A szövetség iratanyagának nagy része az OSZMI-ban található. Ennek feldolgozására most nem volt módom, így e záró fejezet csak azzal kapcsolatos vizsgálatra korlátozódik, hogy miként láttatta magát az új szövetség öndokumentációjában, kisebb nagyobb rendszerességgel megjelentetett tájékoztatóiban. Ezekben – feltehetőleg a tagság számára – a szövetség tevékenységét összegezték. Kérdés, e tájékoztatókból kiolvasható-e hogy az új vezetőség milyen eredmények elérésére törekedett és jellemezték-e olyan erős személyi konfliktusok, melyek a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség esetében jellemzőek voltak.

Az új kulturális politika óvatosságot jelzi, hogy az újjáalakított színházművészeti szövetség tevékenységéről az első nyilvános kiadvány csak 1966-ban jelent meg, Színházművészet, a Magyar Színházművészeti Szövetség tájékoztatója címmel. E csak két lapszámot megért kiadványt tekinthetjük az 1956-ban megszűnt Színház és Filmművészet késői és kevésbé terjesztett örökösének. 1968-tól jelent meg a Színház, mely bár sokáig hivatalosan a Színházművészeti Szövetséghez tartozott, de kritikai lapként nem állt közel hozzá. A Színházművészet 1966/1 számának már a címe is a művész színház koncepció mellett tesz hitet. Kazimir Károly Köszöntő helyett című cikkében a színházi szakma önmagáról valló folyóirataként határozza meg¹, melyet azonban tágabb körben is terjeszteni szeretnének. Ha azonban a szövetség 1966-ig végzett tevékenységének reprezentációjára vagyunk kíváncsiak, rögtön a Színházművészet 1966/2 számához kell fordulnunk, mely alapos késéssel ugyan, de részletes információt ad az újjáalakult szövetség első közgyűléséről. Ez a gesztus megint csak az 1957 utáni kulturális politika lassú, taktikus kiépítését mutatja, hisz a Magyar Színházművészet Szövetség első közgyűlését már 1963. január 21-én megrendezték. A megválasztott vezetőség névsorában arra érdemes elsősorban figyelni, hogy a folytonosság vagy a váltás szándéka erősebb-e? Elnökségi tagok lettek: Ádám Ottó, Benkő Gyula, Both Béla, Czímer József, Gábor Miklós, Katona Ferenc, Kazimir Károly, Kállai Ferenc, Kálmán György, Kellér Dezső, Keres Emil, Komlós Júlia, Lengyel György, Major Tamás, Marton Endre, Meruk Vilmos, Nádasdy Kálmán, Olsavszky Éva, Rátonyi Róbert Ruttkai Ottó, Sulyok Mária, dr. Székely György, Tolnay Klári, Varga Mátyás, Várkonyi Zoltán. (Időközben Meruk Vilmost elnökségi tagsága alól– saját kérésére – az elnökség felmentette és helyette Lenkei Lajost kooptálta.) A szövetségi munkát valójában végző titkárság tagjai döntően rendezők, színigazgatók és férfiak: Ádám Ottó, Both Béla, Kazimir Károly, Marton Endre Nádasdy Kálmán, Rátonyi Róbert, Ruttkai Ottó, dr. Székely György, Várkonyi Zoltán. A BSZSZ vezetőségében jellemző gazdasági igazgatók ekkor hiányoznak a hatóságokkal feltehetőleg szorosabb kapcsolatban lévő belső körből Az elnök Nádasdy Kálmán, a főtitkár Kazimir Károly, az ügyvezető titkár Valentin Ágnes lett. Az új szövetség idővel majd egyre aktívabb tagozatainak többes vezetése volt. Az igazgatói tagozaté Lenkey Lajos és Nógrádi Róbert, a rendező tagozaté Marton Endre, Vámos László és Lengyel György, a dramaturg tagozaté Czímer József és Forgács István, a szcenikai tagozaté Varga Mátyás, Rajkai György és Vogel Eric, a színész tagozaté Tolnay Klári, az elnökség színész tagjai és Szendrő József.² 1959-től 1963-ig /a megalakulástól az I. közgyűlésig/ csak 195 tagja volt csak a szövetségnek. Nem tudni miért ilyen kevés: válogattak a jelentkezők között vagy éppenséggel nem akartak belépni? Az 1963-tól 1966-ig tartó időszakra a tagság már 338-ra növekedett. Nem valósult tehát meg Gellért Endre elképzelése, aki minden szerződéssel rendelkező színészt szövetségi tagnak tekintett volna. Az is kérdés, hogy volt-e a belépőknek valamiféle hasznuk a szövetség tagságból, vagy azok voltak többségben, akik úgy érezték, ez a legjobb módja annak, hogy a színházi ügyekért a Kádár rendszer, vagy a létező szocializmus immár öröknek tetsző keretein belül valamit tegyenek. A szövetség 1963-as alapszabályában továbbra is feltűnő a pártállami ideológia melletti tanúságtétel. A szövetség célja a szocialista színházi kultúra kibontakozása, továbbá, hogy: „tömörítse a színházművészeket és segítse kialakítani a szocialista világnézetesen alapuló elvi egységet,

Segítse érvényre jutni a szocialista realizmust, mint a művészi alkotó munka marxista-leninista világnézeten alapuló módszerét,

Foglaljon állást művészeti – esztétikai és – erkölcsi kérdésekben, adjon véleményt a színházművészeti terület szakmai kérdéseiben, adott esetben javaslatok kidolgozására,

Támogassa kezdeményező indítványaival az illetékes szervek irányító munkáját, foglalkozzék a szakmai képzéssel és továbbképzéssel,

