Az 1945-49-es utáni időszakra vonatkozóan, első látásra úgy tűnhet, a Magyar Színészek Szabad Szakszervezetének és a Budapesti Színigazgatók Testületének újjáalakult kettőse folytatja az 1939 előtt jellemző, kompromisszumra, egyeztetésre épülő érdekvédelmi modellt. A kérdés: hasonlóak voltak-e erőpozícióik? Melyik szervezetnek volt meghatározóbb a szerepe a romokból újjáépülő színházi élet irányításában, fejlődési irányainak meghatározásában? Egyes források szerint az MKP, vagy ahhoz közelálló művészek kész tervekkel, fővárosi színházakhoz kijelölt igazgatókkal készültek a háború utáni helyzetre. Az, hogy a színigazgatói posztokat osztották el, önmagában jelzi: ebben az időszakban a színházi hatalmi pozíció ezzel a tisztséggel kötődött össze. Ne felejtsük el, a német után a szovjet hadsereg által elfoglalt, korlátozott szuverenitású országról van szó. Az is jelzi a társadalmi kontextus változásának irányát, hogy a munkavállaló színészek most már szakszervezetbe tömörülhettek. Csökkent-e ettől az újra jelentősen megváltozott összetételű fővárosi színigazgatói testület érdekérvényesítési pozíciója? (Hisz most munkaadóként álltak szemben a szakszervezettel, egy a dolgozók jogait egyre jobban hangsúlyozó társadalmi nyilvánosságban.)

A Budapesti Színigazgatók Testületére vonatkozóan vannak levéltári források a BFL-ben¹, de e dolgozatban csak Magyarics Lászlónak, a szervezet titkárának az OSZK SZT-ben található, a testületre vonatkozó anyagát vizsgáltam. A fenti kérdésekre a Magyar Színészek Szabad Szakszervezetének irányából egyrészt hivatalos közlönyükből (Színészek Lapja) másrészt az 1945-ben indult Színház című lapból kerestem válaszokat. E forrásokból is kitűnt, hogy a mindkét lapnál 1948-ig szerkesztő Staud Géza meghatározó véleményformáló volt ebben az átmeneti korszakban. Az 1945 utáni színházi újrakezdésről szóló könyvek és memoárok leggyakrabban Major Tamás, Gobbi Hilda és Várkonyi Zoltán színészi státuszból való hirtelen kiemelkedését hangsúlyozzák. De a szociáldemokrata párthoz közel álló Staud Géza² is igen sok poszton tűnik fel, a Színházban közölt írásaiban pedig megfellebbezhetetlennek tűnő véleményeket formál a színházi élet követendő irányairól. Stauddal egyébként a Magyar Színház és Filmművészeti Kamara közlönye, a Magyar Színészet kétszer is foglalkozott. Először ki akarták zárni a tagok sorából egy a Kamaráról szóló kritikus írása miatt, majd egy a Kamara működésének törvényességét firtató cikkére voltak kénytelenek reagálni. Eme 1945 előtti bátor kiállása miatt is logikus, hogy a háború után átalakult politikai klímában „helyzetbe került". Hogy miként látta saját egykori szerepét, és hogy miként tükrözi vezető pozícióiból való gyors eltávolítása az MKP pozíciójának meghatározóvá válását, kiderül Staud 1958-ból származó alábbi önéletrajzából, melyet az OSZK SZT őriz: „A nyilas Színikamarát támadó egyik cikkem miatt 1942-ben a Kamara fegyelmi eljárást indított ellenem, és ennek befejezésével eltiltott a színházi működéstől. Az akkori feljebbviteli fórum, a Művészeti Tanács azonban megváltoztatta az ítéletet és visszahelyezett dramaturgi állásomba. […] A felszabadulás után 1945 márciusában a Nemzeti Bizottság a színházi dolgozók központi Igazolóbizottsága elnökévé nevezett ki, az év májusában pedig a színészek egyhangúan az újonnan alakult Magyar Színészek Szabad Szakszervezetének a főtitkárává választottak meg. 1945 őszén a Minisztérium még a Színművészeti Főiskola dramaturgiai tanszékének vezetésével is megbízott. Mindhárom tisztemben igyekeztem a legbecsületesebben helytállni, mindenekelőtt a háború és a nyilas uralom által szétzilált színészet szervezetét újból helyreállítani. 1946-ban, a forint bevezetése után már valamennyi színház rendszeresen, és az újabb szabályzatoknak megfelelően működött. Mindezek mellett a háború után is folytattam publicisztikai munkámat és számos újságban, valamint folyóiratban /Színház, Népszava, Magyarok, stb./ kritikát és színházi cikkeket írtam.1948-ban aztán váratlan esemény történt. A Szakszervezeti Tanács minden előzmény és indoklás nélkül 'fegyelmi úton' kizárt engem a Szakszervezetből, megfosztott főtitkári állásomtól, a Szakszervezetet pedig feloszlatta. Ennek következtében – miután az újságok koholt vádak alapján meghurcoltak – kizártak a Szociáldemokrata Pártból, a Művészeti Tanácsból, az Írószövetségből, az Újságírószövetségből, stb. Különösképpen még egy évig megtűrtek a Színművészeti Főiskolán, de a dramaturgiát – mint ideológiainak minősített tárgyat – nem taníthattam tovább, hanem „büntetésből" a Horváth Árpád kollégium vidékről összetoborzott színészjelöltjeit kellett egy év alatt a magyar és világirodalom ismereteire tanítanom. 1949-ben aztán innen is kitettek, az igazgatónő ugyanis keresetlen tömörséggel közölte velem, hogy 'holnap már nem kell bejönnöm, mert nincs rám többé szükség'. Ezzel megszakadt 19 éves állami szolgálatom folyamatossága, sőt az előzmények után értelmiségi állásban való elhelyezkedésem is lehetetlenné vált. […] 51 éves koromban, vagyis 1957-ben újabb fordulat történt. Az ellenforradalom után ugyanis Hont Ferenc vezetése alatt megalakult a Színháztudományi Intézet, és ő azonnal átvett intézetébe, ahol rövidesen a Nemzetközi Osztály vezetője lettem. A külföldi levelezést három nyelven folytattam, én rendeztem a nemzetközi kongresszusokat és 1980-ig én képviseltem Magyarországot több nemzetközi színházi intézményben. […]Hont nyugdíjazása után Bízó Gyula vette át a Színháztudományi Intézet vezetését és 1972-ben, 42 évi állami szolgálat után ő nyugdíjaztatott. Bp. 1985. december 2. Dr. Staud Géza"³

Ami különösen izgalmas témává teszi témánk szempontjából Staud 1945 utáni véleményformáló szerepét, majd gyors eltávolítását, az annak konstatálása, hogy a színész szakszervezet titkáraként, 'hatalmi pozícióból', lapjában ő támadta talán legélesebben a háború előtti magánszínházi gyakorlatot. Egyfajta értelmiségi pozícióból, baloldali meggyőződésből, és feltehetőleg a háború tapasztalatainak hatására. A kor más kritikusaitól eltérően tehát nem a kommunista párt utasításait hajtotta végre. Staud nem is feltétlenül gondolkodott teljesen állami ellenőrzés alá vont színház-modellben. Szerkesztésében jelent meg a Színházi rendeletek és jogszabályok gyűjteménye (1945-1948) című kötet. Ennek bevezetőjében Staud megelégedne a színházi jog demokratikus átalakításával, és az erre irányuló reformfolyamat részeseként láttatja magát: „A második világháború utáni nagy társadalmi átalakulás természetes következménye volt színházi jogrendszerünk megváltozása is. A demokratikus rendszer társadalmi és politikai céljainak megfelelően kellett a régi színházi jogszabályokat átalakítani, illetve új jogszabályokat alkotni. Közjogi vonalon a Magyar Művészeti Tanács és a Magyar Színészek Szabad Szakszervezete sugalmazására és javaslatára kibocsátott különféle miniszteri rendeletek szorgalmazták színházi jogrendszerünk demokratikus átalakulását. A munkajog területén a Szakszervezet és a munkáltató érdekképviseletek között létrejött kollektív szerződések gondoskodtak a dolgozó színészek érdekeinek hatékonyabb, a demokrácia céljainak megfelelő védelméről. A testületi életben az egyes érdekvédelmi szervek alapszabályai nyújtanak tájékoztatást, büntetőjogi vonalon pedig a Szakszervezet fegyelmi szabályzatában fektették le az irányadó szempontokat."⁴ A kötetben közölt dokumentumok jelzik, milyen mélységben alakult át a színházak működésének jogi környezete a háború után. A dokumentumtípusokat tekintve az engedélyek és a kollektív szerződések rendszere újjáéledt ugyan, de azt nem tudni, 1945 után mennyi autonómiával rendelkeztek az egymással egyeztető szervezetek. Megtalálható a kötetben a Budapest székesfőváros polgármesteréhez beadandó színháznyitási engedély kérelem szövege. Az engedélyeket a közművelődési ügyosztály előterjesztésére, a Magyar Művészeti Tanács pártoló javaslatára adták ki, alapvetően az 1939 előttihez hasonló elvek alapján. A nemzeti kultúra pártolása mellett azonban már a demokratikus államélethez való igazodás is a feltételek között volt: „3. Köteles engedélyes arra ügyelni, hogy az előadások állandóan magas színvonalúak legyenek, a magyar gondolatot és eszmevilágot, a demokratikus államélet alapelveit és szempontjait ne sértsék."⁵ A hatósági kontrollnak a színházi tevékenységek belső szférájába hatolásáról tanúskodnak azok az új, a BSZSZ tag igazgatók számára nem létező kötelezettségek, melyek szerint: „5. Köteles engedélyes a színi évad művészi programjának tervezetét – a bemutatni szándékolt darabok címének, szerzőinek és műfajának feltüntetésével – hozzám, (a polgármesteri XI. ügyosztálynál) haladéktalanul írásban benyújtani."⁶ A repertoár tervezése korábban teljességgel a színházvezetők joga és felelőssége volt.

A kötetben a Budapesti Színigazgatók Testülete – az 1945. december 11-én alakult szakmai érdekvédelmi egyesület 1946. március 21-én, az egyesület bejegyzésekor elfogadott – alapszabálya is megjelent. Formájában idézi a korábbi BSZSZ alapszabályokat, célja alapvetően gazdasági egyeztető: „A Testület célja: a budapesti színházak igazgatóinak testületbe tömörítése a színházak gazdasági ügyeinek egységes vitelére. A különböző szabad szervezetekkel szemben fennálló kollektív szerződések megkötése és minden olyan kérdés tárgyalása, mely a budapesti színházakat egységesen érinti."⁷ Az alapszabály nem utal az akkor még fel sem oszlatott elődszervezethez, a BSZSZ-hez fűződő esetleges viszonyra. Aláírói: Magyarics László közgyűlési jegyző és Bárdos Artúr közgyűlési elnök. Utóbbi a BSZSZ vezetőségének is sokáig tagja volt, tehát képviselhetett volna valamiféle, az egykori, működőképes ügymenetet újjáélesztő folytonosságot. Ugyanezt tehette volna a testület első elnöke, a Vígszínházat 1945 után igazgató Jób Dániel is, aki szintén közelről ismerte a BSZSZ működését. Tanulságos összehasonlítani a színigazgatók testületének alapszabályát a Magyar Színészek Szabad Szakszervezetének alapszabályával, mely szintén olvasható a kötetben. Feltűnő különbség, mely a két szervezet erőpozíciójára is utal, hogy a szakszervezet a színészek érdekvédelménél jóval átfogóbb célokat tűz ki: „A Szervezet célja a magyarországi színházak és színészek, továbbá a színházzal kapcsolatos értelmiségi alkalmazottak működésével összefüggő anyagi és erkölcsi érdekek megóvása és előmozdítása, egyben a tagok és hozzátartozók támogatása. E célhoz tartozik különösen a fővárosi színészek, a statiszták és csoportos személyzet művészi, erkölcsi és anyagi védelme, a fizetés minimum és maximum szabályozása, a fővárosi és a vidéki színházak műsorának irányítása, a színiiskolák, a tehetségkutatás, a színészek továbbképzésének megalapozása és ellenőrzése, a színészek nyugdíjintézeteinek központosított vezetése, a színészek betegsegélyezése és rokkantsági ellátása, szerződtetési ügynökség felállítása és üzemben tartása, hivatalos lap kiadása, a műkedvelők és színpártoló egyesületek ügyeinek irányítása és általában kezdeményező, végrehajtó és fegyelmi intézkedés mindenben, ami a magyar színházi kultúrát, illetve annak szolgálatában állókat érinti."⁸ (Kiemelés tőlem – H. Gy.) A felvételi kritériumok esetében az új idők szelét jelzi, hogy csak „megelőző politikai és szakmai igazolás után" veszi fel a vezetőség a tagokat. Az alapszabályt az 1945. május 6-i alakuló közgyűlésén (tehát az igazgatók testületnek megalakulása előtt) fogadták el, de már az 1946. május 19-i közgyűlésen módosították. A Staud által szerkesztett kötetben olvasható az 1947-1948 évadra szóló fővárosi kollektív szerződés is. Ebben megmaradt ugyan a két szervezet tagjait egymáshoz kötő elköteleződés, de a színészeknek most több joga van színigazgatók hatáskörén kívüli fellépésekre: „a Budapesti Színigazgatók Testülete kötelezi magát, illetve a kötelékébe tartozó színigazgató tagjait arra, hogy a színházakban kizárólag képesített színészeket, rendezőket, énekeseket, tisztviselőket alkalmaz, a Magyar Színészek Szabad Szakszervezete tagsági könyvében feltüntetett munkakörben. […]A Magyar Színészek Szabad Szakszervezete kötelezi magát arra, hogy színész tagjait Budapesten kizárólag olyan vállalatoknál engedi rendszeresen működni, amelyeknek igazgatói a Budapesti Színigazgatók Testületének tagjai. Ez alól kivételt képeznek a filmvállalatok, a Rádió, a Varieték és a Cirkuszigazgatók Szövetségének, a Budapesti Hangversenyrendezők Szabad Szervezetének és a Budapesti Vendéglátó Iparosok Szövetségének tagjai, amennyiben kollektív szerződést kötnek a Magyar Színészek Szabad Szakszervezetével, továbbá azon pártok és egyesületek, amelyeknél a színészek csak alkalmilag lépnek fel."⁹ A színészek fellépési lehetősége tehát immár nemcsak a magánszínházakhoz kötődött. E tényből is érződik a munkaadók csökkenő érdekképviseleti ereje. A szerződésben szembetűnő a színigazgatók fizetési kötelezettségeinek növekedése. Ez a harmincas évek közepétől érzékelhető szociális tendencia, egyfajta munkaadó ellenesség, mely az 1945 után erősödő szovjet befolyás hatására tovább fokozódik: „A szerződés alapján kifizetésre kerülő munkabérek után számított mindennemű közadó és járulék (OTI, MABI, kereseti jövedelemi adó és pótlékai, közmunkaváltság, stb.) a munkáltatót terheli, de az adók csak olyan mértékben, mintha a munkavállalónak a szerződés alapján járó béren kívül semmi más jövedelme nem volna. Az illetményadót az igazgató, az illetménytöbblet adót a tag köteles viselni. Betegség esetén a MABI-táppénz és a fizetés közötti különbözetet a színház tartozik fizetni a társadalombiztosítási szabályok szerint."¹⁰

Kérdés, milyen hatékonysággal, és egykori, a pesti színházi mező működését nagyban meghatározó súlyát mennyire megőrizve működött a Budapesti Színigazgatók Testülete e számára kezdettől nem egyenlő esélyeket nyújtó közegben. Némi betekintést enged a hatóságokkal folytatott kommunikációjukba Magyarics Lászlónak, a testülete egykori titkárának hagyatéka.¹¹ A BSZSZ irattár méretéhez nem hasonlítható, töredékesen fennmaradt dokumentumok alapján úgy tűnik, a hatóságokkal és a színházi érdekképviseleti szervekkel való egyeztetés témái és formái hasonlítottak ugyan az 1939 előtti gyakorlathoz, de erőteljes tartalmi különbségek is voltak. Elsősorban a színigazgatók és a színészek szervezeteinek eltérő hatalmi pozíciójából következően. Ahogy a Kamara alakulása és működése idején, újra érzékelhető az iratokból egy – a politika által támogatott – munkaadó ellenes attitűd, mely már jóval a színházak 1949-es államosítása előtt behatárolta a színigazgatók érdekképviseleti lehetőségeit. Egyre több ponton érzékelhető a felettes hatóságok kontrollja. Az új kötöttségeket, kötelezettségeket gyakran a színész szakszervezet tárgyalódelegációja közvetítette. A színészszakszervezet mögött álló erőt (feltehetőleg az MKP) példázza a színigazgatók és színészek szervezetei között kötendő kollektív szerződésről folyó tárgyalás 1948. július 7-i jegyzőkönyve. Egyeztetés volt ugyan, de lényegében mindenben a Magyar Színészek Szabad Szakszervezetét képviselő, 1932-től KMP tag Jákó Pál mondta ki a döntő szót. A színigazgatók végig védekező pozícióban tárgyaltak. A szereposztás tehát megfordul az 1936 előtti időszakhoz képest. Az ülésen a színigazgatókat Bárdos Artúr, Pintér Zoltán, dr. Bródy Miklós, Várkonyi Zoltán, Magyarics László, dr. Kovács Sándor, Sebestyén Mihály, Andrássy Mártonné, Fellegi István, Benkő Gyula és Sebestyén Dezső képviselte. Közülük Bárdos Artúr volt tagja a BSZSZ-nek. A színész szervezetet „csak" Jákó Pál főtitkár és Tarnai József képviselte. Az erőpozíciót már az jelzi, hogy a tárgyalási helyszín és az elnökség joga a színészeké. Jákó Pál nyitja meg az ülést. Szerepére vonatkozóan többet lehetne tudni, ha valaki kutatná a Politikatörténeti Intézetben elhelyezett hagyatékát, de az illegális kommunista mozgalomhoz kötődése életrajzából is kiolvasható.¹² Jákó diktátumszerűen felolvassa a kollektív szerződésbe a szakszervezet által javasolt változtatásokat. Az alábbi részletekből kitűnik, hogy a szakszervezet képviselőjeként mennyire meghatározta a döntéshozatalt.

