Lásd Vidámpark

Életút interjú Csiszár Imrével

Huber Beáta: Több interjúban is elmondta, hogy egy nagybátyjától kapott Shakespeare-kötet terelte érdeklődését a színház felé. Én legelőször mégis arra lennék kíváncsi, hogy emlékszik-e az első színházi élményére?

Csiszár Imre: Apám egyszerű melós ember volt, de nagyon szerette a színházi látványt. Ezért első színházi élményeim az Operához kapcsolódnak, ahová apám elvitt. Emlékszem a Hoffmann meséire, a Coppéliára, az Aidára, a Három a kislányra. Az első prózai színházi élményem pedig a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházhoz kötődik. A Nemzeti akkor, nem tudom pontosan, talán a Shakespeare-centenárium alkalmából, Major Tamás rendezésében bemutatta a Macbeth-et Sinkovits Imrével és Lukács Margittal a főszerepben. A legkisebb, pár mondatos gyilkosok szerepét is olyan kiváló színészek játszották benne, mint Tompa Sándor és Rajz János. De Bara Margittól kezdve Balázs Samun át Kállai Ferencig mindenki a színpadon volt. Majornak ez a rendezése már a brechti időszaka elejére eshetett, mert az egész előadás nagyon puritán volt. Bálint Endre tervezte a díszletet: emlékszem, nagy, forgó hasábok tagolták a játékteret. Ez a látvány igazából jobban érdekelt, mint a nagy festett kulisszák az Operában. Ez engem megfogott és biztos, hogy ott sok minden eldőlt. Nem a színészi játék, nem a rendezés, nem a látvány külön-külön, hanem együttesen valami, ami döntőnek bizonyult. Emlékszem, a második prózai előadást, amit még gyerekkoromban láttam szintén a Nemzeti Színház társulata mutatta be: Arbuzov Irkutszki történet című darabját, Berek Katival és Barsi Bélával. Aztán még egyszer ifjúkoromban, az apámnak szerettem volna valami ajándékot adni karácsonyra és vettem két bérletet a Vígszínházba. Nagyon nagy mázlim volt, mert abban az évben a bérletben benne volt Ibsen John Gabriel Borkmanja Páger Antallal, Sulyok Máriával és Bulla Elmával a főszerepekben, aztán Dürrenmatt-tól a Fizikusok, Molnár Ferenctől A testőr, Euripidész-Sartre Trójai nők című műve és végül Razdnickijtól a Filmet forgatunk, bár ez utóbbi annyira nem volt érdekes. Ezekre emlékszem, máskülönben nem vagyok nagy színházba járó.

Huber Beáta: Milyen könyvek érdekelték gyermekkorában?

Csiszár Imre: 12 éves lehettem, amikor az iskolai tanárnőm eljött hozzánk családlátogatásra. Kettesben éltünk az apámmal, édesanyám már meghalt. Bejött a tanárnő, és mikor meglátta a heverőn fekvő Bánk bán-kötetet, felcsillanó szemmel kérdezte, hogy ki olvassa. Apám felelt a kérdésre: „Hát, a gyerek.". A tanárnő ezen igencsak elhűlt, s azt hitte, lódítunk. Pedig így volt. Nyolcadikban, amikor a szavalóversenyeken sokan Váci Mihály és Simon István verseit mondták, én Hamlet „Lenni vagy nem lenni…" nagymonológjával szerepeltem és nyertem.

Huber Beáta: A gyermekkori színházi élmények kialakítottak esetleg egyfajta színházi látásmódot, mikor drámákat olvasott?

Csiszár Imre: Hajaj! Még megvan az a rajztömböm, amelyikbe díszleteket terveztem. Ebben van Harold Pinter Gondnokjához, Shakespeare Szentivánéji álom című művéhez rajzolt díszlettervem, és egy Yukio Mishima-darab, az Arc díszlete is. Ilyeneket olvastam akkor. Említette a beszélgetés elején, hogy a nagybátyám megajándékozott egy Shakespeare összessel. Két Shakespeare-darab nagyon izgatott: az egyik a Hamlet volt, a másik a Szentivánéji álom. Állandóan ott mozogtak a fejemben ezek a figurák, és számtalan kérdés merült fel velük kapcsolatban. A Hamletben például egy máig megoldatlan viszony, Hamlet és a mamája kapcsolata. Azt senki nem veszi észre, hogy ez a nő nem a férje halála után szeretett bele Claudiusba, hanem már előtte együtt voltak. Hamlet pedig azért nem tud erről a kapcsolatról, mert éppen Wittenbergában tanult. Szóval egy csomó dolog már akkor izgatott, érdekelt. Rengeteg vágy munkál az emberben. Én elsődlegesen színész akartam lenni, de talán pontosabb, ha azt mondom, hogy én már akkor színházi ember szerettem volna lenni. Mert azt láttam, hogy én egyszer színészként eljátsszam a Hamletet… Istenem! El is játszottam otthon a hálószobában a tükör előtt: megfordítva felvettem a twist pulóveremet, mert a nyakkivágás így olyan Hamletes volt. Közben azonban láttam azt is, hogy én a darab egészében, például a térbeli megoldásokban is gondolkozom. Ilyen színházi ember volt Várkonyi Zoltán, Major Tamás és később Iglódi István, mert nem rögzítették oda magukat egy dologhoz, hanem mindenfélével foglalkoztak, amiről úgy érezték, hogy jobb, ha az ő kezükben van.

Huber Beáta: Középiskolai tanulmányait felfüggesztette és segédszínésznek jelentkezett a Nemzeti Színházba. Hogyan jutott be?

Csiszár Imre: Úgy kezdődött, hogy nem voltam kibékülve a középiskolával. Rossz tanuló voltam. A versek, az irodalom és a történelem nagyon érdekeltek, de a reáltárgyak abszolút nem. A középiskolában kijártam két osztályt, azt is két külön gimnáziumban: egy évet a Kaffka Margitban, a másikat a József Attilában. Ezután elegem lett. Egy havas téli estén, nagy pelyhekben hullt a hó, mikor megálltam a Nemzeti Színház művészbejárójánál, és megvártam Sinkovitsot. Elmondtam neki, hogy abba akarom hagyni a gimnáziumot és mindenképpen színész szeretnék lenni. Majd megkérdeztem tőle, hogy tudna-e nekem abban segíteni, hogy a Nemzetiben kisebb statiszta vagy valamilyen feladatot kaphassak. Emlékszem, a hóesésben végig mentünk a Szövetség utcán, majd kiértünk a Rákóczi útra. Akkor még a Rákóczin járt villamos, méghozzá azok a villamosok, amiknek a peronja nyitott volt, így átfújt rajta a hó. Fölszálltunk a peronra, és akkor Sinkovits – aki abban az időben éppen Madách Imre Mózesére készült – elkezdte nekem mondani, hogy a Mózes tulajdonképpen nem is egy bibliai história, hanem a magyarság sorsáról szól és ennek megfelelően dolgozzák át a szöveget Keresztury Dezsővel, hogy hol mond Mózes Izrael helyett hazámat, Jehova helyett Uramat stb. Mindezt rázúdította egy civil gyerekre. Én ott álltam tizenvalahány évesen, előttem egy hérosz, és hallgattam, hogy velem osztja meg ezeket a szakmai problémákat. Ez engem akkor fölemelt, valaki lettem tőle. Egy hét múlva már beszéltem Bodnár Sanyival, meg Tatár Eszterrel, akik akkor a statiszta ügyeket intézték a Nemzeti Színházban, és rögtön az elején bekerültem négy vagy öt darabba. Az évad utolsó bemutatójában, Kafka Amerika című darabjából készült előadásban pedig már a próbáktól kezdve részt vettem. Marton Endre rendezte, és emlékszem, táncoltam benne az akkor még stúdiós Martin Mártával. Én ugyan nem stúdiósnak kerültem be a Nemzetibe, azaz nem részesültem oktatásban, de öt-hat darabban így is szerepeltem, ami azt jelentette, hogy majdnem minden este játsztam.

Huber Beáta: Mit szólt ehhez az édesapja?

Csiszár Imre: Semmit. Nem voltam vele jó viszonyban. Tizennégy éves koromban elköltöztem otthonról és mindenféle helyeken éltem le az életemet.

Huber Beáta: Miből tartotta fenn magát ebben az időben?

Csiszár Imre: Nagyon sok helyen dolgoztam. Amikor a Nemzetiben voltam, a Röviköt nevű rövidáru nagykernél dolgoztam áruelosztóként. Női fehérneműket pakoltam nagy dobozokba, amiket kiszállítottak a Röltexekbe. Aztán dolgoztam útépítő vállalatnál, voltam gyümölcsszedő vagy -osztályozó és konzervgyári munkás is. Mindemellett már az általános iskola hetedik-nyolcadik osztályától kezdve, a nyári szünetekben a Vidámparkban vállaltam munkát: fékező voltam a Hullámvasúton. Akkoriban még kéziféket használtak, és különösen a lefelé ívelő kanyarokban kellett erősen fékezni, nehogy kirepüljenek az utasok. Ez nagyon sokat jelent a rendezői pályámon, mert itt sokféle embertípust lehetett megismerni.

Huber Beáta: Hogyan kapcsolódik a fékező munkája az emberismerethez?

Csiszár Imre: Sokféleképpen. Elsőként, hogy a legevidensebbet említsem, a női nemmel való ismerkedés révén. A Hullámvasúton fékezőnek lenni, bármilyen furcsa, az akkori időkben elit foglalkozásnak számított. Irodalmi példával élve, kicsit olyan volt a helyzetem, mint Molnár Ferenc darabjában Liliomé. Liliom ugyan csak egy hintáslegény, nem kockáztatja az életét húsz méter magasan, mégis fölnéz rá a női nem, mert ő egy kiválasztott személyiség, aki megnevetteti, megríkatja az embereket a körhintával. Az is ilyen „hintáslegény-feladat" volt, amit én csináltam. Gyerek voltam még, és nagyon jól esett, hogy megismerhettem a különféle női praktikákat, mert ha a nők ismerkedni akarnak, akkor taktikákat alkalmaznak. Ezeket később, például egy Antonius és Kleopátra- vagy egy Macbeth-rendezésnél föl lehetett használni. Aztán érdekesek voltak a különböző szülő-gyerek viszonyok: az agresszív szülő, az engedékeny, a féltő, a gyáva… Szóval rengeteg embertípust lehetett ott megismerni. A Városliget akkor még a fénykorát élte: kinyitott valamikor délután négy óra körül és éjfélig nyitva tartott. Én ezt nagyon-nagyon szerettem.

Huber Beáta: A különféle embertípusokról szerzett tapasztalatait már csak később tudatosította magában?

Csiszár Imre: Nem, már abszolút ott tudatosítottam. Én figyelem magam és rendezőként ez egy jó tulajdonság. Mert mit használ föl az ember a rendezésében? Elsősorban saját magát. A Vidámparkban azt éreztem, hogy az itt szerzett élményektől gazdagabb emberré válok. Amikor a Főiskolán az első év végi vizsgán Major azt kérte tőlünk, hogy írjunk jelenetet egy múltbeli élményünk alapján és azt állítsuk színpadra, akkor én egy vidámparki emlékemet írtam meg. A vizsgám nagyszerűen sikerült, de nem attól volt nagy sikere, hogy a jelenet a Vidámparkban játszódott. Először el kellett mesélni az élményt, és amikor ezt elmondtam, Major ott kivirult: „Csiszi, fantasztikus!" – mondta. Ez a vizsga fordulópontot jelentett számomra a Főiskolán. Ehhez azt kell tudni, hogy a felvételimen hullámhegyek és hullámvölgyek váltották egymást. A felvételi első fordulója lényegtelen volt, mert Major azon nem vett részt. A második rostán már ő is ott volt. Itt az volt a feladat, hogy öt vagy hat darab közül az egyikről megadott szempontok szerint elemzést kellett írni, majd ezt szóban megvédeni. Én Shakespeare Szeget szeggel című színművét választottam és a feladat szerint el kellett készítenem az egyik jelenet rendezői példányát. Az ötödik felvonás rendezői elgondolását vázoltam fel, mert az önmagában egy jelenet. Megírtam, beadtam. Jött a szóbeli, ami a Vas utcában, fönn a könyvtárban volt. Bent ült a teljes vizsgabizottság: Várkonyi Zoltán, Nádasdy Kálmán, Horvai István, Szinte Gábor, Major Tamás, Gyárfás Miklós, Kazimir Károly, Ádám Ottó… Szóval mindenki. Az előttem vizsgázóknál mindig kijött a gondnok, és beszólította őket a terembe. Amikor én jöttem, nyílt az ajtó, kijött Major és azt mondta: „Csiszár. Jöjjön be!". „Jézus Mária!" – gondoltam – „Mit csináltam? Itt nagyon nagy balhé lesz!" Emlékszem, bementem, leültem, mindenki mosolygott, mert már be voltam konferálva és akkor Major azt mondta: „Hát ő az!". Na, akkor végem volt! Mindenki el volt ájulva az elemzésemtől. Nem akarok valótlant állítani, de a felvételi után nem sokkal Major megrendezte a Nemzeti Színházban a Szeget szeggelt és a színpadon azt láttam, amit én leírtam: egy május 1-jei népünnepélyt. Ezek után, a harmadik fordulóra már azzal a tudattal mentem, hogy „Nekem ez semmi! Én itt már benn vagyok.". Itt húzni kellett egy jelenetet, és azt délutánra megrendezni színészekkel. Molière Kényeskedőkjének valamelyik jelenetét kellett megrendeznem. Miután bemutattuk, emlékszem, Major nem tekintett rám, szándékoltan elnézett mellettem és azt mondta: „Na, mondja!". „Jézusom! – gondoltam – „Mit csináltam?!" Majd elkezdtem hebegni-habogni Molière-ről, a Kényeskedőkről. „Na, jó! Ennyi?" – kérdezte. Az volt a mázlim, hogy a korábbi nagy szeretet konkrétan gyűlöletté változott. Meggyűlölt emiatt a kis etűd miatt, amit megrendeztem, mert ő nem így képzelte el. Sosem derült ki, hogy konkrétan mi nem tetszett neki. Major nagyon szerette Molière-t és a Kényeskedőket is, ráadásul nem sokkal később meg is rendezte. Biztos vagyok benne, hogy olyan feladatokat adott nekünk, amik őt is foglalkoztatták. Az mentett meg, hogy ott ült Ádám Ottó, aki azt kérdezte, hogy a papucsot viselő Gorgibust játszó figurának miért nem volt az egyik lábán zokni. Ekkor elkezdtem hosszan beszélni arról, hogy milyen elhanyagolt és slampos egy ilyen agglegény, aki feleség nélkül él a házban a két lányával, akiket egyáltalán nem foglalkoztatnak ilyen jellegű esztétikai kérdések, és különben is tesznek az apjukra. Végül Majorral szemben, a tanári kar támogatásával kerültem be a Főiskolára. Borzasztó hendikeppel indultam, mert órákon Major valamennyi osztálytársamat a nevén szólította, de amikor rám nézett, azt mondta: „Szirtes.". Szándékosan tett így, hogy jelezze, azt se tudom, ki ez. Tehát valami mély utálat élt benne.