Segítse elő a közönség és a színház kapcsolatainak elmélyítését és kiszélesítését,

Mélyítse kapcsolatát a nemzetközi színházművészeti szervekkel."³

Az 1950 óta hajszolt és soha meg nem lelt „elvi egység" és a bizonytalan tartalmú szocialista realizmus megvalósítása helyett feltehetőleg a szakmai véleménynyilvánítás és a nemzetközi (nyugati) kapcsolatépítés lehetősége lehetett vonzó a belépőknek. Az elnökség és a titkárság a lapban megjelentett munkaprogramjának megfogalmazása tág ugyan (vidéki színházak budapesti vendégszereplése, nyári műsorterek, szabadtéri előadások kérdése, külföldi vendégszereplések, a színházak műszaki fejlesztésének terve, a főiskola reformtervezete, a színházi előadások premizálása, stb.)⁴ – de már inkább a színházak működésére vonatkozó és nem ideológiai kérdéseket tartalmaz. A felsorolásból úgy tűnik, mintha a kétszintű, párt- és állami irányítás mellett az ügyeket most a szövetség szintjén is megtárgyalnák. Többször kiemelik, mennyire rendszeres a kapcsolat az MM-mal, feltehetőleg el akarták kerülni az olyan szembenállás kialakulását, mint ami 1953-után Kende István és Nemzeti, illetve a szövetség között kialakult. Kazimir Károly tevékenysége – a lapban és a következő Tájékoztatókban közölt megnyilatkozásai alapján – nem egy harcos érdekképviseleti, hanem egy a hatóságokkal együttműködő, a status quo-t elfogadó szövetség kialakítására irányult. Ez a működési stílus feltehetőleg mindenkinek megfelelt, hisz Kazimir posztját hosszan betöltötte. A minisztériummal és a MSZMP szerveivel való szoros együttműködést a lap is fontosnak tartotta dokumentálni: „A Színházi Főigazgatóság vezetői minden értekezleten részt vettek és tájékoztatást adtak a színházakat érintő kérdésekről és problémákról, ezekkel kapcsolatban a vezetőség véleményét meghallgatták. Az MSZMP szerveivel is közeli volt a kapcsolat. A titkárságot (Ádám Ottó, Both Béla, Kazimir Károly, Marton Endre Nádasdy Kálmán, Rátonyi Róbert, Ruttkai Ottó, dr. Székely György, Várkonyi Zoltán) Aczél György és Köpeczi Béla elvtárs több alkalommal meghívta a terület és a szövetségi munka aktuális problémáinak megtárgyalására."⁵ De párt- és állami vezetők is ellátogattak baráti beszélgetésre a Szövetségbe, ilyen gesztusra a BSZSZ idejében nem lehetett volna példa: „Gáspár Sándor elvtárs aktuális kül- és belpolitikai kérdésekről, Sarlós István elvtárs a fővárost és a színházakat érintő problémákra, Dr. Garamvölgyi Károly elvtárs időszerű gazdasági kérdésekről, Aczél György elvtárs az ideológiai irányelvekről adott tájékoztatást. A Budapesti Pártbizottsággal közös rendezésben a színházi terület vezetői részére Dr. Köpeczi Béla elvtárs a szocialista realizmusról, Pándi Pál elvtárs Ideológiai irányelvek és műsorpolitika címmel tartott előadást.⁶" Még az 1950-56 közötti időszakhoz képest is rendszeresebbnek és közvetlenebbnek tűnik a hatóságokkal való szakmai eszmecsere. Feltehetőleg még e vezető politikusok is fontosnak tartották, hogy közvetlenül tapasztalják meg a színházi szakma vezetőinek közérzetét. Általában is elmondható, 1950-től a politika sokkal nagyobb fontosságot tulajdonított a politikailag mindig érzékeny területnek számító színháznak, mint korábban bármikor.

