül mitől működik. És azt is tudták, hogy ha most valakit idetesznek ebben az egyre élesedő politikai helyzetben, akkor mi lesz… És a fiúk a lapnál, bocsánat, a lányok és a fiúk a lapnál azt is tudták, hogy én nem vállalom. És azt is mondták, hogy engem úgyse neveznek ki. Tehát a kettő az egálban volt. Ennyi. Nem volt probléma. De akkor ki? Ez itt a kérdés. És elkezdtünk hárman-négyen sakkozni. És kijött egypár név. De az egyik nem ért a színházhoz, a másik nem tud szerkeszteni. Ehhez még a következő. Mátrai Betegh Béla 1981-ben meghalt. A Magyar Nemzet rovatvezető nélkül maradt. Néhány napon belül Iszlai Zoltánt az Élet és Irodalom rovatvezetőjét, Jovanovics Miklós főszerkesztő megbízható emberét nevezik ki Mátrai Betegh helyére. A szerkesztőség ellenzi, kinevezik. A Magyar Nemzet kultúrrovata egyhangúlag bojkottot hirdetett, és nem ment be a szerkesztőségbe. Iszlai, aki egy angyali tekintetű, szolid, szelíd fiú volt, úgy megrémült, hogy olyan messzire szaladt, hogy többet a Magyar Nemzet tájékára se mert menni. Teljes joggal, de persze ennek híre ment. Amikor elkezdtünk sakkozni, nekem eszembe jutott ő, akit valamennyire ismertem. Tudtam, hogy pártvonal, de tudtam, hogy semmibe nem szól bele, galamblelkű, satöbbi, satöbbi. És tán még tisztel is engem, mert az Élet és Irodalomban közöltek kritikákat a munkáimról. Azt mondom a fiúknak, hogy próbáljuk meg. Jó. Semmi. De várjunk a telefonra. Mert addig a Lapkiadó intézkedett. Az első hónap után azt javasolták, hogy ne jelenjen meg a lap úgy, hogy Hámori Ottó neve gyászkeretben van. Akkor mi legyen? A lapkiadó, Siklósi vagy egy helyettese, mellékes, hogy ki. intézkedett. Az impresszumba azt közöltük, hogy a lapot Sándor Iván helyettes-főszerkesztő szerkeszti. Átmeneti idő, talán két-három-négy hét volt. Jön az átmeneti korszak vége felé egy telefon. Titkárnőnk, aki szegénykém, cinikus, kedves, csinos, dörzsölt fiatal lány, fiatalasszony inkább. Már tíz éve ott dolgozott ekkor, a telefonokról tehát mindent tudott. Olyan volt a titkársági telefonunk, hogy onnan kellett átkapcsolni a helyetteshez és a főszerkesztőhöz. És tudta, hogy kit kapcsoljon be. Ha egy rossz színész telefonált, akkor azt hallottam: Egy pillanat, megnézem. Most nem érek rá. Sajnálatos, szomorú, de most mit hallgassam végig a panaszait, hogy ő nem kap szerepet a Vígszínházban. Egyetlen volt a kevesek közül, ha Kálmán György hívott, akkor őt mindig be lehetett kapcsolni a szobámba. Ezek nem voltak túlságosan hosszú dialógusok: Iván! Szervusz! Kálmán György! Szervusz Gyuri! Mi van? Iván! Semmi. Csak itt vagyok. Mondtam, Gyuri, szervusz! Ez volt Kálmán Gyuri. Nagyon mély és nagyon ritka barátság volt.

Na, most ott tartunk, hogy a titkárnő beszól: Tóth Dezső elvtárs titkársága. (Nem bekapcsol, mert volt a titkárságon biztos mozgás…) Tóth Dezső ekkor miniszter-helyettes, vagy első-helyettes volt; Aczél alatt még. Átveszem. A titkárnője hangját hallom: Sándor elvtárs, Tóth elvtárs arra kéri, hogy – és meghatároz egy negyvennyolc órás időpont –, ha be tudna jönni, kérjük, jöjjön be. Ha kérhetek egy óra halasztást, mert lapzártában vagyok. (Nem voltunk, de tárgyalni, tárgyalni kell. Erre az élet megtanított.) Pillanat, nézem a naptárt. Jó, át tudom rendezni. Akkor hát ott vagyok.