Huber Beáta: Meddig viszonyult így Önhöz?

Csiszár Imre: Az első félévig, amikor is egy balladát kellett dramatizálni és elmondani. Én színházilag a legnehezebbet választottam, Arany János Vörös rébékjét. Major a második versszak után megállított és azt mondta: „Csiszár, magát az asztal körül kergették gyerekkorában, ha általment a keskeny pallón és nem repült el?". Aztán megértettem, mit akar valójában: ha rendező vagyok, oldjam meg a csodát, mert ebben a balladában egy csoda van leírva. Ez a vizsga végül jól sikerült. Az évvégi élmény vizsgán pedig megint belém szeretett. Onnantól kezdve a viszonyunk harmonikus és kiegyensúlyozott volt.

Huber Beáta: A Főiskola után viszonylag elég hamar lehetősége adódott, hogy a mesterét rendezze. Nem volt Önben semmi félsz?

Csiszár Imre: Már két évet eltöltöttem a szakmában, éppen átszerződtem Kecskemétről Szolnokra, mikor Székely Gábor azt javasolta, hogy mi lenne, ha megcsinálnám Brechttől a Puntila urat. Mondom: „Jó. De kivel?". „Mit szólnál Majorhoz?" – kérdezte. Ebben a meghívásban az volt a nagy kunszt, hogy Major addig soha nem játszott Brechtet, szóval a nagy ideológus megmutathatta a gyakorlatban, hogyan is kell ezt csinálni. Elmentem hozzá, éppen a Pesti Színházban játszotta Dérynek a Kedves Bópeerjét. Megnéztem az előadást, majd leültünk ott az öltözőben, és azt mondtam neki: „Mester, lenne itt egy feladat. El kellene játszani Brecht Puntila urának a címszerepét." „Az nem én vagyok, hát az egy kövér ember." – válaszolta Major. „Az nem kövér, az hedonista." – érveltem. „Jó, rendben van, eljátszom". Nagyon hamar belement. Először dolgoztam a mesteremmel. Aztán volt még egy sajnálatos érdekessége a dolognak: Matti szerepét Piróth Gyula játszotta volna Szolnokon, de Piróth akkor került kórházba, és aztán nem sokkal később meg is halt. Ősszel ez volt az első bemutató és ott álltunk Matti nélkül. Akkor Székellyel beültünk egy autóba, elmentünk Miskolcra és megkerestük Blaskó Pétert, akivel akkor én már sokat dolgoztam. Szerencsénkre kiadta a színház, és ő lett a Matti.

Huber Beáta: Ha már itt tartunk a Puntilánál, egy kritika említést tett arról, hogy az egyik előadáson többször is elment az áram, de Major bravúrosan megoldotta a helyzetet. Hogyan történt ez?

Csiszár Imre: A brechti színházat úgy ismertük, mint egy szigorú, szikár formát, ami ebben az értelemben sokkal inkább a cirkusz világához hasonlít. A cirkuszban nem lehet játszani, mert ha hármas szaltót kell ugrani, azt technikával kell megoldani. Így játszották Brechtet is: technikával. Major viszont egy játékos ember volt, és Puntila szerepébe is játékosságot csempészett. Nevetségessé tudta tenni ezt a furcsa, Janus arcú figurát. Szolnokon valóban az egyik előadáson kilencszer volt áramszünet. Ez akkoriban gyakran előfordult, mert a hetvenes évek végére igencsak elavulttá vált a színház elektromos hálózata. A nézők bent ültek, puff, sötét, semmi… és akkor megszólalt Major. Azt mondta a nézőknek, hogy ez a kis áramszünet nem fogja őket zavarni, mert Brecht egy olyan szerző, akinél a jelenettechnika rögtön lezár, és ha visszajön a fény, majd onnan folytatják, ahol abbahagyták. Ekkor kiselőadást tartott Brechtről, aztán Shakespeare-ről, és csak mondta, mondta, mondta, majd visszajött a fény, és onnan folytatta a darabot, ahol tartott. Még egyszer elment, még egyszer és még egyszer. Amikor már vagy negyedjére elment a világítás, a közönség megtapsolta. Már várták, hogy jön és folytatja a kiselőadását.

Major egy nagy clown volt, egy hatalmas komédiás. Eszméletlen, mikre volt képes! Én úgy látom, egy kicsit a rendezéseiben is föl lehet ezt fedezni. Ez egy óriási dolog! Mindig mondtam neki, hogy „Maga egy József Attila. Játszani is engedd szép, komoly fiadat!". Örülnék, ha megtanulhattam volna tőle ezt az életszemléletet, hogy a legvészesebb, legtragikusabb helyzetnek is megvan a fonákja, a nevetségessége.

Huber Beáta: Visszatérve a Főiskolára, Majoron kívül kiktől kapott olyan útravalót, amelyek akár a mai napig meghatározzák rendezői gyakorlatát, gondolkodását?

Csiszár Imre: Nagyon szerencsés vagyok, mert én még kifogtam Nádasdy Kálmánt. „A magyar irodalom és zene kapcsolata" címmel tartott kurzust. Az az igazság, én nem ismertem a Főiskola előtt Nádasdyt. Azt tudtam, hogy az operához kapcsolódik a neve, ezért arra gondoltam, hogy az órákon is arról fog majd beszélni, hogyan kell operát rendezni. Én viszont nem akartam operarendező lenni, ez engem nem érdekelt. Már azon gondolkodtam, hogy nem fogok bejárni az óráira, amikor az első alkalommal a következő történt: Nádasdy mindenkinek adott egy könyvet – emlékszem, én egy Derkovits-albumot kaptam –, majd a lemezjátszóra föltette Kodály Páva-variációit, és mindezek után egy kis könyvből Vörösmarty rémtörténeteket, -rémnovellákat olvasott fel. Ezt mind egyszerre! Akkor rájöttem, hogy ez maga a rendezés. Bár ezt ő így soha nem mondta ki, de az óra végén mindig olyan kérdéseket tett fel, amik arra irányultak, hogy tudtál-e koncentrálni mindenre, azaz össze tudod-e rakni Kodályt, Derkovitsot és Vörösmartyt. Nádasdy egy rettenetesen izgalmas, komplex gondolkodású művész volt. Azt hiszem, másodéves voltam, amikor Várkonyi váltotta őt a rektori székben. Várkonyiból sem sokat kaptunk, csupán néhány reflexióra emlékszem a vizsgáim kapcsán. Azt azonban mindenképp el kell meséljem, ami a miskolci diplomamunkám, A kaukázusi krétakör kapcsán történt. Major lejött megnézni, bár az sem volt divat, hogy Major Tamás vidékre jár előadásokra, de mégiscsak ő volt az osztályfőnököm. De az, hogy Várkonyi Zoltán lejött…! Ilyen eset nem fordult elő a magyar színháztörténetben, hogy Várkonyi elment volna egy vidéki színházba. A vizsgámat tehát lejött megnézni, és nagyon tetszett neki. Bement a színészekhez gratulálni a szünetben. Tehát ez nagyon nagy eseménynek számított.

Talán Major mellett Hegedűs Gézától kaptam a legtöbbet a Főiskolán. Ő egy fantasztikus filosz ember volt. Ezt nem a regényei, a drámái és a versei kapcsán mondom, hanem annak alapján, amit tudott a színháztörténetből, és a színháztörténet kapcsán a világtörténelemből. Ő tudniillik, a következőképpen adott elő. Például az ókori görög színház kapcsán beszélt Szophoklészről, arról, hogy milyen darabokat írt, milyen volt a korabeli színház, mi jellemezte a közönség és a színház viszonyát, mit jelent a görög etika. De igazából ezek csak részletkérdések voltak, mert mellettük megvilágította a görög történelmet, a vallást, a viselkedést, a poliszok működését, az istenek és az ember kapcsolatát, a gasztronómiát, a hajózás szükségességét… Tehát egy komplex képet kaptunk az ókori görög világról. Hegedűs Géza óráinak számomra volt még egy nagyon lényeges mozzanata: minden óra végén lediktált az adott korszakhoz vagy személyhez kapcsolódó olvasmánylistát. Ezeket én mindig fölírtam, és utána a listámmal átmentem a szomszédba, a Múzeum körúton álló Központi Antikváriumba. Ezekből egy elég nagy szobányi könyvtáram gyűlt össze.

Huber Beáta: Az Ön ifjúkorára estek az 1968-as események. Hogyan hatottak Önre ezek az eszmék és érezhető volt-e a színház világában valami ezekből?

Csiszár Imre: 1968 jelentős év az életemben, mert akkor kerültem a Nemzeti Színházba, akkor jött az életemben ez a csoda, ez a nagy váltás. Akkoriban nem néztünk minden nap televíziót, a hírcsatornák sem kimondottan érdekeltek, legfeljebb a Szabad Európa rádiót hallgattuk. Effektíve az eseményekről, amik ´68-ban történtek Párizsban, Németországban, csak később értesültem. Olyanok ezek a történések, mint a földrengések, tovább rezonálnak egy másik helyen. A párizsi és a berlini események is így rezonáltak Budapesten. Éppen ezért nem volt véletlen, hogy a budapesti Nemzeti Színház akkor elővette Peter Weiss Marat halála című darabját. Abba is bekerültem. Tehát ennyiben hatottak rám a ´68-as események, de külön politikai értelemben nem. Én akkor még nagyon fiatal ember voltam.

Huber Beáta: A Főiskola mellett asszisztensi feladatokat vállalt a Nemzeti Színházban. Milyen plusz tapasztalatot jelentett ez az Ön számára?

Csiszár Imre: Ott tanultam a legtöbbet a színházról. A színészvezetést sehol nem tanítják, azt csak a gyakorlatban lehet elsajátítani, mert itt látod, érzékeled pontosan, hol van az a pont, amikor a színészt le kell állítani. Legtöbbször Major rendezéseiben asszisztenskedtem: a Jegor Bulicsovban, a Szép Helénában, a Vágóhidak Szent Johannájában. Nagy András László mellett dolgoztam Móricz Rokonokjában. Ő akkor kezdett a Nemzetiben és az előttem lévő évfolyamban végzett Ascher Tamás, Valló Péter, Illés István és Szőke István osztálytársaként. Ez a munka valami kis pénzzel is járt, amire nagy szükségem volt akkor, mert albérletben laktunk a feleségemmel és gyermekemmel. Úgy nézett ki egy napom, hogy hajnalban újságot hordtam ki, utána elmentem a Főiskolára, délután asszisztáltam a Nemzetiben, esténként pedig segédszínészként már kisebb szerepeket játszottam. Nagyon szerettem A szecsuáni jó lélekben a pincér szerepét, a Tovsztonogov rendezte A revizorban pedig Kállai Ferenc körül az egyik rendőrt alakítottam.

Huber Beáta: Kik voltak az osztálytársai?

Csiszár Imre: Velem együtt heten voltunk az osztályban, de Major ebben a tekintetben teljesen liberális szemléletet képviselt, mert aki bekéredzkedett az órájára, azt beengedte. Így előfordult, hogy harmincan is ott ültünk az óráján, alig fértünk el a teremben. Az osztálytársaim közül tulajdonképpen senki nincs már a pályán. Gali Laci sokáig a pályán volt, az egri színházat igazgatta; Bohák György Veszprémben rendezett egy ideig; Rencz Antal Békéscsabán volt, majd gyerekszínházzal próbálkozott; Varsányi Anikó, a Rádiónak lett főrendezője; Darida Miklós nem is került a pályára; Rátky Györgyöt pedig már közben kirúgta Major. Vas-Zoltán Iván és Szurdi Miklós színész szakra jártak, de Major bevette őket is az osztályba. Ennyi volt a fölhozatal. Az előttem levő osztályból is nagyon sokan eltűntek, csak Valló Péter és Ascher Tamás maradtak a pályán.

