Gara Márk: Kérlek, mesélj a családodról!

Szúdy Eszter: Háborús gyerek vagyok. 1944-ben születtem Garamszentgyörgyön. Édesapám református lelkész volt, édesanyám, Dános Lili, pedig már akkor zongoraművész, aki férjhez ment falun szolgáló apámhoz, így a zongoraművész karrierjét egy időre fel kellett függesztenie. A háborút a Felvidéken, a szülőfalumban vészeltük át. Apám imádta a Garam partját, mert szeretett festeni, festőművész is volt, nevét megtalálni a művészeti lexikonban. Tényleg szép vidék volt. Hárman voltunk testvérek. Én voltam a legkisebb. A bátyám később muzsikus lett, a nővérem pedig fogorvos. Engem gyerekkoromtól érdekelt a tánc és táncos, pontosabban balerina akartam lenni.

Gara Márk: Láttál egyébként valakit, aki inspirált, vagy egyszerűen magadtól találtad ki, hogy balerina leszel?

Szúdy Eszter: Nem is tudom, honnan jutott ez eszembe. 1947-ben átjöttünk Magyarországra, akkor voltak az áttelepítések Magyarországról innen oda, onnan ide. Tehát Pestre jöttünk, majd 1949-ben lementünk Békésre, mert apám ott kapott főlelkészi állást, tehát ott jártam iskolába. Anyám a híres a békéstarhosi zeneiskolában tanított 1953-ig. Majd budapesti operánál kapott állást, mint korrepetitor. Először az énekesekkel dolgozott, később utána balettosokkal. Furcsa helyzet volt, mert ő 1953-től Pesten lakott, így nekünk ünnepnap volt, ha hazajött Békésre. Ilyenkor nem is mentünk iskolába, hanem örömködtünk anyuval, mert mindig csak pár napig maradt.

Gara Márk: Hogyan lehetett kivitelezni, hogy a család egyik része itt, a másik része pedig ott élt?

Szúdy Eszter: A családból csak az anyám volt fent Pesten és a nagynénjénél lakott, aki egyébként fiatal lány kora óta nevelte édesanyámat. Tudni kell ugyanis, hogy anyámnak 4 éves korában meghalt az édesanyja spanyolnáthában, és 18 évesen elvesztette az édesapját is. Tehát tulajdonképpen először félárva, aztán árva lett. Elég kacifántos és keserves tanulóévei voltak, de rettenetesen tehetséges volt. Zongoristaként csodagyereknek számított, már 9 éves korában koncertezett Nagykanizsán. Később Fischer Annie-val járt a Zeneakadémiára és együtt is végeztek. De valahol mindig pechje volt. Például ment a Bartók-versenyre szerepelni, az elsők között volt, azonban a döntő előtt elment valahova kirándulni és belement a szemébe egy ág, és nagyon megsértette a szemét. Ugyan elment a versenyre, de sajnos még a zongorabillentyűket is alig látta, csak ömlött a szeméből a könny, így második vagy harmadik lett. Egyszóval nagyon tehetséges volt, de aztán beleszeretett apámba, férjhez ment és egy falusi pap feleségének lenni nem nagy karrier. Majd egymás után szült három gyereket, míg Fischer Annie elkezdett koncertezni, és férjhez ment egy csodálatos zeneértő, író, operaigazgató férfihoz. Nem született gyermekük, így Fischer egész életét a művészetének szentelhette. Ez volt a családom.

Gara Márk: Hogyan kerültél a tánc közelébe?

Szúdy Eszter: Még Békésen lent laktunk, amikor valami tájelőadásra egyszer lejött az Állami Népi Együttes vendégszerepelni. Adtak este egy koncertet a kollégium udvarán. Nem is voltak székek, csak iszonyatos tömeg állt ott, és én teljesen oda voltam. Aztán eleredt az eső, de könyörögtem, hogy ne menjünk haza, amíg ezek táncolnak. Ők pedig csak táncoltak, és hiába esett az eső, a közönség nem mozdult. Óriási élmény volt! Azt hiszem az Ecseri lakodalmast adták. Amikor Pesten voltam édesanyámnál, A Diótörőt többször láttam az operában, ez nagy hatást gyakorolt rám. Könyörgésemre anyu elvitt a balettintézeti felvételire, de olyan nagyon nem lelkesedett érte. Ő akkor már ott korrepetitor volt, de megmondta a zsűritagoknak, hogy csak akkor vegyék fel a kislányt, ha tényleg tehetséges. Így fölvételiztem. Azt hiszem a harmadik vagy negyedik rosta volt, amikor már orvosi vizsgálatok jöttek, ekkor mondták nekem, hogy nagyon sovány vagyok, és így nem lehet elkezdeni. Majd menjek vissza következő évben felvételizni, és akkor minden rendben lesz. Igen ám, de következő évben kaptam egy olyan hepatitist, (volt egy kecskénk, amelyik megbetegedett és annak a tejétől), hogy következő évben nem tudtam menni. Egy évre rá már 11 éves lettem, tehát az abszolút végső korhatárral vettek volna föl, de inkább 9-10 éves gyerekeket vettek föl helyettem. Úgyhogy nem sikerült bejutnom anyám legnagyobb örömére. 1955-ben feljöttünk Pestre és apám a XIII. kerületben, a Pozsonyi úton kapott állást. A református templom főlelkésze lett, így a Pannónia utcai általános iskolába kerültem, azt elvégeztem és közben jártam balettre. A Sziget utcában volt egy balettiskola, ahol két operai kartáncosnő tartotta az órákat.

