A második világháború utáni évtizedekben az ország kulturális élete és benne a színházak szerepe alapvetően megváltozott. A színházak államosításával (1949) az uralkodó kultúrpolitika az állami szubvencióért cserébe a színházat is alárendelte a politikának. A színháznak immáron a szocialista ideológia általi kolonizálása a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kultúrpolitikai vezetés teljes befolyással rendelkezett a színházak műsorpolitikáját, dolgozóinak összetételét és a színházakat érintő minden fontos kérdést illetően. A szocialista cenzurális intézményrendszer alakította ki a bemutatható/bemutatandó művek körét (európai és magyar klasszikusok, új magyar, szovjet és népi demokratikus országok drámái, valamint a „haladó" kortárs nyugati drámák), amelyeknek a műsoron tartását minden prózai színháztól elvárta.

A Rákosi-korszakot követő Kádár-rendszer kultúrpolitikája mindvégig a tömegeknek szánt minőségi magaskultúra elvét tartotta elsőrangúnak, s miközben kiemelten támogatta, mértéktelenül ellenőrizte is azt. Továbbra is politikai-adminisztratív úton szervezték az állandó épületekkel rendelkező társulatokat, melynek következtében nem független, autonóm és önként szerveződő egységek, valódi társulatok jöttek létre, hanem adminisztratív, ellenőrizhető szervezetek. A stabil szerkezet elvben továbbra is a színházhoz való hozzájutás demokratizmusát kívánta szolgálni, hiszen minden színház szubvencionált intézményként működött, mentesítve a piac törvényeitől. Így megmaradt az állandó társulati forma és a repertoár-rendszerű műsor tervszerűsége, valamint széles nézőközönség elérésére adódott lehetőség.

A színházak ellenőrzése előbb helyi, majd országos szinten zajlott. A budapesti színházak, a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságán, míg a vidéki színházak a megfelelő megyei tanácsok Végrehajtó Bizottságán belül a Népművelési/Művelődésügyi Főosztály közvetlen hatáskörébe tartoztak. A gyakorlati felügyelet során az ellenőrző szerv az előző évadban bekérte a tervezett előadások listáját, az ismeretlen darabok szövegeit és a rendezői elképzeléseket. Később a főosztály munkatársai próbákat látogattak, illetve éltek az előnézés lehetőségével is, de ilyenkor jellemzően már nem tiltottak be előadásokat, „csak" változtatásokat kértek.

Az állami szervek természetesen a megfelelő pártszervek alárendeltségében működtek. Színházi ügyekben leginkább az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága volt az illetékes, ez tárgyalta és hagyta jóvá az évadterveket és értékeléseket, melyeket a minisztérium színházi osztálya készített. A Bizottság tagjait ötévente nevezték ki. Figyelmet érdemel, hogy tagjai nem a kulturális élet szakértői vagy az illetékes minisztérium munkatársai közül kerültek ki, akik legfeljebb csak meghívottként vehettek részt az üléseken. Állandó tag volt ellenben a kulturális életet felügyelő miniszter.

Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottság minden évben megtárgyalta az egyes évadok értékelését, illetve jóváhagyta a következő évad műsortervét. A Bizottság döntött a színházalapításokról, illetve a Kiváló és Érdemes Művész címek odaítéléséről is, tárgyalta a színházak strukturális átalakításával kapcsolatos elképzeléseket, állást foglalt a problematikusnak tartott darabok bemutathatósága mellett vagy ellen. A színházirányítás elvi kérdéseinek megtárgyalása, illetve a különböző strukturális átalakítások mellett a színházi műsortervek és évadértékelések alkották a Bizottság elé került színházi témájú előterjesztések legjelentősebb és legterjedelmesebb csoportját.¹

Az Agitációs és Propaganda Bizottság feladata volt az ideológiai szempontból helytelen művek kiszűrése, hiszen a korszak kultúrpolitikájának alapját jelentő „támogatás – tűrés – tiltás" közötti határvonalat nem törvények szabályozták, hanem szubjektív vélemények határozták meg. A döntési mechanizmus pontos leírását nehezíti, hogy az utasítások az utókor számára láthatatlanul, legtöbbször telefonon, vagy személyes megbeszéléseken hangzottak el.