A szövetség első konferenciáját bemutató 1966/2 számtól a Színházművészet első számához visszatérve: már a tartalomjegyzék sem hagy kétséget az új szövetség ideológiai irányát illetően. Pándi Pál Az ideológiai irányelvek és a színházak műsorpolitikája című cikkel indít. Részleteket közöl az irodalomtörténész előadásából, melyet a Fészek Művészklubban, 1965. december 13-án tartott. Pándi a Kádár korszakban alap diszkurzív panelként alkalmazott kétfrontos küzdelemből indul ki, és rögtön beemeli a színházi szakmák képviselőit az „ideológiai terület munkásai" közé: „A jelenlegi helyzetben az ideológiai terület munkásainak – beleértve a művészi terület munkásait is – fő feladatuk megvédeni a mozgalomnak azt az ideológiai, politikai fő vonalát, amelyet a XX. és a XXII. Kongresszus és a Magyar párt VII. és VIII. Kongresszusa határozott meg. Megvédeni: értem ezen azt, hogy megvédeni a „jobb' és „bal"-oldali támadásoktól és torzításoktól".⁷ Pándi a művészeti területen 1957 után pozitívumokat, történelmi-politikai színvonal emelkedést konstatál, melyet szerinte egyfajta energia felszabadulás okozott. A politikai beavatkozás időnkénti szükségességét a színházi irányítók globálisabb perspektívájával indokolja: „De mindenegyes színház vezetőjének el kell ismernie azt a tényt, hogy nemcsak egy színházra méretezett műsorpolitika van, hanem az összes színházak együttese is felrajzol egy műsorpolitikai képet, egy szellemi arculatot, amely hatást gyakorol a társadalomra. Akik a koordinálással foglalkoznak, azok nem azért vetnek fel problémákat – azért mondom ezt, mert a Színházművészeti Tanácsnál jelentkeztek ilyen problémák – , nem azért akadékosodnak időnként, hogy bosszúságot okozzanak egy színháznak, hanem azért, mert együtt látják a pesti és vidéki színházak műsorterveit és bizonyos egyeztetésre van szükség"⁸ Ez a megjegyzés abban a fénytörésben fontos, hogy Köpeczi 1957-ben, az előző szövetség vezetőivel tárgyalva a színházak önállóságának növelését ígérte, és az Aczél időszak színházi irányításának is gyakran hangoztatatott, nem biztos, hogy minden esetben gyakorolt szlogenje volt, hogy a színházak produkcióiéért (a tabuk betartásáért is) immár a színigazgatók feleljenek. Egyes „nyugati" darabok bemutatásának engedélyezésével kapcsolatban Pándi ideológiai alapon foglal állást: „Úgy gondolom, hogy a döntő kérdés nem az, hogy külföldi vagy magyar, hanem az a döntő kérdés, hogy szocialista vagy nem, és ezen belül válik igazán izgalmassá a 'külföldi vagy magyar' problematikája."⁹ Viták voltak a feltehetőleg csak az értelmiség közönség érdeklődésére számító abszurd drámák bemutathatóságával kapcsolatban. Pándi az ezek iránti érdeklődést egy új korszakhangulattal kapcsolta össze: „Nem az 56-os kiábrándulás az, amely most kontaktust talál Godot-val. Ez az újabb válsághangulat, a hatvanas évek fordulója után, 1962-63-ban kezdődött, amikor nehezebbé vált az élet és új problémák jelentkeztek."¹⁰ E darabokkal kapcsolatban a szövetségben prominens pozíciót elfoglaló Kazimiréhez hasonló szakmai attitűdöt ajánl. Ő bemutatta ugyan a tiltott gyümölcsnek számító Godot-t, de ezt egyfajta szocialista kontextualizálásban tette: „Helyeslem a Tháliának az értelmezett Godot-előadását, és nem tartottam művészet-ellenesnek, aggasztónak, amikor Kazimir elvtárs az előadás előtt felállt és néhány mondatban elmondta, hogy miről is van itt szó tulajdonképpen."¹¹ Pándi beszédén érezhető, hogy a szövetség immár egy magát az 1956 előttitől jelszerűen megkülönböztetni vágyó kultúrpolitikai kontextusban dolgozott. A színházi szervezet számára, ha autonómiát nem is, de némi pluralizmust, legalábbis az elvek szintjén engedélyeztek: „a többmodellűségnek, a többmodellű maiságnak az igényét a szocializmuson belül közös érdekből hangoztatnunk és hangsúlyoznunk kell."¹² Már nem egyféle darabtípus és előadásmodell a kötelező, de a szocialista elvek támadása kerülendő.

A Színházművészet első számában zömében a dráma alapú színházfelfogást tükröző tanulmányok vannak, például a magyar dráma nyelvéről, vagy három vidéki Bánk bán előadásról. Beszámolók olvashatók a szakosztályok munkáiról, a dramaturg-szakosztály beszámolójából némi nyugati irányú nyitás érzékelhető, amennyiben „Hubay Miklós francia és olasz, Czímer Józsefét a New Yorki színházi tapasztalatról számolt be."¹³ Összességében a lap intellektuális hatást kívánt kelteni, nem közöl színházi érdekvédelmi kérdésekkel kapcsolatos cikkeket. Pedig ha a szövetség munkáját övező politikai kontextust nézzük, a pártirányítás felső szintjein nem sokkal korábban a színházi működés gazdaságosabbá tételét célzó átalakításokról vitáztak. Újra az MSZMP legfőbb döntéshozó szerve, a PB elé kerültek a színházi kérdések. Az 1964. május 4-i beszámolóban¹⁴ éppenséggel a negatív jelenségek domináltak: 1961-63 között 5%-kal csökkent a színházak látogatottsága, miközben az állami támogatás 20 millió forinttal nőtt. Az Fővárosi Operettszínház és a Bábszínház kivételével az előadások évi átlagos 80%-os látogatottsága sem volt biztosítható, túl nagy az adminisztratív és műszaki gárda, a státus rendszer miatt nincs lehetőség az elbocsátásra. A színvonalat és gazdaságosságot növelni kell, bevezetve a határozott időre szóló munkaviszonyt, és pénzzel kell ösztönözni a politikai célkitűzéseknek inkább megfelelő előadásokat. A PB 1964. május 13-i határozata¹⁵ a gazdálkodás és pénzügyi támogatás új rendszere, új „helyár-politika" kidolgozására, művészeti munkakörökben pedig 1-5 éves szerződések bevezetésére utasít.