Gara Márk: Megnevezhetjük őket?

Szúdy Eszter: Sajnos már nem tudom a nevüket. Az egyik talán Edit néni volt, és az egyik disszidált. Meglehet, hogy mindkettő, de az egyik biztosan. Aztán következő évben jött 1956. Sose felejtem el! Október 23-án este vége volt a balettórának, és értem általában nem jöttek, mivel a Sziget utca elég közel volt a Pozsonyi úti templomhoz, így gyalog mentem haza. Ugyan már kezdett sötétedni, de még nem volt késő – 6 óra fél 7 lehetett – jöttek a szülők és nagyon izgatottak voltak. Mesélték, hogy nagy felbolydulás van a városban és felvonulnak, sokan vannak, tömeg stb.. Nagyon furcsa volt… Én a mai napig emlékszem mennyire megrémültem és attól, hogy balhé van. Úgy mentem haza természetesen, hogy egyik kapualjtól osontam a másikig a fal tövében. Amikor beálltam a kapukba, nem volt semmi zűrzavar, nem láttam ott senkit, de féltem.

Gara Márk: Háborús emlékeid egyébként voltak?

Szúdy Eszter: Nem, viszont az 56-os emlékeim rendesen bejöttek. Először is a Pozsonyi úti templom romos maradt. Még a háborúban megrongálódott a tornya, le volt szakadva a toronyba vezető lépcsőház, illetve a pihenősor. Mi gyerekek egy párszor felmentünk a toronyba, és 56-ban is felmentünk, úgyhogy onnan láttuk be a Szent István parkot, ahol ágyú volt és ágyú lőtte a margitszigeti nagyszállót. Hogy miért, azt ne kérdezd, gondolom nyugati külföldiek lehettek elszállásolva. Ezen az ágyúzáson kívül a Pozsonyi úton nem volt nagy lövöldözés. A pincébe is le kellett mennünk olyan zűrzavar volt. Mindenki a családjával, gyerekekkel volt. Én pedig boldog voltam, hogy nem kellett iskolába menni, nagyon élveztem a zűrzavart. Később bejöttek az oroszok, végig vonultak a tankjaikkal a sárga klinkertéglás burkolaton Ne tudd meg, a mai napig berezonál a mellem, ha hallom, hogy a tankok ezeken a téglákon, hogy dübörögtek végig! Iszonyatos volt hallani. Utána meg arra emlékszem, hogy a másik oldalon, de ez jóval később volt, napokkal vagy hetekkel utána, a Duna part felőli részen szinte futólépésben jöttek katonák és dobálták el a sisakjukat, zsákjukat szanaszét. Hogy kik voltak, oroszok vagy magyarok? Nem tudom. Na, ez volt az én 56-om. Később elkezdődött az iskola, elvégeztem a 8. osztályt, aztán a balettot abba is hagytam, és jött a gimnázium. 1959-ben, még a gimnázium alatt léptem be az Építők Vadrózsák együttesébe, amelyet Falvay Károly vezetett. Tőle nagyon sok mindent tanultam, nagyon tehetséges, komoly, eredetileg olajmérnök volt, tulajdonképpen azzal is foglalkozott, a néptáncot és a koreografálást csak másodállásban űzte. Később átváltott a fő koreográfusi posztra.

Gara Márk: Melyik iskola volt ez egyébként?