Hozzátartozik, hogy előtte, talán egy hónappal, mindegy, a hetek összemosódnak. Siklósi felhívott telefonon, hogy Iván Tóth Dezső telefonált. Ebből tudtam, hogy ők kapcsolatban vannak. Hámori temetése előtt vagyunk. Az volt a kérés, hogy írjam meg Tóth Dezső temetési beszédét. Hát én ehhez nem szoktam. Csodálkozom: én írjam meg az ő beszédét. Igen, te írd meg az ő beszédét. Akkor egy vázlatot talán készítek Hámori pályafutását – próbálkozom. Nem. A beszédet, kérlek, írd meg! Ezt kéri Tóth. Megírtam. De úgy írtam meg, mintha nem ő írta volna meg. Persze ügyeltem arra, hogy mit kell mondani neki. A párt, az állam és a kultúra; és a minden. Még azt is beírtam, hogy talán Hámori támogatására nagyobb figyelmet kellett volna, meg ilyeneket. Az írói törekvéseinek elismerésére járt volna neki egy József Attila-díj is akár, vagy valami. Még ezt is beírtam. Na, most ezt azért kellett elmondanom, mert a temetésen más beszédet mondott, mint amit írtam. De a végén odajött, s arra kért, üljek be a kocsijába, hogy útközben beszélgethessünk. Mondom, Dezső, ne haragudj, de a lapból a kollégáim itt vannak, a mi kocsinkkal. Én nem tehetem meg, hogy nem velük megyek, velük jöttem. Ez egy összetartó csapat. Látszott, hogy megértette a helyzetet. Na, ezt muszáj volt beszúrnom.

Miniszterhelyettesi szoba. Belépek. Szervusz, Iván, foglalj helyet. Hát tudod, lerövidítem nagyon, mert ez tíz perc bevezető, minden. Mit szólnál, ha Iszlai Zoltánt gondolnánk, kinevezni? Én: Kedves Tóth elvtárs. Nem is; Dezső. Már nem tudom, hogy Dezső vagy Tóth elvtárs, vagy hogy kedves volt-e, vagy… De nem is ez a lényeg. Összefoglalom nem csak a saját, hanem a lap álláspontját is. Mert megbeszéltem a kollégáimmal. Fogadni fogjuk. Mindenben támogatjuk. Két feltételünk azonban van. „Igen, és mi az?" Az egyik az, hogy a lap gárdája, úgy ahogy van, érintetlen marad. A másik az, hogy új munkatársat, csak az én, illetve a lap vezető munkatársainak jóváhagyásával hozhat a laphoz. „Természetes."