A Színházművészet 1966. 2. számában olvasható a Magyar Színházművészeti Szövetség II. közgyűléséről szóló, gyorsírói jegyzőkönyv alapján készült leírás is. Maga e lapszám is nem sokkal a 1966. márciusában a Fészek Klubban tartott közgyűlés után jelent meg. Leközölték Marton Endre elnöki megnyitóját és Kazimir Károly főtitkár beszámolóját. Ezek nem spontán vélemények, autonóm megnyilatkozások voltak, hanem a politikai vezetés szintjein korábban ellenőrzött, megvitatott, sőt talán megírt taktikus szövegek. Ennyiben folytatódott az 1950-től alkalmazott gyakorlat. A közgyűlés levezetésének formája kínosan demokratikusnak tűnt. A levezető elnök Rátonyi Róbert mindent megszavaztat, ellenpróbát kér: de soha senki nem zavarja meg az elképzelt koreográfiát. Feltehetőleg olyan színész, aki nem értett egyet a szövetség vezetőségével, be sem lépett a szövetségbe, el sem ment a közgyűlésre. Az elnökségbe nem meglepő módon beválasztották a megjelent igen tekintélyes politikusokat (Aczél Györgyöt, a MM miniszter első helyettesét, Köpeczi Bélát, az MSZMP KB kulturális osztályának vezetőjét, Hantos Jánost, a Fővárosi Tanács VB elnökhelyettesét, Vass Imrét, a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének főtitkárát, Bízó Gyulát az MM színházi főigazgatót) akik a színházi szakma képviselői számára a terület fontosságát is demonstrálták. Mellettük Nádasdy Kálmánt a szövetség elnökét, Kazimir Károly főtitkárt és Marton Endrét választották az elnökségbe. Kazimir beszámolójában visszaigazolja a PB jelentésben olvasottakat: „Három évvel ezelőtt visszatérő refrénként hangzott a kérdés, vajon végső válságba jutott-e a színház általában és ezen belül a magyar színházi élet. Az újságokban sok cikk jelent meg, amelyek a látogatottság, a bevételek csökkenéséről, és az ezzel kapcsolatos tényekről vagy feltételezésektől szóltak."¹⁶ Aczél korábbi megnyilatkozását idézve, úgy véli, paradox módon a politika által a biztosított nagyobb autonómia okozza a színházvezetők problémáit. „Az önállóság kérdéséről annyit szeretnék elmondani, hogy az önállóság és felelősség egy sor nehézséget fog okozni a színházi vezetőségekben […] a párt – és állami vezetés nem mond le irányító szerepéről, hanem csak annyiban változott meg a funkciója, hogy nem a napi kérdésekkel van elfoglalva, hanem mélyebben, alaposabban az Önök helyzetével, a szakma előtt álló elvi kérdésekkel foglalkozik."¹⁷ Kazimir szerint azonban felelősség alacsonyabb szintre helyezése működőképes. Eredménynek látja továbbá a vidéki színházi előadások TV közvetítését, megköszöni a pesti lapoknak, hogy írnak ezekről az előadásokról. Nem konfrontációra, hanem együttműködésre törekszik mind a sajtóval, mind a konkurens médiummal, annak ellenére, hogy a korban gyakran a TV elszívó hatásával magyarázták a színházi előadások csökkenő látogatószámát. A szövetség viszonyát a hatóságokkal jónak ítéli, főként az irányítási stílus megváltozását üdvözli. Ha visszaemlékezünk az 1953 utáni heves kritikákra az NM főosztályvezető, Kende István vezetői stílusával kapcsolatban, akkor mindenképp pozitív változást tükröz Kazimir beszámolója: „Kapcsolatunk a minisztériummal rendszeres, kölcsönös megértésre és támogatásra törekvő […] Emlékszünk még azokra az időkre, amikor a minisztérium félelmetes intézmény volt. Azt hiszem, ma már a félelem legalább is nem indokolt."¹⁸ A színházi irányítás struktúrájában némi szerkezeti módosítást javasol, bizonyára nem előzetes egyeztetés nélkül: „Komoly problémaként említjük meg a minisztériumban működő Színművészeti Tanács kérdését. Nekünk ez gondot okoz. Mi úgy érezzük – elismerve, hogy a minisztérium vezetőinek jogukban áll tanácsadó partnereiket megválasztani – mégis megnyugtatóbb lenne számunkra, ha a Színművészeti Tanács a Szövetség keretein belül, és nem attól függetlenül működne."¹⁹ Mintha a szövetség színházi területen a kulturális politika egyetlen, ugyanakkor igen lojális tárgyalópartnere kívánna lenni. Az amúgy is tág körű szövetség szervezeti továbbstrukturálódása, például a színész szekció megalakítása elé nem gördítettek akadályt, de miként Kazimir jelzi, a színészek szövetségbeli aktivitása sajnos nem nőtt. Ezt nem politikai okokkal magyarázza, hanem annak tulajdonítja, hogy a színészek elsősorban érdekképviseleti ügyekben számítanának a szövetségre. Ennek az is oka lehetett, hogy a szövetség ekkor a MÜDOSZ-hoz tartozott: „A mi közvetlen felügyeleti hatóságunk a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége, és épp eleget vitatkoztunk egymással az elmúlt esztendőkben ahhoz, hogy nyugodt lélekkel elmondhassuk: sok segítséget kaptunk, odafigyelést és megértést tapasztaltunk gondjainkra vonatkozóan."²⁰