A színházi műsortervezés rendje az 1960-as évek második felében alakult ki. A Bizottság iratai között fennmaradt első színházi témájú előterjesztés a színházak irányításának elvi kérdéseivel foglalkozott, első ránézésre olyan modern fogalmakat használva, mint vezetői felelősség és önállóság. „A magasabb színvonalú és hatékonyabb elvi irányítás alapvető célja színházi területen: biztosítani, hogy állandóan erősödjön a színházművészet szocialista tartalma és mindjobban meghatározó szerepet töltsön be. Ez a színházak irányításának módszereiben is változást követel, szükségessé teszi, hogy növeljük intézményeink vezetőinek önállóságát és felelősségét, jobban támaszkodjunk a terület társadalmi szerveire, a szocialista színházművészetet igenlő és azért következetesen munkálkodó szakembereire, s a fejlett ízlésű közönség véleményére."² Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a szöveget, láthatjuk, hogy az előterjesztés megfogalmazói a szocialista színházművészetet támogató vezetők, szakemberek önállóságára gondoltak, azaz azt tartották jó vezetőnek, aki az adott keretek között képes volt élni az ilyen formában korlátozott önállósággal.

Az 1960-as években tisztázódott és megszilárdult az évadok tervezésének és értékelésének rendje. Szinte sablonosan egyformává váltak az anyagok, mindig ugyanazokat a kérdéseket érintve és azokra ugyanazokat a válaszokat adva. Így rendszeresen értesülhetünk a szocialista műsorpolitika érvényesülésének nehézségeiről, a megfelelő szellemiségű új magyar dráma hiányáról és a színházi dramaturgia, valamint a közönségszervezés nehézségeiről.

Az 1970-es években a minisztérium által készített előterjesztésekben egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az egyes évadok műsorarányai. Az Agitációs és Propaganda Bizottság több alkalommal hangsúlyozta, hogy a műsorpolitika eszmei irányvonaláért, a műsorterv politikai arányaiért a felelősség a minisztériumot terheli, annak feladata megfelelően informálni a színházak irányításában illetékes tanácsokat. Emellett a minisztérium felelt a színházak műsortervének koordinálásáért, így például azért, hogy ne kerüljön sor egyes szerzők túlzott szerepeltetésére egy-egy évadban. A Bizottság többször is felhívta a minisztérium figyelmét, hogy határozottabban törekedjenek az egyes színházak profiljának tisztázására, javítsák az új magyar drámairodalom, illetve a szovjet és a szocialista országokból származó darabok arányát. Különösen figyeljenek oda azokra a színházakra, ahol több évadban fordult elő egymás után, hogy politikailag problematikus műveket adtak elő. A hatékonyabb műsortervezés előmozdítására a minisztériumnak ki kellett dolgoznia a művek bemutatásának engedélyeztetési rendjét, ugyanakkor meg kellett akadályoznia, hogy a színházakban nem engedélyezett eszmeileg, politikailag káros műveket az amatőr együttesek előadják.³

1972-től a Bizottság részére benyújtott műsortervek és évadértékelések egyre terjedelmesebbek lettek, nemegyszer színházakra lebontott értékelést, mellékletben pedig összehasonlító táblázatokat tartalmaztak a bemutatásra került darabok összetételéről (klasszikus magyar, orosz vagy nyugati dráma, illetve új magyar, szovjet vagy népi demokratikus és nyugati dráma), vagy az egyes színházak nézőszámának alakulásáról. Emellett visszatérő kérdés volt a dramaturgia helyzete, a színész- és rendező utánpótlás, a budapesti és a megyei tanácsokkal és pártbizottságokkal való együttműködés hatékonyabbá tételének módozatai a színházak irányításában.⁴

Valamennyi évadértékelés és terv meghatározó részét alkotta a kortárs magyar drámairodalom helyzetének értékelése. A megfelelőnek tartott művek megszületését drámapályázatokkal és alkotói támogatással ösztönözték. Hiszen, ha a színházak be is mutatták a minimálisan megkövetelt számú kortárs magyar drámát, azok minőségével az értékelések nem minden esetben voltak elégedettek.⁵