Szúdy Eszter: Ez a Képzőművészeti Főiskola mellett van, Varga Katalin nevét viselte. Az akkor gimnázium volt. Miután leérettségiztem elég hamar ipari iskola lett belőle. Varróipari vagy élelmezési szakközépiskola, ha jól tudom. A nővérem is oda járt, és az osztálytársaim közül négyen-öten legalább elmentünk a Vadrózsákba. Az együttes utánpótlására hirdettek felvételit. Mindnyájan odakerültünk. 1961-ben volt az első turnénk, amin már én is részt vettem az együttessel. Ekkor mentünk Angliába, Walesbe. Egy nagy nemzetközi folklór fesztiválra utaztunk. Először zajlott a verseny, aztán jött a legjobb fellépőkkel a gála. Majd a legnagyobb sikerű együttesek csináltak egy turnét az országban. Egy furcsa szabály miatt – 18 év alattiak nem versenyezhettek – ketten voltunk ilyenek, ezért mi pár nappal később utaztunk ki. A gálaműsorban persze már felléptünk. Gondolj bele, 1961-ben, amikor itt még az emberek azt sem tudták mi az, hogy nyugat, mi kiszabadultunk és 3 hétig, vagy egy hónapig voltunk Angliában! Felléptünk Oxfordban, Coventryben, Glasgow-ban és London mellett is valahol, de a helyre már nem emlékszem. A lényeg, hogy ez nekem óriási csoda volt. Az együttes, az alapító tagok, már idősebbek voltak, 20-30 között lehettek, ők már voltak Nizzában és Dániában is, nekik nem ez volt az első útjuk. 1962-ben érettségiztem. 1965-ben az együttes 15 éves lett – 1950-ben alakult – Falvay Károly elment és Galambos Tibor jött helyette. Arra már nem emlékszem, hogy miért történt a váltás, hogy volt-e valami politikai oka, de így történt. 1962-63-ban Franciaországban, 1964-ben Egyiptomban turnéztunk, ez volt egyébként az első nemzetközi folklór fesztivál, amit Egyiptomban rendeztek. Addig ilyet nem rendeztek, és a világ minden tájáról jöttek együttesek. Nasszer elnök felesége és családja is eljött, a kairói operában léptünk fel. A fesztiválozó együttesek a korábban említett metódus szerint, ismét körbeturnézták az országot, szinte egymást váltottuk a különböző helyeken. Voltunk lent Asszuánban, Port Saidban. Egyiptomban összesen 4-5 hétig szerepeltünk. Egyszerűen, mint a mesében! Még tévéfelvételt is csináltak rólunk. Voltunk Asszuánban, a Níluson hajóval vittek minket, és ott egy szigeten kikötöttünk, és megjelent a jemeni elnök al-Sallal. Hajó hozta oda, néhány év múlva Magyarországra is jött. Neki és a kíséretének külön csináltunk egy műsort, jelmezek nélkül, csak civilben, ott a szigeten, a talajon, a földön. Eltáncoltunk nekik 3-4 számot, voltak 5-10-en.

Egy idő után nagy csalódás volt Falvay Karcsi távozása és átmentem az Erkel Ferenc Együtteshez, és ott táncoltam még 5 évig, tehát 1970-ig. 1970-ben megint visszamentem az Építőkhöz, de 1971-ben megszületett Kati lányom, s amikor ő másfél éves lett, visszamentem táncolni. Ekkor jártunk az együttessel Franciaországban és Angliában ismét. A lényeg, hogy a második gyerekem, Dóri érkezéséig táncoltam, mert utána nem láttam sok értelmét. A férjem, Behumi Ferenc, aki egyébként az Operaház balettegyüttesének volt táncosa, annyira nem rajongott azért, hogy én táncosként ott amatőrködök és pláne a gyerekek mellől, így aztán jobbnak láttam nem állandó vitákba folyni a férjemmel.