Eltelik két nap, telefon. Iszlai Zoltán: Szervusz Iván. Mondom, igen, szervusz, Zoltán. Mindent tudunk, megmondtuk a feltételeket, várunk szeretettel. Azt mondja, jó, de előbb találkozzunk valahol. Az Astoriában találkoztunk, leültünk. Én mindent elmondtam neki, amit úgy gondoltam, hogy abban a helyzetben fontos, Leszögeztem, hogy évenként csak egy kihúzandó mondat az ő stalluma, ha egyáltalán talál. Ami ezen kívül szóba jön, mindent beszéljen meg velem. Meg fogunk mindenben egyezni. Meg kell mondjam, hogy ez így is történt; és attól kezdve tovább futott a lap. Ami azt jelenti, hogy a legkényesebb interjúkat közöltük. Olyan nagy interjúkat csináltunk, mint Csoóri Sándorral már Lakitelek idején, és utána Balassa Péterrel a színházi életről, aki nagyon radikális esztéta, és akkor az egyik legelismertebb kulturális hangadó volt. Beszélgetés jelent meg Jeles Andrástól kezdve, akkor már nem feltörekvő, hanem a pályacsúcs felé közeledő, a Jancsó-, Kovács-, Makk-, Bacsó-gárda utáni újabb filmrendezői generációval. Nagyon nagy interjúk jelentek meg a lapban. Kénytelen vagyok arról is beszélni, hogy stabilitásomat tovább növelte, hogy az Írószövetségben eléggé váratlanul kiemelt szerepet kaptam. 1988-ban járunk, Cseres Tibor van a telefonvégén. A titkárnőm bejelenti: Cseres elnök elvtárs, az Írószövetségtől. Igen. Szervusz! „Hát kérlek, az a gondolatunk, hogy téged kérünk fel, hogy a soros Debreceni Irodalmi Napokra. Te tartsd a szövetség nevében a főreferátumot." Mondom, meg vagyok lepve, Tibor. Most meg kell, hogy mondjam, hogy akkor nekem már tíz éve megjelent a tiszaeszlári per szociográfiám. A nagy visszhangot kiváltó 1848-as regényem, A futár. Akkor már József Attila-díjas voltam, akkor már megjelent a Kortársban, a Don kanyar-esszém, a Bibó-könyvem kész. 1987-ben jelent meg az első nyilvánosságban először a Bibó-könyvem, regényben. A Századvégi történetről nagyon nagy Balassa kritikát közölt a Jelenkor. De azért meg voltam lepve. Mondom: Tibor, gondolkozzunk el. „Természetes. Gondolkozz!" Egy napig gondolkoztam. Telefon: Tibor, köszönöm. Vállalom. Ha megengeded, két feltételem van. „Feltételed?" Ez a szokásos. Mondom: igen. Nézd, Tibor, én ehhez kevés vagyok. A mai körülmények közt, meg az irodalmi világban. Én ezt akkor tudom vállalni, és akkor lenne hasznos a szövetségnek, neked, satöbbi; ha a következő négy személyt felkérnéd korreferensnek: Nemes Nagy Ágnes, Csoóri Sándor, Balassa Péter, Mészöly Miklós. Négy nagyság, akkor még Csoórival teljesen együtt, és négy kompetens hangadó személyiség, az én szövegem kiegészítendő. „Fogunk velük beszélni." Huszonnégy óra múlva visszahív Koczkás Sándor, aki akkor az Írószövetség főtitkára. „Mind a négyen szó nélkül elvállalták. A debreceniekkel is beszéltünk, egy feltételük van. Inkább kérés, de feltétel." Mondom: mi? „A házigazdák részéről legyen benn Görömbei András." Mondom: a legtermészetesebb. Még vissza fogunk térni a Film, Színház, Muzsikához, de ezt muszáj mondani. Debreceni Irodalmi napok. Elnökség. Középen már Pál Lénárd ül. Aczél-mániás. Félre van téve valami tudományos intézetbe. Berecz János nagyon feltörekszik, Pozsgay Imre mint Népfront elnök nagyon feltörekszik, Pál Lénárd, aki egy kultúrember, tudós, de hát fizikus, mint politikai megbízható ember ott van. Tudni kell, hogy 1988 őszén vagyunk, és 1986 decemberében volt az a híres írószövetségi közgyűlés, ami után majdnem betiltották az Írószövetséget. És akkor még éltek az embargók is mindenben. Megtartom a negyvenöt perces főreferátumot. Pál Lénárd merev arccal hallgat. Kritikailag nagyon erős volt, azt kell, hogy mondjam, nem azért, mert én így emlékszem vissza, hanem azért, mert három évvel ezelőtt a mai Alföld, Szirák Péter főszerkesztő személyes részvételével csinált egy olyan interjút velem, visszaemlékezve arra, amit most elmondok, a harminc éves jubileum alkalmából, amelyben Szirák Péter mondja azt, hogy nagyot szólt az előadás. Márkus Béla, amikor ezelőtt huszonöt évvel összefoglalta ezt, akkor kiemelte, hogy egyedülálló merész volt a főreferátum. Nem én beszélem, ők mondják. Figyelem Pál Lénárdot. Rezzenéstelen arccal ül. Utánam ő következik. Föláll, bemutatkozik, mert ott az irodalmi politikaibizottság titkárság. „Tisztelt hallgatóim! Én nem tudom olyan meggyőző retorikával kifejteni a véleményemet, és nincs is rá időm. Röviden. A párt politikai bizottsága nevében önkritikát gyakorolunk az 1986-os debreceni írószövetségi határozati döntés után." Nem azért mondta ezt, mert engem hallgatott, hanem azért, mert fönt már eldöntötték. Hát ez nyilvánvaló. Na most ez hozzátartozik ahhoz, hogy azért kénytelen vagyok erről higgadtan beszélni. Én a Film, Színház, Muzsikához már úgy megyek vissza, hogy egy ilyen pouvoir van mögöttem. Iszlai már semmibe nem szól bele. Semmibe. Csináljuk a lapot, amit csinálunk, és akkor elmondom, hogyan szűnik meg a lap.