„Jákó Pál: 4. pont 2. bekezdése: A szerződtetett tagot a gázsi nagyságának megfelelő szerepkörben, illetve szerepben köteles az igazgató legalább egyszer egy évben felléptetni, amibe a beugrás nem számítható be. Fel nem léptetés esetén a tag erkölcsi kártérítés címén kéthavi gázsira tarthat igényt, és a következő színi évadra legalább u. a. feltétel mellett igényt tarthat a szerződés megújítására.

Magyarics László: Ha egy darab végig fut az éven keresztül, és nem jut idő a tag felléptetésére, akkor nem büntethetik meg az igazgatót!

Jákó Pál: Ilyen esetben rugalmasan fogják alkalmazni a kollektív szerződést. Azonban a színészek védelmére be kell venni ezt a pontot. Akiket protekció vagy egyéb okból szerződtetett az igazgató, de nem léptette fel, erkölcsileg így kárpótolni kell.

Benkő Gyula: És ha azért nem játszik, mert nem felelt meg?

Jákó Pál: Erre vonatkozik a Szakszervezet minősítése. Ha egy tag bebizonyította több próbán vagy előadáson keresztül, a Szakszervezet eltávolítja.

Várkonyi Zoltán: Ez a pont az igazgatót zavarttá teszi és kényszerhelyzetbe szorítja a szereposztásnál és állandó választott bíróságnak lenne az alapja. Proponálom, ha a színész fél éven keresztül nem kap szerepet, vagy nem méltatják színészi képességeit, felbonthatja a szerződést.

Jákó: Az utolsó mondatot, hogy jövő évben is szerződtetni kell, kihagyhatjuk, a kéthavi fizetést azonban nem.

Várkonyi: Nevetséges, egész évben sétált, és még azután is fizessen az igazgató?

Jákó Pál ismer olyan igazgatót, aki személyes okokból nem játszatott arra érdemes színészeket. Ha egy vasesztergályos egy évig nem dolgozik, másutt el tud helyezkedni, egy színész azonban kijön a forgalomból.

Várkonyi Zoltán: Leszerződtet az igazgató tehetséges színészeket csak azért, hogy az utcán ne sétáljanak, de hogy mikor lesz alkalma arra, hogy felléphessen, az bizonytalan.

Jákó Pál: Megváltoztathatjuk ezt a pontot úgy, hogy ha az igazgató szerződteti a jövő évre, akkor nem kell fizetni a két hónapi gázsit, ha nem fogja szerződtetni, ki kell fizetni a kéthavi gázsit."¹³

A tárgyaláson a szakszervezet diktál, az igazgatók csak cáfolnak és engedményekre törekszenek. A jegyzőkönyvből kiderül, a szakszervezeten kívül volt más, színházon belüli eszköz is a színigazgatók autonómiájának további csökkentésére. A feltehetőleg szovjet minta nyomán bevezetett üzemi bizottságok 1948-ban már nemcsak gazdasági, hanem műsorpolitikai kérdésekbe is beleszólhattak, miközben a színház működtetéséért pénzügyi felelősséget nem kellett vállalniuk. Bár a tárgyalás jegyzőkönyvében az üzemi bizottságok szakszervezet általi kontrolljáról, korábbi színházon belüli hatalmuk némi korlátozásáról is szó van, még a maradék befolyás is ijesztően nagy beleszólást engedett az igazgatók munkájába.

„Jákó Pál biztosítja az igazgatókat arról, hogy nem fog a Szakszervezet olyan hibákat elkövetni, mint ezt a múltban tették, hogy az üzemi bizottságot felfújják olyan fórummá, ami valójában nem is lehet. Tanultunk a Szovjetunió múltjából és tudjuk, hogy az üzemi bizottságok milyen szerepet játszhatnak egy üzemben és a politikai biztosoknak meddig terjedhet a beleszólási joga. […]

Bárdos Artúr: A Szakszervezet eddig vigyázott arra, hogy az üb-nek ne legyen beleszólása művészeti kérdésekbe.[…]

Jákó Pál: Konzultatív jellege lesz az üzemi bizottságnak művészi tekintetben is, tudnia kell a színház terveit, mert a tagok felé biztosítani tudja a tervek eredményességét. A népi demokráciákban a rendszer az, hogy az igazgató a felelős, és az üzemi bizottságnak konzultatív joga van; az igazgatót elmozdíthatja a minisztériumon keresztül. […]

Benkő Gyula: Előfordulhat, hogy az üzemi bizottság, amely legtöbbször a tehetségesnek éppen nem mondható színészekből áll, az igazgató tudta nélkül összeül, elhatározza, hogy a darab, amit az igazgató ki akar hozni, nem megfelelő, jelenti a Szakszervezetnek, és mire a Szakszervezet az ügyet kivizsgálja, elmúlik tíz nap és a premier elmarad.

Jákó Pál: Ennek halasztó hatálya nincs. A Szakszervezet az első öt percben meggyőződik a dologról, és ha helyes, az üzemi bizottságot leváltják és megdorgálják.

Várkonyi Zoltán: Ha egy darabot elő akarunk adni, azt előbb közölni kell az üzemi bizottsággal?

Jákó Pál: Igen, az igazgató megbeszéli, hogy elő akarja adni és azt is megmondja, miért tartja annak előadását helyesnek. Az üzemi bizottság szervezi a társulatban azt, hogy a darabra előre készüljenek fel előadássorozattal, stb. Az üzemi bizottság nem akadályozni akarja, hanem elősegíteni az igazgató munkáját. Helyes, ha az igazgató szorosabb kontaktusban lesz a társulattal, mint eddig. Az üzemi bizottság tartozik belekapcsolódni a közönségszervezésbe is, még mielőtt az igazgatónak anyagi gondjai lennének.

Bárdos Artúr: Elmondhatom mennyire ellenezte a színház üzemi bizottsága a 'Volpone' előadását. […] Helytelennek tartja, hogy műszaki tagokat válasszanak meg üb tagnak, pláne elnöknek.

Jákó Pál: Ki van mondva, hogy az üzemi bizottságnak színházi jellegűnek kell lenni."¹⁴

Az idézett dokumentum nem olyan hatósági és politikai szándék felé mutat, mely támogatná a magánszínházi igazgatókat abban, hogy autonóm módon dönthessenek színházuk ügyeiben. Következésképp a színigazgatók ebben az időszakban nem léphettek fel a fővárosi színházi szféra szakmai irányítóiként. Szövetségük 1936-1938 után megint autonómiáért küzdött. Különbség ugyanakkor, hogy míg Roboz Imre BSZSZ elnökként 1941-ig meg tudta őrizni vezetői tekintélyét a szakmán belül, a Budapesti Színigazgatók Testülete esetében, az eddig ismert dokumentumokból nem tűnik ki ilyen határozott vízióval és tettrekészséggel rendelkező irányító. A korban a Nemzetit igazgató, az MKP-hez közel álló Major Tamásnak volt trendformáló szerepe, illetve írásaiban és szakszervezeti pozíciójában Staud Géza képviselt egy baloldali értelmiségi színházi víziót. Persze az MKP-nek is volt egy – nagy valószínűséggel a szovjet minta másolására törekvő – elképzelése, melyet Jákó Pál közvetített a színigazgatók számára, és melynek egyre több elemét kényszerítette a testületre a szakszervezet „szószólójaként". Ilyen döntés volt, hogy a szakszervezet érvénytelenítette, illetve ellenőrzése alá vonta a magánügynökök által kötött szerződéseket. Folyamatosan felszámolták a színigazgatók körül a magánszínházi szférában korábban alkalmazott eszközrendszert, ellehetetlenítve ezzel működésüket.

„Jákó Pál: A már megkötöttekre nem vonatkozik. De a szerződés csak akkor érvényes, ha a Szakszervezet már parafálta.

Igazgatók: Azoknak a szerződését is, akik szakszervezeti tagok?
Jákó Pál: Igen. Ennek indokai: egyrészt a Szakszervezet nem csak a tagjait védi, hanem minden munkavállalót véd a szakmájában, másodsorban előfordul, hogy politikai szempontokból működése ellen kifogása van".

A gázsik is csak a szakszervezet által készített lista szerint alakulhatnak:

„Jákó: A kategóriától eltérni, vagy a maximálisnál magasabb gázsit vagy fellépti díjat adni csak a Szakszervezet vezetőségének engedélyével lehet. […]

Várkonyi Zoltán: Ez a százalékolási, szerződtetési kategorizálás teljesen megbénítja a színházakat.

Jákó Pál: Szlovákiában ez a kategorizálási rendszer nagyon jól bevált. Az idén még itt nagyon rugalmasan fogjuk kezelni, és lassan fogjuk szigorítani.

Bárdos Artúr: Ez a művészek rovására fog menni. […]

Benkő Gyula: Ezek szerint versenyképtelen lesz a magánszínház az államiakkal szemben."¹⁵

E döntő kérdésben is a szakszervezet álláspontjának kommunikálásáról van csupán szó, a két szervezet közti egyeztetés nem jelent kompromisszumra törekvést.

Megőrződött Magyarics hagyatékában egy Gerő Ernő pénzügyminiszternek a Budapesti Színigazgatók Testülete által a forgalmi adóközösség ügyében írt kérvénye is. Ebből kiderül, hogy alacsonyobb adószázalékot szabtak meg az állami, és magasabbat a magánszínházak számára. Érezhető tehát a magánszínház ellenes tendencia, mely feltehetőleg azt a kulturális hatást kívánta minimalizálni, mely a magánszínház igazgatók szabad darabválasztása révén jöhetett volna létre.

„Állami, illetve városi színházak adókulcs: 1% (Belvárosi Színház, Mesebarlang)

2/Magánszínházak: adókulcs 6 % Vígszínház, Pesti Színház, Művész Színház, Modern Színház, Kis Kamara Színház, Kis Színház, Józsefvárosi Színház, Jókai Színház, Fővárosi Operettszínház.

Pódium Kabaré Színház, mint színház 6%, Pódium Kabaré Színház, mint kabaré: 21%

3. Kabarék, varieték, orfeum adókulcsa 21%"¹⁶

A színházak feltételezett nevelő hatása szerint határozták tehát meg az adókulcsot, a listából kiolvasható a színház szórakoztató funkciójával szemben táplált ellenségesség is.

Párhuzamos forrásként, és Staud Géza korabeli véleményvezéri szerepének értelmezéséhez érdemes megvizsgálni, hogy kimutatható-e a színész szakszervezet erőfölénye a Színészek Lapjában, a Magyar Színészek Szabad Szakszervezetének hivatalos közlönyében is. A lap azonban, melynek első száma 1946. augusztus 15-én jelent meg, és melynek szerkesztője szintén Dr. Staud Géza volt, szinte soha nem írt a pesti színigazgatók testületéről, miközben a vidéki kerületekben elnyert igazgatói koncessziók nyerteseit rendszeresen közölte. Publikálta a kollektív szerződéseket, a szövetségbe felvettek névsorát, a megbüntetett tagok neveit, és a gyászjelentéseket. Éppen mivel a közlöny 1946-tól 1948 elejéig eléggé apolitikus volt, feltűnő, hogy az 1948. áprilisi szám hirtelen hangot vált és a névtelen szerző a korábbi szerkesztőt támadó, beszédes – Új utakon – című vezércikkel indít: „A Szakszervezeti Tanács elnöksége a Szociáldemokrata Pártból kizárt dr. Staud Géza főtitkárt minden tisztségéből azonnali hatállyal felfüggesztette. Dr. Staud Géza távozásával megnyílott a lehetőség arra, hogy a Színészek Szakszervezetében felszámoljuk azt a káros szellemet, amely főképpen a levitézlett Színészkamarából maradt örökségül. Ennek a szellemnek érvényesülése akadályozta eddig nagyban azt, hogy a Színészek Szabad Szakszervezete megfelelően betölthesse fontos hivatását. Szakszervezetünknek kettős nagy hivatása van: egyrészt harcolni a magyar színészek és a színházak egyéb dolgozóinak anyagi, kulturális és művészi felemelkedéséért, másrészt minden lehető módon támogatni demokráciánk kultúrpolitikáját. Azonban már az első feladatnál meg kell állapítanunk, hogy azt a munkát, melyet Szakszervezetünk dr. Staud Géza vezetése alatt eddig érdekvédelmi vonalon kifejtett, nem tartjuk teljesen kielégítőnek. Helytelen volt az például, hogy a Szakszervezet jelentékeny mértékben foglalkozott egyes színigazgatók, hangversenyrendezők és más vállalkozók ügyeinek képviseletével és így gyakran a 'munkahely védelme' lényegében nem jelentett mást, mint vállalkozói érdekek védelmét. A Szakszervezet elsősorban és mindenek felett a színészek és a színház egyéb dolgozóinak érdekvédelmi szervezete."¹⁷ A cikkíró immár nyíltan osztályharcos fogalmazásmódban hangoztat magánszínház igazgató (munkaadó) elleni vádakat: „A Szakszervezet egyszerre nem képviselheti a megdolgozott munkájáért gázsiját követelő színészt és a gázsit meg nem fizető színigazgatót. Minden igazgató azért szerez koncessziót, hogy abból anyagi haszna legyen, minden színész ugyancsak azért lép fel, hogy megélhetését biztosítsa. A két érdek tehát ezen a ponton ütközik egymással. A fasiszta országokban – Horthy Magyarországán is – voltak korporációs szervezetek, melyben a parancsuralom együvé kényszerítette a munkaadókat a munkavállalókkal. Természetesen ezek a szervezetek a munkaadók érdekeit szolgálták, mivel azok gazdaságilag erősebbek voltak és így befolyásukat jobban tudták érvényesíteni a szervezeten belül. A megszüntetett Színészkamara is ilyen szervezet volt, amely éppen azért tehát főképpen az igazgatók és legfeljebb néhány sztár érdekeit szolgálta. Az ország több ezer színészének, színházi dolgozójának fontos érdeke, hogy a Színészkamarának ez a szelleme és gyakorlata semmilyen módon ne érvényesülhessen a szabad szakszervezeti mozgalomban."¹⁸ A cikk a Színészkamara színigazgatók elleni harcát, valamint a BSZSZ küzdelmét a Kamara létrehozása ellen szándékosan elhallgatja: feltehetőleg ezt kívánta a politikai taktika érdeke. Ráadásul a formálódó egypártrendszer közegében nem kellett már karakteres cáfolattól sem tartani. Az 1948. május-júniusi szám már a Szovjetunióból átvett munkaversenyről cikkez. Egyes magánszínház igazgatók, pl. Várkonyi Zoltán is igyekeztek alkalmazkodni az új idők szelleméhez: „A fővárosi színházak közül igen figyelemreméltó a Művész Színház és a Belvárosi Színház között létrejött versenyszerződés, amelynek számos pontja között – igen helyesen – előtérben van a színház dolgozóinak szakmai és politikai továbbképzése. Kitűnő versenyprogramot nyújtott be a Madách Színház, amely az első lett a színházak között. Ugyancsak a Madách Színház terjesztett javaslatot az első színházi élmunkás címre: Rabnecz László Madách Színházi fővilágosító személyében."¹⁹ Kérdezhetnénk naivan, mi szükség van egy színházban a dolgozók politikai továbbképzésére, de az efféle előzmény nélküli gyakorlatformák iránti pártállami igény egészen a rendszerváltásig – legalábbis elvben – kimutatható. E lapszámtól a Színészek Lapjának felelős szerkesztője – nem meglepő módon – Jákó Pál, aki azonban inkább politikai kívánságok közvetítőjének tűnik, s nem válik hosszú távon a színházi mező irányítójává. A

1948. júliusi számtól a szocialista realizmushoz kapcsolható témák uralkodnak a lapban, de a szovjet-amerikai kapcsolatokról, vagy a Magyar Dolgozók Pártja megalakulásáról is olvashatott a színész szakszervezeti tag. A színházi témájú írások zömmel a szovjet példa átvételét, igazodási pontként való elfogadását szorgalmazták. (Major Tamás Mivel ünnepeljük Sztanyiszlavszkijt?) A lapban feltűnik az elvtárs megnevezés. A közelgő társadalmi fordulatot jelzi az is, hogy a Színész Szakszervezet új vezetőséget választ.²⁰ A központi vezetőség tagjai közül Gábor Miklós játszik majd fontos szerepet az 1950-53 közötti időszakban. Az 1949. augusztus-novemberi utolsó számban Jákó Pál Döntő fordulat a magyar színészetben című cikke már a színházak államosítását előlegezi, egyben a magánszínházi örökség ellen hangol. Színigazgató ellenes érvelése sokban a Kamara beszédmódját idézi, hisz a színházaktól ő is elsősorban egy politikai kurzus támogatását várja el: „Ezt a súlyos örökséget vette át a felszabadulás után színházi világunk; és a tőkés igazgatók semmit sem tettek annak érdekében, hogy ez megváltozzék. Ezek az igazgatók nem értették meg, hogy mit jelent a népi demokrácia, mit jelent a szocializmus építése. Kultúrmisszióról beszéltek és tovább játszották a ponyvákat, bízva a vidéki közönség elrontott, fejletlen ízlésében."²¹ A cikk afelé mutat, hogy a színigazgatói megbízás elnyerésének ettől fogva a szocialista építés programjának elfogadása lesz a fő feltétele. Ugyanebben a számban ad hírt Sebestyén György a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség megalakulásáról. Az új szervezetben kerül majd át a színházi mező irányítása a színész szakszervezettől immár nyíltan az MDP irányítása alá. Sebestyén „rendszerváltással" magyarázza a múlttal való szakítás és a trendváltás szükségességét: „A szocialista társadalom építése ezért hatalmas új kérdéseket állít a művészek elé. Művészeink kivétel nélkül a kapitalista társadalom légkörében nevelkedtek, és ha ellent is tudtak állni a torzításnak, ha megőrizték is műveik tisztaságát, realista alkotásaik méltóságát, ha valóban legjobb hagyományaink nyomán alkották is maradandó műveiket: akkor sem szabadulhattak a kapitalizmus légkörétől. Művészeinknek most meg kell tanulniuk látni a fényes tiszta napvilágnál. Ebben a helyzetben igen nagy szükség van a művészeti szövetségekre."²² Nevelés, nevelődés, ideológiai harc: ezek az új jelszavak, melyek egyike sem érdekvédelmi jellegű. „A művészeti szövetség egyik nagy föladata, hogy a színház, film és rádió művészeti dolgozóinak szocialista emberré alakulását elősegítse. A Magyar Színház- és Filmművészeti szövetség ezeket a feladatokat csak az MDP iránymutatása nyomán, a többi művészeti szakszövetséggel szoros együttműködésben végezheti el."²³ Az új szövetség autonómiája tehát kezdettől korlátozott, hisz deklaráltan az MDP irányítása alá rendelték.