1978-ban, mikor lejárt a gyes, akkor vajúdtam, hogy mit csináljak. Persze tudni kell, hogy érettségi után azt mondtam, többet látni nem akarok tankönyvet, így nem tanultam tovább. Így lettem műszaki rajzoló. Mielőtt visszamentem volna dolgozni szerencsére összefutottam Fuchs Líviával, akivel az OKISZ-ban együtt táncoltunk. Ő kérdezte, nincs-e esetleg kedvem… (mert meséltem, hogy nem akarok visszamenni a tervezőirodába, akarnék valamit csinálni, ami a tánchoz van közel. Nagyon jó kollégáim voltak és nagyon jó társaság volt, de azért az nem az én világom volt. Én és a műszaki pálya?!) Úgyhogy Lívia azt mondta, Maácz Laci éppen keres valakit, valami titkárt. Valaki elment vagy disszidált, nem tudom. Mindenesetre keresett valakit. Amikor elmentem hozzá, azt kérdezte: Tudsz gépelni? Mondom nem. Akkor tanulj meg! – mondta. Én meg kivettem a kölcsönzőből egy Erika írógépet, meg vettem egy gépíró munkafüzetet, és abból tanultam gépelni. Nem állítom, hogy vakon gépeltem, de annyira tudtam, hogy amikor bementem a szerkesztőségbe és a Maácz megkérdezte tudok-e gépelni, akkor szemérmetlenül azt mondtam, hogy tudok. Így kezdődött aztán az új életem. A Táncművészet 1976-ban indult újra, mert tudod, 1956-ban megszűnt, és pont 20 évig nem volt lap. Laci lett a felelős szerkesztője, és 1978-ban csatlakoztam hozzájuk. Az Uránia mozinak volt egy úgynevezett kis, oldalsó, udvarra néző helyisége. Valamikor öltöző lehetett, mert az Urániában régen artisták léptek fel, akiknek szüksége volt öltözőkre. Ez lett a mi szerkesztőségünk. Egy irtó büdös olajkályhával a földszinten, egyébként fel volt állványozva az egész udvar. Sötét is volt, egész nap égett a villany. A berendezése sem volt valami extra: 2-2 íróasztal egymással szemben, ez volt a szerkesztőség. Laci meg előbb-utóbb elkezdte mondani, hogy írjak valamit. Talán 78/79-ben írtam az első cikket a kolléganőmmel közösen, akit eredetileg orosz tolmácsnak vett fel. Soha nem tolmácsolt. Nem is! Orosz fordítónak vették fel, így tudott oroszul. Ukrajnából jött, vagy Kárpátaljáról, persze ez akkor mind Szovjetunió volt. Ő már Pesten lakott, csak a szülei még ott éltek. Hogy ki nyomta oda be 1978-ban vagy 79-ben?! Olga – jópofa csaj volt – sokat nem értett a tánchoz, az íráshoz pláne nem, de segített. Gépelte a kéziratokat. Az első írást valamilyen együttesről kellett írni, és Laci azt mondta, írjuk meg közösen. De persze én írtam, Olga csak bólogatott. A cikk alatt az állt: Szúdy-Halász, mert Halász Olgának hívták. Az volt az egyetlen úgynevezett közös cikkünk, soha több nem volt. Mondta is nekem, ne hülyéskedj, ne szórakozz, nem kellek én neked egyrészt, másrészt úgy sem tudok hozzászólni! Na, ez volt a Táncművészet szerkesztősége, ahol csuda élményeket éltünk át.

Addigra már sok szállal kapcsolódtam össze a tánccal, kezdve onnan, hogy a táncosok nagyon szerették anyámat, mert gyakorlatokon nagyon gyakran jazzt játszott a zongorán és imádták. Ennek köszönhető, hogy nálunk, a Pozsonyi úti parókián időnként óriási banzájok voltak. Összejött a Harangozó és felesége, Lakatos Gabriella és férje, Rácz Boriska és férje, Fülöp Viktorék néha, de az ifjú Róna Viktor, Orosz Adél is. Én akkor még gyerek vagy kislány voltam és időnként, amikor megjött a társaság, és ott ültek a nappaliban, és ment a nagy vidámság, ezek olyanokat tudtak mesélni és beszélni, amiről aztán engem mindig kiküldtek a szobából. De bemehettem, üdvözölhettem őket, mindenkinek csókolomot köszöntem stb., stb. Aztán anyám szépen eltávolított, hogy menjél kicsikém, mert ez a társaság aztán nem neked való itt. Így aztán én ismertem mindenkit, nem csak azért, mert hozzánk jártak, hanem mert imádtam a táncot és a zenét is. Attól, hogy az anyám ott volt az Operában jóformán mindent megnéztem. Láttam még Szarvas Janinát táncolni, meg Pásztor Verát és Vashegyi Ernőt. Ugye a Vashegyi volt az első csodálatos mandarin, utána jött Fülöp, Viktor és szinte mindenkit. Mondjuk 53-ban oroszoknál volt a Rab Pista és a Kováts Nóra, aztán hazajöttek és még abban az évben disszidáltak. Volt például Pásztor Verának meg a Vashegyi Ernőnek egy önálló estje nemcsak az Operában, hanem a Madáchban. Vashegyi koreografálta, Vera táncolta a Gershwin-zenékre készült darabokat. Óriási élmény volt! Mindig tátott szájjal néztem, de persze nem csak azt, mindent megnéztem. A János vitézt szerintem annyiszor láttam, ahányszor ment, miután anyu a zenekarban cselesztázott. Ott ült a zenekarban, és a zenekar falán, ami elválasztja a nézőtértől, volt egy kis dobogó. A dobogóra rá volt téve egy magas ülőke, olyan, mint egy bárszék, és én mindig azon ültem. Onnan láttam a Sárdyval, a Gencsy Sárival, meg a Palló Imre bácsival. Nagy előadásokat, operákat, láttam az összes operasztárt Orosz Júliától a Gyurkovics Máriáig, Házy Erzsébettől Ilosfalvyig, és Svéd Sándortól kezdve mindenkit, akit csak lehetett, én meghallgattam. Érdekes, most sokkal jobban unom az operákat, mint akkor. Annyira élveztem, pedig még kis gyerek voltam. Szerettem az énekesnőket, bár akkor nem volt még az a divat, hogy szép slankok, mint Miklósa Erika. Szép nagydarab művésznők voltak nagyszerű hanggal, és nyilván az, hogy vasfüggöny volt, nem lehetett nagyon kimenni, kiszerződni, ettől a hétköznapi előadások is ünnepnek számítottak. És a balettelőadások sem maradtak el mögöttük! A csodálatos mandarin, az összes Harangozó-balett, aztán orosz balettek, A hattyúk tava, Giselle, A diótörő. Aztán én is megnőttem, férjhez mentem, a balettoshoz és akkor aztán pláne mindent megnéztem, amit lehetett.