A nemzetközi kapcsolatok, a korban szokásos módon a szocialista országok hasonló jellegű szövetségeihez kötődtek. De Kazimir immár a távolabbi külföldi utazások lehetőségét is megköszöni a hatóságoknak: „Gondoljunk csak arra, hogy 10 esztendővel ezelőtt mit jelentett egy külföldi utazás. Ma már – és köszönet ezért az illetékeseknek – magától értetődő, hogyha egy-egy színházi szakember meg akar tekinteni egy érdekesebb külföldi előadást, akkor – én legalábbis ezt tapasztaltam – gyorsan elhárulnak az akadályok.²¹" Nem tudni persze, hogy ezek a lehetőségek mennyire széles körben nyíltak meg a színházi szakma előtt. Kiderül a beszámolóból, hogy az 1957-ben induló, a korban legfontosabb színházi fórumnak számító párizsi Nemzetek Színházak fesztiválon való magyar jelen nem lét problémát okoz a színházi szakma egy részének. (Kazimir azt nem említi, hogy 1958-ban a Fővárosi Operettszínház Csárdáskirálynő produkciója számára érkezett megkeresés a párizsi fesztiváltól, csak épp a magyar fél a meghívást nem fogadta el.) „Gyakori panasz, hogy a magyar színházak nem tudnak túljutni határainkon, és itt legtöbbször a Nemzetek Színháznak fesztiválját szoktuk említeni. Való igaz hogy itt nem sikerült eredményt elérni. Hogy miért, azt pontosan nem tudjuk."²² Itt újra a szakmai autonómia hiányának kérdéséhez jutunk: bár a párizsi fesztivált a város és a francia állam is támogatta, a szervezők a meghívottakról maguk döntöttek, a küldő nemzet (hisz ez nemzetek fesztiválja volt) előadás, illetve színház ajánlatát nem feltétlenül fogadták el. A világszínpadon izgalmas – nyelvújító vagy egy-egy speciális tradíciót reprezentáló – előadásokat kívántak meghívni, és nem voltak arra tekintettel, hogy pl. a magyar kulturális politika miként szerette volna láttatni magát. Kazimir nem teljesen elégedett a tudományos intézetként működő OSZMI-val, mai szemmel természetes látószög különbséget érzékel a szakma gyakorlati és kutatói látószöge között: „Fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy ha elszakadásról nem is lehet szó, mindenestre bizonyos távolság érezhető a gyakorlati szakma és az Intézet működése között. Gondolunk itt az ITI itthoni szekciójának tevékenységére, a különböző tanácskozásokra a Tudományos Akadémián, amelyeknek ideje nincs megfelelően összehangolva a Szövetség munkatervével, és ezért a részvételt a mi részünkről csak nehezen tudjuk biztosítani.²³" 1966-ban a közgyűlésen sokszor előkerülő szakmai viszonyítási pont a Royal Shakespeare Company pesti vendégjátéka.²⁴ Fogalmazhatunk úgy, hogy ezzel jelentkezett a rendezői színház kihívása a nálunk hagyományosabb pszichológiai realista modell riválisaként a magyar színházban. Formálódott az a szakmai és kritikusi felfogás, hogy egy színházi megújulás nem feltétlenül a „nyugati drámák", új típusú szövegek magyarországi bemutatásától várható, inkább a rendezői feladat másként felfogásából. A rendezői pozíció hangsúlyosabb előadás meghatározó szerep lett a korábban színészközpontú felfogással szemben. Erre volt példa a Peter Brook-féle előadásmodell. A minden területen kiegyensúlyozásra törekvő Kazimir a magyarországi Brecht bemutatókat, illetve a Berliner Ensemble vendégjátékát is ebbe az irányba tett lépésnek tarja: „Azt is lehetett hallani, voltak, akik azt mondták, hogy az angol együttes kiemelkedőbb teljesítményt nyújtott, mint a Brecht-színház. Én ezzel így nem értettem egyet. Az elmúlt évek egyik legnagyobb eredményének tartjuk azt, hogy Brecht otthonossá vált színpadjainkon."²⁵ Ez eléggé az általánosság szintjén maradó megfogalmazás, hisz bár a színházak repertoárjukra tűzték, mint egyszerre „haladó és modern" szerzőt, de a nézők a hatvanas években nem feltétlenül szerették a Brecht előadásokat. Ugyanezt a kompromisszumos, de a status quo-t meg nem kérdőjelező közelítést ajánlotta a beszámoló a hatóságok irányába: „tudomásul kell vennünk, hogy hazánkban is különböző erők működnek, kétfrontos harcként szoktuk ezt a motívumot emlegetni, sokszor nem teljesen értve, hogy miről is van szó. Ebben a küzdelemben iránymutatónk csak a párt ideológiai irányelvei lehetnek. Ha ezt szem előtt tévesztjük, zűrzavar és anarchia ütheti fel a fejét, amelyből már volt részünk és ezért sem kérünk belőle."²⁶ Kazimir 1966-os beszámolójában új elem a színikritika elleni ellenszenv. 1945 előtt a kritika gyakran kedvcsináló volt, vagy irodalmi jellegű, impresszionisztikus esszé. 1945, de főleg 1949 után azt az előadáson az aktuális ideológiai nézőpontot számon kérő, ideológiai jellegű kritika lett jellemző. A Nagy Imre korszaktól kezdődően pozícionálja magát a kritika egyfajta ellenzéki típusú szerepbe. Az írások immár az előadások esztétikai, de időnként politikai korlátozottságaira is rámutatnak. Eme – a szövetség lojalitásra törekvő vezetése és a kritikusok egy csoportja között élesedő – feszültség manifesztálódásának lehetünk tanúi az 1966-os közgyűlésen: „színházak is államiak, a sajtóorgánumok is. És mégis néha azt tapasztalhatjuk, hogy a szakszerűtlenség miatt szinte lebeszélik a közönséget még a jó produkciók látogatásáról is."²⁷ E fokozott érzékenységet az is okozza, hogy a színházi szakmában működőket ebben a korszakban kevésbé közvetlenül éri el a közönség kritikája, érinti a látogatottság. Nem szembesülnek tehát olyan módon munkájuk értékelésével, ahogy az természetes volt a magánszínházak időszakában. Kazimir tehát a kritikát kritizálja, időnként érthetetlennek találja a megfogalmazást, vagy durvának a stílust (MGP kritikái szerinte bántóak). Abban igaza van, hogy a magyar színház átlagán nem lehet a moszkvai Művész Színház színvonalát számon kérni. Ugyanakkor a problémát számára épp az okozza, hogy a kritikusok egyre inkább a Royal Shakespeare Company és nem a Művész Színház stílusát és művészi attitűdjét tekintik követendő példának. Arra persze a korabeli kritikusok sem feltétlen utaltak írásaikban, hogy a Royal Shakespeare Company utazóprodukciója egy a magyarétól gyökeresen eltérő színházi struktúra terméke volt. És hogy annak a színházi szerveződésnek is voltak hibái, éppen az bizonyítja, hogy Brook Párizsba költözik és a színházi nyelvi kísérletezésbe kezd.