Huber Beáta: Mi ennek az oka?

Csiszár Imre: Ez nagyon fontos kérdés, mert a rendezői szerepkör, maga az alkotás folyamata egészen más idegállapotot, másféle részvételt, gondolkodást kíván, mint a magányosan alkotó művész esetében. Egy rendező sokkal érzékenyebb, vagy sérülékenyebb helyzetben van, mert könnyebb egy rossz szóval, egy rosszul megkínált darabbal, egy rossz igazgatóval vagy egy rossz társulati reakcióval tönkre tenni. Ettől maga az egyén is sérülékennyé válik. Aki ezt a pályát választja, annak tudomásul kell venni, hogy egyszerre kell érzékenynek és keménynek lennie. Mindkettő nagyon fontos. Én azt szoktam mondani, a rendező olyan, mint a pap, aki közvetít Isten és a hívők között. Én is közvetítő vagyok, engem senki nem lát. Ez nem egy magamutogató szerep, nem nekem tapsolnak, nem én megyek ki esténként a tapsra.

Huber Beáta: A főiskola után Kecskemétre került. Hogy működött ez akkoriban? Odahelyezték vagy Ön szeretett volna odamenni?

Csiszár Imre: Abban az időben egy rendező szakos hallgató négy évet töltött a Főiskolán, az ötödik évre maradt a diplomamunka megrendezése. Ehhez képest én a negyedik év végén már rendeztem Miskolcon, Peter Hacks Amphitryonját, ötödévben pedig három darabot Miskolcon és egyet Pécsen állítottam színpadra. Ezek után mindenki azt várta, hogy Miskolcra szerződök. De nem így történt. Emlékszem, egy negyedéves vizsgámat, Peter Hacks egyik egyfelvonásosát megnézte Ruszt József az Ódry Színpadon. Ezután írt nekem egy szerelmes levelet, amely arról szólt, hogy nekem Kecskeméten a helyem, ezt nekünk együtt, kéz a kézben kell megcsinálni. Ez az írás egyébként szerepel a Rusztról szóló könyvben (Ruszt József: Kecskemét, Gábor Miklós, Nádasdy Kálmán, 1972-1981. Budapest, 2011. 58. – szerk.) is. Én ezt elhittem, és leszerződtem Kecskemétre. Igaz, hogy a miskolci évek alatt már valamennyire megedzőttem, de még így is sok csalódás ért a Kecskeméten töltött két évadban. Ennek az lett a következménye, hogy Székely hívására elszerződtem Szolnokra.

Huber Beáta: Milyen csalódások érték?

Csiszár Imre: Machiavelli Mandragórájával mutatkoztam be Kecskeméten, ami akkora közönségsikert aratott, hogy alig lehetett levenni a műsorról, legalább 50-szer játszották. Csupa jó kritika jelent meg róla, aztán egyszer csak a Tükör című laptól lejött egy úr, aki nagyon jó barátja volt Jóskának. Ezután a lapban megjelent egy ledorongoló kritika a Mandragóráról. Ezzel csak az volt a baj, hogy nagyon kilógott a lóláb, vagyis tudtam, hogy megbízásból írták. Akkor egy kicsit megromlott Ruszttal a kapcsolat. Még ide tartozik, hogy már Szolnokon voltam, amikor visszahívtak Kecskemétre, hogy vendégként rendezzek valamit. Synge-től A nyugati világ bajnokát választottam, mert ez voltaképpen arról szólt, ami velem történt Kecskeméten. Az összes sérelmemet belerendeztem. Ebből lett egy kisebb balhé, de hát akkor még fiatal voltam és bohém.

Huber Beáta: Peter Hacks Lotte című monodrámáját is megrendezte Kecskeméten. Az előadás nagyon jó kritikákat kapott, mégis nagyon kevésszer játszották. Talán e mögött is Ruszt akciója állt?

Csiszár Imre: Nem, ez már nem függött össze vele. Ez a történet egy másik Hacks-darabbal kezdődött, aminek Komédia vérrel volt a címe. Fodor Ákossal lefordíttattam és már meg is hirdették arra az évadra. Gábor Miklósnak kellett volna játszania a főszerepet. Odaadtam neki a darabot, de ő vátesz módon megérezve a jövőt azt mondta: „Ezt játszasd el a Majorral!", mert Hacks amolyan brechtiánus szerző volt, és ez nem tetszett Gábor Miklósnak. Valahogy mindenesetre megérezte, hogy én tényleg nemsokára Majorral fogok dolgozni. Szóval, ez a Hacks-darab akkor nem jött létre, de a helyére került egy másik, a Lotte. A Lotte sikertelenségében több tényező is közrejátszott. Az előadást nem bérletben játszottuk, ráadásul nem is este hétkor, hanem előadás után este tíztől kezdődött és maga a téma, Goethe magánélete, Hacks véleménye Goethe művészetéről, nem sok embert érdekelt akkor Kecskeméten.

Huber Beáta: Székely Gábor hívására Szolnokra szerződött. Korábban is ismerték már egymást?

Csiszár Imre: Székely volt a tanársegédünk a Főiskolán, engem már onnan ismert. Ez azt is jelentette, hogy látta a vizsgáimat, és szerintem megnézte a miskolci előadásaimat is, A csapodár madárkát, az Optimista tragédiát, A kaukázusi krétakört, és Pécsen Bulgakovtól a Menekülést, ami ősbemutató volt.

Huber Beáta: A szolnoki Szigligeti Színház a hetvenes években a vidéki színjátszás egyik meghatározó bástyája volt. Örült, hogy odakerült Szolnokra?

Csiszár Imre: Igen. Én nagyon szerettem Székelyt, fölnéztem rá, és ez mind a mai napig így van. Szolnokon egy nagyon nagy hit mozgatta a társulatot: a Székely Gáborba vetett hitük. Ezt Székely föl is vállalta, és mind magasabbra és magasabbra tudta vinni a társulatot. Ezért megmaradt a respektje. Székely minden évben csak egyet rendezett, de az programadó, irányadó volt arra az évre az összes rendező, színész, műszaki számára. Ezt Székelytől lehetett megtanulni.

Huber Beáta: Amikor Székely 1978-ban feljött a Nemzeti Színházba, Ön nem volt csalódott, hogy nem vitte magával?

Csiszár Imre: Nem. A következőre emlékszem: volt egy színésznő, aki elkeseredésében zokogni kezdett, mert akkor nem került föl. Én valahogy úgy éreztem, hogy Székely nagyon sok mindenen túl volt már addigra, én meg még nagyon sok minden előtt voltam. Ahhoz, hogy én akkor a Nemzeti Színházba kerüljek… Bár, ismertem a közeget. Ha akkor Székely leül velem beszélgetni a Nemzeti Színházról, mint ahogy nem ült le, sok mindent elárultam volna neki. De nem feltétlenül akarta ezt velem megbeszélni. Székely és Zsámbéki kinevezése a Nemzeti Színház élére abban az időben benne volt a levegőben. Muszáj volt meglépni, nem lehetett már kikerülni, bár a formáját még nem tudta senki. Itt van két dudás egy csárdában: Lesz-e igazgató? Két igazgató lesz? Külön igazgató és külön főrendező lesz? Azok a színészek, akik följöttek velük – most idézőjelesen értem –, névtelen emberek voltak. Nem lehetett Sinkovits Imrét összehasonlítani Vajda Lászlóval, illetve Lukács Margit és Bodnár Erika között sem pusztán korkülönbség, hanem tapasztalatbeli különbség volt. Akkor senki nem tudta, hogy mi lesz ebből, egy óriási kérdőjel volt az egész. Ha a végeredmény felől nézem, azt mondhatom, nem közelítették meg jól a helyzetet, nem jutottak ötről a hatra, de ottlétüknek azért voltak egészen fantasztikus megnyilvánulásai. Olyanokra gondolok, mint a Danton halála, vagy Wesker Konyhája. Kitűnő előadások voltak! Székely és Zsámbéki arra törekedett, hogy valamilyen módon beépítse az új tagokat a régi társulatba. Ezekben az előadásokban ez kitűnően működött, de egészében nem sikerült ezt megvalósítaniuk.

Huber Beáta: Egy 1978-as igazgatói ülésről készített jegyzőkönyv szerint Székely Gábor szerette volna a Puntila urat felhozni a Nemzeti Színházba. Kinek szólt ez a gesztus?

Csiszár Imre: Erről nem hallottam, de tény, hogy Major akkor elkezdett játszani a Zsámbéki – Székely-féle Nemzeti Színházban. Ilyen a színház! Ennyit az érzékenységről! Akkor már hosszú évtizedek óta két ember vezette a Nemzeti Színházat, Marton és Major. Miután bejelentették, hogy a színház vezetését két ifjú titán, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor veszi át, akkor Marton Endre hazament, és meghalt, Major Tamás pedig elkezdett játszani. Előjött a komédiás Énje, fölül tudott emelkedni még az ilyen megrázó helyzeten is. Major ebben az időben még nagyon sokat játszott a Nemzetiben, később azonban egyre kevesebb szerepet kapott. Ez arra az időszakra esett, mikor már Miskolcon voltam. Én akkor elhívtam őt a Lear király címszerepére, és rendezői feladatokat is vállalt, összesen négy darabot rendezett Miskolcon. Aztán látták, hogy milyen fantasztikus művészi erőben van még az öreg, és akkor kezdte el a Katona József Színház foglalkoztatni. Ezután jött az Imposztor, a Pinter-darab, és a Menekülés.

Huber Beáta: A szolnoki időszakhoz négy kiváló előadás kapcsolódik. A Puntila úr, amelyet Major kapcsán már érintettünk, Goldoni Bugrisokja, Örkénytől a Vérrokonok és Shakespeare Macbeth-je. Ezek az előadások a darabválasztásban vagy a rendezői nyelv tekintetében nagyon korszerűek voltak. Ez összefügg azzal, hogy Szolnokon merészebben lehetett gondolkodni, mint mondjuk Kecskeméten? Számított arra, hogy ezt a fajta nyelvet jobban megérti a szolnoki közönség?

Csiszár Imre: Igen. Én akkor még nagyon a pályám elején tartottam. Ilyenkor az ember még keresi önmagát, olyan fogódzó pontokat szeretne kijelölni, amelyek mások számára is felismerhetővé teszik. Ehhez pedig olyan darabokat keres, amikben megtalálja ezeket a pontokat. Nálam az egyik ilyen az ideológia, hogy bizonyos életszemléletet, világlátást különösebb politikai aktualizálás nélkül át tudjak adni a nézőknek. A Puntila abszolút ilyen darab volt, és a Bugrisok is. A goldonizmus maga a néplélekből fakadó dolog. Azt nem lehet letagadni, hogy Goldoni a commedia dell'arte-ből jön, még akkor sem, ha a legpolgáribb darabját írja. Minden darabjából dől a népszeretet, még ha ki is röhögteti őket. A Macbeth – mint életem első színházi élménye – engem akkor már nagyon foglalkoztatott. Abban az időben ráadásul benne voltam egy kapcsolatban, és azt éreztem, ez a darab erről is szól: egy erős személyiségű, idősebb nő és egy fiatalabb, képlékenyebb férfi viszonyáról. Aztán továbbmész és rájössz, hogy ebben a furcsa, északi, kietlen, csapadékos, mocskos és sáros világban csak úgy maradhat életben az ember, ha mellette egy ilyen kemény asszony áll. Azt is mondhatnám, a Lady és Macbeth szimbiózisát szinte a természet termeli ki magából. Ebből jött az ötlet, hogy sárban játsszuk a darabot.

Huber Beáta: Milyen nehézségekbe ütközött ennek a koncepciónak a megvalósítása?