Gara Márk: Volt olyan, ami különösen nagy hatást gyakorolt rád?

Szúdy Eszter: Nagyon szerettem a Seregi-baletteket. Az első volt a Spartacus. Az frenetikus volt nekünk akkor. Aztán később jött a Sylvia. Tulajdonképpen nagyon szerettem a Harangozó-baletteket is, a Coppéliát a zenekarral, pláne, amikor a Harangozó táncolt! Meg kellett tőle zavarodni, olyan jó volt. Páratlan! És egyáltalán, az egész társulat. Akkor még ezt a stílus, amit a magyar balett képviselt, ezt a mesélős, dramatikus, karakteres, szenvedélyes, kirobbanó energiájú stb. uralkodott. Aztán idővel szerencsére jöttek külföldi együttesek és főleg táncosok, és az nagy dolog volt. Később elkezdtek modern baletteket behozni Magyarországra. Amikor a Béjart-baletteket megláttuk, az egyszerűen lenyűgöző, döbbenetes volt!

Gara Márk: Mesélj arról, hogyan kerültél a Táncarchívumba, és mik történtek a jó hosszú ottléted alatt?

Szúdy Esztre: 1990-ben a rendszerváltással kezdtek problémák támadni a különböző lapokkal, és ez elérte a Táncművészetet is egy idő után… Az Uránia mosókonyhájából kitelepítették a szerkesztőséget először a Váci útra. Utána átköltöztettek a Róna utcába. Ott derült ki egy idő után, hogy Laci elmegy nyugdíjba. Nem csinálja tovább, így meghirdették a főszerkesztői állást pályázaton. Kaán Zsuzsa megpályázta, és ő nyerte el.

Gara Márk: Más nem is jelentkezett?

Szúdy Eszter: Nem tudom. Erre nem emlékszem, volt-e. Lehet, nem volt. Akkor olyan zűrös volt minden. Megszűntek lapok, összevontak lapokat. Tény az, Zsuzsa közölte velünk, hogy föl tud nekünk ajánlani mit tudom én milyen szerződést, de a státuszban lévő munkatársakkal a szerkesztőség megszűnik. Helyette ő fölajánlott nekünk egy szerződést, hogy egy hónapban ennyi, vagy annyi cikket 5000 forintért írjunk. Akkor volt ott Péter Márti, Mogyorósssy Zoli, mint fotós és én. Talán még Halász Olga is ott volt. Fuchs Lívia akkor már régen nem ott dolgozott. (Lívia szerintem 1980-ban ment át a Táncszövetségbe és Kővágó Zsuzsa jött a helyére) Később Zsuzsa is fogta magát és bement a Szövetségbe Lívia mellé, és jött helyére a Péter Márta. Rókás Laci is ott volt. Azt tudom, hogy Laci már nem volt ott, amikor a lap tulajdonképpen feloszlott, de 3-4 évig biztos ott volt. Visszatérve a szerződésre, azt egyikünk sem fogadta el. Közben volt is egy kis műtétem, sokáig betegállományban maradtam, s ezalatt nézelődtem állás ügyben. Bementem a Színházi Intézetbe kutatni, ahol egyébként Lívia dolgozott.