Beszéde végén Kazimir köszönetet mond a legaktívabb vezetőségi tagoknak, akiket ily módon tekinthetünk a 1960-as évek szövetségi konszolidációja karmestereinek. „Meg kell köszönni Nádasdy Kálmán tanácsait és – ha néha távolból is történt – az odafigyelést. Ezt az odafigyelést ezután is kérjük Nádasdy Kálmántól. Ha a legaktívabb vezetőségi tagokat kellene megemlítenem, akkor elsősorban Both Bélát, Marton Endrét, Várkonyi Zoltánt, Ruttkai Ottót, dr. Székely Györgyöt, Lengyel Györgyöt, Ádám Ottót, Rátonyi Róbertet, Komlós Júliát, Sulyok Máriát, Tolnay Klárit, Katona Ferencet és az időközben az elnökségbe kooptált Lenkei Lajost sorolhatnám fel. […] A szekciók vezetői közül meg kell köszönnöm Vámos László, Rajkai György aktív és konstruktív munkáját is." ²⁸ Közülük Nádasdy minden időszakban elismert vezető volt, de megnyilatkozásai a színházi irányítás forrásaiban ritkán fellelhetők. A többiek esetében korlátozott folytonosság látszik az 1956 előtti időszakkal. A közgyűlésen a hozzászólók közül Vámos László aratja a legnagyobb sikert, azzal a megjegyzésével, hogy tapasztalatai szerint külföldön is realista stílusú az előadások zöme. Ez a jelenlévők számára jó érvnek tűnik a kritikusokkal folytatott vitában. Már nem kötelező mindent Moszkvához mérni, 1950-1953 között Vámos az alábbi megjegyzésével bizonyára nem aratott volna sikert egy szövetségi közgyűlésen: „Az utóbbi tíz évben láthattam játszani Európa és Amerika majd mindegyik nagy együttesét – körülbelül 150 előadást."²⁹ Úgy véli a világszínház tendenciája a realizmus. A korabeli hivatalos állásponttal egybehangzóan fogalmaz: „a szájbarágás évei után nálunk az utóbbi időben – talán a múlt ellenhatásaként – minden gyanús, ami érthető, ami első látásra, hallásra felfogható. […] A ködösség misztifikálása a másik rendszerben, nyugaton, másfél fontos jegyárak mellett még elmenne valahogy, de a szocialista rendszer nem azért teszi lehetővé, hogy a munkás egy órabéréből színházba mehessen, hogy ott részt vegyen a vájt fülűek részére rendezett feladvány megfejtésében, amit az államilag támogatott sznobizmus gondolatébresztésnek nevez, hanem azért, hogy tisztábban lásson, könnyebben értsen. […] De félek, hogy a szocializmus huszadik évén túl a sznobizmus olyan méreteket ölt, hogy a kevesek, a beavatottak színházát fogjuk csinálni a világban reneszánszát élő népszínház helyett /Hosszantartó nagy taps/."³⁰ Ez a hetvenes években a rendezői színház létrejöttéhez kapcsolódó fővárosi-vidék vita egyik első megfogalmazódásaként is olvasható.

A konferencián a kultúra pártirányításához közel álló irodalmár Köpeczi Béla a KB üdvözletét adja át, ő is az abszurd drámák iránti igényt kritizálja, és a realizmus oldalán áll: „Némelyek azt hirdetik, hogy valamiféle általános emberit képviselnek, aminek nincs köze a mai társadalmi fejlődéshez. Én azt hiszem, ez önámítás. […] Ma már az 'abszurd drámáról' való tájékoztatásnak az időszakán is túllépünk. Amire most szükség van, az az, hogy az új magyar szocialista drámát támogassuk."³¹ Persze az abszurd drámák magyarországi előadásának problémája akkor is csak az egyetemista, értelmiségi réteg kicsiny szegmensét foglalkoztatta. Az átlagnéző a realizmus, vagy az operett szürrealizmusa mellett voksolt. A színházak ügyében 1956 után a pártállami színházi irányítással gyakran konzultáló Major Tamás hozzászólásában a kongresszus jó légkörét dicséri, egyfajta szakmai konszolidációt érzékel: „milyen öröm együtt lenni egy ilyen szövetség közgyűlésen. Színművészetünk fejlődését bizonyítja az is, hogy az előző közgyűlésen inkább egy ellenzéki hangulat, egy ilyen sóhivatal hangsúlyozás volt, itt pedig alkotó hozzászólások vannak, komoly kérdésekben."³² Harcos szellemét ugyanakkor nem megtagadva, óvatosan szembeszáll a realizmus egyoldalú preferálásával. Jó taktikai érzékkel arra hivatkozik, hogy a két háború közti időszakban a színházi újítások a „Horthy rendszer" miatt nem érvényesülhettek Magyarországon: „a mi színházi életünkben volt egy különös dolog: a legsötétebb korszak, a Horthy-fasizmus ideje. Abban az időben nagy emberek az egész világon ötven éve küzdöttek az új színházért. Ezek közé tartozott például Dullin, Jouvet, Copeau, vagy Jevreinov, aki a múlt század utolsó éveiben először harcolt az ún., Guckkasten-Theater, a kukucskáló színház ellen, vagyis a naturalista színháznak azon megjelenés ellen, amely a nézőt valóságban elviszi a helyszínre, ahol a valóságban minden pillanatban át kell élni a dolgokat. Nagyon sokan azt mondják, hogy ez a színház egyetlen lehetséges formája. Nem! A színház ötven éve folytat szabadságharcot. Ezeket a gondolatokat, ezeket a harcokat, az általuk elért eredményeket ismernünk kell, különösen azokat, amelyeket a történelem igazol. Mivel nálunk ez hiányzik, mi marad a Horthy-korszakból? Marad Móricz Zsigmond, mint haladó hagyomány, marad egy-két valóban haladó darab, különben van a darab-gyár, van Molnár Ferenc, van a nagy nemzetközi sikereket elért kapitalista színház."³³ A korszak történelem értelmezésére támaszkodik, hogy burkoltan vitatkozhasson Vámossal, és a színházi nyelvi kísérletek szükségességét igazolja. Két egyformán adekvát színházfelfogásokról van szó, mindkettőnek, és még más stílusoknak is lenne helye egy színházi kínálatban.