Csiszár Imre: Meg kell, mondjam, hogy Székely megágyazott annak, amit én megengedhettem magamnak Szolnokon. Székely Athéni Timonja után meg lehetett csinálni egy ilyen sárban, dagonyában játszódó Macbeth-et. Na, most, ha felvázolod ezt a koncepciót, először is a színészek fölmondanak, a színházigazgató azt mondja, hogy „Nem.", a Köjál pedig azt, hogy „Szó sem lehet róla!". Millió ütközési pont van. Volt egy ismerősünk, aki vegyészként dolgozott a Chinoin Gyógyszergyárban, ő hozott ultraamilopektint. Ez egy ragasztószerű anyag, amit a gyógyszerkészítés során arra használnak, hogy az alapanyagokat tablettává összefogja. Otthon a lakásunk fürdőszobájában kísérleteztünk: a kádat tele engedtük vízzel, majd beleraktuk az ultraamilopektint, és sima fekete akvarellfestéket adtunk hozzá. Az anyagokat addig adagoltuk és kevertük, amíg el nem érte az iszap vagy a sár állagát. Ez a teljesen steril ugyanakkor nagyon sikamlós anyag, egy körporondszerűen kialakított mélyedésbe került. Ebbe a térbe egy fehér disznóólszerű deszkaépítményen keresztül lehetett bejönni, de ahogy léptél egyet, máris benne voltál a sárban. A hófehér ruhás Duncanen kívül, aki mindig valahol fönt jelent meg, mindenki nyakig benne volt a sárban. Nagy kérdés volt, hogy milyen jelmezekben lehet ezt eljátszani? Szövetanyagból semmiképp sem varrhatták a ruhákat, hiszen azokat folyton mosni kellett volna. Szakács Györgyi zsenije oldotta meg a kérdést: valamennyi jelmez műanyagból készült, így a ráragadt fekete anyagot könnyen le lehetett róluk vízzel mosni. Az előadás felütése abból a gondolatból eredt, hogy a sár szüli a boszorkányokat. Ennek megfelelően az előadás kezdete előtt fél órával a három színész már benn feküdt a sárban. Az előadás elején zenére jelentek meg, fölállt, kikelt a sár, elkezdtek táncolni. De ekkor a boszorkányok ruhájára már olyan 15-20 kg trutyi ráragadt. Az volt a nagy kérdés, hogy mi van, ha a boszi kimegy? Mi van, ha Lady Macbeth, miután meghempergett a sárban a férjével, kimegy? Erre találtuk ki azt, hogy fönn a színpad mögött zuhanyzókat állítunk be. Kiment a színész, és lezuhanyozta magáról a fölösleges 15 kg-ot. Közben bent ment a darab, és a következő jelenetre már frissen, fitten, fiatalosan érkezett. Tehát itt egy irgalmatlanul korszerű technikai háttér működött, ami azért tudott megvalósulni, mert a korábbi izgalmas próbálkozások megteremtették hozzá a környezetet. Miskolcon ezek nem voltak adottak, ott meg kellett teremteni.

Huber Beáta: 1978-ban megrendezte Örkény Vérrokonok című drámáját. Várkonyi Zoltán 1974-es Pesti Színházbeli rendezése után revelatívnak hatott ez az előadás.

Csiszár Imre: Imádom Örkényt, nagyon szeretem. Hála Istennek elég sok darabját színre vittem, de ha rajtam múlott volna többet is rendeztem volna. A Vérrokonoknak szerintem az a buktatója, hogy elkezdik kimagyarázni-bemagyarázni a szöveget, holott ott minden ki van mondva. Nagyon erős a szöveg! Szolnokon különböző magasságú fémvázas emelvényeket állítottunk az üres térbe, az egyes szintek pedig egy-egy Bokor életterét jelölték. Az emelvények vízszintes felületét bevontuk zöld színű rekortánnal, a futópályák anyagával, mert valamennyi szereplő mindig fut, rohan valahova, mindenkinek sürgős dolga van, sietnie kell, mert különben összeütközik az összes vonat… Igazából csak a díszlet volt kitalálva, az örkényi szöveg pedig rettentő erősen élt ebben a környezetben. Mindenki számára világos és érthető volt, mint ahogy egyik abszurd drámában sincs semmi abszurd, hogy mikor, hol vagyunk a történelemben, mire utal az a jelenet, mikor zászlót lengetnek a vonatnál. Szóval minden a helyére került. Nagyon jó előadás volt. Ott dolgoztam életemben először és utoljára szegény Iványi Józseffel, akit kitűnő színésznek tartottam. Polgár Géza, Koós Olga, Tímár Éva és Halmágyi Sándor szintén remekül játszottak. Polgár Géza fiatal korában remek hős színész volt, később nagyszerű karakterszínész vált belőle. Mindig vidéken játszott, sose sikerült neki Pestre jönni. Ez is milyen furcsa, a vidéki színészlét! Zsenik, zsenik tömege van vidéken, akiket soha nem ismerhet meg a vájt fülű, sznob budapesti közönség.

Ha már Örkényt és Polgár Gézát említettem, még elmondom, hogy Polgárt Szolnokról átvittem magammal Miskolcra, ahol zseniális alakítást nyújtott a Tótékban. Mintha Örkény egyenesen rá írta volna Tót figuráját. A maga bumfordiságával, kisszerűségével, kivagyiságával és dacosságával nagyszerű Tót volt. De mondok még valamit, ha már Polgár Gézánál tartunk. Mikor a társulat számára kiderült, hogy mi lesz a Macbeth-ben a feladatuk, volt, aki izgalommal várta, hogy mi lesz ebből, volt, aki inkább megijedt. Egyszer a párommal a Színészház folyosóján a lakásunk felé tartottunk, mikor Polgár Géza szobájából furcsa nyögéseket, erőlködés hangjait hallottuk. Mondom: „Nézzük már meg, mit csinál!". Bekopogtunk, semmi válasz. Kinyitottuk az ajtót, és a következő látvány fogadott: Polgár Géza tele rakta az ágyát paplanokkal, kispárnával, nagypárnával, vánkossal, és mezítláb gyalogolt rajtuk. Kiderült, hogy ő így gyakorolt a sárban caplatásra, mert sérült volt a bokája vagy a térde, és ő már gyakorlatoztatta, tornáztatta a lábát. Banquo-t játszotta benne. Ilyen volt Polgár Géza.

Huber Beáta: Miért hagyta ott a szolnoki színházat?

Csiszár Imre: Szolnokról nem akartam elmenni, ugyanakkor érződtek bizonyos konfliktushelyzetek. Én akkor érzem meg ezeket, ha nem azon a nívón, pontosabban, ha alacsonyabb színvonalon működik körülöttem a világ, mint ahogy én azt szeretném. Tudom, hogy ez nagyképűen hangzik, de vállalom. A következő történt. Székelyék elmentek a Nemzeti Színházba, majd Schwajda György két hónapig tartó igazgatása után jött Kerényi Imre. Kerényi homlokegyenest másféle színház megvalósításába fogott, mint ami a Székely-érát jellemezte, ami ugye attól tudott fantasztikus eredményeket elérni, mert a vezető húzta magával az egész közeget. Kerényi megérkezésével ennek pont az ellenkezője történt. Itt elég volt egy átlag színvonalat megütni, ide a Macbeth túl sok volt. Egyre több lett a zenés tingli-tangli, vidámság, egyre több lett a színházban a különféle zsúr, bál, tanácsi rendezvény, szilveszteri mulatság. Azt éreztem, hogy nekem ehhez egyre kevesebb kedvem van. Évad végén vendégrendeztem Békéscsabán és egyszer csak megjelent a miskolci színház gazdasági igazgatója a megyei tanács egy emberével. Korábbi miskolci rendezéseim révén jól ismertem őket. Azt kérdezték, elvállalnám-e a miskolci Nemzeti Színház igazgató-főrendezői posztját, merthogy a Tanács úgy látja, Sallós Gábor igazgatói és Illés István főrendezői működése holtpontra juttatta a színházat. Én akkor rögtön igent mondtam, és még ott Békéscsabán a klubban megtörtént a paktum. A Macbeth-tel éppen Pesten vendégszerepeltünk a Várszínházban, és emlékszem, én már ott elkezdtem szerződtetni. Még semmi papír nem volt a kezemben, de már szerződtettem. Újlaky Dénes, Blaskó és még sokan ott a várszínházi öltözőben írták alá a szerződésüket, miközben a Macbeth ment a színpadon. Tehát ott elindult valami és én a következőt éreztem meg: sokkal könnyebb egy rossz helyzetben levő színházból jó színházat csinálni, mint egy jó helyzetben levő színházat átvenni és akárcsak tovább vinni azt. Az egyik esetben van mit csinálni, tehát van lehetőséged arra, hogy megmutass és fölmutass valamit. Ebben a helyzetben volt a miskolci színház. A másik eset, a Kerényié, baromi nehéz helyzetet jelent, mert a szolnoki színházat megtartani azon a szinten, mint Székely, szinte lehetetlen feladat volt.

Huber Beáta: Nagyon fiatalon, 29 évesen lett Miskolcon a színház vezetője. Milyen érzések kavarogtak Önben?

Csiszár Imre: Semmi kétségem nem volt. Igazából, Sándor Pál jól kitalálta a „Kell egy csapat!" szlogent és ez akkor nagyon benne volt a levegőben. Amikor kineveztek, az motivált, hogy Kaposvár és Szolnok példájára itt is létrejöjjön egy csapat. Olyan, de mégis más. Két év alatt sikerült beállni ebbe a hármasba (Kaposvár, Szolnok, Miskolc). Ezt onnan lehetett lemérni, hogy abban az időben a premierekre Pestről gépkocsi áradat indult el Miskolcra. A repertoáron olyan darabok szerepeltek, amelyekről senki nem tudta akkor még pontosan megmondani, hogy ennek a melegszívű munkásvárosnak tetszeni fog-e egyáltalán. Ezek állati nagy kísérletek voltak! Tízéves miskolci működésem nyitódarabja Sarkadi Imre Ház a város mellett című műve volt. Óriási sikert aratott, amit senki nem jósolhatott meg. Még ma is csodálkozom rajta, mert nem egy kommersz, közönségbarát darab. Ez az én profetikus megérzésem volt.

Huber Beáta: Kezdetben Ön mint igazgató-főrendező vezette a Miskolci Nemzeti Színházat, végül ez a poszt megosztásra került és Gyarmati Béla újságírót bízták meg az igazgatói teendők ellátásával. Miért osztották meg a vezetői feladatokat?

Csiszár Imre: A választ onnan kell kezdenem, hogy akkoriban a kultúra nagyon erős politikai irányítás alatt állt. A kultúrpolitika letéteményesét pedig ebben az országban Aczél Györgynek hívták. Ő képviselte-felügyelte gyakorlatilag az egész magyar kulturális életet, a sajtótól, a televíziótól kezdve a filmen, a színházakon keresztül a könyvkiadásig mindent. Aczélról mostanában szokás rosszat mondani, de én nem fogok, mert szerintem ő egy nagyon bölcs ember volt. Végtelenül nagy látószöggel rendelkezett. Természetesen ez nem egyedül az ő érdeme volt, mert egy egész hálózatot épített ki. Az így kapott információkat viszont – én úgy érzem – egyrészt nagyon jól kezelte, másrészt fantasztikus memóriával bírt. Amikor megkaptam az igazgató-főrendezői kinevezést, Pesten laktam, hajnalban csöngött nálam a telefon. Aczél minden telefonját hajnalban intézte. Szóval hajnalban szólt a telefon, Aczél volt az. Nem kertelt, egyenesen rákérdezett, hogy el tudom-e egyedül látni ezt a feladatot. Azt válaszoltam, hogy igyekezni fogok, és még ott hebegtem-habogtam egy sort. „Na jó, majd meglátjuk." – mondta és ennyi volt a beszélgetés. Ezzel ő elintézte a maga részéről Miskolc város színházi életét. Pár hónap múlva, vagy talán fél év is eltelt, mégis úgy döntött – nem tudom, hogy ő vagy inkább a város akarta így –, hogy Gyarmati Béla lesz az igazgató, én pedig a színház művészeti vezetője. Miskolcon abban az időben volt egy tanácselnök, aki „bőröndösöknek" nevezte el a Pestről jövő és Miskolcon csak munkát vállaló embereket, vagyis azokat, akiknek nem áll szándékában itt letelepedni, egzisztenciát teremteni, családot alapítani, mert úgyis két év múlva megpucolnak innen, ha nem előbb. Én is ilyen bőröndösnek számítottam és talán ennek szólt, hogy egy helyi újságíró, Gyarmati Béla lett a színház igazgatója, akivel optimális kapcsolatot sikerült kialakítani.

Huber Beáta: A színháznak volt egy nagyon jó gazdasági igazgatója, Kerékgyártó László. Vele hogyan tudtak együttműködni?

Csiszár Imre: Kerékgyártó fantasztikus szakember volt, mindent tudott a színháznak erről a részéről. Ő már nagyon régóta ott dolgozott a színházban, sőt egy színházi anekdota szerint már az anyatejjel együtt magába szívta a színházi világot, mert az édesanyja a színházban volt kellékes, és állítólag ott a kelléktárban szült meg. Szóval Kerékgyártó nagyon értette a dolgát, ugyanakkor, ha nem volt mellette egy szilárd művészi bázis, ami kiegészítette az ő gazdasági munkáját, akkor tehetetlen volt, nem tudott eredményeket elérni. Amikor odakerültem, már rögtön az elején azt érezte, hogy itt van mit segíteni, van mit gazdasági tanácsokkal támogatni, hogy ebből egy jó dolog lehet. Nagyon jó munkatársak voltunk végig.

Huber Beáta: Miskolcon mennyiben tudott támaszkodni a főiskolai évek alatt szerzett tapasztalataira?