Korábban a Táncarchívum a Táncszövetségtől átkerült a Színházi Intézethez. Ugyanis a Táncszövetségnél nem volt pénz, csak úgy tudott működni az archívum, hogy külön pénzt kapott a kulturális minisztériumtól. Ezt valahogy nem tudták tovább folyósítani, és jelezték, hogy az archívum valahova sorolódjon be, hogy ne szűnjön meg. Akkor Novák Tata volt a szövetség elnöke, vagy főtitkára, és ő megbeszélte a Kerényi Ferenccel, aki akkor a Színházi Intézet igazgatója volt, hogy átveszi az archívumot. De szerencsére Novák kikötötte, hogy csak, mint önálló gyűjtemény, mivel szerintem szakmai nyomásra, a szövetségen belül volt pár ember, akinek fontos volt az archívum biztonsága. Így nem lehetett szétcincálni a videókat stb.. Kicsit mostoha körülmények között volt, mert nem fért be az egész archívumi anyag a Színházi Intézetbe. Egy bérelt raktárban tárolták az Aradi utcában a gyűjtemény egyik részét és még máshol valami pinceraktár is volt, ott voltak a fotók. Először tehát az Aradi utcában is volt egy darabig az archívum, és utána került be a Krisztina körútra. Kezdetben nem volt neki önálló helye, mert részben bekerült a könyvtárba, dobozokba, zsákokba, egy része ott volt a raktárban, fotógyűjtemény stb.

Egyszer csak Lívia fölhívott, hogy ő elmegy az intézetből és kérdezte, nem akarok-e oda menni. Ez a Táncművészet Róna utcai szerkesztőségének idejében volt. Előttem egy olyan archívum-kép lebegett, hogy ott poros dossziékat fújkálnak. Én rakosgassam őket egyik helyről a másikra?! És ráadásul 8 órában?! Megszoktam – és ez volt a szerkesztőségben az egyik nagyon jó dolog azon kívül, hogy jó munkatársak voltunk együtt és szerettük, amit csináltunk, - hogy nem kellett naponta 8 órát bent ülni. Ha lapzárta volt, akkor naponta 12 órát is, de egyébként általában csak délelőtt 9-től 2-ig voltunk bent. Nekem, mint két gyerekes anyának tiszta haszon volt. Tény az, hogy Lívia, ajánlatot a főiskolától [akkor Magyar Táncművészeti Főiskola, ma Egyetem], hogy mehet tanítani Kaán Zsuzsa helyére.

Visszatérve Lívia kérdésére nemet mondtam neki. Ez utólag rossz döntésnek bizonyult! Novák Eszter, aki Kerényi Ferenc tanítványa volt, került a Táncarchívumba vezetőnek Lívia helyére. Eszter akkor még nem járt a Színművészetire és nem volt rendező, hanem még csak a bölcsészkart végezte el. Éppen bent voltam a Színházi Intézet könyvtárában, amikor odajött hozzám Novák Eszter, és azt kérdezi, nincs-e kedvem idejönni. Elmesélte, hogy elmegy a Színművészeti Főiskolára, otthagyja az intézetet. A helyére Szilágyi Ági jön archívumvezetőként, Kerényi házon belül már megoldotta a dolgot. Igen ám, de Ági szintén könyvtáros volt és kellett mellé egy szakember is. Milyen jó lenne, ha én lennék mellette, mivel rólam tudja, hogy a kisujjamban van a néptánc, a balett, szóval tudom, mi fán terem a tánc. – mondta Novák Eszter. Tehát alapjába véve hárman voltunk, Szilágyi Ági, mint főnök, és valamilyen Kati. Ez egy darabig ebben a felállásban ment, aztán egyszer csak a Kati férjhez ment. A helyére odarakták a megkérdezésünk nélkül, de végül is nem volt baj, lentről, valamelyik osztályról, azt hiszem a dokumentációról, Kovács Adriennt. Ő Kovács Dénes hegedűművész első felesége volt. Később Fráter Gedeon karmester felesége lett, de akkor már nyugdíjasként járt be.

Közben folyamatosan érkeztek a szakmabeliek, Dienes Gedeon rendszeresen járt, szeretett ott kutakodni, könyveket kölcsönözni. A szívén viselte az archívum ügyét. Mindig kérdezte, hogy mink van. Úgy kérdezte, mintha az övé lenne az archívum Időnként a szakmai összejöveteleken föltették nekem a kérdést, miért nem én vagyok a vezető. Ilyenkor mindig elmondtam a sztorit, hogy tulajdonképpen én vagyok a hunyó, hogy nem én vagyok az archívumvezető, és ennek most iszom a levét. Ekkor következett egy nem várt esemény: a XIV. kerületi önkormányzatnál kerestek valami fő adminisztratív munkaerőt és én jelentkeztem. Megmondtam Áginak, hogy elmegyek. Ott többet fizetnek, nekem ez a fizetés nem elég. Király Nina volt az igazgató, aki nem tudott igazán tökéletesen magyarul. A Táncarchívumhoz nem értett, de valahol respektálta, hogy ott van. A Táncművészeti Főiskola többször meg akarta támadni az archívumot úgy, hogy elcapcarássza a zömét: mindig utaztak a könyvtárra és a videótárra, a többi nem érdekelte őket. Állítólag Fodor Antal telefonált a főiskoláról, hogy az átvételt tervezik. Nina meg jött hozzám érdeklődni Fodor Antal felől. Elmagyaráztam a Ninának, hogy ki ez az úriember, és nagyon szépen kértem, hogy eszébe ne jusson engedni, mert csak a számukra értékes szekciókat akarják, a többit valójában nem. Nina megfogadta a tanácsot. Tulajdonképpen nem tudom bement-e hozzá Fodor vagy sem, mindenesetre nem lett az egészből semmit. Viszont visszatérve erre az esetleges állásváltásomra, Ági annyira beijedt, hogy elmegyek, hogy megbeszélte Ninával, hogy pozíciót cserélünk. Így lettem Táncarchívum vezető, csoportvezető.