A közgyűlésen ezután az eddigi elnökség lemondását követően Ungvári László számol be a jelölőbizottság tevékenységéről és jelzi, hogy Nádasdy Kálmán tizenöt év elnökség után nem jelölteti magát. „Ezért javaslatunk az, hogy Nádasdy Kálmánt a Közgyűlés a Színházművészeti Szövetség díszelnökévé válassza meg."³⁴ (Ezzel a gesztussal a BSZSZ-t követik, ott is volt – bár szakmán kívüli – díszelnök, dr. Ugron Gábor.) A listaállítás 1956 előttihez hasonló problematikusságát jelzi, hogy nincs vita, nincs javaslat, mintha mindenki túl akarna lenni az egészen. 1966-ban az elnökségi tagok listájára került nevek esetében a maximálisan elnyerhető támogatás 202 lehetett, így az ettől lefelé kicsit eltérő szavazatszámok mutatják, ha valaki felé nem volt teljes a bizalom. ³⁵

A Színházművészet e számában olvashatók még a rendezői színház kérdésének megjelenésére utaló cikkek, például a milánói Piccolo Teatroról szóló, vagy a színházi együttesek kialakításáról rendezett kerekasztal beszélgetést felidéző. Igényként kezdett tehát felmerülni, hogy a társulatok ne csak egymás mellé beosztott színészek gyűjtőhelyei, hanem valós szellemi társulások legyenek. A Jubileumok fejezet a korabeli emlékezetpolitika preferenciáiról tudósít. Megünnepelték a színházi világnapot, az Irodalmi Színpad a Sztanyiszlavszkij-évfordulóra rendezett emlékműsort, megemlékeztek a magyar színjátszás 175. évfordulójáról, a debreceni színház fennállásnak 100., a kaposvári színház államosításának 10. évfordulójáról. Az emlékezetpolitika döntő iránya már a nemzeti színjátszáshoz kapcsolódik. Az egyes tagozatok munkájáról szóló beszámolók eléggé formálisak, hasonló témák bukkannak fel semmitmondó megfogalmazásban. Feltehetőleg a lapban megjelent összefoglalók a szövetségi tevékenységekről szóló hivatalos jelentések másodlagos felhasználásai. Az igazgatói tagozatban például olyan „izgalmas témák" merültek fel, mint a szocialista realizmus alkalmazása a színházművészetre, a színházvezetés demokratizmusa és etikája, a színházvezetés és a társulat együttműködése. A rendezői tagozaton jellemzően előadásvitákat tartottak, de e tagozathoz kapcsolódtak a nyugati kapcsolatfelvételek: „A rendezői tagozat baráti beszélgetésen vendégül látta a Budapesten vendégszereplő De Lullo olasz társulatot, a Berliner Ensemble művészeit, továbbá Trewin angol színházi kritikust és Gravier francia színháztörténészt."³⁶ A dramaturg tagozatban a magyar drámák e korszakban végig középpontban álló kérdésekkel foglalkozott legtöbbet. A színész tagozat 1963-ban kezdte meg működését, itt a színjátszással kapcsolatos témák (beszédtechnikai sorozat, színművészet és pszichológia) megvitatása mellett a szerencsésebb vagy befolyásosabb kollégák úti beszámolóit hallgatták. Major Tamás angliai, Mesterházi Lajos szovjetunióbeli, Komlós János spanyolországi, Vámos László angliai, Bilicsi Tivadar amerikai útjáról tartott beszámolót. A kötetből kiderül, hogy a szövetség szervezésében 1964 óta 26 fő utazott külföldre (Csehszlovákiába, Romániába, Lengyelországba), és a szövetség 25 művészt fogadott külföldről. A lap utalt a szövetségi szakmai munka máig használható eredményére, a Korszerű színház sorozatra is. 1963-66 között Barbaról, Craigról, Piscatorról jelent meg magyar nyelvű kötet.