A színházi sajtóban már 1945-től megjelentek és egyre erősödtek azok a hangok, melyek a színházi hagyomány eltörlésére, átértékelésére kívánták kényszeríteni az alkotókat és a nézőket, és teljes elutasítással viszonyultak a BSZSZ örökségéhez is. E véleményformálás egyik eszköze volt a Színház című lap. A főszerkesztőnek a kulturális örökség átértékelésével foglalkozó írásai közül néhányat azon feltételezésem alátámasztására idézek, mely szerint Staud trendformáló szerepbe került 1945 után. Mivel a színész szakszervezet titkára volt, az egykori BSZSZ-t jellemző működésmódot élesen támadó cikkei nagyobb súllyal estek latba. A széles olvasóközönségnek szóló, a magyar színházi hagyomány megítélésében még többféle álláspontot képviselő lap szerzői közül Staud volt az, aki vezércikkeiben a legradikálisabban kívánt szakítani a két háború közti kereskedelmi színház örökségével. A következőkben cikkei érvrendszerét idézem, illetve utalok a lapban megjelent néhány olyan nyilatkozatra is, melyben a pesti színigazgatók értékelik helyzetüket az új társadalmi kontextusban. Az első szám Búcsú és üdvözlés című programadó írása rendkívül indulatos, elutasító nemcsak – érthetően – a háborús, de az azt megelőző korszakkal szemben is: „Búcsúzunk az igazságtalanság világától, a lustaság és nagyképűség életformáitól, a becstelenség és embertelenség rendszerétől, amely éhhalálra ítélt védtelen embereket, szemétre dobta a tehetséget és megcsúfolta a művészetet. Az elmúlt korszak elposványosította színházi életünket. A művészek nagy részét lekergette a színpadról, elhurcoltatta vagy megölette. A gyűlöletet támasztó propaganda szolgálatába állította a színházat, és így lefokozta művészi rangját. Műsorpolitikájával, sztárkultuszával és hálószobatitkokban vájkáló színházi sajtójával a kispolgári ízlés alantas ösztöneit szolgálta ki. Idegen elemekkel telítette művészi vérkeringésünket és a színjátszást a politikai prostitúció karjaiba kergette. De elmúlt. Az egész rendszert elfújta a történelem. Az öntelt képzeletből született eszmetákolmányok összeomlottak, és maguk alá temették törpe óriásaikat. Ha visszanézünk rájuk, csak undort, megvetést és gyűlöletet érzünk. Eltaszítjuk magunktól és megtagadjuk őket. Nincs többé közünk hozzájuk. Szabadok vagyunk."²⁴ Összemossa, és egyként elutasítja az 1939 előtti és utáni színházi kontextust. A jelen teendőire vonatkozóan is kérlelhetetlen, a szakmával és a közönséggel is elégedetlen: egy elsősorban értelmiségi igényeket kielégítő, művész színházi, kritikai nézőpontból fogalmaz: „A színházak elvesztettek minden kapaszkodót, alapot és támasztékot és lelket vesztve igyekeznek a közönség kegyeit keresni. Nincs művészi program, műsorpolitika, színészi szempont és szociális érzés. A nagy moloch, a pénz terpeszkedett rá a színházakra és megöli bennük a művészetet. A színházaknak bűne a közönség bűne is. Ízléstelensége és kisigényűsége legalább annyira hozzájárul a művészi színvonal lesüllyedéséhez, mint a színházvezetők gazdasági öncélúsága. Az emberek kizárólag üres szórakozást keresnek és megfeledkeznek a művészetről. A múlt gyűlöletes, a jelen vigasztalan. Előbbre kell vetnünk a tekintetünket."²⁵ Staud olyan a korra jellemző utópikus beszédmódot képvisel, mely a múlt és a jelen lerombolását elfogadhatónak, majdhogynem elkerülhetetlennek tünteti fel egy nem ismert, de általa magasabb rendűnek tételezett jövő érdekében: „Köszöntjük a jövőt. Köszöntjük azt, ami még nincs, de aminek meg kell lennie: a mély humánummal telített színházat, a kifejező eszközeit tökéletesen ismerő, közösségi érzéstől megihletett színészt, és a művészi alkotásra éhes, tiszta tekintetű, művelt közönséget. Köszöntjük és akarjuk. Nem változhatik meg egyszerre minden, azt tudjuk. Csak lassan lehet lecsapolni a mocsarakat és csak hosszú munkával lehet kiirtani a gyomot. Nevelni kell az emberi lelkeket, meg kell mutatni nekik az új utat. Simogatással, vagy korbáccsal, de mindig szeretettel. Ez a lap erre a feladatra vállalkozott. Irányítani akarja a színészt és vezetni akarja a közönséget."²⁶ Kérdés, hogy a kulturális és egyéni emlékezetben élő színház-képek, látogatói attitűdök leválthatók-e egy társadalmi modellváltás hatására. Az biztos, hogy korábban a mainstream színházi lapok a fentiekhez hasonló feladatokat nem vállaltak, elsősorban az előadások és a lap fogyasztására kívántak ösztönözni.

A Színházban már 1945-ben a SZU kultúra-felfogását idéző megfogalmazások tűnnek fel, például Gách Mariann: Hont Ferenc a Színművészeti Akadémia új feladatairól című cikkében: „Az Akadémia megtanítja a színészt arra is, hogy világosan lássa, milyen feladatai vannak a színésznek a magyar társadalmi életben. A színész nemcsak szórakoztat, hanem a nép számára felelős közvetítője a legmagasabb kultúrértékeknek. Azzal, hogy játszik, Magyarország újjáépítését segíti."²⁷ A lapban megszólaltatott magánszínház igazgatók esetében is érződik némi igazodás az új korszak szokatlan elvárásaihoz. A Fővárosi Operettszínház korábban rendre újságíró, humorista librettistákat alkalmazó tapasztalt igazgatója mintha hirtelen esztétikai nézőpontot váltana. Új igazodási pontokat jelöl ki, nem tudjuk, mennyire saját meggyőződésből, feltehetőleg inkább a korszak könnyű műfajjal kapcsolatos elvárásaihoz alkalmazkodva. „A magyar írók segítségét várom" – nyilatkozza Fényes Szabolcs Nika Mária: „Nyolc színházigazgató elmondja őszi terveit" című cikkében: „A következő évad slágere Offenbach Szép Heléna bemutatója lesz. Az operett teljesen átdolgozva kerül színre, a szöveget Zágon István, a zenét Bródy Tamás és jómagam írtuk át. Remélem, sikerül megnyernem Hont Ferenc művészi irányítását, ő ugyanis látta a darab moszkvai bemutatóját és szeretném, ha felhasználhatnánk ottani tapasztalatait. Egészen új felfogásban hozzuk ki. A szöveget a zene alá rendeljük és a zene szolgálatába állítjuk, de ugyanakkor az a célunk, hogy megnemesítsük és újjáteremtsük az operettszöveget. Nehéz feladat és a magyar írók segítségét várom. Sajnos íróink még mindig lenézik a műfajt és nem akarnak szövegkönyvet írni."²⁸ Staud azonban az új követelményeknek nyíltan ellent nem álló színigazgatókkal sem elégedett, mivel szerinte „nem értékes" darabot játszanak. Elvárásai a háború utáni infláció körülményei között ugyanúgy teljesíthetetlenek, ahogy azok voltak a Kamara vezetőség elvárásai a magánszínház igazgatókkal szemben. „De most már nem elégszünk meg ígéretekkel, lássuk a tetteket is. Hét évig voltunk elzárva a nagy művészi alkotásoktól. Hét évig vártunk a szabadszellemű darabokra, a magyar írók nyíltan elmondott mondataira. Nem az operett ellen tiltakozunk, csak a könnyű műfaj kizárólagosságát kifogásoljuk. Egészséges, jól kiegyensúlyozott színházi műsort kívánunk, nem pedig filléres kiárusítást."²⁹ A magánszínházi szféra alkotórészei elleni támadássorozat látszik kirajzolódni. A „Miért nem játszanak színházaink új magyar darabokat: Major Tamás, Jób Dániel, Bárdos Artúr, Várkonyi Zoltán és Both Béla felel a vádra című cikk is az 1939 előtt műsorválasztásukat illetően autonóm színigazgatókat vonja kérdőre.³⁰ Staud A magánszínházak műsorpolitikája című írásában a politikai elköteleződés hiányát kéri számon: „A nagypolitika törvényszerűségei érvényesülnek a színházak műsorpolitikájában is. Tervszerűség, világnézet, rendszer és messzire vetett tekintet nélkül a színpadokon is legfeljebb vegetálásról lehet szó."³¹ 1946-ban sem enyhül az igazgatókra nehezedő politikai nyomás. Staud Az együttes felé című cikkében az állandó társulat tagadhatatlan előnyeit fejtegeti, nagyobb létszámú törzstársulat szerződtetését várná el az adósságokkal küzdő igazgatóktól: „Művészi szempontból az együttes, vagyis az állandó jellegű társulat lehetőséget nyújt arra, hogy a színigazgató egységes szempontú műsorpolitikát valósítson meg, a tagok az állandó munkában való összetörődés folytán művészi hagyományt és stílust alakítsanak ki, a társulat zárt egységében megismerjék egymás értékeit és hibáit, és így fejlődési lehetőségnek nyissanak utat."³² A fenti, önmagában helytálló érvelés azonban egyes színészek elleni támadáshoz ad muníciót: „Vezető színészeink egy része nem szerződött egyetlenegy színházhoz sem, válogat a szerepekben, magatartásával befolyásolja a színházak műsorpolitikáját és igen magas gázsi követeléseivel mérhetetlen terheket rak a színházak vállára. Az új kollektív szerződésnek feltétlenül magába kell foglalnia olyan előírásokat, amelyek megakadályozzák a szabadon értelmezett vendégjátékokat és rá kell szorítania minden színészt arra, hogy valamely színházhoz állandó tagként szerződjék. Az ilyen megkötésekkel azután természetesen emelkedni fog az állandó jellegű társulatok tagjainak megélhetési színvonala is. […]Lehet, hogy ez a megoldás néhány egyéni érdeket sérteni fog, de mégis elkerülhetetlen, mert a magyar színházi kultúra és a színészet egyetemes érdeke szükségessé teszi."³³ Már az 1949 után bekövetkező társadalmi fordulatot előlegezi a közérdeket a magánérdek fölé helyező, az igazgatókra és színészekre külső szabályrendszert kényszerítő érvelés. Jób Dániel egy Halász Péternek adott interjúban védekezik az ideológiai alapozottságú vádak ellen, nyilatkozata jelzi a színigazgatói testület bizonytalan helyzetét, az irántuk táplált gyanakvást: „Egyes hatóságok számára a színház ma is holmi kapitalista vállalkozás, holott ha körülnéznénk egy kissé, meglátnánk, hogy távolról sem az. A színház ma színészek, rendezők és művészeti igazgatók kezében van, ezeket mégsem lehet kizsákmányoló nagytőkéseknek nevezni.[…]

Igazgató úr elnöke lett a Színigazgatók Szövetségének. Mit jelent tulajdonképpen: Színigazgató Szövetség? Néhány ember véd- és dacszövetsége?

Ez így nem jó meghatározás. Ma mindenféle foglalkozású emberek szakszervezetekbe és szövetségekbe tömörülnek, saját érdekeik megvédésére. A Színigazgatók Szövetsége is ez. Az a célja, hogy elviselhetőbb állapotokat teremtsen a színház számára. Elviselhetőbb állapotok alatt értem az adók és terhek problémájának megoldását, egyes sztárok túlzott gázsi-igényeinek mérséklését, egyszóval: a színigazgatók érdekeinek megvédését. Mondhatnám azonban úgy is, kizárólag azért alakult, hogy átmentse a színházat a közönségnek, színésznek, színigazgatónak egyaránt. Mert abban remélem, nem kételkedik, hogy mi, színigazgatók, végeredményben valamennyien a színházért élük!"³⁴ Szövetségüknek Jób már nem vindikál vezető pozíciót a szakmán belül, védekező pozícióból beszél.

A lapban nyomon követhetőek a színházak államosításáig vezető út fázisai. A kulturális és társadalmi emlékezet átalakítását célzó gesztus, mikor 120 film újrajátszását nem engedélyezik. B. A. „6 színész miatt 3 évi filmtermés a feketelistán című cikkéből kiderül, „A közismert nyilas és jobboldali művészekről, Kiss Ferenc, Páger Antal, Szilassy László, Muráti Lili, Szeleczky Zita és Fedák Sári filmjeiről van szó."³⁵ Staud Géza A polgári dráma válsága című írásában támadja a „polgári drámákat", és a színházak államosítása mellett érvel.³⁶ A sztárokat csak azért kárhoztatja kevésbé, hogy helyettük a színházi ügynököket ítélhesse el. Ők olyan közvetítő, egyeztető tevékenységet végeztek, amelyet a „népi demokráciában" meg akartak szüntetni, annak érdekében, hogy színészek és színházak kapcsolatát új alapokra helyezhessék: „A sztárrendszerért tehát elsősorban a színházi ügynökök felelősek. Senki sem sajnálja a nagy színészektől a nagy keresetet, de feltétlenül el kell ítélnünk az olyan személyeket, akik a színészek és a színházak közé állnak, és busás hasznot húznak abból, hogy a színészek fizetését csillagászati számok régióiba emelik. Az ügynökségek működését tehát a színházak anyagi biztonsága, a szociális igazság és művészet érdekében feltétlenül meg kell szüntetni és ezzel meg fognak szűnni a sztárrendszer visszásságai is. A nagy színészek ügynök nélkül is nagy színészek maradnak és ügynök nélkül is sokkal többet fognak keresni, mint kevésbe tehetséges pályatársaik."³⁷ Ahogy a cikkekből kitűnik, az új korszakra a magabiztos, tévedhetetlenséget sugárzó újságírói hang jellemző. Ez csatlakozik a szovjet színházi modell átvételére biztató kommunista szólamhoz, például Hont Ferencéhez: „Előre a hároméves színházi tervért! […]MKP központi művészeti bizottsága dolgozta ki, pártonkívüli színházi szakemberek bevonásával, az egyetemes magyar színházkultúra számára. […].A hároméves színházi tervvel a békeállapotok helyreállításán túl másfajta színházi életet, más típusú színházakat akarunk kialakítani […] A színház és a művészet ne legyen kiszakítva a társadalmi fejlődés mozgásából, hanem szervesen illeszkedjék a magyar nép saját sorsát javító tevékenységébe. A hároméves színházi terv jelmondata: a legmagasabb minőséget a legszélesebb néprétegeknek, a legszélesebb néprétegekért."³⁸ Olyan szemlélet meghonosítását tűzi ki célul, mely a kultúra és a színház központi irányítását láttatja egyedül korszerűnek. Staud Színészek válaszúton címmel, választási agitáció jellegű cikket is publikál az általa szerkesztett színházi lapban: „természetellenesnek tartanám tehát, ha ma egy művész a munkáspártokkal szemben foglalna állást és valamely exkluzív társaság kisebbségi oldalára állna. Természetellenesnek tartanám, mert ellenkeznék a művészet lényegével és hivatásával. […]lehet, hogy nem tagja egyetlen pártnak sem. De éreznie kell az erkölcsi elkötelezettséget, a művészi elhivatottságot, amely őt a nagy tömegek oldalára állítja. Hallgasson a színész saját művészi lelkiismeretére, és legyen valóban az ország lelkiismerete."³⁹ A magánszínházi működés fontos elemét képviselő színpadi kiadók sem férnek bele az alakuló állami színházi struktúrába. Ellenük Béky Júlia indít támadást Teljes védelmet a magyar Szini kultúrának című írásában: „Tűrhetetlen a 'Színdarab-kiadóknak' abbeli magatartása is, hogy hogy egy-egy 'jó darabot' csak abban az esetben hajlandók 'előadni', ha mindjárt mellé két-három 'selejt-darabot' is megvesznek a színházak. Mit eredményez ez a 'kapcsolt rendszeres' magatartás? Azt, hogy a még mindig anyagi nehézségekkel küzdő színházak, hogy rezsikiadásaikat csökkentsék, a jó darabokhoz hozzákényszerített fércműveket is kénytelenek előadni. Ennek következtében előáll tehát az a furcsa helyzet, hogy bár az állam jóformán erején felüli áldozatvállalással siet a magyar színházak és azon keresztül az egész magyar színi kultúra megmentésére, a nívóemelés biztosítására, tulajdonképpeni célját mégsem, vagy csak részben éri el, mert még a demokráciában is léteznek ezek a múltból itt felejtett, fejlődést gátló, a művészetet ferde, vagy hamis utakra kényszeríteni akaró 'kultúra-tényezők', mint a színdarab-kiadók cseppet sem demokratikus 'intézmény'-e. Ezért kell, hogy a művelődéspolitika teljes irányítása, – így a színpadra kerülő darabok előadási jogának kérdése is rendeződjék végre, és ne egyes emberek profitéhségének növelését szolgálja, hanem visszavonhatatlanul az arra legilletékesebb fórum, az állam kezébe kerüljön."⁴⁰ Azt a kérdést nem teszi fel a szerző, hogy miért kellene az államnak dönteni a bemutatandó darabokról, illetve hogy a nívóemelkedést ki és milyen kritériumokra alapján ítéli majd meg. Az 1948. 18. számban Simon Zsuzsa már A színházak munkaversenyéről számol be, ez olyan gyakorlatforma, amihez az igazgatói posztért még folyamodó Jób Dániel, Fényes Szabolcs már nem feltétlenül tudna alkalmazkodni. A következő lapszámban képriport szerepel, a május 1-i felvonuláson a Városi Színház művészei már Sztálin képpel vonulnak. Az 1948. 25. szám pedig egy – színházi hetilaptól kevéssé elvárható módon – a két munkáspárt egyesüléséről ad hírt. A politikai átrendeződés rövidesen a színházak államosítását is magával hozza. Az egypártrendszerre való gyors átállás ugyanakkor a két háború közti hagyomány és színházi szervezet megtagadását sürgető, 1945-1948 között a színházi átalakulások irányát is befolyásolni kívánó vezetőket, például Staud Gézát is magával sodorja.

Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség

1949-ben feltételezhetően szovjet mintára alakult meg a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség. Azzal, hogy (párt)állami kontroll alatt működött és egy szervezetbe terelte a színházi terület sokszor ellenérdekelt művelőit, a Magyar Színház- és Filmművészeti Kamarára hasonlított. Újra nem volt tehát külön szervezete a színigazgatóknak, akik 1938 előtt – kis létszámuk ellenére – jelentős befolyással bírtak színházi élet alakulására. A Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetséggel kapcsolatban elsősorban azt vizsgálom, hogy vezetősége a színházi terület mely szegmenséből regrutálódott, és mekkora érdekérvényesítő erővel bírt. Arra is fontos utalni, hogy a korábban csak a Nemzeti és az Opera esetében adott állami finanszírozás összes teátrumra való kiterjesztésével miként módosultak az érdekvédelmi szövetségben megvitatott problémák, miként alakult át a döntéshozatal mechanizmusa? Mennyire adott lehetőséget a legmagasabb szintű színházi érdekvédelmi szervezet autonóm szakmai álláspontok kialakítására, önálló akciókra? A marxista ideológia és a szocialista realizmus terjesztésére létrehozott, előzmény nélküli intellektuális és szervezeti keretek (nyilvános szakmai viták, előadás-elemzések, fesztiválok, stb.) miként alakultak a színház szakmai modernizációjának eszközeivé? Hisz a szövetség égisze alatt létrejövő új szervezeti és intellektuális formák – Színházi Konferencia (1950-1952), a Magyar Dráma Hete (1954), a Magyar Színjátszás Ünnepi Hete (1955), Színházi Fesztivál (1956) – segítségével az 1945 előtti időszaktól eltérő értelmezési keretekben merültek fel színház és politika, színészek és rendezők politikai aktivitásának kérdései. Izgalmas, hogy ezek az 1950-től erőltetett aktivitásformák miként váltak a hatalom számára kínossá az 1953 utáni, MDP-n belüli harcok során. Kérdés az is, hogy a Sztálin halála utáni belpolitikai változások miként érintették a vezetés addigi pozícióját és összetételét. Hogyan alakulhatott át a kezdetben militáns sztálinista alakulat az 1956-os forradalom egyik szellemi előkészítőjévé, majd támogatójává?

Az irányítás szervei és centruma

Az 1949. május 15-i, a kommunista párt (MDP) immár nyílt egyeduralmát eredményező országgyűlési választások, majd a színházak államosítása után a gyorsan kiépülő totális diktatúrában a színházak a Népművelési Minisztérium (a továbbiakban NM) irányítása alá kerültek. Ennek élén a kommunista vezetés legbelsőbb köreibe tartozó, 1934-től a Szovjetunióban élő, a Komintern munkatársaként dolgozó, Magyarországra a szovjet hadsereggel érkező Révai József miniszter állt. A színházakat a Színházi főosztályon belül elsősorban a Színházművészeti osztály irányította, mely a művészi, közönségszervezési, műszaki, gazdasági tevékenység ellenőrzését végezte.⁴¹ De irányításukba belefolyt az új magyar drámák létrehozását, elbírálását, a külföldi darabok beszerzését, elosztását koordináló, a műsorterveket jóváhagyásra előkészítő, és a szakmai oktatást koordináló Dramaturgiai osztály is. Az irányítás centruma 1949-1953 között azonban tagadhatatlanul az NM vezető pártkollégiumának értekezlete volt, mely már elnevezésében is jelezte állami- és pártirányítás egylényegűségét. Ez volt a színházi élet szovjetizálását célzó kulturális transzfert levezénylő döntéshozatali fórum. Bár ülésein látszólag betartották a demokratikus formákat (előterjesztések, viták majd a határozatok megszavazása), a jegyzőkönyveket olvasva világos, hogy a több éves Szovjetunióbeli tartózkodásból visszatért, a modell kultúra elméletében és gyakorlatában egyaránt képzett Révai miniszter hozzászólásai szerint formálódtak a határozatok. Kulturális, és művészeti területen az ő pozíciója 1953-ig megingathatatlan volt. Ezt a pártirányítás szűk körébe tartozása is segítette: tagja volt az MDP KV-nak, 1950-1951 között az MDP főtitkárhelyettese volt. Utasításai által a szovjet struktúrát, módszereket és gyakorlatot meghonosítani kívánó pártállami irányítás közvetlenül valósult meg. A színházakra az állami kezelésbe vétel a működés szempontjából kettős hatású volt. Az újonnan kinevezett igazgatók feladatait növelte és nehezítette az állandó beszámolási és engedélykérési kötelezettség. Az új formákkal és időnként igényesebb darabokkal való kísérletezést ugyanakkor könnyítette, hogy az előadások költsége és nézettsége, „eladhatósága" 1952-ig nem igazán függött össze. A színházak nem voltak többé olyan szinten kiszolgáltatottak a pénzügyi korlátoknak és a „piacnak", mint 1949 előtt. Jelentős strukturális átalakításról tudósít egy 1952. június 20-i, a színészek munkaviszonyának állandóvá tételéről tudósító NM irat.⁴² Ez pozitív változást hozott a magánszínházi dolgozók kiszolgáltatottságához képest. Ugyanakkor az államosítás ideológiai szelekciót is jelentett, hisz az állami alkalmazáshoz, állandó szerződéshez nem jutó színészek, rendezők a pályáról kiszorultak, „alternatív" karrier utakra az állami struktúrán kívül nem volt lehetőség.

1949-53 között a színházi témájú NM és MDP iratok többsége a szovjet modell hazai normává válását sürgetik. E dokumentumokban reflektálatlan tényként jelenik meg az ideológiaközvetítésre szakosodott, politikát és propagandát vegyítő színházmodell magasabbrendűsége. A Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség közgyűléséről szóló 1951. szeptember 9-i titkári beszámoló⁴³ például megállapítja, hogy a művésztársadalom elismeri a szovjet színház élenjáró szerepét, elítéli az imperializmus ellenséges eszmeiségét, formalista, dekadens „művészetét." A kizárólagosságra törekvő új szemlélet a szakma számára kötelező inkulturációs kurzusokat is előirt. 1952. február 29-én az NM felszólítja a színházigazgatókat, hogy a Magyar-Szovjet Barátsági Hónap alkalmából Budapesten tartózkodó Bjelov Sztálin díjas színművésznek a színházi pártszervezetek feladatairól tartott előadásán feltétlenül jelenjenek meg.⁴⁴ A szovjet színházmodell minél több elemének átvételi szándékáról tanúskodik az ottani művészeti intézmények tanulmányozására küldött magyar állami delegáció útjával kapcsolatos levelezés. A SZU-ba utazó magyar küldöttség 1951. szeptember 12-i, a moszkvai magyar nagykövetnek küldött levele⁴⁵ alapján tanulmányozni kívánta a műsortervezést, a repertoár-összeállítást, a belső munkarendet, a művészek anyagi helyzetét. A 16 napos moszkvai és 5 napos leningrádi utazásról készített vaskos beszámoló⁴⁶ szerint a látogatás célja nem kevesebb volt, mint a szovjet művészeti intézmények felépítésének, a vezetési- és munkamódszereknek, a dramaturgia, a gazdálkodás, a művészeti oktatás, és a zenés színházak kérdéseinek a tanulmányozása. A moszkvai magyar nagykövet 1951. október 10-én büszkén jelenti a Külügyminisztériumnak,⁴⁷ hogy a szovjetek elégedettek voltak a magyar küldöttek őszinte érdeklődésével a szovjet művészeti irányítási modell iránt. 1952. július 14-én a budapesti színházi párszervezetek munkájáról készített jelentés is tényként jelenti ki, hogy a színházakban a SZU-t immár követendő példaként ismerik el.⁴⁸ Ugyanakkor megjegyzi, jelen van még az elmélettől, a Sztanyiszlavszkij módszertől való húzódozás is.

1949 után a színházakra, előadásokra kirótt kötelező politikai feladatok sokasága jelent meg. Egyes, előadásokon kívüli, a SZU-ból importált aktivitásformák – munkás-művész találkozó, az előadások munkások általi bírálata – célja a társadalmi hierarchia gyors eltüntetésének, a művészeti szféra „demokratizálásnak" demonstrálása volt a színészek és a közönség számára. Egy másik, szintén előzmény nélküli aktivitásformában a színészeknek is részt kellett vállalni össztársadalmi, az állampárti centrum által meghatározott és vezényelt politikai kampányokban (békeharc, békekölcsönjegyzés, Szabad Nép félóra). Az elvárt, sőt szorgalmazott politikai aktivizálódás következő foka volt az állampártba, az MDP-be való belépés, legmagasabb szintje pedig a kulturális transzfer megvalósításában való aktív részvétel, például a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség keretei között. De még a pólus másik végpontján állóktól is elvárták a színház átpolitizálódásának passzív elfogadását – legalább az ellenvélemény elhallgatása formájában. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála, majd Nagy Imre július 4-i miniszterelnöki kinevezése után jelennek csak meg az iratokban a színház átpolitizált irányítását bíráló vélemények. 1949-1953 között tehát diktátumokkal vezényelték le a szovjet mintájú színházmodell bevezetését. Az átalakítás radikalizmusát csak pénzügyi korlátok lassították. Az NM pártkollégium ülésein részt vevő színigazgatók nem képviseltek komolyabb ellenállást az átalakítás radikalizmusával és módszereivel szemben.

A Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség aktivitását, illetve fokozatos átalakulását pontosabban megérthetjük, ha néhány időpillanatban megvizsgáljuk tevékenységének dokumentumait. A szövetség 1949. november 10-i alapszabályát 1950. január 26-án hagyta jóvá a belügyminiszter. Már ebből kiderül a szervezet elsődlegesen politikai célja: „A szövetség alapszabálya szerint a cél a színház és filmművészetben diadalra juttatni a szocialista-realizmus elveit, a Szovjetunió eredményeire és tapasztalataira támaszkodva, a Magyar Dolgozók Pártja irányításával. Ennek érdekében tisztáznia kellett a színház- és filmművészet elvi és szakmai problémáit, hagyományainkra támaszkodva kialakítani nemzeti jellegét."⁴⁹ Az élcsapat jelleget mutatja, hogy taglétszáma még 1954-ben is csak 427 volt, ami a színházi pályán működők számához viszonyítva meglepően kevés. Az elődszervezetektől eltérően feltehetőleg azért sem törekedtek a létszám növelésére, mert az érdekképviseleti potenciál az állampárti diktatúrában nem a tagok számától függött, hanem külső politikai döntések szerint alakult. A szervezet vezetőségének összetételéről a szövetség iratanyagát tartalmazó MNL OL levéltári jegyzék bevezetője ad tájékoztatást: „A vezetőség saját tagjai közül választotta meg az elnökséget, elnököt és főtitkárt, a Fegyelmi Bizottság és az Ellenőrző Bizottság tagjait. Elnöki Tanácsát a közgyűlés által választotta elnök, titkár és a szövetség 10 tagja alkotta. A szövetség elnöke 1952-1957 között Nádasdy Kálmán (Bp., 1904. nov. 25.– Bp., 1980. ápr. 17.) rendező, színházigazgató volt. Főtitkára Ladányi Ferenc (Debrecen, 1909. dec. 10.–Bp., 1965. márc. 10.) színész, majd Both Béla (Szerencs, 1910. nov. 21.– 2002. febr. 20.) rendező színházigazgató, színművész, a titkárságot Fenyő Imre, majd 1952-től Szilágyi Bea (Szilágysomlyó, 1908. júl. 18.–Bp., 1987. okt. 2.) korábbi színésznő vezette."⁵⁰ A szövetség négy, majd két tagozatából a továbbiakban a színházi tagozat munkájára koncentrálok. A kezdetben ijesztően szerteágazó új szakmai aktivitásformáról ad képet a szövetség OSZK SZT-ben őrzött munkanaplója. Az értekezletek, egyeztetések gyakoriak voltak a BSZSZ-ben is, de azokon nem előadásokat bíráltak, nem politikai vagy esztétikai kérdéseket vitattak meg. Az új aktivitásformákhoz új nyelve(ke)t is kellett alkotni a szövetség vezetőségét alkotó kommunista elitcsapatnak. Korántsem volt magától értetődő, hogy miként beszéljenek az előadásokról, vagy hogyan alkalmazzák az új társadalmi ideológia nyelvét a színházi működésre. Kérdés az is, hogy a színházi szakma képviselői milyen számban és mekkora lelkesedéssel vettek részt az alábbi, csak példaként kiemelt időszakban a döntően politikai indoktrinációra irányuló aktivitásokban.

„1951.

Aug.

14. Pudovkin fogadás

25. aktívavezetőségi ülés

29. nagyvezetőségi ülés

31. aktívavezetőségi ülés

Szept.

4. nagyvezetőségi ülés

6. aktívavezetőségi ülés

9. közgyűlés

13. aktívavezetőségi ülés

14. nagyvezetőségi ülés

25. Szeged Csínom Palkó házi értékelése

25. értekezlet a VI. ker. PB-ben a színházak párttitkáraival, a konferencia előkészítése ügyében

30. a II. konferenciát előkészítő prop. bizottság megalakulása

Okt.

6. Aktívavezetőségi ülés egyik napirendi pontja: tagrevízió

11. aktívavezetőségi ülés.

11. nagyvezetőségi ülés

13. II. konferencia

14. II. kongresszus Színészi alkotómunka vita

15. II. konferencia Rendezői alkotómunka vita

22. aktívavezetőségi ülés

23. dramaturg szakosztály alakuló ülése

24. Színész-rendező szakosztály ülése. Napirend: Opera-operett, mint szakosztály, vagy mint tagozat működjön-e?

30. szcenikus szakosztály alakuló ülése

Nov.

Vidéki bizottság alakuló ülése

5. Sztanyiszlavszkij bizottság alakuló ülése

8. nagyvezetőségi ülés

9. Sztanyiszlavszkij Bizottság ülése

16 Aktívavezetőségi ülés: A hivatás művészet, a kulturális tömegmozgalom kiszélesítése és elmélyítése

23. Sztanyiszlavszkij Bizottság ülése: 1. Sztanyiszlavszkij kör vezetőinek tájékoztatása

23. Fővárosi Operettszínház: Szelistyei asszonyok házi értékelése

27 Nemzeti: 1. Sztanyiszlavszkij kör

28. Faluszínház 1. Sztanyiszlavszkij kör

Dec.

Aktívavezetőségi ülés

7. tagrevíziós bizottság ülése

11. Úttörő Színház. 1. Sztanyiszlavszkij kör

11. rádió 1. Sztanyiszlavszkij. kör.

22. operatagozat alakuló ülése

27. dramaturgia szakosztály ülése: Napirend: Az új magyar dráma konfliktusa." ⁵¹

A fentiekből is kiderül, hogy 1951-re állt össze szovjet mintájú struktúra a színházakban és a szövetségben. Nem véletlenül ebben az évben jutott az MDP KV arra a konklúzióra, hogy ahogy az NM-en belül (vezető pártkollégium), úgy a szövetségen belül is létre kell hozni egy belső pártszervet. Ezt így indokolták: „Az Agit. Prop. Bizottság, hogy biztosítsa a Szövetség további jó munkáját és a Szövetségben a Párt vezető szerepének érvényesülését, elhatározta a Szövetségben a Pártaktíva létrehozását és a következő elvtársakat bízta meg a Pártaktíva vezetésével: Bozóky István, Fehér Imre, Gábor Miklós /titkár/ Horvai István, Horváth Ferenc, Illés György, Ladányi Ferenc, Simon Zsuzsa, Szendrő Ferenc, Szilágyi Bea."⁵² Közülük 1953-ig Gábor Miklós volt a legaktívabban politizáló vezető. A nagy tehetségű színész később naplójában értelmezte, milyen célok és hitek mozgatták káder korszakában.⁵³ A szövetség folyóirata, a Színház és Filmművészet közölte a szövetség közgyűléseinek anyagait. Már az ottani beszédekben is több volt a kritika és önkritika, mint bármely korábbi színházi szakmai szervezet rendezvényén. De a szövetség pártaktívájának MNL OL-ban őrzött anyagai – melyek nem a nyilvánosság számára íródtak, és elsősorban a felső pártszervekkel folytatott kommunikációt tartalmazzák – még hevesebb belső hatalmi harcokról tudósítanak. Nem a BSZSZ üléseken jellemző – mindenki elmondja a véleményét, majd egyeztetett döntés születik – eljárás volt jellemző, hanem indulatok, ellenszenvek és egymás bepanaszolása a felsőbb pártszerveknél. Bár a vezetés, elsősorban a valódi hatalmat gyakorló pártaktíva, hithű kommunistákból állt, eltérő színházi ízléspreferenciáik ellenségessé tették viszonyukat. Gábor Miklós az 1951. június 23-i kommunista aktíva ülésre készített beszámoló vázlatában így fogalmaz vezetőtársairól: „Ebből az önteltségből, szakmai arisztokratizmusból alakult ki Major és Horvai klikkje. A színházi terület ügyei lényegében csak két kommunista ügyei voltak. Csak fokozta a művészek félelmét, idegenkedését az, hogy jó ideig ehhez a baráti csoporthoz tartozott Berczeller elvtárs a színházi főosztály volt vezetője és így azt érezhették, hogy szerződésük vagy nem szerződés ügyében is ők döntenek. […] Major és Horvai harcoltak a kulturális egységfrontért. Ennek megteremtése valóban a Szövetség egyik legfontosabb feladata. De a klikkszerű vezetés talán legsúlyosabb következménye, hogy ez az egységfront nem alakulhatott ki igazán."⁵⁴ Miként tudta volna egy egész szakmát képviselni,a Staud Géza által megfogalmazott szép elveket megvalósítani ez a vezetőcsoport, melynek tagjai, hasonló politikai meggyőződésük ellenére ennyire nem tudtak együttműködni? 1950-56 között folyamatos frusztrációjukat az a bevallhatatlan tény is okozza, hogy a diktatúra megfélemlítő közegében, sajtó és szólásszabadság hiányában az elképzelt szakmai nyitottság és őszinte vitaszellem megvalósíthatatlan. Gábor Miklós az 1951. június 23-i kommunista aktíva ülésen is próbál magyarázatot találni a szövetségi munka kudarcára, de a rendszer logikája szerint a megoldás csak a „még több párt" lehet: „A Szövetségben nem volt pártaktíva, ezért nem volt egységfront. A Szövetségben nem érvényesült a kommunisták vezető szerepe, ezért nem érvényesültek a pártszerű módszerek, a kritika-önkritika, a legszabadabb vita, ezért volt félelem, gyanakvás, bizonytalanság, közöny és érdektelenség, ezért nem volt élet és fejlődés. Egységfront csak a Párt vezetésével lehetséges, e nélkül csak emberektől, élettől elszakadt klikk, személyi kultusz. És a pártaktíva megalakulásának legelső eredménye éppen a pártonkívüli művészek aktívabb bevonása lesz a Szövetség tényleges, nem formális vezetésébe."⁵⁵ Major Tamás a Nemzeti igazgatója, 1951. április 7-én az MDP II. kongresszusának kiértékelésével foglalkozó szövetségi értekezleten azzal a javaslattal kívánta javítani a hatékonyságot, hogy a szövetségnek ötéves tervet kellene készíteni, majd a Nemzeti nevében versenyre hívta ki a többi színházat.⁵⁶ Olyan ötletek merültek még fel az értekezleten, hogy a pesti rendezőket el kell küldeni a vidéki színházakba, illetve filmrendezőket kell meghívni a színházba, társrendezésre. Fejleszteni kell a patronage intézményét. Egy hozzászóló egyenesen azt javasolta, hogy a patronáló művészek vonják be az üzemi kultúrvezetőt, az üzemi színjátszók vezetőit a színházi munka bizonyos fázisaiba (rendelkező próba, kiértékelés). A hozzászólók egymásra licitáltak a Szovjetunióból átveendő tevékenységformák sürgetésében:

„Bánhidi: A színészek évente egy hétig lakhassanak a munkások között, Dunapentelén, vagy a Duna Tisza csatorna ásásánál.