Természetesen az átgondolt műsorpolitika még nem volt elegendő, arra is szükség volt, hogy a korábban nem színházlátogató, de a hatalom által most megszólítani szándékozott társadalmi csoportok minél nagyobb számban látogassák a számukra megfelelőnek tartott eszmei-politikai mondanivalót közvetítő előadásokat. Éppen ezért az évadértékeléseknek mindig részét képezte egy beszámoló a nézőszám alakulásáról, és az azt befolyásoló tényezőkről, így a közönségszervezés működéséről, a televízió és a rádió színházi közvetítéseiről, a színházak által szervezett közönségtalálkozókról. Az 1970-es években új, hangsúlyos elemként jelent meg az évadértékelésekben és műsortervekben a külföldi vendégjátékok és a külföldi társulatok magyarországi vendégszereplésének kérdése is.⁶

Az Agitációs és Propaganda Bizottság színházi témájú anyagait tanulmányozva, még akkor is világosan kirajzolódik Aczél György irányító szerepe, ha tudjuk, hogy a Bizottság jegyzőkönyvei egyetlen döntést sem kapcsoltak konkrét személyhez. A jegyzőkönyvek ugyanis tartalmazzák az ülésen jelenlévők pontos névsora mellett egy-egy téma előadóját, meghívottait és a hozzászólókat. A névsorok áttekintése révén látható, Aczél György az egész korszakban megkerülhetetlen volt színházi kérdésekben, még akkor is, amikor formailag „csak" miniszterelnök-helyettes, nem pedig a KB ideológiai titkára volt. Nemcsak jelen volt az üléseken, de szinte kivétel nélkül hozzá is szólt a színházi napirendekhez, míg a hivatalból jelenlévő kulturális miniszterek például csak elvétve tették ugyanezt. Pozsgay Imre és Köpeczi Béla is csak egy-egy alkalommal kért és kapott szót. Sőt, 1981 áprilisában az ideológiai titkár, Óvári Miklós nélkül is megvitatták az előzetes műsorterveket, úgy, hogy a jegyzőkönyvet Aczél György írta alá.⁷ A színházi témájú napirendek előadói szinte kivétel nélkül a kulturális vagy művelődésügyi/művelődési-miniszterhelyettesek voltak. Legtöbbször Simó Jenő majd Tóth Dezső.

Az 1980-as évek elején megszigorodott a színházak központi irányítása, melynek okaként „a nemkívánatos jelenségek számának gyarapodását" jelölték meg, így például a külföldi és magyar klasszikusok általánosító vagy durván aktualizáló „társadalomkritikai" átrendezéseit. Ezen jelenségek időben való elhárításának elősegítésére többlépcsős műsortervezési rendet vezettek be. Előrehozták a műsortervek leadási határidejét. A minisztérium részéről a műsortervezést Tóth Dezső tartotta kézben, és ő készítette el az előterjesztést az Agitációs és Propaganda Bizottság részére. A nem ismert művek szövegét a próbák megkezdése előtt két hónappal bekérték és csak elolvasásuk után született meg a végleges döntés bemutathatóságukról. Miután a darabok hármas szűrőn mentek át – hiszen azokat az illetékes tanács, a minisztérium és az Agitációs és Propaganda Bizottság is felülvizsgálta – szinte természetes volt, hogy a tervezett bemutatók egy részét valamely szinten nem fogadták el.

Volt olyan évad, melyben kétszáz bemutatóval számoltak és negyven darabot hagytak ki valamilyen okból az évad összesített műsortervéből. Az 1981/1982-es évad műsorterve már több lépcsőben készült, azaz a Bizottság számára először február végéig előzetes, majd a nyár folyamán végleges műsortervet kellett előterjeszteni. De a pozitív döntés sem jelentett minden esetben végleges jóváhagyást, hiszen az ülésen újabb észrevételek hangoztak el, melyeket a minisztériumnak érvényesítenie kellett a nyár végén megtartott színházigazgatói-főrendezői értekezleten. Nem egy olyan darab volt, melynek bemutatását csak megfelelő biztosítékok mellett, a végleges szövegek ismeretében, azok szükséges megváltoztatása után, a rendezői koncepció elfogadása után és próbanézések lehetőségének fenntartásával engedélyezték, vagy még úgy sem. Az évadtervekkel foglalkozó két bizottsági ülés között pedig színházigazgatói értekezletet tartottak.