Én 1990 márciusában vagyok hatvan éves, akkor az a nyugdíjkorhatár. Volt egy rendelkezés, hogy megfelelő indokkal már egy fél évvel előbb be lehet adni a nyugdíjkérelmet, és a nyugdíjat megadják, de a további munkavállalással a korábbi fizetés érvényben marad. Én 1989-ben beadom a nyugdíjkérelmemet, utána ugyanúgy bejárok, csinálom a lapot. Jön 1990, jön, ami jön. Megjelennek egyre nyíltabb most már teljesen szabad írásaim a lapban. Beiktatják az új kormányt, huszonnégy órán belül megérkezik a Lapkiadó Vállalat kormánybiztosa. Az egész régi gárdát, ahogy mondom, kisöprik huszonnégy óra alatt. Az egész régi szerkesztőségi gárdát. A Magyar Nemzetnél csinálnak más néven valami újat, a fél világot kisöprik. Létay Vera végtelenül ügyes, valahogy újraindítja a Filmvilágot, de már nem mint államilag dotált lapot, hanem csinál egy alapítványt. Az Új Írást megszüntetik úgy, ahogy van. A Film, Színház, Muzsikát egyik napról a másikra beszüntetik. Én akkor már ritkán járok be. Beszélek Iszlaival. Azt mondja: nézd, én ebben nem tudok mit kezdeni. Megkapom a fizetésemet. Valami hír van, hogy alapítanak egy Képes Világot vagy valamit, és engem áttesznek helyettes főszerkesztőnek. Ne haragudj, én nem fogok ezért, nem tudok ezért harcolni. Mondom, dehogy haragszom, Zoltán.

Bejelentkezem a Lapkiadó Vállalat kormánybiztosához. Róla csak annyit lehet tudni, hogy halbiológus a szakmája, és valami halászati lapnak volt a szerkesztője. Bemegyek, fogad, leülünk. Összefoglalom neki tíz mondatban, hogy mi a Film, Színház, Muzsika, és mi a szerepe. Azt mondja, ez nem az én döntésem. Mondom, de ön valahogy tud lépni, hiszen ez a vállalata érdeke. Azt mondja, nézze, én hóhérnak érzem csak itt magam. Mondom, köszönöm, akkor minden jót, és kijövök.

Valakitől, nem tudom, kitől, kapom a hírt, hogy az Antall-titkárságon átvette az egyik kulturális referens helyét Oravecz Imre, a kiváló író. Aki, amikor félretették, filmkritikusként egy ideig a lap munkatársa volt. Felhívom: Szervusz Imre, Sándor Iván. „Szervusz Iván, mi van?" Mondom, hát Imre, meglepve hallom, gratulálok, örülök. De nézd, meg akarják szüntetni a lapot. Próbálj lépni valamit! „Hogyhogy meg akarják szüntetni? Ez egy jó lap." Mondom, épp ezért kérlek, hogy lépj valamit, nyilván az új kormány, minden van, én már nem vagyok itt, de tudod, hogy mi van a lapban. A szerepem nem hagyom csak úgy. „Jó, lépek. Visszahívlak." Egy óra múlva visszahív. „Iván, én nem tudok ebben semmit tenni. Ez nem az én döntésem. Azt hiszem, egy-két nap múlva itt hagyom ezt az egész kócerájt." Ami aztán így is volt – később. Így szűnt meg a Film, Színház, Muzsika. Valami kísérlet még történt. Ilyen hamvában holt, hogy három-négy munkatárs próbálja újraindítani. Se pénz, se tekintély, semmi nem volt, és így lett vége. Meg kell, hogy mondjam, nemzedékek siratták el ezt a lapot. Saját könyveim bemutatóin még az 1990-es években, de még a 2000-es években is az volt a második kérdés, hogy mi van a Film, Színház, Muzsikával? Na, hirtelen ennyi.

Gajdó Tamás: Illés Jenőről találtam valami érdekeset. Független egy kicsit a Film, Színház, Muzsikától, inkább veled függ össze. A Tiszaeszlár-darabodról írt az Új Keletben Illés Jenő! Az a kérdésem, emlékszel te erre?