Szendrő Ferenc: Színházi forradalom csak a szovjet színházi kultúra, a Sztanyiszlavszkij módszer által van."⁵⁷

Mikor a Színházművészeti Szövetség pártaktívájának ülésén, 1951. augusztus 31-én a közgyűlésnek előkészítéséről tárgyaltak, elsősorban az agitáció formáiról esett szó: faliújságokról, népnevelőkről, villámújságokról, jelmondatokról. Tehát a vezetőség belső köreiben is az új szimbolikus formák megteremtésén dolgoztak.⁵⁸ Egyáltalán nem tartották problematikusnak, hogy a vezérkar előre megszervezi a közgyűlési hozzászólásokat. A fenti elvek szerint értékel az 1951. szeptember 9-i titkári beszámoló is.⁵⁹. Eredményként sorolja fel az új vidéki színházak megteremtését, az 1950. szeptember 15-16. között megrendezett I Színházi konferenciát, az 1951. július 7-9 között rendezett Vidéki színházi konferenciát, a Színház- és Filmművészet című szakmai folyóirat 1950. októberi megindulását. Összegzi a rendezvények számát: 2 egész napos konferencia, 4 gyűlés, pl. békegyűlés, 14 fogadás, 40 szakmai előadás (20 színházi, 17 film, 3 rádió), 34 ankét, vita, 4 klubnap, 25 szakosztályülés, 31 értekezlet, bizottsági ülés volt. A bürokratizálódás nem jelentkezett problémaként, de a beszámoló szerint még javítandó a kádermunka, csökkentendő a bizalmatlanság. Sztanyiszlavszkij és tanítványai írásainak lefordíttatását és propagálását szintén a Szövetség feladatának tartja. De dolgozni kell film és színház, vidék és Pest, hivatásos és műkedvelő színház közeledésén is. Szélesíteni kell az üzemi patronálást, a munkás színjátszók és kultúrvezetők bevonását a szövetségi munkába. Nem konkrét színházak ügyei, hanem színház és politika közelítése, a színházak társadalmi szerepének radikális átalakítása állt tehát a szövetség tevékenységének középpontjában. Ebben a klasszikus sztálinista időszakban ugyanezt a szellemet képviselték a szövetség kiadványai, a fent említett, részletes, de elsősorban ideológiai szempontú kritikákat közlő Színház- és Filmművészet, valamint a Színházi- és Filmművészeti Főiskola Tudományos Osztálya, a Magyar Szovjet Társaság Színházi Szakosztálya és a Magyar Színház és Filmművészeti Szövetség kiadásban megjelenő Színházi tájékoztató, mely 1951 októberétől Színház és Filmművészeti Tájékoztató címen jelent meg.

A szövetség mellett nem létezhettek másféle szakmai fórumok, véleménynyilvánítási keretek. Egy 1952. februári NM iratban értesítik a fővárosi színházak igazgatóit, hogy a színészek, illetve a színházak és a filmgyár művész-dolgozói számára a jövőben csak a Színház- és Filmművészeti Szövetség rendezésében tartható szakmai előadás.⁶⁰ Sztálin haláláig a radikálisan átszervezett színházi élet szakmai irányítását magabiztosan felvállaló, az új elitet reprezentáló kommunista művészek által vezetett szövetség – a gyakran alkalmazott vita-forma ellenére – döntően egyirányú kommunikációt alkalmazott. A minisztériumi és párt irányvonal által kijelölt módon és időben nyilvánvalóvá tették, hogy éppen milyen művészi és közéleti megnyilvánulásokat várnak el a színházi világ képviselőitől. Utóbbiak kényszerűen vagy lelkesen vettek részt e rituálékban. Azonban a Sztálin halálát követő relatív politikai enyhülés légkörében azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a színészek nem bíznak a szövetségben és félnek nagyhatalmú és túlságosan magabiztos vezetőitől. A Nagy Imre 1953. júliusi miniszterelnökségétől kezdődő új szakaszban, majd az 1955. április 18-i leváltásával kezdődő visszarendeződési kísérletben a szövetségben eme egyirányú, csupán a hatalmi szándék közvetítésére korlátozódó kommunikáció fokozatosan átalakul. A szervezetnek nem elsősorban néma végrehajtásra szorított tagjai, hanem egyes korábbi vezetői fordulnak a sematizmus és a szövetség diktatórikus légköre ellen. Az „új szakaszra" hivatkozva, ami a kultúrában néminemű demokratizálást, a központi irányítás voluntarista jellegének bizonyos oldását jelentette, a színházi szakma rögtön elkezdte a maga szabadságharcát. Két fronton: egyfelől Kende István, az NM színházi főosztályának vezetője sztálinista irányítási módszerei és stílusa, másrészt a szövetség ellen. E küzdelem alapvetően reform kommunisták harca volt, mely a konzultációkat nélkülöző irányítás és a színház elsődlegesen agitatív funkciója ellen folyt. 1953. október 2-án rendezték a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség kibővített aktíva-vezetőségi ülését, mivel e pártfórumnak reagálnia kellett valahogy a Nagy Imre miniszterelnöki beszédében megnyilvánuló önkritikára és a bejelentett változásokra. A vitaanyagot még mindig Gábor Miklós készítette el, ez szeptember 19-i dátummal maradt fenn, és az MDP KV agitációs és propagandaosztályának felelőse, Rohonyi Katalin javításait is tartalmazza. A baj csak az ezzel a beszámolóval, hogy mind Gábor, mind Rohonyi erősen érintettek voltak a szövetség sematikus sztálinista korszakának megformálásában. Gábor referátuma, saját szempontjából logikusan, a szovjetek indukálta irányváltástól csak kissé megzavarodva, az új szakasz esetleges színházi hatásainak minimalizálására és relativizálására törekedett. Formális önkritikája ellenére azt hangsúlyozta, hogy a színházi területen és irányításban – kis módosításokkal – minden menjen tovább az eddigi módon. „A párt kultúrpolitikájának általános revíziójára tehát a színház és filmművészetben nincs szükség. Ez nem jelenti, hogy nem kell feltárni ennek a kultúrpolitikának bizonyos hibáit, melyek részben azokból az okokból eredtek, melyeket a K. V. ülése feltárt. Új vonásokra, új hangsúlyokra van szükség az eddigi kultúrpolitikán belül. Major elvtárs „klikk-szellemről" beszélt, és lényegében Rapp-ista, szektás, baloldali elhajlással vádolta a Szövetséget, de még inkább a Minisztériumot, különbséget téve a párt 'két vonala', a 'Révai-féle' vonal, és a között a vonal között, amelyet a párt politikáját végrehajtó funkcionáriusok követtek. A Szövetség nem ferdítette el a párt kultúrpolitikáját, hanem azon az úton járt, melyet az 1951-es Agit. Prop. határozat, és a párt kultúrpolitikája megszabott. Eközben elkövetett hibákat /melyekről őszintén beszélünk, és beszélni fogunk/, de ezek a hibák nem jelentik a párt politikájának elferdítését."⁶¹Az önkritika Rákosi korszakban sűrűn gyakorolt rituáléja szerint elismerte, hogy a Szövetség vezetése is a Kende Istvánnak felrótt megfellebbezhetetlen stílusban oktatta ki a művészeket, és hogy a korábbi diadaljelentések ellenére a szocialista realizmus és a szovjet művészet elfogadottsága a művészek körében korántsem olyan általános, mint ahogy azt korábban maga is hirdette. A szövetség belső légköre és színházi szakma általi elfogadottsága az alábbi értékelés szerint nem sokat változott az 1951-es átszervezéshez képest, mikor a szövetségi pártaktíva megalakulásától várták a belső és külső kapcsolatok javulását: „A szövetségi munkában részben a függetlenített titkár, részben néhány vezető művész szava döntött. /Major, Gellért, Horvai, Gábor, stb./ […] Az ideológiai harc, véleménycsere, mely az egész választott vezetőségnek, az egész szövetségi tagságnak feladata lett volna, gyakran csak ezen a szűk körön belüli vitákban, néha torzsalkodásokban folyt és dőlt el, nem a művészek kollektív véleménycseréje révén, hanem néhány vezető művész egymás-közti, nem nyilvános vitájában. […] A művészek nagy része nem tudta magát azonosítani azzal a hanggal, ahogy a szövetség egyes vezetőségi tagjai a művészi, ideológiai kérdéseket tárgyalták. A művészek érzékenységét jogosan sértette a beszámolók, bírálatok gyakran rideg, ledorongoló, kioktató és durva hangja, sértette az, hogy a Szövetség vezetésében, az elvi kérdések megoldásában őket nem vették teljes értékűeknek. Nem vettük figyelembe, hogy a művészek milyen hosszú és nehéz úton jutnak el a párthoz, a szocialista realista művészethez és Sztanyiszlavszkijhoz. Ezek a bírálatok inkább hatottak ítélkezéseknek, mint igazi, segíteni akaró bírálatoknak."⁶² Mindezen hibák taktikus elismerése ellenére Gábor nem látott okot a politika lényegi megváltoztatására. Már az új szakasz jele volt azonban, hogy a gyűlésen részt vevő színigazgatók, akik Sztálin életében feltehetőleg elfogadták volna e formális önkritikát, most kemény ellentámadásba mentek át, és kritikájuk az 1950 utáni színházi status quo és a szövetség működésének alapkérdéseit érintette. Major Tamás, a Nemzeti igazgatója a Kende által képviselt esztétikai felfogás művészietlenségére és az új kormányprogram utáni tarthatatlanságára hegyezte ki hozzászólását: „És ez ellen a kötelező Sztanyiszlavszkij ellen – mondjuk tipikus a színészek hangulata. […]Így merült fel a kérdés, hogy az eszmei tartalmat valamilyen módon külön kell kihozni az előadásból, és Kende elvtárs is azt mondta, hogy volt szívük – nem tudom – elkomolyodni azoknál a részeknél, ahol az eszmei tartalom van. Annál inkább emlékszem rá, mert azonnal felszólaltam ellene, ez ellen a dolog ellen, és hogyha valamire értettem azt, hogy 'rapp', akkor erre lehet érteni, mert ez a művészettől elválasztott politikát jelent, a művészettel és nem művészi eszközökkel való politizálást jelent, ami nem elég tisztázott ügy a sajtónkban sem, és ennek köszönhetők a nem élő pozitív figurák, ahol egyszer csak az írók is elkezdenek a szó ilyen rossz értelmében politizálni, és hogyha mi így nézzük meg az eszmei tartalmat, vagy így akarunk eszmei tartalmat adni művészetnek, akkor hallatlanul helytelen irányban megyünk, ami ellen fel kell emelni hangunkat.⁶³

Horvai István – maga is az új színházi szakmai irányító elit tagja, Majorral és Gáborral együtt – a szövetségben honos vezetési stílus ellen felgyűlt, eddig félelemből elhallgatott indulatokról szólt: „ szó sincs arról, hogy a kollektív vezetés bármilyen kérdésben megvalósult volna […]a Szövetség aktíva vezetését a terület is a párttitkárral, a Gábor elvtárssal azonosította. […]Mert utálják az emberek a szövetséget. Miért? Mert pld. a Gábor elvtárs török-ügyről való beszámolója óta az egész színházi terület gyűlöli a Gábort."⁶⁴ Szendrő Ferenc támadása még élesebb, még személyesebb. Ez sem a színházak ügyeivel, hanem belső hatalmi harcokkal foglalkozik: „Most, amikor színházainkban nap-nap után folynak a Központi Vezetőség határozatairól és kormányunk új programjáról az ülések, értekezletek, társulati ülések és taggyűlések, ahol elementáris formában törnek fel dolgozóink részéről az eddig elfojtott problémák, kritikák és ha most ehhez mérem Gábor elvtársnak a jelentését, úgy érzem, hogy ez nem alkalmas arra, hogy az aktíva vezetőség tagjaiban felszabadítása az őszinte kritikát, mert Gábor elvtárs jelentése lényegében formális. Nem őszinte. Nem hiszek ebben a jelentésben. Nem érzem Gábor elvtársnak az őszinte, kommunista önkritikáját. […] Az egyes színházak egymástól elszigetelve működnek és dolgoznak, a színház vezetői, a színház igazgatói alig ismerik a másik színház munkáját, tapasztalatait, és meg kell mondanom, hogy sem a minisztérium színházi főosztálya részéről, de a szövetség részéről sem történt komoly kísérlet arra, hogy színházi életünk területén azt az egységfrontot, amely egységfront pártunk politikájának egyik igen fontos programja, megvalósítsuk. […] A színházi főosztály diktatórikus színházpolitikája, amely befejezett tények elé való állítással, az egyes problémák kollektív megvitatásának kizárásával folyik, vagy folyt igen sok kérdésben, ez jellemzi a Szövetség vezetőségének munkáját is. […] És valóban a színház dolgozói között az a vélemény – és erről beszélni kell – hogy színházi életünket egyes személyek vezetik, mégpedig kizárva a színházi élet dolgozóit, és ezek Gábor elvtárs, Szilágyi elvtársnő, Kende elvtárs és Rohonyi elvtársnő. […] Rohonyi elvtársnő magatartását, valahogyan, hogy úgy fejezzem ki, bizonyos pártgőg jellemzi. Rohonyi elvtársnő magatartásában és kapcsolataiban ilyen szakmai, nem is szakmai arisztokratizmus, egy ilyen arisztokratikus magatartás jellemzi és bizony Rohonyi elvtársnő felelősségét is fel kell vetni, hogy nem sikerült és nem tudott kialakulni színházi életünkben egy olyan kollektíva, egy olyan egységes terület, vagy egységes vonal, amely meg tudta volna szüntetni azokat a problémákat, amelyek most a Szövetség vezetőségében és az aktíva vezetőségében is jelentkeznek. […]Szövetség ellenes hangulat van a színházak dolgozói között. Népszerűtlen. Valóban sóhivatalnak tekintik és érzik a színház dolgozói a szövetséget […] színészeink zöme, színészetünk derékhada nem érzi magáénak a Sztanyiszlavszkij rendszert […] Én úgy gondolom, hogy mielőtt ezt a jelentését Gábor elvtárs elkészítette volna, jó lett volna, ha elment volna egy pár színházba és megnézte volna, hogy mi folyik ott, milyen élet van az egyes színházakban."⁶⁵ Saját belső dokumentumai alapján is úgy tűnik tehát, hogy a Magyar Színház- és Filmművészeti szövetség, mint szervezet, hatékonyságát tekintve igen problematikus. Az élén álló túlságosan magabiztos új kommunista művész elit is kudarcot vallott mind vezetőként, mind érdekegyeztetőként. Zömük 1953-ra átlátta a diktatórikus közegbe ágyazott szakmai és érdekvédelmi tevékenység ellentmondásait. De voltak a szövetség vezetésében olyanok, például Gáspár Margit, akinek a kommunista ideológiához és gyakorlathoz való hűségét az 1950-1953 közötti tapasztalatok sem kezdték ki. A viharos gyűlésen ő az, aki a káderek (meg nem nevezve Kende István) és a szövetségi status quo védelmére kel. „Nem szeretem ezt a fajta önkritikát elvtársak […]. Most valami olyan sirató hangulatban forgatjuk a fejünket, mindenki borzalmasakat mond, mindenkinek lóg az orra. Ne haragudjanak, hogy ilyen durván és hülyén fejezem ki magam, de valahogy olyan rossz alkotó légkör van […] Ötvenezerszer ugyanazokat a dolgokat rágjuk meg, ötvenezerszer hirdetjük saját sérelmeinket, meg hogy miért ilyen a Szövetség, dolgozik, nem dolgozik, kapott, nem kapott. Ezeket emberi nyelvre is le lehet fordítani Elvtársak. Általánosságokat mondunk folyton, és évről évre ugyanazokat az általánosságokat, amikor közben meggyőződésem és azt hiszem mindnyájunknak meggyőződése, hogy a Szövetség valóban fejlődött, valóban dolgozott.[…] Én azt hiszem, hogy művészi kérdésekben igenis lehet tévedni, sőt Darvas elvtársnak a hétfői beszéde, bár megmondta, hogy ezzel nem azt akarja mondani, hogy kövessünk el hibákat, de felbátorított arra, hogy szabad hibákat elkövetni, nem az a kötelező, hogy mindenki mindig tökéleteset alkosson, vagy egy művészi kérdésben mindig tökéletesen és csalhatatlanul foglaljon állást […] Akkor is, ha a színházvezető téved, akkor is, ha főosztályvezető téved vagy más funkcionárius. […] Káderpolitika kérdése. A káderekkel felfelé is foglalkozni kell, Elvtársak: nem csak lefelé, felfelé is. A vezetőket is, vagy a vezető poszton lévőket is mindig az a terület neveli, amely terület dolgozik velük.[…]'Nézd, Elvtárs, ezt nem jól látod, Te nem vagy itt szakember. Te nem vagy ezen a területen szakember, mi szívesen segítünk és tanítunk' – hányszor fordult elő? És én szeretném megkérdezni Kende elvtársat, hogy nagyon sok ilyen segítséget kapott-e például a színházi főosztály? […]Tehát például vezető poszton – én azt hiszem – nem lehet más, mint becsületes és jó szándékú, művelt forradalmár, akit azután a terület szakembereinek kell megtanítani. […] De ha nem tanítjuk meg, de ha azt az arra a posztra helyezett forradalmárt, a pártnak a megbízottját nem tanítjuk, hanem csak időnként in flagranti érjük, vagy csúfoljuk, vagy megjegyzéseket teszünk, azzal sem neki nem teszünk jót, sem magunknak, és nem hiszem, hogy mi felfelé eleget foglalkoztunk a káderekkel. Nincs is hozzá türelmünk, nincs hozzá szeretetünk és nem látjuk a problémát helyesen. Nem látjuk, hogy ez volna a feladatunk. […] ne mondjuk folyton azt, hogy nem szakemberek. Persze, hogy nem szakemberek. Azért kerültek oda, mint jó kommunisták kerültek oda azért, hogy a forradalmár munkamódszerével – ezt nem győzöm ismételni – egy területen, dolgozzanak. Én azt hiszem, hogy ez azon múlik, hogy mennyi segítséget kapnak, hogy jól vagy rosszul dolgoznak, minden területen csak azon múlik, hogy mennyi segítséget adnak hozzá. Elvtársak! Annyira nem akarom szólamszerűen befejezni amit mondtam, de azért muszáj arra gondolni, hogy míg most mi ezekről a kérdésről beszélgetünk, nagyon kiélezett nemzetközi helyzet van és tudjuk, hogy éleződik a harc és nem enyhül".⁶⁶