A darabok engedélyezési mechanizmusa nem egyszerűen cenzúra volt, hanem annál is több, mert nemcsak az egyes darabokról döntöttek, az sem volt mindegy, az adott színművet melyik színház, kinek a rendezésében akarja bemutatni. Gyakran előfordult, hogy amit az egyik színháznak nem engedélyeztek, azt egy másiknak, más rendezővel igen. A helyzetet bonyolította, hogy a bemutatni tervezett darabnak illeszkednie kellett az adott évad összesített műsortervébe is. 1982-ben is kétszer ülésezett az Agitációs és Propaganda Bizottság műsortervi ügyekben, április 6-án és július 13-án, a két ülés között pedig megtartották a színházvezetői értekezletet is. De nemcsak az ülések száma, hanem a bemutatható darabok elbírálási rendje is megváltozott. A korábbi gyakorlat ugyanis egyes szerzőket vagy darabokat automatikusan engedélyezett vagy betiltott, most azonban kimondták, hogy a műsortervvel egyenértékű ideológiai jelentősége van a választott művek rendezői értelmezésének is. Ezeket pedig a próbafolyamatok szükség szerinti figyelemmel kísérése révén tartották ellenőrizhetőnek.

A színházakkal szemben támasztott műsortervi követelmény papíron az egész korszakban nem változott, végig a kortárs magyar, illetve a szovjet és a népi demokratikus művek élveztek elsőbbséget, a kulturális területre nehezedő politikai nyomás is megmaradt, de a színházak a korszak második felében egyre több játszható darab közül válogathattak. Több, főleg nyugati, korábban tiltott szerző és darab is bekerült az elfogadható kategóriába, de továbbra is megmaradt a kötelezően játszandó művek csoportja. Hasonlóan hangsúlyos kérdés volt a színházak látogatottságának problémája, hiszen a színházzal foglalkozó szakembereket és a politikai döntéshozókat, bár más-más okból, de egyaránt foglalkoztatta, hogyan lehetne több nézőt, illetve a társadalom szélesebb régeit a színházak nézőterére csalogatni. De a Bizottság ülésein döntöttek a színházak alapításáról, összevonásáról, megszüntetéséről is. Az Agitációs és Propaganda Bizottság ülésein készült jegyzőkönyveket és hozzájuk csatolt előterjesztéseket áttekintve pontosan megrajzolható tehát a korszakban követett színházirányítási-struktúra, a párt- és állami szervek közötti munkamegosztás, és a színházak felé közvetített kultúrpolitikai elvárások rendszere.⁸

Jelen kötet célja, hogy a korabeli színházirányítást tükröző, különböző közgyűjteményekben, levéltárakban – így a Magyar Nemzeti Levéltárban (MNL), Budapest Főváros Levéltárában (BFL), az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeumban (OSZMI), illetve az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában (OSZK SZTT) – megtalálható források felkutatásával és közreadásával bemutassa a fentebb röviden ismertetett ideológiai és politikai elvárások alakulását a hazai állami és/vagy tanácsi (önkormányzati) fenntartású, ún. kőszínházakkal szemben. A korszakban amatőrnek tekintett színházakra, társulatokra, egyénekre – Universitas, Szegedi Egyetemi Színpad, Stúdió K, Kassák Ház, Malgot István és mások – vonatkozó anyag nem szerepel ebben a válogatásban, mert ezeket az anyagokat külön kötetben szeretnénk megjelentetni. A kutatás által feltárt és a jelen kötetben közölt dokumentumok azokba a vitákba engednek tehát bepillantást, melyek egyes magyar darabok alapvetően kőszínházi bemutathatóságának kérdését tárgyalták.