Sándor Iván: Nem csak, hogy nem emlékszem, de erről nem is tudtam. Szokatlan, különös ember volt. Sokfelé írt, sokat. Mindig bizalmatlansággal fogadott ember volt. 1956-os múltja után. Akkoriban a külügyminisztérium munkatársa volt, és a forradalmi bizottság körül is volt valami szerepe. Egész addig tartott ez, amíg, azt hiszem, az 1960-as évek végén, be nem lépett az MSZMP-be, ahol aztán párbizalmi is lett, és ilyen módon futotta a pályáját. Egészen a lap megszűnéséig tette a dolgát, amit tennie kellett.

Gajdó Tamás: Beszéljünk egy kicsit Ablonczy Lászlóról is, aki szintén a lapnál dolgozott! Ő hogy került a szerkesztőségbe?

Sándor Iván: Ablonczy Lászlót emlékezetem szerint fiatalabb munkatársaim mutatták be nekem, aki nagyon tehetséges, és nagyon jó filmriportokat írt. Adtam neki megbízásokat. Ez valamikor az 1970-es évek, akkor még talán rovatvezető, illetve olvasószerkesztő vagyok. Vagy már helyettes, nem tudom. Nincs jelentősége. A lényeg az, hogy olyan jókat írt Laci, és olyan nyílt gondolkozású volt, amilyen munkatárs nekem kellett. Megemlítettem Hámori Ottónak, hogy ért hozzá, fürge, kapcsolatai vannak. „Kapcsolatai vannak? Jöjjön!"

Ablonczy odajön, kiválóan dolgozik. Kritikát ritkán ír, nem igazán a míves szövegei a figyelemre méltók. A bátorsága, a radikalizmusa, a mozgékonysága, a nyíltsága. Nagyon jóban leszünk. Olyannyira jóba, hogy az egyik fia, aki kiváló és ismert történész manapság, Balázs, nemrégiben még mint a Párizsi Magyar Intézet igazgatója programot szervezett nekem. De azt is megemlítem, hogy például Sinkovits Imréhez a legközvetlenebb kapcsolatot Ablonczy biztosította. Vagy például Csoóri Sándorhoz, ő vitte személyesen a levelezésünket, a nyolcvanas évek közepétől. Például tőle tudtam meg, ha Csoórival akarok beszélni, mivel megfigyelik a telefonját, csak akkor veszi fel, ha tudod a „kódját". Meg kell várni, amíg háromszor kicseng, akkor várni kell három percig, és akkor újra, amíg ötször kicseng. Akkor fölveszi, csakis annak, aki ezt tudja. Szóval Lacival a legjobb körülmények között voltunk. Őszintén szólva, meglepetésként ért, hogy 1990-ben kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójának, mert sok mindenre alkalmasnak tartottam őt a színházi sajtópályáján, de színigazgatónak egyáltalán nem. Azt hiszem, nyugodtan hivatkozhatok, és dokumentálható, habár nem kaptam rá külön engedélyt arra, hogy nemcsak engem faggatott ki Laci, hogy akkor mégis hogyan legyen a Nemzetiben, hanem elment Léner Péterhez is, aki akkor a József Attila Színház igazgatója volt. Ablonczyval nagyon jóban volt, mert Léner Nyíregyházán radikális, fiatalos színházat csinált, és Ablonczyt mindig leküldtük, és szívesen járt oda, tehát jóban voltak. És Lénertől kezdett tanulni. Na, most, mondjuk, körülbelül itt abba is hagyom. Ezek után a személyes kapcsolatunk megszakadt.