Gara Márk: Tudtátok gyarapítani a gyűjteményt?

Szúdy Eszter: Igen, még a könyvek és szaklapok vásárlását biztosították, sőt a videófelvételek megrendelését is, valamint mindig adódott valami régi anyag. Akkor jött be a Harangozó-hagyaték annak köszönhetően, hogy megcsináltuk a Harangozó-kiállítást. Amikor már Hamala Irén nem élt, akkor a kis Harangozó kölcsönkérte a tablókat, hogy még egyszer valahol kiállítsa őket. Utána mondta, hogy az édesanyja úgy határozott, hogy ha ő se lesz már és kis Gyuszi nem ér rá foglalkozni ezzel az anyaggal, akkor adja oda az archívumnak. Így került az hozzánk. Hozzám került a Róna-hagyaték, ugyanis állítólag szegény Róna Viktor ide-oda telefonálgatott, mire rám akadt. Mire megtudta, hogy van archívum, és ott dolgozom, már elég beteg volt. Mi ráadásul nagyon jóban voltunk, és jóban volt az anyámmal és bátyámmal is. A bátyám kint élt Németországban és Viktor vendégeskedett nála. Később kérte, hogy a jelenlétében az akkor a pincében lévő papírládákat, amik tele vannak mindenféle relikviával, dokumentumokkal, fényképekkel, hozzuk fel és együtt nézzük át, szortírozzuk. Talán 2-3 dobozt sikerült feldolgozni, aztán jött a karácsony. Még az ünnep előtt megbeszéltük Viktorral, hogy január első hetében jelentkezünk és folytatjuk, és szegény január elején meghalt. Tudtam, hogy haldoklik, de hogy ennyire gyorsan megy el, nem gondoltam volna, mert annyira nem volt rozoga. Beteg volt, látszott rajta, de arra nem számítottam, hogy eltelik két hét és vége, úgyhogy sokkhatásként ért minket. Volt egy unokaöccse, Zoltán, aki nagyon rendes volt. Fölhívott minket, és mondta, hogy Viktor hagyatékát átadná az archívumnak, mert tudja, hogy nekünk szánta. Tény az, hogy megkaptuk. Később jutott hozzánk a Lakatos-hagyaték. Akkor nem én voltam a főnök, de az is nekem köszönhető. Ez nem volt hatalmas anyag, mert a Lakatos-hagyaték úgy került oda… Szörnyű! A hideg is kiráz! Állítólag az Ősi Jancsi, aki nagyon jó és szerető kollégája volt Lakatosnak, arra sétált egyszer fönt a Gellérthegyen, ahol a Gabiék laktak, de akkor már a Gabi nem élt. Ő látta meg, hogy munkások az egykori házukon nagy melóban vannak, és mindenféle papírdobozokat, zsákokat hordanak ki és dobálják a kukába őket. Forró Tamásnak szólt, ő meg felhívott minket, hogy nála van valami maradék Lakatos Gabi hagyatékából. Korábban összevissza telefonált, de senkinek nem kellett, és örült, hogy ránk talált. Nem viccelek, legalább két hónapba telt, mire képes volt azt az egy festményt és egy bekeretezett fotómontázst – ez volt az egész – meg még egy tusrajz, elküldeni. Ez volt, amit hagyatékként kaptunk. Hámos Veronika, aki tv szerkesztő volt és táncos műsorokat szerkesztett, állítólag kapott meg egy nagy albumot, meg még valamiféle anyagokat, dokumentációkat, lapkivágatokat Gabi férjététől, akivel nagyon jóban voltak. Amikor Gabi meghalt és mielőtt még Berti elment, akkor megkereste Verát, és neki adta a relikviákat. Egyszer csak felhívott Vera, hogy ez nála van, és ha egyszer nagyon jók leszünk, akkor lehet, odaadja. Igen nehezen jutott hozzánk el ez az anyag, de végül mégiscsak megérkezett. Aztán jött a Dienes-hagyaték, akkor jött a Pór Anna-hagyaték, és még biztos van egy jó pár, ami akkor érkezett. Értékes, nagy hagyatékok. Nem tudom mikor lesz feldolgozva, mert ugye boldogan és örömmel fogadtunk be mindent, de hát egyrészt szűkösebb lett a hely és nem lettek többen, hiszen én elmentem nyugdíjba és Halász Tamás lett az archívum vezetője és Varga Andi jött a helyemre. Tamás olyan agilis és ügyes, és havonta átrakja a dolgokat csak azért, hogy 2 dossziényi helye megint legyen. Ott voltam még akkor, amikor rendbe hozták, kifestették, új polcokat csináltak stb., a fűtést bevezették, mert nem volt ugye semmiféle fűtés, légkondicionáló. Most azt kell mondjam elég normális. Ugye meg kaptuk a másik szobát, ahol videótár és TV-, kutatószoba, ezzel is nagyot lépett előre az archívum. Van mire büszkének lenni, és amit én nagyon szerettem azon kívül, hogy ennyi mindent tudtunk gyarapítani az adományokkal, aztán ugye jöttek az együttesek.