Gellért Endre a Nemzeti főrendezője, a kor egyik legelismertebb szakmai tekintélye azonban nem ennyire lojális. Összekapcsolja a Szövetség és a színházi főosztály kritikáját, mindkettőt diktatórikus irányításban marasztalva el. Jelzi, a szövetség alapfeladatától eltérve nem érdekképviseleti fórumként, hanem direktívák hirdetőjeként funkcionált: „Demokratikusabb szövetségre van szükség és nem diktatórikus szövetségre […]– ezt volt a mi hibánk és az a hibánk még mindig, hogy diktatórikus módon vezetünk csak. […] Meg kellene kérdezni azt, hogy miért nem szeretik Kende elvtársat. Én ezt már elmondtam a Nemzeti Színházban. Nem szeretik. Miért nem szeretik Rohonyi elvtársat? Nem szeretik. Szóval mi az oka, tessék őszintén, becsületesen megmondani. […]Félnek és bizalmatlanok, ha bejönnek a Szövetségbe. Nem úgy jönnek, hogy nohát, kíváncsi vagyok, hogy mit mondanak a munkámról, mi volt abban jó és mi volt abban rossz és hogyan tanulhatok abból, amit elmondtak a munkámról, hogyan javíthatom ki a rosszat, hanem rettenetes szurkolással, majdnem azt kell mondanom, hogy olyasmi van, hogy akiről nem beszélnek, az a boldog. És ez rettenetes.⁶⁷

A Nagy Imre korszak egymásnak feszülő indulatait jól mutatja, hogy az egyik érintett, a szövetség vezetőségénél is jobban megbírált Kende István hozzászólásából kiérezni, ő nem változtat egyedül helyesnek tartott irányítási módszerein. Felszólása típus példája ama önvédelmi harcnak, mellyel a hatalomból kikerült Rákosit támogató káderek reagáltak, első perctől igyekezve „megfúrni" a Nagy Imre féle, számukra érthetetlen módon épp a szovjet vezetés által kikényszerített irányváltást. E gyakran alkalmazott retorika eljárás a hibákat relativizálja, az utópia megvalósulása felé vezető rögös út természetes kísérőjelenségeinek tartja: „Ez a kultúrpolitika lényegében helyes, ez a kultúrpolitika a párt kultúrpolitikája, mely színházainkban érvényesül, Major elvtárs. Érvényesül teljes egészében, de vajon hibátlanul-e? Nem. Vannak elcsúszások? Vannak. Vannak elfajulások? Vannak. Vannak ízlésbeli differenciák? Azok is vannak. De lényegében a párt kultúrpolitikája van és nem egy, a párt kultúrpolitikájával vagy Révai elvtárséval, vagy a népművelési minisztérium vezetőivel – ahogy Major elvtárs most már bővítette a kört, mert múltkor csak Révai elvtársról volt szó – nem azokéval ellentétes, hanem azokéval megegyező kultúrpolitika folyik Magyarországon és a színpadokon, mert ha nem az folynék, akkor itt arról kellene beszélni, hogy alapvető elferdülés van a magyar színházakban és hamis úton vagyunk, és ez nem igaz. Mint ahogy nem helyes az sem, amit Szendrő elvtárs mondott, hogy visszafejlődés van a Sztanyiszlavszkij rendszerben. Nem. Kevesebbet beszélünk róla hála Istennek, a fizikai cselekvés nem röpköd minden második mondatban anélkül, hogy a konferenciák fele értené, még mindig többet röpköd, mint kellene – szerintem – értetlenül, de a színpadon már ott van, és ebben előrelépés van. Biztos, hogy nem mindenütt, biztos, hogy nem egyenletesen, de van. Tehát a párt kultúrpolitikája győzött és győzedelmesen nyomul előre."⁶⁸

A szövetségen belüli feszültséget oldandó, lojálisabb káderekkel igyekeztek feltölteni az aktíva vezetőségét, 1954. április 14-én olyan javaslat születik, hogy mivel az aktíva-vezetőség egyes tagjai sem politikailag, sem szakmailag nem elég tekintélyesek, a Szövetség megválasztott vezetőségének kommunista tagjaiból alakuljon új kommunista aktíva.⁶⁹ A szövetség belső válságának továbbgyűrűzésére utal, hogy 1955. április 30-án javaslat készül az MDP KV Titkárságnak a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség átalakítására, melyet Rákosi is látott:

„Bizalmas! Készült 21 pl-ban. Látta: Rákosi M. e. Budapest 1955, ápr. 30.

Javaslat a Titkárságnak a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség átalakítására.

A Szövetség alapvető célkitűzései:

Biztosítani művészet életünkben pártunk irányvonalának érvényesülését és a kulturális egységfront megteremtését.

Hagyományainkra támaszkodva, az újért harcolva, a jelent segítve kialakítani színház- és filmművészetünk nemzeti jellegét.

Irányítani és elősegíteni színház- és filmművészetünk fejlődését a szocialista realizmus útján.

Sajátos viszonyainkra alkalmazni és népszerűsíteni a Szovjetunió és a népi demokráciák művészetét, valamint más országok haladó művészeinek eredményeit.

Irányítani és segíteni színház- és filmművészeink szakmai és ideológiai továbbképzését.

Segíteni az új nemzeti dráma- és forgatókönyv irodalom fejlődését és népszerűsítését."⁷⁰

A szövetség problémává válását a pártállami színházi irányítás számára olyan gesztusok váltották ki, mint a Nemzeti Színházban felújított Az ember tragédiája Rákosi által szándékolt betiltása elleni tiltakozás. 1955. július 20-án megbeszélést tartottak a Színház- és Filmművészeti Szövetség egyes vezetőivel és a Népművelési Minisztérium vezetőivel.⁷¹ A beszélgetésen az MDP PB részéről Szalai Béla, Andics Erzsébet, Simó Jenő, Nagy Magda és Baranyi Gyula vett részt. A Szabad Nép részéről Horváth Márton, az NM részéről Darvas József, Kállai Gyula, Non György és Ibos Ferenc. A Színház- és Filmművészeti Szövetséget Nádasdi Kálmán a Szövetség elnöke, Both Béla a Szövetség főtitkára, Gellért Endre, Horváth István, Ladányi Ferenc, Major Tamás, Simon Zsuzsa, Várkonyi Zoltán, Bessenyei Ferenc és Mészáros Ági képviselte. Darvas József vitaindítójában a következőket vetette fel: „1. A színházak életében jelentett talán a legnagyobb eltorzulást a jobboldali elhajlás. A színház sokszor feladta a népnevelő szerepét. Ez a következő jelenségekben nyilvánult meg: a mai élet ábrázolására alig került sor, és ha igen, akkor sem a legfontosabb kérdéseket vitte színpadra az író és a színházi dramaturgia. Ugyanez áll a szovjet színdarabokra is /kevés került bemutatásra és azok is főleg vígjátékok, bohózatok voltak/. A népi demokratikus darabok pedig szinte teljesen eltűntek színpadjainkról. Rossz értelemben vett siker-politika irányította nagyrészt a műsortervet. A színházak belső politikai légköre romlott /pl. a Nemzeti Színház nyílt levele, különféle ellenzéki megnyilvánulások, eltorzítások stb./ A pártos légkör visszahanyatlott, egyes vezető színészek passzív, sőt cinikus magatartást tanúsítottak fontosabb kérdésekben. Az apolitizálódás kihatott a művészek munkájára, a művészi színvonalat gyengítette. Tágabb teret adott az erkölcsi lazulás számára /pénzhajhászat, alkoholizmus, stb./ A márciusi határozat óta lényeges javulás még nem mutatkozott ezen a területen.

2.A nép és a színház viszonya: Régen a politikai munka vitte siker felé a fontos eszmei mondanivalójú darabokat. Most sajnos nem így áll a helyzet. A szakszervezet és bizonyos fokig a pártszervezetek is levették kezüket a közönségszervezésről."⁷²

A fenti miniszteri értékelésből látható, hogy a színházak és szövetség légköre átalakult, az irodalmi közélethez hasonlóan itt is olyanok viszik a prímet a Rákosi restauráció elleni harcban, akik a szövetség megalakulásakor a legelvakultabb tradíció megtagadók, kulturális emlékezet átformálók voltak. Elég csak arra utalni, hogy az 1955. október 18-án benyújtott értelmiségi memorandumot, mely tiltakozott Az ember tragédiája és Németh László Galilei című darabjának műsorról való levétele ellen is, jó néhány a szövetség életében korábban döntő szerepet játszó személy – Major Tamás, Horvai István, Gábor Miklós – is aláírta.⁷³. A presszió hatására, melyben Rákosi is részt vett, november 23-én a Nemzetiből Major, Bessenyei, Várkonyi Zoltán, Olty Magda, Ladányi Mihály, Marton Endre és Mászáros Ági visszavonta aláírását. Ugyanakkor Ruttkai Éva és Gábor Miklós ellenállt a politikai nyomásnak.

A Színház- és Filmművészeti szövetség és a magyar színház modernizációs törekvései

A szövetség alapvetően ideológiai indoktrinációra létrehozott keretei (szaklapok, előadás-viták, baráti találkozók, külföldi vendégek szakmai előadásai, a rendezői, dramaturgi, szcenika szakma önállósodása) olyan előzmény nélküli formák is voltak, melyek távlati hatása a magyar színház sok szempontból megkésett huszadik századi modernizációjára nem lebecsülhető. A szövetség tagjainak többszöri megrostálása, bizonyos színházi hagyományok e szakmai diskurzusból való kirekesztésének konstatálása mellett figyelemre méltóak a szövetség tevékenységének azon távlati hatásai, melyek a színház, mint autonóm művészeti ág fejlődését kétségtelenül előmozdították. Ilyen volt a színházi szakirodalomra irányuló figyelem, a Tudományos Osztály létrejötte, a továbbképzés és a szakmai vita, a nemzetközi kapcsolatok szervezetté tétele, a vidéki színházak egyenjogúsítására irányuló állandó törekvés, a szakmai bemutatkozási formák (Magyar Dráma Hete, Magyar Színjátszás Ünnepi Hete, Színházi Fesztivál) rendszeres megrendezése, a színházművészet részterületeinek szakmai emancipációja (színész-rendezői osztály, szcenikai osztály, dramaturgiai osztály megalakítása). Még a műkedvelő színjátszásra is rendszeresebb szakmai figyelem irányult mikor bármikor ezt megelőzően (üzemi színjátszó csoportok vizsgálata, országos kultúrverseny, brigádműsorok, szovjet versmondó verseny). A pártállami diktatúra közegében ezek az akcióformák sokszor formálisak lehettek ugyan, de kétségtelenül átalakították a szakmában és a társadalomban a színházi tevékenységek jelentőségéről alkotott képet.