Csiszár Imre: Tisztában voltam a miskolci viszonyokkal: ismertem a színházat, a színészeket és a közönséget is. Abból kell kiindulni, hogy Miskolc akkor Magyarország második legnagyobb városa volt. De ez önmagában így kevés, mert a politika számára ideológiai szempontból Miskolc stabil támaszt jelentett, hiszen a város lakosságának jelentős részét a munkásosztály tette ki. Abban az időben az itt élő emberek megélhetésének gerincét a nehézipar adta, és a közelben levő bányászat is jelentős munkáslétszámot foglalkoztatott. Ez egyszerűen meghatározta a város berendezkedését, hogy kikből állt, milyen néprétegekből tevődött össze a lakosság. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy Miskolc valamikor egy nagyon érdekes polgárváros, egy fontos kereskedelmi centrum volt, amelyik egyrészt a Nyugat felől, másrészt a Budapest felől érkező kereskedelmi forgalmat továbbította Kassa felé, aztán később a Szovjetunió és Románia felé. Ahol kereskedelem van, ott általában iparosodás is van, az iparosodás pedig megteremt egy polgári réteget. Mire én odakerültem, ez a polgárosodás Miskolcon nagyjából egészében megszűnt. Elsősorban azt kellett megnézni, hogy a színház potenciális közönségét kikre lehet alapozni. Egyrészt támaszkodni lehetett egy erős gazdasági, műszaki értelmiségi rétegre, másrészt az ott dolgozó ipari munkásságnak is volt egy olyan része, aki szerette a színházat, aki, nemcsak Miskolcról, hanem a környékről is eljött a színházba. Harmadrészt pedig az egyetemistákra. Ezért aztán úgy kellett végig gondolni a színház műsortervét, hogy ezeknek a rétegeknek az igényét kielégítsük. Ez persze egy nagyon széles igény, és itt a szó legnemesebb értelmében egyfajta népszínházi törekvéssel lehetett ezt kiszolgálni. Egy rendezőnek nem biztos, de egy színházvezetőnek abban kell gondolkodnia, hogy mi a színházeszménye. Az én színházeszményem abból áll, hogy ki kell szolgálni a közönséget, mert nyilván a színház a közönségért van, de soha nem a közönség igénye után kullogva, annak sleppjébe kapaszkodva, hanem valamilyen módon elébe menni a közönség elvárásainak, és mintegy tovább léptetni, tovább vinni ebben a közönséget. Ez Miskolcon nem volt nehéz, már amiatt sem, mert egy elég lepusztult színházat vettem akkor át.

Huber Beáta: Mennyire volt nehéz ezt az elképzelést konkrét formába önteni?

Csiszár Imre: Ez nem volt egyszerű dolog, mert egyrészt meg kellett felelni a kultúrpolitikának, azaz Aczélnak, másrészt figyelembe kellett venni a közönség ízlését, de mindig előttük járva.

Mikor nekiláttam a munkának hosszú távon gondolkodtam: ahhoz, hogy egy nívós, gondolatgazdag produkciókból álló repertoárt tudjak kialakítani a nagyszínpadon, szükségem volt még két másik játszóhelyre. A nagyszínpadon hat bemutatót tartottunk egy évadban: négy prózai, egy zenés és egy gyerekdarabot.

Ebbe az elgondolásba, viszont nem fértek bele a kommersz vígjátékok, amikre ugyanakkor feltétlenül szükség van, hiszen szórakoztatni is muszáj. Erre a műfajra találtuk ki a Kamaraszínházat, ahol egy évadban két vígjátéki bemutatót tartottunk. Ez lett a Kamaraszínház végleges karaktere, de előtte sokat kísérleteztünk: egyrészt próbáltuk meghatározni, hol lenne ideális helyen, másrészt milyen típusú repertoárt bír el. A történet elején a Vasas Művelődési Központban, valahol Diósgyőr határában alakítottuk ki a kamaraszínházat. Itt mutattuk be Fodor Tamás rendezésében Witkiewicz Vízityúk című drámáját. A külvárosi munkásközönség és az alternatív előadás nem igen találtak egymásra, de ez is egy tapasztalat volt. Egy-két év múlva ezt a darabot, már egyértelműen a Játékszínben mutattam volna be. Végül a Kamaraszínházat behoztuk a belvárosba.

A másik játszóhelyünk a Játékszín lett, ami egy kicsi stúdiószínházat jelentett. Akkoriban még nem nagyon léteztek ilyen játszóhelyek, ezt én találtam ki. Egy balett-teremben indítottuk útjára a Játékszínt, mégpedig egy olyan darabbal, ami biztos sikert ígért: főiskolásként már megrendeztem Miskolcon Ruzante A csapodár madárka című darabját, ami akkor fantasztikus, valami 250 előadásszámot ért meg; ezt újítottuk fel és lett a Játékszín nyitódarabja. Később itt is változtattunk a repertoár összetételén. Olyan darabok bemutatását terveztük erre a helyre, amik inkább a vájt fülű, műveltebb, a dolgokon jobban elgondolkozó embereknek tetszenek. Így került ide a Lulu, az Ének Phaedráért, A tribádok éjszakája, Az éjszaka a nappal anyja, a Mindenkit megnyúzunk, melyek egyáltalán nem mondhatók populáris daraboknak. Ahhoz, hogy ez beinduljon, meg kellett nyerni a közönségnek azt a rétegét, akik ezekre az előadásokra fogékonyak, vevők lehettek. Miskolcon abban az időben jó hírű nehézipari egyetem működött. Az egyetemi ifjúság azonban az Egyetemvárosban élte mindennapjait, a várostól szinte teljesen izoláltan: a városba se nagyon jöttek be, nemhogy a színházba. Az egyetemistákat meg akartam nyerni a színháznak, ezért kitaláltam, hogy a nyilvános főpróbák jegyeit szinte fillérekért odaadom az egyetemnek. Pár forintot fizettek, a nézőtéren csupa egyetemista ült, ami nekik is nagyon tetszett, mert együtt voltak, nem vegyültek senkivel. Egy idő után viszont már nemcsak a főpróbákra jöttek el, hanem a Játékszín előadásai is bevonzották őket.

Huber Beáta: A miskolci közönség operaelőadások iránti igénye már ebben az időszakban is jelentkezett?

Csiszár Imre: Miskolcon azóta van operajátszás, mióta eljöttem. Nagyon szerették volna, hogy Magyarország második legnagyobb városának legyen operája. Ezzel kapcsolatban rengeteg hivatalos megkeresés jött: be kellett ülni az elvtársakkal az irodába, hogy megvitassuk a kérdést. Ezeket mindig vissza kellett, hogy verjem. Megmondom, miért. Az opera előadása a következőket kívánja meg: kell egy zenekar, még akkor is, ha a városnak van helyi szimfonikus zenekara, mert azt föl kell dúsítani, hogy megfeleljen az operai megszólalás követelményeinek. Kellenek énekesek, akiket szerződtetni kell, és a társulathoz kapcsolni, hogy ott legyenek, ha szükség van rájuk. Kell hely, idő. Kell irgalmatlan mennyiségű pénz: vendégénekesre, vendégkarmesterre, a kiállításra, ami nem ugyanaz, mint a Vízityúk kiállítási költsége. Aztán felmértem, hogy mik az igények. A debreceni opera minden évadban elhozott egy előadást és azt öt alkalommal előadták. Az ötödik előadás már félházzal ment. Ennyi volt az igény egy évadban Miskolcon az operára. Nem igaz, hogy az Operafesztivál Miskolcé. Azt Miskolc bevállalta, de akik oda járnak, azok nem miskolciak. Selmeczi Gyurit leszerződtettem zenei vezetőnek, sokat csatáztam vele ebben a kérdésben. Megszerezte magának Hegyi Árpád Jutocsát, az Operaház későbbi igazgatóját. Velük kellett megvívni ezeket a csatákat.

Huber Beáta: Említette, hogy sok színészt vitt magával Miskolcra, aminek az lett a következménye, hogy egy nagyon erős társulat jött össze. Hogyan tudta egyben tartani ezt a társaságot?

Csiszár Imre: Ez a kérdés voltaképpen összefügg a játszóhelyek témakörével. Csak kommersz vígjátékokkal kvalitásos színészeket nem lehet megtartani, vagyis kellenek olyan darabok, amiben megmutathatják az oroszlánkörmeiket. A játékszíni bemutatók ilyenek voltak, tehát nem csak a közönséget, de a színészt is szolgálták, karban tartották. Ha az ember színházvezető, akkor megfogalmazza a maga számára, hogy mi kell a színházhoz. Kellenek színészek, akkor még Sándor Pált idézve úgy mondtuk, hogy „Kell egy csapat!", kellenek darabok, és közönség. Szerintem ez a három dolog együttesen határozza meg egy színház profilját. Amikor odaszerződtem, Miskolcon nem nagyon voltak színészek. Rögtön odaszerződtettünk kb. tíz embert, részben vidékről, részben Pestről. Az volt a célom, hogy a régieket, az ősmiskolciakat és az újonnan jött színészeket valahogy egy csapattá kovácsoljam. Az első évben még nem nagyon voltak köztük fiatalok, de a második évad már a fiatalításról szólt, és megint kb. tíz embert vittem oda a Főiskoláról és más vidéki színházaktól. Ez a társaság már nagyjából végigkísérte azt a 9-10 évet, amit ott töltöttem. Országos szinten is nagyon progresszív programot vittünk, oda lehetett rá figyelni, ugyanakkor a helyi igényeket is maximálisan ki tudtuk szolgálni.

Huber Beáta: Nemcsak darabválasztásban és a színészi játék tekintetében hívta fel magára a miskolci színház a figyelmet, hanem rendezőválasztásban is.

Csiszár Imre: Bár a színház egy állandó rendező gárdával dolgozott, mert mellettem ott volt Szőke István, Szikora János és Szűcs János, illetve később a fiatalításnál szerződtettem Hegyi Árpád Jutocsát, de az első években olyan vendégrendezők is megfordultak nálunk, mint Fodor Tamás, Éless Béla az amatőr mozgalomból, Jancsó Miklós a filmművészetből. Jancsó Csárdáskirálynő rendezése elég nagy visszhangot keltett.

Huber Beáta: Nagyon merésznek mondanám…

Csiszár Imre: Igen, nagyon merész volt. Már csak azért is, mert a Csárdáskirálynőnek nagyon nagy hagyományai voltak Miskolcon. Jancsó teljesen formabontó, végtelenül izgalmas előadást rendezett. A bemutató előtt nagyon rezgett a léc: vagy oltári nagy bukás lesz, vagy befogadják. Befogadták, sőt nagyon szerette a közönség. Talán azért történhetett így, mert elfogadták, hogy egy rendező úgy nyomja rá a bélyegét egy előadásra, hogy közben megújítja azt. A sikerben szerintem nagy szerepe volt Hernádi Gyulának is, ugyanis Hernádi megtoldotta a darab címét, amitől a nézők valahogy magukénak érezték az előadást. Die Csárdásfürstin von Miskolc címmel hirdettük az előadást. Ez a „von Miskolc" jelezte, hogy ez a tiétek.

A legfontosabb vendég számomra mégis Major volt. Ezt muszáj elmondani, még akkor is, ha Majorról már sokat beszéltünk az előzőekben a Főiskola és Szolnok kapcsán, mert az életem nagyon kötődik hozzá. Már az első évadban hívtam rendezni: Molière Tartuffe-jét vitte színpadra. Ennek az első bemutatkozó évadnak voltaképpen három kimagasló produkciója volt. Az első, a már említett Sarkadi-darab, a Ház a város mellett, a második Brechttől A szecsuáni jólélek, amit én rendeztem, és a harmadik Major Tartuffe-je, ami egészen fantasztikus előadás volt, mert Major belesűrítette a Tartuffe-ről fölhalmozott valamennyi ismeretét. Ezt ő mind át akarta adni és ez kisebb-nagyobb sikerrel meg is valósult. A következő évadban Shakespeare Lear királyának címszerepére hívtam. Akkor játszotta el Leart, amikor leköszönt a Nemzetiből, amikor őt kitették onnan. Ahogy Leart kiteszik az utcára, ugyanúgy tették ki ezt az embert a színházából. Ebben a szerepben rengeteg mindent el tudott mondani a fájdalmáról, de főleg a bölcsességéről: amikor egyszer csak az utcán találja magát, olyan múlttal, mint az övé, milyen következtetéseket, milyen gondolatokat von le, az élet milyen mélységéig jut el. Hadd mondjam el a darabnak azt a jelenetét, ami a világirodalomnak szintén az egyik legfantasztikusabb jelenete: Gloster és Lear jelenete a doveri szikláknál, ahol két öregember, egy őrült meg egy vak beszél a világról. Erről Peter Brook is megemlékezik egy hatalmas tanulmányban, de amit Major ehhez hozzátett az egészen fantasztikus volt: tanította a miskolciakat, tanította a pestieket, tanította az embereket, a magyar embereket egy társadalmi helyzetre, ami tarthatatlan, mert embertelen. Ezt mondta ő el Shakespeare szavaival, de abszolút a saját gondolataival. Olyan volt néha Lear szerepében, ahogy József Attilát szavalt: fölemelte az ujját, és figyelmeztetett, hogy „Most jön a lényeg! Ezt jegyezd meg!".

Huber Beáta: Ha már az első évadok sikereiről beszélünk, a Játékszín bemutatói közül melyiket emelné ki?

Csiszár Imre: Enqiusttől A tribádok éjszakáját, ami akkora siker volt, hogy két-három évadon keresztül ment. Enqiustet nem igen ismerték, mi játszottuk először, és csak utánunk fedezte fel a Várszínház és Kaposvár. Ez a darab egy leszbikus kapcsolatról szól, pontosabban arról, hogy a történet centrumában álló író, aki azt gondolja magáról, hogy ő egy macsó férfi, hogyan kerül ki a középpontból, hogyan teszi perifériára a két nő erős kapcsolata. A téma abban az időben nagyon kockázatosnak, tabunak számított Magyarországon.