Mindemellett a kutatás célja volt azoknak a dokumentumoknak a feltárása is, amelyek a hazai kőszínházakban bemutatott és be nem mutatható klasszikus és/vagy nyugati daraboknak – A velencei kalmár vagy a Hegedűs a háztetőn például – az egyeztetéseiről tudósítanak. Mi több, olyan dokumentumokat is szándékunkban állt közölni, amelyek egyes bemutatók utáni megrovásokról (Halleluja, 1981, Nemzeti Színház; Bambini di Praga, 1981 Kisfaludy Színház, Győr), előadásszám-korlátozásokról (Marat/Sade, 1981, Csiky Gergely Színház, Kaposvár), esetleg betiltásokról (Genet: Paravánok, 1981, Kisfaludy Színház, Győr) tudósítottak. Ezeket a célokat azonban a dokumentumok hiánya vagy hozzáférhetetlensége miatt, csak a lehetőségeink arányában tudtuk megvalósítani. Mindenesetre, a kötet a dokumentumokon keresztül így is megmutatja, hogy a kőszínházakban bemutatható és nem bemutatható darabok és előadások kiválasztása azért volt olyannyira fontos a politika számára, mert a közvélekedés a színházat ekkor reprezentatív terepnek tekintette, ahol egyszerre jelenhettek meg a társadalmi nyilvánosságban elhallgatott gondolatok (kettős kódolás), illetve a szocialista kultúrpolitika elvei.

A kötetben alapvetően olyan dokumentumok jelennek meg, amelyeket, bár a magyar színházi élet működését alapvetően meghatározták, eddig csak kevesen ismerhettek meg.⁹ Bár a múlttal való szembenézéshez, az 1957 és 1989 közötti időszak megértéséhez elengedhetetlen lenne minden fontos Kádár-kori forrás nyilvánossá tétele, a még életben lévő korlátozások, tiltások miatt jelen kötet sem tudja ezt az igényt kielégíteni. Kutatásaink során a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában; a Művelődésügyi Minisztérium (1957–1974) Színházi Főigazgatósága és Aczél György miniszterhelyettes, a Kulturális Minisztérium (1974–1980) Színházművészeti Főosztálya, Pozsgay Imre miniszterhelyettes és miniszter, valamint Tóth Dezső miniszterhelyettes iratait vizsgáltuk, illetve áttekintettük a Művelődési Minisztérium (1980–1989), Pozsgay Imre miniszter és Tóth Dezső miniszterhelyettes dokumentumait. Kutatást folytattunk a Külügyminisztérium, illetve Aczél György miniszterelnök-helyettes iratanyagában is. Ezen kívül kutatásaink kiterjedtek az Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok és Somogy Megyei Levéltárának iratanyagára, valamint az OSZK Színháztörténeti Tárában, illetve Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum kézirattárában őrzött dokumentumokra is.

Sajnos nem láthattuk az archívumokban fellelhető összes dokumentumot, mivel azok egy része még nem kutatható. Bár a több száz iratfolyóméternyi dokumentumhoz képest, melyet átnéztünk, a korlátozás alatt álló rész mennyisége viszonylag csekély, mégsem kizárt, hogy tartalmaz a téma szempontjából nagy jelentőséggel bíró iratokat is. Így például lehetnek még a téma szempontjából értékes iratok a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában őrzött Aczél György kézirathagyaték zárolt részében, mely Aczél György végrendelete értelmében 2021 után lesz hozzáférhető a kutatás számára. De hiányozhatnak olyan dokumentumok is, melyek ezidáig nem kerültek közgyűjteménybe. Tiszteletben tartottuk a 2011. évi CXII. törvény (az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról), a 2009. évi CLV. törvény (a minősített adat védelméről) és a 1995. évi LXVI. törvény (a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről) előírásait.