Az átalakulás korszaka

A forradalom előtti időszakban a társadalmi közhangulat átalakulása a szövetségen belül is mindinkább felszínre hozta a diktatúra korlátozásai miatt keletkezett indulatokat. A szövetség válságát már nem lehetett tagadni. Sokadszor újra megpróbálták tehát e kritikát interpretálni, értelmezni a közgyűlésen résztvevők számára. A Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség 1955. szeptember 5-i közgyűlésén a korábbi vezetőség lemondása, és az új megválasztása volt a fő program. Ezt megelőzően hangzott el Ladányi Ferenc titkári beszámolója, mely megint egyfajta kármentés, a szakma elvesztett bizalmának újbóli elnyerésére tett kísérlet volt. Major Tamás volt a levezető elnök, az elnökségi asztalnál ült Gellért Endre, Gobbi Hilda, Gáspár Margit, Apáthi Imre, Simon Zsuzsa, Makai Margit, Horváth Ferenc, Horvai István, Makk Károly és Mészöly Tibor. Az új vezetőséget jelölő bizottság tagjai között már ott van Kazimir Károly, a következő korszak sokáig funkciójában maradó főtitkára. Ladányi Ferenc beszámolója, a kor tabuinak betartásával ál-bátor, úgy ismeri el a hibákat, hogy közben folyamatosan az eredményekkel ellentételez. A lényegi hatalmi kérdéseket nem érinti, a szövetség válságát ugyanakkor elismeri: „a Szövetség ügyét, amely – meg kell mondanunk őszintén – kátyúban van, és amelynek ilyetén való állapota tovább nem elviselhető ma már, halasztatlanul megvitatásra és megoldásra érett.[…]Hadd kezdjem én az őszinte és nyílt beszédet. A Színház- és Filmművészeti Szövetség hosszú évek óta létezik és működik. Létezése és működése államunk csekélynek nem nevezhető állami támogatására támaszkodik. Ez az anyagi hozzájárulás természetesen más vonalon, de busásan megtérül, ha diadalmaskodik az elv, az eszme, amiért a Szövetséget életre hívták. Mi volt ez az elv? Mi volt ez az eszme? A Színház- és Filmművészeti Szövetség – éppúgy, mint más művészet területek szövetségei – ,abból az indítékból alakult, hogy a színház és film művész-munkásai ne egyenként, egyedül, magukra hagyva igyekezzenek megoldani munkájukból adódó és új világot építő államrendünk feléjük megnyilvánuló igényeiből következő problémáikat, hanem a különböző területek szakmailag és ideológiailag legjobban felkészült művészeinek vezetésével együttesen, kollektíven birkózzanak meg azokkal, és így alapozzák meg eljövendő sikereiket és eredményeiket.[…].a Szövetségben mégis sokirányú, hasznos, szép ígéretekkel kecsegtető munkának indult. Idők múltával ez a munka is döcögni kezdett, egyre hosszabbak és idegesítőbbek lettek az improduktív időszakok, és ma már ott tartunk, hogy a tagság túlnyomó többsége egyszerűen 'sóhivatalnak' tekinti a Szövetséget, amely véleményük szerint öncélúan létezik, rengeteg pénzt emészt, és korántsem mutat fel olyan eredményeket, amelyek indokolttá tennék a bizonyos fokú elismerés apró lehetőségét is. Igazuk van-e az így gondolkodó elvtársaknak? […] A Szövetség vezetősége, munkájának alapelveként, a feladatok megjelölésében a legtermészetesebb módon magáévá tette a pártunk III. kongresszusának ilyen irányú útmutatásait. Ez a következőképpen hangzik. 'Az egyes művészeti területek elvi és gyakorlati problémáit a párt segítségével maguk a területen dolgozó művészek oldják meg, azok a kommunista és pártonkívüli művészek, akik a párt célkitűzéseit szívvel-lélekkel magukénak vallják. Nyílt elvi vitákban küzdjék le a polgári ideológia és a szektás nézetek maradványait, alakítsák ki a pártos álláspontot, a művészi alkotómunka elvi, politikai és szakmai kérdéseiben.' Ennek az útmutatásnak értelmében minden művészeti szövetségnek, így a Színház- és Filmművészeti Szövetségnek is, nagy alkotóműhellyé kellett volna válnia." ⁷⁴ Ladányi az autonómiára vonatkozó szólamokat tényként kívánja elfogadtatni, vagy legalábbis igyekszik interpretálni. Egyes hibák elismerése után hosszan sorolja az azokat véleménye szerint kompenzáló művészi és ideológiai eredményeket: „A magyar színjátszás és filmművészet szakmai és ideológiai síkon olyan lépésekkel haladt előre, melyet mindannyiunk büszkeségére a haladó világ közvéleménye is elismerően honorált. S mindez nem a Szövetség vezetőségének sokak által meddővé nyilvánított munkája ellenére, hanem annak hatására is. Fejlődött művészetünk szakmai, gyakorlati és elméleti felkészültsége, pl. Sztanyiszlavszkij életművének a Szövetség által állandóan az érdeklődés előterében tartani akaró igyekezetével? Feltétlenül!" ⁷⁵ Rehabilitálni igyekszik a viták tüzébe került korábbi vezetőséget: „Kötelességemnek tartom ennek a dolgozó testületek a névsorát felolvasni és köszönetet mondani, sokszor komoly áldozatot követelő munkájukért. Ezek: Gáspár Margit Szilágyi Bea, és Simon Zsuzsa elvtársnők, Apáthi Imre, Gellért Endre, Horvai István, Horváth Ferenc, Kovács András, Major Tamás, Marton Endre, Nádasdy Kálmán és Szendrő Ferenc elvtársak." ⁷⁶ Nézőpontja szerint, mely a kommunista korszak hatalomgyakorlására általában jellemző, ugyanaz a káder kör, színházi párt-elit javíthatná ki a hibákat, mely az alábbiakban jellemzett működésképtelen gyakorlatot meghonosította a szövetségben: „Hibája volt ennek a vezetőségnek, hogy működése folyamán nem tudott megfelelő tekintélyt kiverekedni magának a tagság előtt.[…] a Szövetség autonómiája, jogai, hatásköre még a mai napig sem eléggé tisztázottak. A feladatok meg voltak határozva, de hogy meddig terjedhet a Szövetség hatásköre, az nem. Ennek következménye volt az, hogy a Szövetség sokszor érdekvédelmi szervvé változott és belekontárkodott vagy a minisztérium, vagy a Szakszervezet dolgába, amik ott természetesen visszatetszést szültek" Nem tagadja a vezetőség kiválasztottság érzésből táplálkozó nagyképűségét, fenyegető fellépését: „A szövetségi megnyilatkozásokat legtöbbször valamilyen indokolatlan, keresett ünnepélyesség jellemezte.[…]Mindezeknek a hibáknak, az összefonódásából adódott a Szövetség vezetőségének egy – véleményem szerint – vélt hibája, de ami elfogadott tényként él a tagság széles rétegeiben: hogy a vezetőség tagjai nagyképű szakmai arisztokraták. […] A felületes szemlélő előtt az ilyen magatartás arisztokratizmusnak hathat, szakmai környezetben szakmai arisztokratizmusnak." A tagság elítélendőnek vélt passzivitását részben e viselkedésnek tulajdonítja, és a szövetség története során immár sokadszor, feladatként jelöli meg a vezetőség és tagság egymáshoz közelítését. Ez is arra utal, hogy 1950-56 között a működés nem volt demokratikus: „Vezetőség és tagság között a produktív munkát messzemenően gátló megengedhetetlen szakadás állt be, mely a maga ellentmondásosságában – véleményem szerint – feloldható, ha közös erőfeszítések eredményeképpen, állami és pártszervezeteink hathatós támogatásával, elősegítjük a vezetés hibamentességét és megszüntetjük a tagság passzivitását." ⁷⁷ Ezután Ladányi az addigi vezetőség nevében lemond, majd alapszabály módosítást vitatnak. Erről a majd minden korszakbeli vezetőségben feltűnő Both Béla tájékoztat: „Az elnökséggel és a vezetőséggel kapcsolatban a módosítás lényege az, hogy közgyűlés egy nagyobb létszámú, kb. 60-66 tagú vezetőséget választ, az elnökségre vonatkozólag pedig a változás az, hogy a vezetőség saját tagjai köréből választja meg az elnökséget, amely színészekből, színházi emberekből és filmesekből áll. Az elnökségek kb. 15-20 színész és kb. 10-12 filmes tagja volna."⁷⁸ A módosítást „természetesen" mindenki elfogadja, pedig a nagyobb létszámú vezetőség korántsem előlegez hatékonyabb működést. Szavazni csak a jelölőbizottság által javasoltakra lehet, de annyi szabadság maradt, hogy a listáról ki lehetett húzni és abba be lehetett írni jelölteket. Az ebből adódó apró mennyiségi változások jelzik a közgyűlésen jelenlévők (nem az egész színházi szakma) preferenciáit: kiben bíztak, kitől vártak esetleg hatékonyabb fellépést. 124 szavazó lehetett jelen, e maximális vokstól való eltérések jelezhetik a résztvevők szimpátiáit. Az eredményekből láthatóan a szövetség korábbi vezetői köréhez tartozók – pl. Gáspár Margit, Szilágyi Bea – iránt nyilvánítottak ellenérzést.⁷⁹ Ugyanakkor a jelölési metódus miatt a listára utólag felírtaknak⁸⁰ esélyük sem volt a vezetésbe kerülésre. A gyűlésen Gobbi Hilda érdekvédőként beszélt, általában pénzügyi támogatást kért bizonyos ügyekre. Tudatosan vagy öntudatlanul ő képviselte a BSZINSZ-ben honos érdekvédő magatartást. Az ülés végén Major Tamás kötelező, a korszak vitái miatt azonban kevéssé indokolt optimizmussal zár: „Életet kell vinni a Szövetségbe." De következő mondatával jelzi is a szövetség autonómiájának határait: „Bejelentem azt, hogy ma délután fél négy órakor a Népművelési Minisztériumban igazgatósági értekezlet lesz, amelyen minden színigazgató és párttitkár elvtárs megjelenését kérjük."⁸¹ Tehát a valódi vezetési központ nem a szövetség vezetőségében, hanem a pártállami irányításban volt. Változó székhellyel, pozícióban, de mindig a legmagasabb pártkörökhöz legközelebb állók szólhattak bele leginkább a színházi ügyekbe.

A forradalom évéből érdekesek azok a reakciók, melyeket az SZKP XX. kongresszusának 1956. február 25-i titkos ülésén elhangzott Hruscsov beszéd szövetségbeli interpretációjára utalnak. Az Elnökség 1956. június 15-i plenáris ülésére készült határozati javaslatból úgy tűnik, a beszédre csak taktikusan reagáltak, a színházpolitikában kisebb engedményeket ajánlva, de a lényegi erőpozíciót nem érintve: „A kormányzat támogatása céljából írásba kell foglalni és a záróvizsgán meg kell tárgyaltatni a XX. kongresszus szellemében a színházi és filmélet területén mutatkozó legfőbb problémákat és azok megoldási lehetőségeit. Az így létrejövő határozati javaslatnak el kell ismernie, hogy a területnek feltétlenül szüksége van az általános elvi állami irányításra. Ennek figyelembevételével azonban ki kell térni a következő, még megoldásra váró problémákra: az igazgatók felelősségének növelése, ezzel kapcsolatosan a műsortervezés problémájának megoldása, esetleg a minisztérium mellett működő dramaturgiai tanács megszüntetése. A fiatalok problémái. A fiatalok a dekadens nyugati drámákat és a formalista nyugati színjátszást nem ismerik, és ennek következtében gyakran az a vélemény, hogy ezek az irányzatok jelentik az újat, a haladót. Véleményük a jelenlegi elzárkózás mellett meggyőző érvvel nem cáfolható meg, ezért célszerű lenne egy-egy, az ezekhez a művészeti irányzatokhoz tartozó darabot, amely azonban önmagában nem káros, bemutatni nálunk is, hogy a fiatalság felismerje az irányzat valódi arcát. A Szövetség szerepe, tekintélyének megteremtése, különös tekintettel a legutóbb történt intézkedésekre, az igazgatói kinevezésekkel stb. kapcsolatban. Ide tartozik az is, hogy néhány igazgató nem áll feladata magaslatán. A Szövetségen belül az egész évad folyamán intenzív foglalkozás keretében napirenden kellene tartani az ilyen jellegű kérdéseket is, így pl. egy-egy színházzal folytatott vitában megtárgyalva a színészekkel való foglalkozás kérdését, stb."⁸² Ekkor már konkrétabban fogalmazódnak meg problémák: színész munkanélküliség, a színházak gazdasági és adminisztratív önállóságának hiánya, a jövedelmezőség problémája. Utóbbiról igen magabiztos, az állami támogatást már készpénznek vevő véleményt formál a dokumentum szerzője. „Lehetetlenség a színházaktól jövedelmezőséget követelni, amikor a színházjegyek ára korántsem tartott lépést az általános árszínvonal emelkedéssel, és így a helyzet az, hogy a színház sem az államtól, sem a közönségtől nem kap pénzt. Tudomásul kell vétetni, hogy a színházakra fordított többletkiadás nem deficit és ráfizetés, hanem egy fontos kulturális feladatkör ellátásának költsége, és ha ezen a téren a színház mégis pozitív mérleget ér el, ez csak váratlan haszon."⁸³ A BSZSZ vállalkozó igazgatói egykor nem ezt a magabiztos értelmiségi nézőpontot képviselték.

A forradalom idején a színházi szakmai irányítás egyes befolyásos képviselőit – pl. Gáspár Margit, Major Tamás – a társulatok megtagadták, ami arra utal, hogy a pártállami irányítás és nem szakmai érdekvédelem képviselőiként néztek rájuk. A szövetség átalakult vezetése még a levert forradalom után is ellenállt. Az alakuló Kádár-rezsim – bár bizonyára kritikusan viszonyult hozzá – kezdetben tárgyalásokba bocsátkozott a szövetség elnökségével. A cél a konszolidáció elősegítése és a színházak sztrájkjának megszüntetése lehetett. Erről az átmeneti időszakról tudósít az a gyorsírói feljegyzés, mely a szövetség elnökségének az NM képviselőivel 1956. december 27-én tartott megbeszéléséről tudósít. Jelen voltak Köpeczi Béla, mint elnök, továbbá Balla Katalin, Besenyei Ferenc, Dayka Magit, Egri István, Hahn György, Kárpáthy Gyula, Nyáry László, Szakáts Miklós, Szász Károly, Tarani József, valamint Fenyő Imre és később Gellért Endre. A fő kérdés, amit a minisztériumi megbízottal megvitatnak: a szövetség újjászervezésének módja és bizonyos autonómia megőrzésének lehetősége. Köpeczi az új hatalmat képviselve taktikusan, nem támadóan lép fel, a szövetség vezetőségének álláspontját deríti fel. A filmesekkel együtt vagy külön működés kérdése merül fel elsőként: „Köpeczi Béla: Végre tisztában kell lenni azzal, hogy valóban a Szövetség önmaga áll fel filmesek nélkül, ha önmaga áll meg, akkor vezetősége reprezentatív-e, ha igen, akkor hogyan állunk a legalitással és az illegalitással és az ehhez hasonló problémákkal. Ezeket tisztán kell látni."⁸⁴ Gyakori hozzászóló a gyűlésen Kárpáthy Gyula dramaturg, akit – feltehetőleg e szerepéért – később internálnak. A minisztérium képviselője egyeztet a pesti és vidéki színházakba kinevezendő vezetők kényes témájában is. Az új, vagy régi új igazgatók kinevezése, áthelyezése, a színházak egyfajta újraelosztása 1957 végéig téma az NM-ből alakult Művelődésügyi Minisztérium (a továbbiakban MM) és főleg az 1956 utáni kulturális irányításban fontos szerepet játszó Aczél György irataiban. A gyűlésen kiemelkedő fontosságú Gellért Endre hozzászólása, aki arról beszél világosan és egyértelműen, milyennek kellene lennie az új szövetségnek. A Vígszínház egykori színészeként ő a BSZSZ és a BSZINSZ háború előtti működést is látta, majd a Színház- és Filmművészeti Szövetség munkáját is közelről követte. Gellért hozzászólása őszintesége, tárgyszerűsége révén tűnik ki. A forradalmat forradalomnak nevezi, és a szovjet megszállás közegében olyan új szerződtetési formát javasol a színészek számára, melynek keretében például Dayka Margit elmehetne Kolozsvárra játszani. „Gellért Endre: Ma nem lehet elmenni. Pedig ott van pl. Kolozsvár vagy Marosvásárhely, de nem tudunk eljutni sehova, ahol magyar szót szeretnének hallani. Ezért javaslom azt, hogy ezzel lehetővé tegyük a legjobb értékeink számára, hogy eljuthassanak valahova. Ennek módja az, ha a társulat nem ragaszkodik hozzá olyan formában, hogy mikor nincs is szerepe üljön ott esetleg egy fél évig is, ahelyett, hogy közben elmenne valahova."⁸⁵

A tárgyaláson a színházi autonómia lehetőségének felvetődésével együtt feltűnik az állami támogatás megvonásának veszélye is. Köpeczi tagadja, hogy ilyen szándék lenne: „Amikor az a szerencsétlen Antal Gábor megírta azt a nyilatkozatot, akkor én arról beszéltem neki, hogy gazdaságilag is önállóvá kell tenni a színházat, ami nem jelenti feltétlenül a szubvenció megvonását, hanem azt jelenti, hogy gazdaságilag is szabadon mozogjon a színház, ne legyen állandóan ilyen merev keretek közé beszorítva. Én azt hiszem, ez is egyik nagyon fontos kelléke az önállóságnak."⁸⁶

Gellért, emlékezve a háború előtti magánszínházi működés súlyos pénzügyi korlátaiból következő művészi kötöttségekre, nem javasolná állam és színház 1938 előtti kötetlenebb viszonyának visszaállítását. (Nem mintha ez 1956. decemberében még valós opció lett volna.) „Gellért: Én például vállalom azt, hogy a Nemzeti Színház állami támogatás nélkül önellátó lesz, de akkor Pygmaliont játszik 500-szor, más darab nincs, új díszlet nincs, és akkor nem hozunk Shakespearet vagy Az Ember tragédiáját, ami irtózatos pénzbe kerül. Itt van valami veszély, és arról is beszélni kell: ebben a nagy szabadságban majd felszabadul a selejt, és a színházak a könnyű utat választják, a siker-darabokat választják, és egyszerre csak tíz évnek minden eredménye is elpusztul. Mert nem lehet mindig csak a rosszról beszélni, és nem beszélni arról, hogy idejöttek az angolok, és elájultak azon, hogy a Hamletet vagy az Othellót hányszor játszotta el a Nemzeti Színház, hogy mi több Shakespearet játszunk, mint ők. Itt óriási eredmények vannak, amelyekre egész Európában felfigyeltek, hogy mindez lehetséges."⁸⁷ Gellért tehát sok megőrzendő elemeket lát az állami színházi struktúrában, esősorban a művész színházi produkciók létrehozásának lehetőségét. Ezt a véleményét feltehetőleg nem a minisztérium képviselőinek, inkább a szövetség vezetőinek címezte. Javaslata is van a támogatási formák átalakítására, a finanszírozásban a művész színházi törekvéseket támogatná. „Gellért: Tehát be kell vezetni a műsor alapján való szubvencionálást. És még valami, ami a múltban csak tessék-lássék alapon és inkább bántóan volt meg, mint elismerően: az utólagos állami premizálást"⁸⁸ A tárgyaláson – az államosított színházi struktúra előnyeinek elismerése mellett – Gellért kritizálja legélesebben a szövetség 1950-1956 közötti autonómia hiányát, ő utal legélesebben a működés formális jellegére, bürokratikus ürességére. „Gellért: Ha sokat üléseztünk mi a Szövetségben – vagy bárminek nevezzük majd – a baj az volt, hogy a Szövetség javaslatait egy tollvonással megváltoztatták. Elment például javaslatunk a Kossuth díjakra és azután ettől függetlenül kapta meg valaki. Magyarán szólva a Szövetség sóhivatal volt. […] Ezért lényeges, hogy az egész művészi területet érintő kérdésekben a szakma legjobbjai nyilatkozzanak, akiket az alkotó műhelyek megbíztak. Ezt a javaslatot talán ezután már figyelembe fogják venni, hiszen eddig más okai voltak annak, hogy a javaslatainkat nem vették figyelembe. Egyszerűen ott volt a pártközpont, amely a minisztériumot más irányba nyomta, mint ahogy a Szövetség kérte, és végeredményben ott voltak a személyi kapcsolatok, amelyek megsemmisítettek minden helyes kezdeményezést vagy ezek nagy részét.⁸⁹ Az nem világos, Gellért ekkor mennyire volt tisztában azzal, hogy a rendszer pártállami jellege nem fog változni a forradalom után sem. Őszinte hozzászólásának hatására az új szövetség jellegével kapcsolatban felmerült egy 1950-56 között nemigen taglalt téma: színészek és színigazgatók szembenállása a szocialista kontextusban. „Török Zoltán: Félő, hogy ilyen megoldás esetében a régi Szövetség egyik legnagyobb hibája fog felelevenedni, mégpedig az, hogy a Szövetség nem a színészek Szövetsége lesz, mint ahogyan pillanatnyilag az, – én ismertem a régit is és a mostanit is – hanem a színházak hatóságilag kinevezett vezetőinek szövetsége, vagyis majdnem azt lehetne mondani, hogy egy állami szerv, amellyel a színészek, mint munkaadóikkal állnak szemben egy másik platformon, egy másik szinten, ugyanúgy, amint a minisztériumban vagy saját színházaikban állnak szemben velük."⁹⁰ Gellért válaszában – a szövetség átalakulási lehetőségeire reflektálva – utal a BSZSZ időszakára is. „Gellért Endre: Itt két veszély fenyeget. Az egyik: létrehozni kapitalista módra az igazgatók szövetségét, függetlenül ettől a Szövetségtől, a másik: létrehozni egy kontra-szövetséget, amely művészekből áll. Ez lehetetlen dolog, de ugyancsak lehetetlen az, hogy a Szövetségben csak a színházak vezetői képviseljék a színészek ügyeit. Én úgy gondolom, hogy ha a színházak élére olyan vezetők, olyan igazgatók és rendezők kerülnek, akik a társulat bizalmát élvezik, akkor elkerülhetetlenül, majdnem alapszabályszerűen azt kell kimondani, hogy a mindenkori, bár évenként változó színházi vezetőség tagja kell, hogy legyen a Szövetségnek, és ezen túlmenően egyensúlyszerűen a színészek számára is részvételt kellene biztosítani a Szövetségben. Most ne a régi felépítésű színházra gondoljatok, és ne is a maira, hanem arra, amelyet szeretnénk kialakítani. […]Hogyan ismerje meg a Szövetség a társulat belső életét, ha nincs ott az, aki vezet és nincsenek ott azok, akiket vezetnek. Itt két veszély lehetséges. Ha csak az igazgatók vannak ott, akkor marad megint az okosok gyülekezete, mely elszakadt a tagságtól. Ha pedig csak a tagságra támaszkodunk és nincsenek ott a művészi vezetők, akkor a legnagyobb tájékozatlanság uralkodik"⁹¹ Gellért ekkor még mintha egy harmadikutas megoldás lehetőségében bízott volna. Nem lehetetlen, hogy itt kifejtett világos terveiben való csalódása is hozzájárult betegségéhez, majd öngyilkosságához. Hisz itt még egy nagyon nyitott és kevésbé formális új szövetség létrehozásában reménykedik. „Én azt az álláspontot képviseltem, hogy aki valamelyik színháznál szerződésben van, az szövetségi tag. […] Ez a szervezeti élet csak akkor folytat, ha állandó vonzóerőt gyakorol a színészekre, ezt csak sokkal szabadabb keretek és formák között lehet megteremteni."⁹² Gellért ideológiai kérdésekhez is hozzászól: a kor szellemében írókra bízná az igazgatást. „De az hiszem, a jövőben egységesen azt szeretnénk, hogy az eszmei irányítást a színházak vezetését a magyar íróknak adjuk át. Még nevek is hangzottak el, így Keresztúry Dezső és Illés Endre neve. Mindketten kitűnő emberek, akik rendkívül alkalmasak arra, hogy színházat vezessenek."⁹³ Gellért művész- vagy népművelő színházban gondolkodott, ez csak állami támogatás mellett valósítható meg, piaci, kapitalista környezetben nem életképes. Az nemigen kapott hangot a gyűlésen, hogy a színháznak más (például szórakoztató) funkciója is lehet.