Huber Beáta: A színházaknak még ebben az időszakban előzetes és pontosított műsortervet kellett készíteniük, majd azokat be kellett küldeniük a Művelődési Minisztériumba, hogy ott eldöntsék, engedélyezik-e vagy sem. Volt olyan, darab, amit nagyon szerettek volna bemutatni és a Minisztérium nem engedélyezte?

Csiszár Imre: Igen, Yukio Mishima Sade márkinéja. Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes az évadterveket a Minisztériumba összehívott ülésen értékelte. Ádám Ottót mindig nagyon megdicsérte, hogy milyen kiváló a Madách Színház tervezete, és amikor odaért a miskolci színházhoz, – akkor már túl voltunk A tribádok éjszakáján – valami ilyesmit mondott elítélő hangon: „Csiszár, A tribádok éjszakája az még csak hagyján, na de ez a Sade márkiné, ez már orvosi eset." Ez pedig egyértelműen azt jelentette, hogy „Nem.", orvosi esetet ne mutassunk be. Szerintem el sem olvasta. A darab ugyan megemlíti Sade márki aberrált cselekedeteit, de nem azért, hogy abban elmerüljünk, hanem hogy elgondolkodjunk, Sade márkiné miért marad hű ehhez az emberhez, amikor tud valamennyi kicsapongásáról. A darab azt a folyamatot ábrázolja, hogy a márki hogyan válik a márkiné szemében egy fáklya hordozójává, a francia forradalom elindítójává. Tehát Sade márki rombolja szét azt a világot először a tudatokban, az erkölcsben, mindenféle szinten, amiből aztán majd egy világforradalom elindul. Ennek igazán semmi köze nincs az orvosi esethez, de Tóth Dezső így értékelte.

Az Enquist-darabra visszatérve, a fiatalítás után Miskolcon összeállt egy nagyon jó társulat, egy jó csapat, amivel minden évadban meg lehetett csinálni legalább három olyan bemutatót, amivel ország-világ elé ki lehetett állni.

Huber Beáta: Milyen helyeken vendégszerepeltek?

Csiszár Imre: Budapesten minden évben általában két-három darabbal szerepeltünk. Például A tribádok éjszakáját a Budapesti Játékszínben két hétig folyamatosan játszottuk. A Tóték című darabunkkal szintén sokat jártunk a Játékszínbe vendégszerepelni. Mindemellett ellátogattunk Lengyelországba és a Szovjetunióba is.

Huber Beáta: Említette, hogy a próbákon, az előadásokon a miskolci társulat milyen jó csapattá kovácsolódott össze. A munka mellett milyen programokkal színesítette a színészek hétköznapjait?

Csiszár Imre: Miskolcnak nagyon szép a környéke, ezért elég sokszor közös kirándulásokat szerveztünk Miskolc-Tapolcára vagy a Bükkbe. Amikor a Lear királyt próbáltuk, folyton fölcipeltem Igó Évát, Tímár Évát meg Majort a Bükkbe. Ott dumáltunk a darabról, a múltbeli Learekről, meg mindenféléről. Aztán voltak privát ötleteim is, amik szerintem nagyon jól sikerültek. Amikor a Szecsuánit próbáltuk, a társulatot elvittem a Lenin Kohászati Művekbe. Korábban összeismerkedtem a vezérigazgatóval, és ő szervezett nekünk egy gyárlátogatást, amelynek során például levittek oda, ahol öntik a nyersvasat, illetve azokba az üzemrészekbe, ahol a legerősebb fizikai munkákat végzik. Ott egy kicsit ismerkedtünk A szecsuáni jólélek gyári munkásainak az életével. Ők ugyan nem vasat öntöttek, hanem dohányt vágtak, de a melónak az izzadtságszaga hasonló volt. Aztán amikor a Galilei életét próbáltam, akkor elvittem a társulatot az ottani csillagvizsgálóba, és ott a saját szemünkkel is megnézhettük azt, amiről a darabban csak beszélünk, hogy a Vénusz holdjai így meg úgy, de alapvetően fogalmunk sincs, hogy az micsoda. Egy csillagász elmagyarázta és megmutatta az égbolton, hogy miről is van itt szó, mikről beszélünk.

Huber Beáta: Milyen igazgató volt? Milyen viszonyt alakított ki a színészekkel?

Csiszár Imre: Abszolút baráti viszonyt. Minden estémet a büfében töltöttem. Igaz, hogy Pesten éltem, de a szezon 80 %-át Miskolcon töltöttem. Minden évben két darabot rendeztem, egyet a nagyszínpadon és egyet a Játékszínben. Vendégrendezői felkérést csak a hatodik évben fogadtam el, addig Miskolcon kívül sehol másutt nem rendeztem. Utólag belegondolva, milyen érdekes, hogy abban az időben ebből az egy fizetésből fönn lehetett tartani két háztartást, el lehetett utazni külföldre, boldogan megélt belőle az ember, nem voltak egzisztenciális problémái. Később aztán egyszerűen már el kellett menni máshova, bármilyen jó lett volna végig ott maradni egy próbafolyamatban, mert kellett a kiegészítés. Visszatérve a színházvezetéshez. Miskolcon próbálkoztam először színházvezetéssel, akkor találkoztam először azzal, hogy nekem ítéletet kell mondanom másokról. Mint rendező addig is véleményt formáltam másokról, de az más, mert ott benne vagyunk a darabban, tehát egy csapat vagyunk. Az igazgatásnál viszont nincs team, az igazgatásnál neked kell azt mondani, hogy „Öreg, ez most nem volt jó, legközelebb nem kapsz ekkora szerepet, mert ezt nem tudod eljátszani.". Ilyeneket ki kell tudni mondani, nincs mese.

Huber Beáta: Két darabot rendezett egy évadban Miskolcon. Emellett figyelemmel kísérte a rendező kollegák próbafolyamatát?

Csiszár Imre: Bejártam rendszeresen a próbákra, de nagyon diszkrét megfigyelő voltam. Azt már az elején láttam, ha valamiből zűr vagy baj lesz, de ilyen nagyobb problémára nem is emlékszem. A legnagyobb konfliktusom a saját rendezésemmel volt, mert összetűzésbe kerültem a tűzoltósággal. Madáchtól Az ember tragédiáját rendeztem, és a szövegen végigvonuló remény motívumát tűz alakjában szerettem volna megjeleníteni. A tűz először a Paradicsomból való kiűzetésnél jelenik meg, akkor kell fölfedezni a tüzet, hogy meleg legyen, hogy dolgozni lehessen. Ez a tűz, amit fáklyaként Lucifer az ember kezébe ad vagy odatűzi eléje, ez lesz a remény szimbóluma. A tűz tehát minden színben valamilyen módon megjelent: egyszer egy kandeláberen, máshol csak egy apró pici gyertyán, vagy egy lombik alatt, ami azt jelölte, hogy ott olyan racionális a világ, hogy már többre nem futja a reményből. Ezt a tüzet az előadásban valós tűz jelölte, és ebbe kötött bele a tűzoltóság. Óriási csatákat vívtam velük. Nem mondom, hogy győztem, mert kompromisszumokat kellett kötni. A legnagyobb tűz ugye a Párizsi színben van, gyakorlatilag egy bútorokból, székekből, különféle kelmékből épített nagy máglya ég. Leginkább erre kellett valami megoldást kitalálni, de megcsináltuk. Nagyon nagy siker volt, Lengyelországba is elvittük. Egy dolgot viszont nagyon sajnálok. A Tragédia ősbemutatójának 100 éves évfordulójára több színház is elővette Madách művét. A Televízió felvette a Madách Színház előadását, illetve Ruszt rendezését, de Paál Pista szolnoki előadását és az enyémet nem rögzítették. Sajnálom, mert érdekes előadás volt.

Szóval ez a tűzrendészeti probléma jelentette a legnagyobb bonyodalmat a Főiskola után eltöltött kilenc év alatt. Aztán egyszer csak azt mondtam, hogy elég. Kilenc év, sőt ha a Főiskolát is beleszámítom, tíz év elég volt Miskolcból. Már mindent tudtam. Abbahagytam, és szabadúszó lettem. Nem szerződtem sehova, semmilyen cél nem lebegett előttem, hogy most akkor innen elmegyek máshová. Azt mondtam, itt ebből most elég volt, nem akarom tovább csinálni.

Huber Beáta: A nyolcvanas évek végén a színházi szaklapok vezetőválságról cikkeztek. Ebben a kérdéssorban Önt is megkérdezték Babarczy Lászlóval, Ascher Tamással és Kerényi Imrével együtt. A Miskolcon eltöltött évek alatt Ön mit tapasztalt ebből?

Csiszár Imre: A nyolcvanas évek végére igazából megváltozott a kultúra a helyzete az országban. Elkezdődött egy erodáció, ami tulajdonképpen mind a mai napig tart. Ezt leginkább azon lehetett lemérni, hogy a vidéki színházak korábbi erős hatása, jelenléte lecsökkent, az érték befogadása és megbecsültsége kezdett a súlyából veszíteni. De nem csak a vidék, egyáltalán, a kultúra mint olyan.

Huber Beáta: Kevesebb lett a közönség is?

Csiszár Imre: A közönségen ez nem látszott meg. Mondok egy példát. A Film, Színház, Muzsika című lap a valamikori Színházi Élet folytatása kívánt lenni. A benne megjelent kritikákat tekintve teljesen értelmetlennek tartottam ezt az újságot, de egy dologban mégis fontos volt a közönség, de még inkább a színházi szakma számára. Ha ezt a lapot hetente megvettem és elolvastam, akkor kialakult egy képem a színházi élet legfontosabb történéseiről, eseményeiről, hazai és világviszonylatban egyaránt. Például tudtam, hogy Debrecenben mit próbálnak, vagy Békéscsabán milyen bemutatóra készülnek, vagy melyik filmsztár kivel forgat éppen Hollywoodban. Tehát mint egy jó napilap hozta a friss híreket. Amikor egyik napról a másikra megszűnt, ez jelentett valamit. Aztán volt egy nagyon jó televíziós heti műsor is, a Stúdió, ami szintén egyik napról a másikra megszűnt. Tehát ezek az esetek azt jelezték, hogy valakik számára a színház nem olyan fontos. Nyilván, egy idő után ad abszurdum eljuthatunk odáig is, hogy bezár az összes színház, megszűnik a színjátszás. Ez ugye elképzelhetetlen. Vagy elmehetünk egy másik irányba, ahol a színház erodációja elindít egy átalakulási folyamatot. Ebben az átalakulási folyamatban mind a mai napig benne ülünk. A színház mind a mai napig nem tudott kilábalni abból, hogy eldöntse magáról, ő micsoda. Amikor a színházcsinálást még csak tanultuk a Főiskolán, illetve az utána következő tíz-húsz évben, még biztos voltam benne, hogy tudom, mi az, amit akarok, mi az, amit csinálok, kinek csinálom stb. Ma ezt nem tudják. Még a legnagyobbak sem. Fogalmuk sincs, mit csinálnak. Kísérleteznek, amelyben a közönség a kísérleti nyúl, és a nyúl vagy túléli vagy nem. Szóval ez nem egy jó helyzet, ez nem a színház aranykora. De még egyszer mondom, én hiszek abban, hogy az erodációnak van egy olyan pontja, amikor a dolog megváltoztatja magát, tehát elér egy olyan optimális rossz helyzetet, amiből ki tud fejlődni, ki tud csírázni valami jó.

Az is egy mániám, hogy mi lenne, ha már végre valaki fölfedezné, hogy valamikor mire találták ki a színházat. Milyen érdekes dolog, hogy a színház egy közös rituálé volt, az élet szerves része. Persze később rengetegen próbálkoztak azzal, hogy ezt a közös rituálét visszahozzák. A mai világ igazából mindent megtesz a színház ellen: a televízió, a mozi, az internet… Majd jön egy koronavírus járvány, és azt mondják nekem egy nappal a bemutatóm előtt, hogy holnap nincs nyilvános főpróba, mert bezár a színház. Máshonnan azt hallom, hogy az előadásaikat fölteszik az internetre, és ott meg lehet nézni az előadást. Azt állítják, hogy a színház, az élő színház pótolható: leülök otthon a szobámban, bekapcsolom a számítógépemet, és megnézem a színházat. Azt viszont nem mondja el senki, hogy a színház pont nem ez. Ha a színházban nem közösen ülünk, és a közönségből nem alakul ki közösség, akkor semmit sem ér az egész. Ez a színház lényege. Azt otthon nem lehet az interneten megnézni. Az nem az előadás, hanem csak azt nézed meg, hogy balról bejön egy szereplő. Ezt meg lehet nézni, de hogy létrejöjjön a közös gondolkozás, a közös érzelmi vagy értelmi megnyilatkozás élménye, azt nem lehet semmilyen technikával megoldani.

Huber Beáta: Miskolc után szabadúszó lett…

Csiszár Imre: Miskolc után teljesen szabadúszó lettem, és bevallom, nagyon élveztem ezt a helyzetet, mert addig rendezőként, majd később színházvezetőként kicsi volt mozgásterem. Szóval itt voltam egy teljesen új status quoban. Sok helyre hívtak, és a darabválasztás is elég rugalmas keretek között történt: volt, ahol én javasoltam valamit a színháznak, volt, ahol ők javasoltak, amire rögtön azt mondtam, hogy „Igen.", de olyan is előfordult, hogy azt mondtam, „Nem, helyette legyen más.".