Gajdó Tamás: Azt hiszem, itt abba is hagyhatjuk…

Sándor Iván: Még néhány gondolat lezárásként. Nagy szerencsém volt. Világnagyságokkal válthattam néhány szót. Például Peter Brookkal. De együtt lehettem Jurij Ljubimovval napokig a felesége tolmácsolásával, és jóvoltából. Ott ültem Ljubimov irodájában órákig. Jött a svéd nagykövet gratulálni. Jött egy jó svádájú, nagyszerű megjelenésű fiatal színész, cári, tiszti egyenruhában, Versinyin szerepében. Nem tudom már, miért is tudnám ennek a színésznek a nevét. 1981-ben vagyunk. Ljubimov odamegy hozzá, és azt mondja: „Most akartam lemenni az öltözőbe, de ha itt van, akkor…" Ljubimov mindig előadás előtt lement az öltözőbe, és minden színészt külön instruált. Köztudott volt az is, hogy még előadás közben is jelzéseke adott, zseblámpa-villogtatással. Gyorsabban, lassabban – szóval állandóan instruált. Szóval, akkor azt mondta a Versinyint alakító színésznek, amit Koncz Kati fordított le nekem: „A végén, amikor a három nővértől elbúcsúzol, és megszólal a katonazene, akkor a következőt kell, hogy érezd. Figyelsz? Érted, mit mondok? Érezned kell." „Mit, direktor elvtárs?" „Azt kell érezned, hogy ez mindig így lesz. Mindig szólni fog a katonazene. A gyerekeink, az unokáink is mindig ebben kell, hogy éljenek. A katonazenében. Na, ezt kell érezned az első mondatnál."

Szóval ilyen dolgoknak lehettem tanúja. Az egyik regényemben, nem az egyikben, hanem a mostani munkámban, fel is használom ezt a pillanatot. Ezek legyenek örökérvényűek, legyenek nálatok is dokumentált pillanatok. Nem egyszerűen Ljubimovról, nem egyszerűen egy színészről, nem egyszerűen az én véletlen jelenlétemről, nem egyszerűen egy korszakról. Az emberi létezésről. És arról, hogy a színház, hogyan próbálja az emberi létezést az érzelmeken, a játékon keresztül a közönségnek közvetíteni. Azért, hogy a közönség is azt érezze, ami a színpadon történik. De ehhez a rendezőnek instruálnia kell a színészt. Megmaradtak ezek. Sok felejthetetlen pillanat emléke maradt bennem. Az is megmaradt, maradjon meg nálatok is, hogy Ádám Ottó hogyan instruálta az Anna Frank naplójában Timár Józsefet a Széder-este jelenetnél. Timárról tudni kell, hogy nem tartozott az illegális kommunisták közé. De nem voltak szélsőségei. Nem úgy, mint Kiss Ferencnek. Közvetlenül viselkedő, magyar úr volt civilben. Hol dzsentri figurát, hol férfias jellemet alakított. Timár volt az, akihez legkevésbé illett Anna Frank apjának szerepe. Ádám Ottó azonban tudta, hogy ennek a darabnak levegője van. Tudta, hogy Timár nagyszerű színész, és tudta, hogy ha segít neki, akkor kihozza a levegőjét ennek a darabnak. Így is lett. Timárnak is nagy siker lett. Kiss Manyi játszotta Anna Frank anyját, Mensáros László Pétert, a fiatal fiút, rövid nadrágban. 1957 szeptemberében vagyunk. Az egyik első interjúmat Vass Évával készítettem, aki még Bán Frigyes felesége volt. Ott vagyok a próbán, hát ez a lényeg. Ádám Ottó int az asszisztensnek, áll a játék. Fölmegy a színpadra. Odamegy Timárhoz. Nagyon halkan súg néhány mondatot neki. Nem, hogy én nem hallom a zsöllye harmadik sorában, ahova leülhettem, de a többi színész se figyel oda. Látszott, hogy nem is hallják. Aztán odanyúl Ottó a kellékekhez, felteszi a kalapot a fejére, kezébe veszi az imakönyvet, és elmondja, odasúgja az első mondatot. Nyilván instruál. „Köszönöm" – mondja Timár, ezt hallom. S ezután nagyszerűen eljátszotta a Széder-estét. Elmondta az imát. És a próba lemegy. Még visszatérve, hogy miket lehetett tanulnom a rendezői magatartásokból. Közönség–színész–világ–történelem kapcsolat. Lemegy a jelenetpróba. Ádám Ottó odaszól az asszisztensnek: „Köszönjük, vége. Próbaszünet." Timár fogja magát, s odalép Kiss Manyihoz, aki a feleségét játssza, s hármat rácsap a fenekére. „Na, Manyika ugorjunk!" És a Manyika ugrik kettőt, és azt mondja: „Nana, Józsika!" Hát ez a színészet.

Na, többel nem terhellek.

Gajdó Tamás: Köszönöm a beszélgetést.