A jelen kötet egyrészt kiegészíti az általunk szerkesztett Szigorúan bizalmas – Dokumentumok a Nemzeti Színház Kádár-kori történetéhez (2010) című könyvet. Másrészt pedig, terveink szerint egy sorozat részét képezi, mivel több kötetben tervezzük közreadni a korszak színházirányítását, színházi életét bemutató primer forrásokat. Jelen munka az 1970-1982 közötti időszakot öleli fel, mindenekelőtt az ún. kőszínházakra koncentrálva. A Kádár-korszak közepét felölelő időhatár oka, hogy a korszak levéltári dokumentumainak jelentős része, melyeket a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára őriz, 2016 májusa óta a levéltár költözése miatt nem hozzáférhető. Következésképp munkánk során alapvetően a korábbi kutatásainkra támaszkodtunk, mivel a megelőző években mindketten elsősorban az 1970-1980-as évek időszakát dolgoztuk fel, erre az időszakra vonatkozóan végeztünk alapos kutatómunkát, melynek eredményét közreadásra méltónak gondoltuk. Amennyiben a levéltári iratok hozzáférhetővé válnak, természetesen igyekszünk az 1956-1970 és az 1982-1989 közötti időszakokra és az ún. amatőrökre vonatkozó további kutatásokat elvégezni és azok eredményeit is közreadni.

A dokumentumokat változtatás nélkül, teljes terjedelmükben közöljük, ahol ettől mégis eltértünk, jeleztük. A szövegekben csak a nyilvánvaló elírásból fakadó hibákat javítottuk. A dokumentumokra kézzel írt feljegyzéseket azok elhelyezkedésétől függően a szövegben vagy a szöveg végén dőlt betűvel szedve tüntettük fel, a szövegekben található aláhúzások és/vagy kiemelések az eredeti szöveget követik.

***

A dokumentumok felkutatásban és a jegyzetek elkészítésénél segítségünkre volt, s emiatt köszönettel tartozunk Both Magdolnának, Csiszár Mirellának, Deres Kornéliának, Gajdó Tamásnak, Nánay Istvánnak, Schuller Gabriellának és Szabó Istvánnak, a Magyar Nemzeti Levéltár, az Országos Széchenyi Könyvtár és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársainak, illetve az interneten fellelhető írások (névtelen) íróinak és szerkesztőinek.

Budapest, 2017. december 27.

TARTALOMJEGYZÉK

A Kádár-kori színházirányítás a dokumentumok tükrében: 1970-1982

[1.] Jelentés a kaposvári és a pécsi kiszállásról – 1970

[2.] Mihail Bulgakov Álszentek összeesküvése a Nemzeti Színházban – 1970

[3.] G. B. Shaw A hős és a csokoládékatona a Pesti Színházban – 1970

[4.] Urbán Ernő Fő a csomagolás a Vidám Színpadon – 1971

[5.] Jegyzőkönyv az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának üléséről – 1971. október 12.

[6.] Vészi Endre A hosszú előszoba a Madách Színházban – 1971

[7.] Csurka István Döglött aknák Veszprémben – 1971

[8.] Illyés Gyula A különc Veszprémben – 1971

[9.] Beaumarchais Figaró házassága a József Attila Színházban – 1971

[10.] Kertész Ákos Makra a József Attila Színházban – 1971

[11.] Csurka István Szék, ágy, szauna a Thália Színházban – 1972

[12.] A Kulturális Alosztály feljegyzése a színházak 1971/72-es évadjának műsortervéről – 1972. március 8.

[13.] Verebes István Kaposvár 1972 Kaposvárott – 1972

[14.] A kecskeméti Katona József Színház műsorcsere engedélyezésének kérése a Bács-Kiskun Megyei Tanács VB. Művelődési Osztálya számára – 1972. április 8.

[15.] A 25. Színház 1972/73. évadának műsorterve – 1972

[16.] A fővárosi színházak 1972/73-as előzetes műsorterve – 1972

[17.] Asperján György Tüzes trónon – 1972

[18.] Jegyzőkönyv az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottság üléséről – 1972. július 18.

[19.] Jézus Krisztus Szupersztár – 1972

[20.] A Thália Színház műsora – 1972

[21.] George Tábori Pinkville a budai vár királypincéjében – 1972

[22.] Leonard Hugh Motel a József Attila Színházban – 1972

[23.] Örkény István - Nemeskürty István Rekviem egy hadseregért (A holtak hallgatása) a Vígszínházban – 1972

[24.] A Szegedi Nemzeti Színháznál lefolytatott vizsgálat – 1972

[25.] A Magyar Színházművészeti Szövetség közgyűlését előkészítő kommunista aktívaértekezlet – 1973

[26.] Mihail Roscsin Egy fiú meg egy lány a Thália Színházban – 1973

[27.] Marton Endre (Nemzeti Színház) levele Dr. Simó Jenő miniszterhelyettesnek (Művelődésügyi Minisztérium) – 1973. március 14.