1989 elején éppen Pécsen mutatták be Brechttől az Egy fő az egy fő című rendezésemet, amikor egy pártelvtárs, Knopp András lejött azt megnézni. Előadás után leültünk beszélgetni, majd elmondta, hogy Malonyay Dezső, a Nemzeti Színház akkori igazgatója nyugdíjba megy, és a miskolci színházban elért eredményeim alapján úgy gondolják, hogy nekem kellene átvenni a Nemzeti Színház vezetését. Ekkor még nem létezett pályázati rendszer, tehát egy-egy vezető kinevezés útján kerülhetett csak pozícióba. A beszélgetésünk elején elmondtam, hogyan kerültem annak idején a Nemzeti Színházba: egy szép hóeséses napon a Nemzeti Színház művészbejárójánál… Most pedig itt ül ez az ember, és fölajánlja nekem, hogy ennek a „valaminek" a főbejáratán menjek föl az igazgatói irodába. Van olyan, hogy hiúság! Mégis gondolkodási időt kértem. Közben olyan emberek agitáltak, hogy vállaljam el, mint Koltai Tamás vagy Mészáros Tamás. Végül elvállaltam, azt mondtam: „Próbáljuk meg!".

A Nemzeti Színházról el kell mondani, hogy Székelyt és Zsámbékit akkor már elcsapták, kiutálták a Nemzetiből, utánuk Malonyay Dezső és Vámos László vezették a színházat. Belecsöppentem ebbe a budapesti Nemzeti Színházba, ahol elég kaotikusak voltak az állapotok. A társulat gerincét kiváló színészek alkották, az idős és a fiatal generációból egyaránt, de volt ott egy rész resztli, ami nem tudom, hogyan, de jócskán fölhalmozódott. Tudom, hogy ez nagyon kegyetlen, de azzal kezdtem az igazgatói ténykedésemet, hogy tizenöt embert elküldtem és hoztam helyettük talán nyolc újat. Ezzel próbáltam valamit egységesíteni a társulaton. Igyekeztem kikerülni azokat a buktatókat, amikről tudtam, hogy annak idején Székely és Zsámbéki beleszaladt… Például már az első évad szereposztásaiban nagyon odafigyeltem, hogy a nagy öregek főszerepet kapjanak, az újonnan jöttek viszont csak részfeladatokat. Ennek megfelelően Kállai Ferenc eljátszotta az Elveszett paradicsom öreg professzorát, Sinkovits Prospero szerepét A viharban, Bessenyei Ferenc pedig Kreónt. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy ők el tudják játszani ezeket a nagy szerepeket, de éreztetnem kellett velük, hogy én mint taknyos gyerek – mert akkor még taknyos gyereknek számítottam – megbecsülöm őket, tudom, hol a helyük. Ennek szóltak ezek a feladatok. De magam is elég nagy fába vágtam a fejszémet, mert a diplomám után másodszor is megrendeztem A kaukázusi krétakört. Fantasztikusan jó csapatot sikerült verbuválni, a két főszerepet Kubik Anna és Cserhalmi György játszották. Egy nagyon használható, szép előadás lett.

Huber Beáta: Az igazgatósága egybeesett a rendszerváltással. Hogyan hatott ki ez az Ön helyzetére?

Csiszár Imre: Engem Németh Miklós, az akkori kormányfő nevezett ki. Glatz Ferenc töltötte be akkor a kulturális miniszteri posztot és ő is jelen volt azon a társulati ülésen, melyen elmondtam a szűzbeszédemet. Láttam rajta, hogy mennyire feszült volt a beszéd előtt, de utána feloldódott benne a feszültség, és biztatóan azt mondta nekem: „Ilyet kell! Én is ezt mondtam volna.". Németh Miklós is a drukkerem volt, sőt ő járt színházba is, ott volt a bemutatókon. Egy év múlva jött a rendszerváltás, az MDF vezette kormánnyal, új miniszterelnökkel, új kultuszminiszterrel. Beköszöntött a politika, nincs mese. A rendszerváltás mint direkt politika sajnos átjött a nem-direkten politizáló színházba. Ekkor jött az a vád, ami aztán közszájon forgott, hogy csak azért kerülhettem a Nemzeti élére, mert én kvázi egy Grósz-káder, az előző rezsim kinevezettje vagyok. Ez a vélemény abból táplálkozhatott, hogy Grósz Miskolcon sokáig első titkár volt. Én csak egyszer láttam ott Grósz Károlyt, amikor eljött Az ember tragédiáját megnézni. Azt hiszem, egyszer volt színházban.

Huber Beáta: Nagyon sok cikk született ebben az időben a menesztéséről, sokan botrányhősként állították be. Ha valaki kezébe veszi ezeket a lapokat, akkor elég részletes képet kaphat az eseményekről. Lehetett ebben a helyzetben a művészi munkát függetleníteni a politikától?

Csiszár Imre: Én mint „botrányhős" egyrészt megpróbáltam ott életben maradni, másrészt életben tartani valamit. Nem sokat, tulajdonképpen négy évet töltöttem el a Nemzeti Színházban, és annak olyan nagy hozománya azért nem lehetett. Egy ilyen rövid periódus nem mutat egy perspektívát. De valamit azért létrehoztunk. Ez a valami – talán a beszélgetés legelején Major kapcsán említettem – a játék, a játékosság. A megkövesedett nemzeti színházi stílust megpróbáltuk a játékkal, a játékossággal oldani, és újra színházszerűvé tenni az előadásokat. Abban az időben kezdett divatba jönni a direkt politizálás a színházban. Ezektől megpróbáltam mentesíteni a színházat, mert szerintem se akkor, se máskor, a színháznak nem dolga a direkt politizálás. A kocsmában lehet direkten politizálni, egy hordóra felállva is lehet, és még számtalan fóruma van a politizálásnak. A színház viszont nem az, mert a színház átszűri magán a politikát. A jó színház mindig politizál, de nagy vonalakban, tehát nem azt kell, hogy láttassa, hogy ma ki kit köpött le a Parlamentben, nem erről szól az előadás, hanem azt, hogy egy létező tendencia hová vezethet el. Egy színdarabban azt tudom megmutatni, hogy látod ez a helyzet egy kicsit hasonlít a mienkre. De mi lesz ennek a kifutása? Tragédia? Nemzethalál? Vagy vígjáték? Kiröhögjük magunkat?

Huber Beáta: Egyszer azt mondta, hogy a jó színművészet nem pontokat és felkiáltó jeleket rak, hanem kérdőjeleket.

Csiszár Imre: Hát persze, ez egy technika. Ez a dolga a színháznak, mert a színházban nem agitálunk, hanem orientálunk. Az agitáció lényege, hogy „Te, innen a székből addig föl nem kelsz, amíg meg nem érted, hogy én mit verek bele a fejedbe.". Az orientációnak viszont az a lényege, hogy elindítok benned érzéseket, gondolatokat, amik téged esetleg valami felé visznek. De éppen ez volt a lényege az „egy lépéssel a közönség előtt járás"-nak, amit Miskolccal kapcsolatban mondtam. Ugyanez volt a Nemzetiben is. Megcsinálni A kaukázusi krétakört nem nagy poén, mert már ezerféleképpen megcsinálták. De akkor Magyarországon megcsinálni A kaukázusi krétakört… Mondok valami érdekeset. Emlékszem, a darab első jelenetét próbáltuk, amikor a nép elfogja a kormányzót és kivégzi. Délelőtt, a próba idejében a büfében be volt kapcsolva a televízió, lejött Bubik, és azt mondta, hogy kivégezték Ceaușescut. Na, most ezek nagyon direkt egybecsengések, és nyilvánvalóan megteremtenek egy légkört. A kaukázusi krétakör viszont nem a kormányzó kivégzéséről szól, hanem arról a fajta emberségről, amit Gruse képvisel a darabban: ez a szolgálólány egy kisgyerek érdekében, sokszor a saját kárára cselekszik. Ez azt jelenti, hogy van olyan ember, aki számára fontosabb egy másik ember, mint saját maga. Ez nem egy modern gondolat, de ha én megpróbálom a nézőt efelé orientálni, lehet, hogy elindít egy emóciót vagy egy gondolatot.

Huber Beáta: Azért fosztotta meg a belső történetet az előjátéktól, mert inkább ez a gondolat volt fontos az Ön számára?

Csiszár Imre: Mikor a diplomámat csináltam Miskolcon, az előjátékot megtartottam. Megmondom őszintén, szerintem fölöslegesen. Miért írja Brecht az előjátékot? Azért ír előjátékot és darab végén az Énekes azért utal vissza a kolhozparasztok vitájára, mert keretezni akar. Az ősi példázatot egy modern közeg, a kolhozparaszti világ közé ékeli. De ma nekünk erre nincs szükségünk, ezt az ősi históriát, ami azzal kezdődik, hogy a nép éhezik, nyomorog és lázong, ezt nem kell keretbe foglalni, mert ebben vagyunk. Emlékszem, az előadásban kinyílt a rivalda és a nyomorgó nép innen mászott elő, mintha a nézők közül kapaszkodnának föl a színpadra. Ez erősebb kezdés, mintha elviszem egy másik közegbe, a grúz mezőgazdasági szövetkezetek világába. Mi ez, ha nem politizálás? Persze, hogy politizálás. A darabban egy népi, plebejus emberből főbírót csinálnak. Ez például teljesen ellentmondott az akkori valós gyakorlatnak. A rendszerváltás idején a Parlamentet elfoglalták Magyarországon a jogászok. Akinek jogi diplomája volt, az mind politikusi karriert futott be jó pénzért a Parlamentben. Ez a darab meg arról szól, hogy egy arra teljesen érdemtelen, egy kicsit meseszerű Mátyás király figurából hirtelen főbírót csinálnak, aki a józan paraszti ész logikáját követve ítélkezik emberek fölött, nem pedig jogi procedúrák és fogások rafinériája szerint. Ez egy másik idol fölmutatása. Mi ez, ha nem politizálás? Persze, hogy politizálás. De nem direkt politizálás. Mind a mai napig így érzem, hogy ez lenne a dolog lényege.

Nem akarok nagy szavakat használni, de amikor a Nemzeti Színházból eljöttem, akkor éreztem meg először, hogy én világ életemben Nemzeti Színházat csináltam. Lehet, hogy nagyképűen fog hangzani, – de vállalom, én ilyen nagyképű vagyok – hogy amit én csinálok, az egy nemzeti színházi program. Eddig olyan 250 rendezésnél tartok, és mindegyiket vállalnám egy általam vezetett Nemzeti Színházban. Ebbe akár beletartozik egy Agatha Christie-darab is. Szélsőséges példa, de föl lehet benne fedezni azt, amit Agatha Christie nagyon tudott: a rációt, hogy tudj gondolkozni, tudd a dolgokat ne úgy elfogadni, ahogy első ránézésre tűnnek. Én azért nem hiszek a jobboldali színházban, mert az nem akarja megváltoztatni a világot, hanem elfogadja a világot, olyannak, amilyen. Én olyan színházban hiszek, és ez most lehet baloldali, lehet nem tudom én milyen, amelyik változtatni akar. Nekem nem az a dolgom, hogy elandalítsam, elaltassam a közönséget, hanem hogy fölrázzam, hogy menj ki és változtass, csináld másként. Ezért csináltak a görögök színházat. Prométheusz talán az első drámai hős, aki valamit másként akar csinálni, mint az addigi kurzus. Visszatérve a Nemzetihez, én úgy gondolom, hogy olyan darabokat játszottunk, amik változtatni akartak a világon.

Huber Beáta: Milyen előjelei voltak a menesztésének?

Csiszár Imre: Egy idő után azt éreztem, hogy már félig ki vagyok innen rúgva, mert mindenfelől különböző neveket lehetett hallani, hogy ki lesz itt az igazgató. De voltak egyértelműbb jelek is. Például az egyik sokszereplős darab premierjén a színészek ott álltak a színpadon, és Andrásfalvy Bertalan Művelődési és közoktatásügyi miniszter följött nekik gratulálni. Én is ott voltam mint igazgató, talán Kállaival vagy Agárdy Gáborral beszélgettünk. Andrásfalvy körbejárt, mindenkinek gratulált, majd amikor hozzám ért, elfordította a fejét és elnézett mellettem, hogy még véletlenül se kelljen… nemhogy gratulálni, de még köszönni se. Amikor ilyenek történnek, akkor az ember már érzi, hogy ő itt legfeljebb egy megtűrt személy. Aztán jött az államtitkár, aki rapid módon megoldotta a Nemzeti Színház vezetésének kérdését. Amikor bent voltam az államtitkárnál egy kis cetliről különféle vádpontokat olvasott fel nekem. Ez egy olyan cetli volt, amit a telefon mellé szoktunk tenni, hogy fölírjuk rá a fontos dolgokat. Vagyis az illető, aki bevádolt, még csak be se ment, hanem betelefonált. Az egyik vádpont ezek közül az volt, hogy nem színészek játszanak főszerepet a Nemzeti Színházban. Ezt a mondatot Sinkovits Imre mondta a büfében. Mindegy, hogy kire vonatkozott. Tehát tudom, hogy ő volt a kútfeje ennek az akciónak, de ez már csak a végkifejlet volt. Az igazi hátterét az adta, amit az előbb említettem, hogy én a rendszerváltás után úgy lettem elkönyvelve, mint Grósz-káder, az előző rezsim kinevezettje. Miután az államtitkár behívatott, egyik napról a másikra félretettek. A másik (Ablonczy László – a szerk.) már ott állt készen, én még bent tárgyaltam, ő pedig kinn ült a titkárságon. Ennyit a Nemzetiről.