Persze, a konszolidáció létrejötte után a Kádár rendszernek eszébe sem jutott írókra bízni az irányítást, vagy Gellért tanácsai szerint eljárni. Az új politika számára tiszta lapot teremtendő, a belügyminiszter 1957. április 20-án feloszlatta a Színház- és Filmművészeti Szövetséget. 1957-től megkezdődött a színházi mező „újraelosztása" elsősorban Aczél György irányításával. Az 1956-os forradalom, majd annak szovjet hadsereg általi leverése után a passzívan egy ideig még ellenálló társadalomhoz való hatalmi viszony fokozódó nyomásként írható le, mely Nagy Imre és társai 1958. június 16-i kivégzésébe torkollott. 1958 azért is korszakhatár, mert augusztus 25-én az MSZMP KB művelődéspolitikai határozatainak megjelenésével új kulturális doktrína született. Az ellenállás végét jelezte az 1958. november 16-i országgyűlési és tanácsi „választás" is, melyet az MSZMP, hivatalosan a Népfront jelöltjei a diktatúrában szokásos 99, 6%-al nyertek meg. Az új párt, az MSZMP által kommunikált korlátozott folytonosságot jelezte a forradalom előtti időszakkal, hogy a színházi irányítás szervei – legalábbis formailag – átalakultak. Az NM és OM jogutódjaként 1957. január 1-én megalakult az MM. Ennek Színházi főosztálya végezte a napi irányítást. (műsortervek jóváhagyása, nívódíjak, jutalmak, kinevezés, felelősségre vonás). A színházi döntéshozatal centruma már nem a minisztériumi vezetői kollégium ülése volt. A terület jövőjét meghatározó dokumentumok Aczél György miniszterhelyettes iratai közt koncentrálódtak. Más módszereket alkalmazva bár, de ő is személyesen látszott meghatározni a színházi döntéshozatalt a forradalom utáni időszakban, miként tette azt Révai miniszter az államosítás után 1949-1953 között. A kulturális irányítás legfelsőbb szintjein újfajta dokumentumok jelennek meg, tért nyer az előzetes véleménykérés, az egyeztetés. Ez a korábbi, utasításra épülő döntési mechanizmus átalakulásáról tanúskodik. Háttérbe szorult tehát a problémákkal csak utólag szembesülő, direktívákkal történő irányítás. A döntések persze így sem demokratikusan születettek, de a pártnak alárendelt szervekkel már egyeztettek meghozataluk előtt. A forradalom szovjetek általi leverése után a színházak sztrájkoltak, majd politikai nyomásra 1956 decemberétől játszani kezdtek. E csonka 1956-1957-es évad műsorába a hatóságok alig szóltak benne, a színházak működése ekkor a konszolidáció látszatának megteremtése szempontjából volt fontos. 1957 tavaszától indul csak – Aczél miniszterhelyettes iratainak tanúsága szerint – az új színház-politikai stratégia alapos előkészítése. Ebben a helyzetértékelés, illetve az irányítás átszervezésének kérdései dominálnak. A miniszterhelyettesi értekezletek ebben az időszakban jellemzően a hosszan előkészített döntések jóváhagyásának helyszínéi. A MSZMP iratok alapján úgy tűnik, a színházak pártirányításával kapcsolatos célkitűzés 1956 után nem – illetve csak az irányítás technikájában – változott. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának 1957. március 14-i helyzetértékelése⁹⁴ olvastán megkérdőjeleződnek az 1949 óta vaskézzel végrehajtott színházi átalakítás korábban hangsúlyozott sikerei. A jelentés szerint a színházi világra a szovjetellenes nacionalizmus és a nyugat előtt hajbókoló kozmopolitizmusjellemző. Az előadásokban hazafias mozzanatok és klasszikus magyar művek segítségével „nacionalista tüntetéseket" provokálnak, tagadják az állami irányítás szükségességét és a szocialista realizmust, tért hódított az idealista világnézet és a kispolgári giccs. Színház és politika viszonyát a legmagasabb szinten felvető, a színház új szerepét kijelölő fórum a vizsgált korszakban az MSZMP PB, a legfelső párt döntéshozó szerv 1958. június 10-i ülése,⁹⁵ melyen Aczél miniszterhelyettesnek a színházak helyzetéről tartott beszámolóját hallgatták meg. A korabeli alapkérdésre rávilágítva Aczél abból indult ki, hogy a színházakban az MSZMP-nek 244 tagja van, az új párt a színházakban nem erős. Megemlíti, hogy a 19 igazgató közül 11 párttag. Utal rá, a színházakban nem folyik ideológiai munka, a pártszervezetek gyengék. Kádár János, a szovjetek által kiválasztott főtitkár hozzászólásában kommunista vezetést sürgetett a színművészeti főiskolán. Ugyanakkor óvott attól, hogy az MSZMP tagtoborzó kampányt tartson, szerinte a színészek maguktól is a párt felé indulnak majd. Kompromisszumos taktikájára utalt annak hangsúlyozása, hogy nem kell megbüntetni azokat, akik okultak a forradalom alatt elkövetett hibájukból. Az MSZMP KB 1958. július 25-i ülésén,⁹⁶ immár nagyobb fórum előtt tárgyalták újra a színházi terület alapkérdéseit. Kádár beszédében biztató jelnek tartja, hogy a három kulcspozíciót (igazgató, dramaturg, főrendező) betöltők legalább egyike minden színházban tagja az új pártnak. De arra int, hogy további befolyásnövelésre kell törekedni, a párt köré szimpatizánsokat tömörítve, a jobboldalra csapást mérve. Aczél, MM miniszterhelyettes felszólalásában az 1956 előtti korszak hibájának tartja, hogy művelt polgárok, kispolgárok irányították a kultúrát, akik a párt politikájától balra vagy jobbra kilengtek. Új célként határozza meg a nem marxista értelmiség fokozatos bevonását a szocializmus építésébe. Kiemeli a „szocialista pátosz" fontosságát az előadásokban, mivel szerinte leginkább érzelmi úton lehet hatni az emberekre. Az ülés jegyzőkönyve szerint Aczél előterjesztését a KB egyhangúlag elfogadta. E legfelső szintig terjedő egyeztetések után, 1958. augusztus 14-i dátummal szerepel az MSZMP anyagok között a művelődéspolitikai irányelvek jóváhagyott példánya.⁹⁷ Ez úgy fogalmaz: 1956 után a művészeti életből ki akarták szorítani a marxizmus-leninizmust, a párt- és az állami irányítás háttérbe szorult, a szórakoztatásban elburjánzott a kispolgári giccs és a polgári dekadencia. Az irányelvek szerint a továbbiakban elsősorban a szocialista realista törekvéseket kell támogatni. A vezetők feladata az, hogy az ízlés befolyásolásával segítsenek megszüntetni a tömegek kívánsága és a szocialista kultúra magasabb rendű igényei közti ellentmondást.

Miként értékelte az új hatalom a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség tevékenységét? Az iránta a konszolidáció létrejöttével párhuzamosan megjelenő ellenségességhez hozzájárult a szövetség egyes tagjainak 1953-56 közti radikalizálódó politikai fellépése, de az az aktivitás is, amit a szövetség a forradalom alatt és után folytatott, mikor rövid ideig az önállósuló színházi világ koordinátoraként kezdett működni. Eme időszakról azok az igen elfogultnak tűnő jelentések tanúskodnak, melyek Aczél miniszterhelyettes iratai között maradtak fenn. Szőnyi József osztályvezető helyettes (Budapest Főváros Tanácsa) 1957. március 19-i feljegyzése szerint az 1957-es műsorpolitika félreérthetetlenül burzsoá-jellegű, főleg az 1920-as, 1930-as évek sikeres darabjainak megismétlésére törekszik. Úgy véli, az elmúlt hónapok ideológiai zűrzavara, az állami irányítás gyengülése lehetőséget adott a Színház- és Filmművészeti Szövetségnek arra, hogy a műsorpolitikát – kifejezetten politikai szándékkal – ilyen módon alakíttassa.⁹⁸ Felfogásában tehát az 1950-ben az új ideológia terjesztésére létrehozott szövetség immár annak a hagyománynak a propagálója lett, melynek háttérbe szorítására létrehozták. Dr. Nyáry László (MM Színházi Osztály) sem talál mentséget a szövetség 1956-os tevékenységére, persze pártállami nézőpontból vizsgálódva: „Az ellenforradalom leverése után a színházi területet általános dezorganizáció jellemezte. Tagadták az állami vezetés szükségességét és egyedüli irányító szervnek a volt Színház- és Filmművészeti Szövetséget jelölték meg, az államot csak a szubvenció biztosítása tekintetében lettek volna hajlandók elismerni. A rend megszilárdulásával 1956 decemberétől színházaink fokozatosan megkezdték a munkát. A jelszó még akkor nagymérvű önállóság, az állami irányítástól való függetlenség követelése volt. Bebizonyosodott azonban, hogy ezzel az önállósággal színházaink nem tudtak helyesen élni, a színházak műsorát a sekélyes polgári giccs jellemezte."⁹⁹

A politikai helyzet alakulása a színházi területen az ellenforradalomtól napjainkig című, szerző és aláírás nélküli, 1958. június 4-i fogalmazványban¹⁰⁰ a szövetség a színházi területen érvényesülő „ellenforradalmi hatás" majdnem hogy elsődleges okozójának lett kikiáltva:

„Az ellenforradalom idején az értelmiségi területek közül a színházi terület egyike volt azoknak, ahonnan a legaktívabb ellenforradalmárok, revizionista és egyéb kispolgári nézeteket valló elemek kerültek ki. A Szövetség segítségével számos színházból eltávolították a kommunistákat, egyes helyeken, mint pl. az Operettszínházban a párttagokat fegyelmi elé állították (pl. Keleti László, Hadics László), több helyen ugyancsak eltávolították a kommunista igazgatót, (Pl. Major Tamás, Horvai István, Szendrő Ferenc, Ruttkai Ottó.)

[…] színházi területen az ellenforradalmi hatás viszonylag sokáig érvényesült. A budapesti munkástanács utasításainak eleget téve a Színház- és Filmművészeti Szövetség is a sztrájk mellett foglalt állást. A munkát a színházak ellenforradalmi elemei ellenezték, csupán december közepén vált lehetővé a színházi munka fokozatos beindítása."¹⁰¹ Nem sok jót jósolt a szövetség jövőjére vonatkozóan, hogy a színházi területen a szovjet megszállással szembeni ellenállás felelősként igyekeztek beállítani. Egy ugyancsak 1958-as Feljegyzés a Színházi szövetségről címet viselő irat¹⁰² szerzője már majdhogynem a forradalom kirobbantásával vádolja az akkor már feloszlatott szövetséget: „A volt Színház- és Filmművészeti Szövetség, mely eszmei és gyakorlati előkészítőjévé vált az ellenforradalomnak, 1956 novembere után személyi összetételét, valamint a terület fertőzöttségét tekintve alkalmatlanná vált elvi, eszmei irányító szerepének betöltésére. A Szövetség felszámolásával és a szakszervezetek megtisztításával egy időben, egészen napjainkig, a Színházi-, illetve Filmszakszervezet elnökségei segítették a Párt, illetve minisztériumi határozatok megfelelő végrehajtását.¹⁰³ Akárcsak 1945 és 1949 között, újra a szakszervezet vette át a politikai és ideológiai szándékok közvetítésének feladatát a színházi szakma területén. A Kádár rendszer – akárcsak az Írószövetség esetében – új lapot kívánt nyitni. Egy 1958. augusztus 12-i, a művészeti szövetségek létrehozásával és a művészeti szakszervezeti mozgalom fejlesztésével foglalkozó javaslat¹⁰⁴ vázolja a létrehozandó új szövetség feladatait: „A színházi terület előtt álló feladatokat tekintve a létrehozandó Szövetség célját a következőkben határozzuk meg: A burzsoá ideológia, valamint az azt tükröző művészeti irányzatok elleni harcban győzelemre vinni a szocialista realista alkotási módszert. A végrehajtás során biztosítani kell színházaink alkotó munkájában Pártunk irányvonalának érvényesülését és a szocialista elvi alapokon álló kulturális egységfront megteremtését. A cél érdekében színház-művészeink körében a marxista-leninista elmélet terjesztését.¹⁰⁵ Sem a célokban, sem a szóhasználatban nincs tehát nagy változás 1950-51-hez képest. Ugyanakkor a mindennapi ügykezelésben 1957 után óvatosabbak voltak, jobban építettek az öncenzúrára. Már a fenti program is, a Művelődéspolitikai irányelvek szellemében, kevésbé törekszik kizárólagosságra. A szocialista realista művészet dominanciáját, de nem egyeduralmát kívánja. A változatlan célkitűzések érdekében megvalósítandó feladatok: „1. Mozgósítani a művészek vezető rétegeit a szakma elvi kérdéseinek marxista-leninista alapon történő megoldására, tisztázására. Küzdeni a népellenes művészet mindenfajta megnyilvánulása, az ellenséges áramlatok színházi életünkbe való behatolása ellen. 2. Az alkotómunka helyszínén – a színházakban – elősegíteni és kialakítani a nyílt, elvi, kritikai légkört, a színház művészi problémáinak helyszínen történő érzékelését. 3. A Marxista esztétika színházi területen való érvényesítése, fejlesztése érdekében 'művész-akadémia' címen előadássorozat indítása. 4. Támogatni és fejleszteni mindazokat az új, vagy általunk még nem alkalmazott irányzatokat, amelyek nem akadályozzák a szocialista-realista módszerek fejlődését. Felkarolni minden olyan intézkedést, amely a kapitalista kultúránál színvonalasabb, humánusabb színházi kultúrát eredményez. 5. Az új magyar dráma megteremtése és fejlesztése érdekében kapcsolatot teremteni az írókkal és kritikusokkal. 6. Tanulmányozni és népszerűsíteni haladó-színházkultúránk hagyományait, a Szovjetunió és a népi demokráciák színházművészetének élenjáró eredményeit, valamint más országok haladó művészeinek műveit".¹⁰⁶

Fontos változás, hogy a szövetség színházi szakkönyvtára és dokumentációs gyűjteménye az 1957-ben alakult Színház- és Filmtudományi Intézetbe került, elvált tehát a szakmai modernizációs és a politikai funkció, mely 1950-1957 között összeolvadt.

1959-1963 között a legfelsőbb párt- és állami fórumok kevésbé foglalkoznak színházi kérdésekkel. A döntések dokumentumai már nem feltétlenül Aczél miniszterhelyettes iratai között találhatók. Az ellenőrzés módjának változásáról tanúskodik Aczél 1962. december 23-i javaslata,¹⁰⁷ mely szerint a „szocialista tartalom" növelését immár az intézményvezetőkre kell bízni, ebbeli törekvésüket csupán kritikával, és anyagi érdekeltséggel ösztönözve. Lehetőséget kell adni egy-egy kísérleti előadásra is, de a színházi közhangulat irányításában a párt eszméit képviselő művészeknek kell nagyobb hangot kapni. Az irányítás centralizált jellegét tehát a felelősség alsóbb szintre helyezésével kívánják fenntartani, az üzenetekben némi polifóniát engedve. Ahogy nőtt a repertoárokban a „tőkés" jogdíjköteles darabok száma, úgy vált a színházaknak odaítélt valutakeret összege is a műsorpolitika alakításának áttételes, de hatékony eszközévé. Ennek a színházi irányítás általi felismerését tükrözte a szerzői jogokkal kapcsolatos elvi kérdések többszöri megvitatása. Cél volt a még mindig zömmel „polgárinak" tartott színészek Kádár rendszer mellé állítása is. 1959. március 16-án, a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége a művészek marxista-leninista oktatására és nevelésére vonatkozó javaslataihoz kért jóváhagyást az MSZMP KB Tudományos és Kulturális Osztályától.¹⁰⁸ Ezek rendeltetése, hogy „színes, változatos ideológiai előadásokban, vitákban" tárgyalják a XXI. pártkongresszus anyagát, az MSZMP KB 1959. március 6-i határozatát és irányelveit. Pártonkívülieknek a Fészek klub „művészeti akadémiáját"-t, a művészeti szövetségeknek, illetve szakosztályoknak művészet-politikai, esztétikai és szakmai, a szakszervezeti bizottságoknak pedig központilag meghatározott tematikájú előadásokat javasolnak. A Színházművészeti Szakosztály eszerint a színművészet pártosságával, a szocialista realista színjátszással és a formai kísérletezéssel, a kritika helyzetével, az utánpótlás problémáival, az új közönség, a politikai kabaré és a magyar operett problémáival készül foglalkozni.