[28.] Békés József Várj egy órát a Bartók Színházban – 1973

[29.] Jegyzőkönyv az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottság üléséről – 1973. június 26.

[30.] Az Új Írás vita – 1973

[31.] Észrevételek a főszerkesztői értekezlet anyagához – 1973

[32.] A Thália Színház együttesében folyó társadalmi-politikai-etikai munka – 1974

[33.] Jegyzőkönyv a Színházművészeti Szövetség kritikus tagozatának értekezletéről – 1974. február 7.

[34.] A Művelődésügyi Minisztérium jelentése az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága számára az 1973/74-es színházi évadról és az 1974/75-ös műsortervről – 1974. június

[35.] Joseph Stein – Jerry Bock Hegedűs a háztetőn a Fővárosi Operettszínházban – 1974

[36.] Jegyzőkönyv az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága üléséről – 1975. június 24.

[37.] A színikritika néhány kérdése – é. n. [1975 vége]

[38.] A magyar színikritika helyzete – 1975

[39.] Vámos Miklós Asztalosinduló Veszprémben – 1975

[40.] Csurka István Eredeti helyszín és Eörsi István Áldozat – 1976

[41.] Weöres Sándor A kétfejű fenevad – 1976

[42.] Szabó Magda Az a szép fényes nap a Nemzeti Színházban – 1976

[43.] Színházi dramaturgiák - 1976

[44.] Jegyzőkönyv az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága üléséről – 1976. július 20.

[45.] Jegyzőkönyv az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága üléséről – 1977. június 21.

[46.] Übü király bemutatója Pécsen – 1977.

[47.] Jegyzőkönyv az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága üléséről – 1978. június 20.

[48.] A Schwajda-ügy Szolnokon - 1978

[49.] Sławomir Mrožek szolnoki meghívása – 1979

[50.] A moszkvai II. Magyar Drámafesztivál előkészületei – 1979

[51.] A Czimer Józseffel készített interjú tiltása – 1979

[52.] Jegyzőkönyv az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága üléséről – 1979. július 17.

[53.] Bereményi Géza Halmi Kaposvárott – 1979

[54.] Száraz György Ítéletidő a József Attila Színházban – 1979

[55.] A Színházművészeti Szövetség titkársági ülése – 1979

[56.] Az 1979 őszén bemutatott drámák kritikai visszhangjai – [1979]

[57.] John Arden: Élnek mint a disznók Kaposvárott – 1980

[58.] A kaposvári Csiky Gergely Színház évadértékelő megbeszélése – 1980

[59.] A Vígszínház 1979/1980-as évada – 1980

[60.] Jegyzőkönyv az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága üléséről – 1980. június 17.

[61.] A győri Kisfaludy Színház ügyei – 1980

[62.] J. P. Ljubimov meghívása – 1980

[63.] Fiatal drámaírók helyzete – 1980

[64.] Jean Genet A paravánok Győrött – 1981

[65.] Jegyzőkönyv az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága üléséről – 1981. április 7.

[66.] Kornis Mihály Halleluja a Játékszínben - 1981

[67.] Miklós Tibor – Várkonyi Mátyás Sztárcsinálók a Rock Színházban - 1981

[68.] Jegyzőkönyv az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottság üléséről – 1981. június 30.

[69.] A Nemzeti Színház igazgatójának, Sziládi Jánosnak a pártvizsgálata – 1982

[70.] Hrabal Bambini di Prága a győri Kisfaludy Színházban - 1982

[71.] A Művelődési Minisztérium előterjesztése az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottság a számára az 1981/82-es színházi évad tapasztalatairól, az 1982-es nyári és az 1982/83-as színházi évad programjáról – 1982. június 22.

[72.] Peter Weiss Marat/Sade Kaposvárott – 1982

[73.] Shakespeare III. Richárd Kaposvárott - 1982

[74.] Harold Pinter A születésnap Szolnokon – 1982

Lexikon

Névmutató

Levéltári jelzetek