Huber Beáta: Rendszerváltás nélkül is elég nagy súly nehezedett Önre, hiszen egymaga látta el az igazgatói és a művészeti vezetés teendőit. Hogyan birkózott meg a sokféle tennivalóval?

Csiszár Imre: Tegyük hozzá, hogy a Nemzeti Színház történetében először. Ez színháztörténeti értelemben nagyon megtisztelő, nagyon büszke vagyok rá, de ez egy emberpróbáló feladat volt. A helyzetemet tovább nehezítette, hogy abban az időben ismét előkerült az új Nemzeti Színház építésének az ügye. Hetente jártam különféle egyeztetésekre az építészekkel. Akkor még azt tervezték, hogy a Dózsa György úton épül fel az új Nemzeti Színház.

Huber Beáta: Amikor távozott a Nemzetiből, közel harmincan felálltak és távoztak Önnel együtt. Számított erre?

Csiszár Imre: Nemcsak színészek, a gazdasági igazgatótól a zenei vezetőn át a tervezőkig nagyon sok mindenki felállt. Ennek a pár évnek legalább annyi hozománya volt, hogy ott is sikerült összekovácsolni valamit. Sokan úgy érezték, hogy ha ilyen rapid módon megoldható, hogy kipofozzák azt, aki miatt ők ott vannak, akkor ők is eljönnek.

Huber Beáta: A Nemzetiből való távozása után történt, hogy Tiszaújváros vezetése a város kulturális életét az Ön színházi közreműködésére számítva szerette volna fellendíteni. Ez az elképzelés végül megvalósult?

Csiszár Imre: Nem. Azon a nyáron, amikor a Nemzetibe kerültem, akkor indult el Mártha Pista ötlete nyomán Kapolcs, ahol az első előadást, Csokonai Karnyónéját én rendeztem. A következő nyáron megint játszottuk, és az utána következő nyáron újra elővettük. Így kerültünk el aztán Tiszaújvárosba. A város polgármesterének elmeséltük a történetünket, és akkor ő fölajánlotta, hogy mi lenne, ha ők biztosítanának anyagi forrást ahhoz, hogy mi itt, ha nem is színházat, de előadásokat hozzunk létre. Tiszaújváros akkor egy nagyon gazdag város volt, főleg a vegyipara révén. Aztán ez az egész megmaradt az ötlet szintjén.

Huber Beáta: Ezt követően szinte egy időben egyszerre három ajánlat, felkérés érkezett: a Gyulai Várszínháztól, a kecskeméti Katona József Színháztól, amit végül nem pályázott meg, és aztán jött a Thália.

Csiszár Imre: Igen, a Nemzeti Színház után megint következett egy szabadúszó intervallum. Gyulán igazgatást vállaltam. Azt láttam, hogy a Gyulai Várszínházban minden évadban két bemutatót tartottak, általában egy magyar és egy klasszikus világirodalmi drámát mutattak be. A Művészetek Völgye akkor már sikeres fesztiválként működött, így arra gondoltam, hogy Gyulán is létre lehetne hozni egy összművészeti fesztivált. Novák Tatával, Mártha Pistával és még sok mindenkivel elkezdtünk közösen gondolkozni. Végül egy nagyon sokszínű program alakult ki, amelyben néptánc, komolyzene, könnyűzene, színház, mozi, kiállítás és humor egyaránt szerepet kapott. Mindemellett megtartottuk a várszínházi két nagy bemutatót. A Tószínpadra zenés darabot terveztünk, a Várudvaron pedig az első évadban megrendeztem Shaw Szent Johannáját. Nagyon nagy sikerrel ment! Addig háromszor játszottak el egy darabot, a Szent Johannából tíz előadást tartottunk telt házzal, és még az utolsó előadáson is ültek a lépcsőkön. Ugyanilyen sikeresnek bizonyult Iglódi István rendezésében Hubay Miklós Színház a cethal hátán című darabja.

A Thália története egy szép őszi estén kezdődött. Már tíz óra is elmúlt, mikor becsöngettek a lakásomba. Kinyitottam az ajtót, és legnagyobb meglepetésemre Törőcsik Mari és Iglódi Pista álltak ott. Beinvitáltam őket és hamar elmondták, miért jöttek. A Művész Színházból fegyelmivel éppen akkor távolították el Törőcsik Marit mint igazgatót, sőt, ha jól emlékszem, Demszky Gábor gazdasági vétség miatt egy büntető ügyet is rá akart verni. Tudták, hogy az igazgatói székre pályázatot fognak kiírni, és azért jöttek, hogy megkérjenek, én pályázzam ezt meg. A Művész Színházat Schwajda György hozta létre, később Törőcsik vette át tőle a vezetést. Egy elit társulat jött össze: egyrészt a régi Kazimír-féle Thália Színházból, másrészt még 10-12 ember csatlakozott Schwajda művész színházi koncepciójához. Az is igaz, mikor túl voltam a Nemzeti Színházon, megfogadtam, hogy soha többé nem vállalok színházvezetést, de akkor Törőcsik Marira való tekintettel mégis azt mondtam, hogy megpályázom. Megpályáztam, és akkor megvert azzal az Isten, hogy megnyertem. Már az elején oda kellett volna figyelnem bizonyos árulkodó jelekre: azt láttam ugyanis, hogy a kulturális ügyekkel foglalkozó alpolgármester megy ide, megy oda, egyik embertől a másikig, sugdos a fülekbe, és sugdos, sugdos… Mint később rájöttem, akkor már rég el volt döntve, hogy a Tháliát olyasvalakinek kell elnyernie, aki két év múlva levezényli a színház rekonstrukcióját és átalakítását. Tehát nem egy művészembernek, hanem egy építésznek vagy egy menedzsernek. Én pedig finoman szólva egyik sem voltam. Végül mégis engem hoztak ki nyertesnek. Még mielőtt a Nemzeti Színházba kerültem volna igazgatónak, Magyar Bálint egy magánjellegű beszélgetés során említette, hogy a budapesti színházi életnek szüksége van egy befogadó színházra. Megpróbáltam meggyőzni, hogy ha én befogadok akár vidéki, akár külföldi társulatot, akkor annak a produkciónak meg kell keresni technikailag a legoptimálisabb helyet. Egy Mnouchkine-előadást például csak egy sportcsarnokban tudok elképzelni, de ha meghívom Bergman egy rendezését, annak egy stúdióban van a helye. Tehát nem létezik olyan, hogy befogadó színház, mert abba nem lehet mindent betömködni, ez egy megkötés, hogy mostantól kezdve mindent itt kell játszani. Beszélhettem akármit, mert már akkor eldöntötték, hogy a Thália befogadó színházzá válik. Ahhoz, hogy ezt megvalósítsák, azt találták ki ürügyként, hogy rekonstruálják az épületet. Két évre bezárták a színházat, ennek kapcsán elbocsájtották a társulatot, amiből megint nagy fölháborodás kerekedett. A tévé is közvetítette, amikor elmondtuk a szomorúságunkat.

Huber Beáta: Miután nyilvánvalóvá vált a társulat számára, hogy a Thália Színházat befogadó színházzá minősítik, milyen elképzelések merültek fel, hogy a társaságot egyben tartsa?

Csiszár Imre: Mindenfélét kitaláltunk. Mivel a játszóhely megszűnt, először is keresni kellett egy újat, hiszen volt egy futó repertoárunk, és még új bemutatót is terveztünk. Végül az kristályosodott ki, hogy a nagyszínpadi előadásokat a Stefánia úton lévő Honvéd Művelődési Házban játsszuk, a stúdió előadásokat pedig a Fészek klub nagytermébe visszük. Elneveztük magunkat Thália Társaságnak. Olyanok lettünk, mint anno a jó nevű Thália Társaság. Nem sokkal ezután azonban szétment a társulat, mert jó pár színész kitalálta, hogy Kelemen László Színkör cégnév alatt valami másba kezdenek. Ebből azonban nem lett semmi, mert egy perc múlva leszerződtek az Új Színházhoz. 1997-ben, amikor ez a jó csapat még egyben volt, megpályáztam a kecskeméti Katona József Színház igazgatói székére kiírt pályázatot. Igazából én azzal a céllal pályáztam meg, hogy helyet keressek a Thália Társaságnak. Kecskemét végül is nincs olyan messze a fővárostól, tehát egyfajta folyamatosságot jelentett volna. A pályázatot nem én nyertem el, és ezt követően még legalább egy évadon keresztül fönntartottam a Thália Társaságot. Akkor még Jordán Tamás volt a Merlin igazgatója, ő biztosított nekünk helyet. A Merlinben tartottunk Enquist-bemutatót, Robert Thomas Szegény Dániel, és Nagy András Don Juan című drámáját is itt mutattuk be. Ezután megint szabadúszó évek következtek egészen napjainkig.

Huber Beáta: Szabadúszóként nagyobb mozgástere volt. Az országban alig van színház, ahol ne rendezett volna pályafutása alatt.

Csiszár Imre: Nyíregyházán és Kaposváron nem rendeztem. Slussz. Máshol mindenhol.

Huber Beáta: Mindemellett hozzátehetjük, hogy pályája során igen kevés alkalommal nyúlt ugyanahhoz a darabhoz kétszer. Ennek a sokszínű életműnek van egy nagyon erős alapja, ugyanis számos, jelentős rendezésében felfedezhetők olyan jegyek, melyek a vásári és a népi színjátszás világát idézik. Honnan származik ez a vonzódás ehhez a színjátéktípushoz?

Csiszár Imre: Az biztos, hogy van bennem a dolog iránt egy affinitás. Lásd Vidámpark. De Major például másodévben adott egy feladatot, hogy keressük meg egy farce-nak a klasszikus feldolgozásait. Én a Komédia a kereszthez csalt három széptevőről című vásári komédiát választottam. A történet egy kikapós menyecskéről szól, akit három rámenős férfi meg akar kaparintani magának. A nő mind a háromnak éjfélre ad randevút a keresztnél, azzal a kikötéssel, hogy az egyik öltözzön halottnak, a másik papnak, a harmadik pedig sátánnak. A legények beöltöznek, elmennek a kereszthez, a nő persze nincs is ott, és egymást riogatják. A végén jön a menyecske, és jót röhög a három hülyén. Ennek kapcsán elővettem Shakespeare-től A windsori víg nők utolsó jelenetét, amikor az erdőben Falstaffot elbújtatják a fa tetejére. Hogy mi volt Major célja ezzel a feladattal? Arra akart rámutatni, hogy mindennek az őseredője valahol ott van az utcán, a vásártéren. A fennkölt művészet esetében tehát sokkal érdekesebb megnézni a gyökereket, hogy miből táplálkozik például Shakespeare Vilmos. Meg Molière! Molière, aztán még inkább, hiszen a molière-i életmű fele farce. Nem véletlen, hogy Miskolcon rendeztem egy előadást A mi Molière-ünk címmel. A cselekmény egy mai vásáron játszódott, ahol egy ringlispíl forgott körbe-körbe, miközben jöttek-mentek az emberek, és ebbe a vásári forgatagba farce-ok és Molière-egyfelvonásosok ékelődtek be. A világ egyik legzseniálisabb egyfelvonásosa a Dr. Fregoli. A címszereplő egy személyben doktor és szolga, attól függően, hogy bent van a szobában vagy kint van az ablak előtt. Az ablakon ugrál ki-be, abszolút egy bohóc tréfa, de nagyon jól megvilágítja az életnek ezt a furcsa groteszk játékosságát, hogy mennyire fölismerhetetlenek vagyunk, mennyire meg tudjuk magunkat játszani, és a helyzetek mennyire determinálják az embert, hogyha sapka van a fejemen, orvos vagyok, ha kinn vagyok, akkor csak szolga. Ez többet elmond a világról, mint egy öt felvonásos unalmas romantikus darab. Abszolút vonzódtam ezekhez. Ilyen volt A csapodár madárka, Machiavelli Mandragórája, a Canterbury mesék és rengeteget használtam ebből a színjátéktípusból a Puntila úrban is. Szóval, szerintem ezek nagyon fontosak. Az ember legyen kíváncsi az őseire, hogy honnan jöttünk, és ne csak arra, hogy hová megyünk. A színház fele részben biztos, de szerintem még nagyobb arányban játék. A jó színház hatása abban mérhető le, hogy a színházban kapott élmény elkísér minket, vagyis nem teszi le az ember a kabátjával együtt. Az élmény a kabáttól függetlenül elmegy velünk, elviszem magammal, és lehet, hogy egy év múlva, de egyszer csak visszajön valami belőle, egy helyzetben, egy deja vu-ben, egy álomban vagy egy beszélgetésben.

Huber Beáta: Számomra ez a beszélgetés is egy élmény volt. Remélem, hosszan elkísér majd! Köszönöm szépen!

Csiszár Imre: Én is köszönöm szépen.