Gara Márk: Mit szerettél igazán az archívumban végzett munkából?

Szúdy Eszter: Ami igazán a szívem közepe volt, azok a kiállítások, amiket rendeztünk. Élvezetes, érdekes és izgalmas munkának tartottam, mert válogatni kellett, össze kellett állítani kollekciót. Több emlékezetes kiállítást rendeztünk, többek között Lakatos Gabriella, Imre Zoltán, Harangozó Gyula életművéből. Szerencsére volt egy tüneményes designerünk, aki sajnos meghalt pár éve, aki számomra egyszerűen zseniális volt. Ott volt a Bartók és a tánc című kiállításunk, Zsoltinak nem kellett semmit agyonmagyarázni, egyszerűen tudta, hogy mit várunk tőle és mit szeretnénk látni. Megmutattam néhány fényképet, régi képeket a Mandarinból, elmondtam, miről szól az egész és már hozta is a látványtervet. Aztán mikor meghalt, azt mondtam, én valószínűleg nem fogok több kiállítást csinálni, mert én nélküle nem vagyok hajlandó. Később mégis csináltunk még egyet Zsolti nélkül, azt a nagy fotókiállítást a Táncszínház aulájában, ami tényleg elég nagyszabásúra sikerült. Jellemzően pont azokat a táncosokat nem nagyon érdekelte, akikről szó volt a képeken.

Gara Márk: Milyen meglepő.

Szúdy Eszter: Egy keserves emlékem van: Nagy András, egykori igazgatónk. Vele nem jöttem ki. Valamiért utálta az archívumot, engem is utált, pedig nem is ismert, de engem is utált eleve. Az első perctől kezdve kiderült a pályázatából, a Táncarchívumot szeretné kívül látni az intézetből.

Gara Márk: Az okát nem tudjuk, gondolom.

Szúdy Eszter: Úgy gondolta, a táncnak ott a Színházi Intézeten belül nincs helye. Szóval jó lenne, ha a gyűjteménynek önálló helye lenne. Volt is erről szó, amikor a MÜPA-t megcsinálták. Először úgy volt, hogy az Állami Népi Együttes archívuma megy oda, később meg úgy, hogy a Táncarchívum. Állítólag van, aki látta lent az alagsorban, hogy termeket alakítottak ki és ki is volt írva, hogy Táncarchívum. Valaki biztos kitalálta, hogy milyen jó lesz, de azt már nem gondolta végig, hogy ki tartja fent, hova tartozunk, hányan leszünk... Úgyhogy maradt az állandó kényszer, hogy András minket ki akar paterolni. Az már nem volt érdekes, hogy sikerül-e valami normális helyre… De ha ez nem sikerül, akkor lehetőleg cincáljuk szét az egésze archívumot. A könyvtárat vigyük le a könyvtárba, elegyítsük össze a két könyvtárat. Leginkább a könyvtár izgatta. Engem ez eléggé tönkretett, de nem hagytam az Archívumot. Közben összecsődítettem az egész tánc szakmát, Roboz Ági kérésére Vitányi Iván is leszólt az igazgatónak, hogy álljon meg a menet. Aztán egy idő után, amikor Halász Tamás oda került, őt András valahogy respektálta és lassan megváltozott a helyzet. Ezzel együtt szerettem ott lenni, és elég hamar rájöttem, hogy szó nincs arról, hogy csak poros dossziékat kell fújkodni és innen oda rakni a három sajtcédulát, hanem egyre inkább értékeltem és élveztem azt, hogy ez micsoda gyűjtemény. Az idő múlásával egyre jobban élveztem a gyarapítást, a gyűjtést, a feldolgozást és a szolgáltatást, ami egy archívum, a Táncarchívum feladata.