A Színházművészet megszűnt, a következő tájékoztató kiadvány a Színházművészeti Szövetség 1971. szeptember – 1972. június közötti időszakának aktivitásait listázza. Az ismétlődő elemekből álló, kötelező, letudandó feladatnak tűnő Tájékoztatók ezután következő sorozata, a korabeli hivatalos szövegekhez hasonló fogalmazásmódjuk miatt nem tűnik igazán alkalmasnak a szövetség belső történéseinek megértésére. Stílusuk és szerkezetük az idők során nem sokat változott (általános bevezető, a szekciók munkája, a nemzetközi tevékenység adatai). Az 1967 és 1970 közötti időszakra vonatkozó tájékoztatót nem találtam. Pedig ez mind színház-, mind a társadalomtörténeti szempontból feszültség teli időszak volt, gondoljunk Párizs és Prága történéseire. Ebből az 1972-ben megjelent kötet nem sokat érzékeltet. A hatóságokkal ápolt viszony továbbra is kiváló: „A Szövetség vezetősége szoros kapcsolatot tartott a párt, az állam és a kulturális élet vezetőivel. Kultúrpolitikánk átfogó kérdéseiről, színházi életünk és a szövetségi munka legfőbb feladatairól a Vezetőség meghívására baráti, szakmai beszélgetésre a Szövetségbe látogattak Aczél György az MSZMP KB titkára, a PB tagja, dr. Nagy Miklós és dr. Molnár Ferenc elvtársak, az MSZMP KB Tudományos és Kulturális osztályának vezetői. A Vezetőség felkérésre Vass Imre elvtárs a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének főtitkára tájékoztatót tartott a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége VII., illetve a SZOT XXII. Kongresszusának határozatairól, a szakszervezeti munka időszerű feladatairól."³⁷ A vezetőség tevékenységének bemutatása általános szinten marad (színház és közművelődés kapcsolatának fejlesztése, a színházak gazdaságirányítási problémái, színházetikai kérdések, külföldi színházak vendégjátékával kapcsolatos tapasztalatok). A legkonkrétabb hír az, hogy a szövetség vezetése készítette el a művészeti díjakra a javaslatokat. Az igazgatók tagozata esetében a legkonkrétabb hír, hogy: „a tagozat két alkalommal is foglalkozott az 1972 nyarán a Rádió rendezésben sorra kerülő vidéki színházak vetélkedőjének tartalmi és szervezési feladataival."³⁸A vidéki színházak kérdése egyre gyakrabban kerül elő. A rendező tagozat előadásvitái gyakran az újfajta színházi nyelven fogalmazó vidéki rendezőinek munkáival foglalkoztak (a Ruszt József által Debrecenben rendezett Romeo és Júliával, a Zsámbéki Gábor által rendezett kaposvári Sirállyal, a Ruszt által Kecskemét színre állított Hamlettel.) Az általában egy rendező és egy kritikus által vezetett beszélgetések már a kezdődő Budapest-vidék színházi viták részeiként értelmezhetők. A határozott rendezői koncepciót megvalósító előadásforma, és az egyes rendezőkhöz kapcsolódó színészcsapat kérdése bizonyára felmerült e vitákban. Mint ahogy a vidéki közönség nem feltétlenül pozitív reakciója is a színház nyelvének átalakulására. A rendezvények helyszíneinek alakulása is tükrözi a vidékre irányuló erősebb reflektorfényt. 1971-ben rendeztek Dunántúli színházi Napokat Kaposvárott, május 21. és 26. között Színházi Napokat Debrecenben, majd 1972. június 9-12. között Pécsett megrendezték az első Országos Színjátszó Találkozót.

A szövetség IV. közgyűléséről pártdokumentum ad hírt. A feljegyzés a Magyar Színházművészeti Szövetség közgyűléséről címet viselő irat a Kulturális Alosztályon, vagy annak számára készül. Nem szószerinti jegyzőkönyv, hanem összefoglaló, az 1973. március 19-én tartott ülésen elhangzott Kazimir referátumot ismerteti, és érezhető belőle egyfajta feszültség. A Színház című folyóirat kritikai tevékenysége, valamint az „amatőr" színészek és rendezők megjelenése váltja ki Kazimirnak a felsőbb hatóságokkal bizonyára egyeztetett ellenérzését, amit a hallgatóság is oszt. „Nemcsak amatőr színészekre, hanem amatőr rendezőkre sincs szükség". Míg a BSZSZ idejében üzleti érdekből ragaszkodtak a pályán működők szövetségi tagságához, itt most mintha a másféle művészi hangtól félne a szövetség vezetése és a színházi irányítás. Tartanak a színházi társadalomkritika hatásától, erejétől. Ez az értelmezésmód a rendezői színházi attitűddel párhuzamosan terjed a professzionális, de az „amatőr" rendezőknél is. A korábban jellemzően színészközpontú magyar hagyományban ez újfajta hatósági reagálást kívánt. A feljegyzés végén a titkos szavazással megválasztott vezetőség névsora olvasható. Megint előkészített listáról volt szó, ahol néhány kihúzott név utal csak a szakma válogatottjainak rokon- és ellenszenvére.³⁹ Kazimir Károly „csak" 248 szavazatot kapott a lehetséges 253-ból, a maximumot Székely György és Szilágyi Dezső érte el.

A szövetség önképéről a következő jelentős dokumentum az 1977-es alapszabály.⁴⁰ Ennek elfogadása a következő közgyűléshez kapcsolódik. Az első pont még mindig ideológiai jellegű: „A Magyar Színházművészeti Szövetség a színházművészet alkotóinak, közreműködőinek önkéntességen alapuló egyesülete, amelynek célja és feladata, hogy a színházművészet, a művészeti alkotó munka kiteljesítésének segítségével részt vegyen a szocializmus építésében, a szocialista művészetpolitika érvényesítésében, a közművelődésben, a szocialista közgondolkodás és tudat formálásában."⁴¹ Olyan célok jelennek meg, melyek egyfelől végrehajthatatlanok, másfelől nem egy szakmai szövetség feladatai: „a/ szocialista színházművészet kibontakozása érdekében tömörítse a színházművészeket és segítse kialakítani a szocialista világnézeten alapuló elvi egységet. b/ segítse érvényre juttatni a színházművészetben a szocialista realizmust, mint a művészi alkotómunka marxista-leninista világnézeten alapuló módszerét, segítse az alkotómunka ideológiai, esztétikai problémáinak marxista megvilágítását, a szocialista tendenciák további kibontakozását, a művészek eszmei-politikai-erkölcsi fejlődését."⁴² Eszerint, hivatalosan legalábbis még mindig egy elsődlegesen politikai célokat követő szervezetről van szó, mely a magyar, a „baráti szocialista" és az „egyetemes színházművészet" értékeit promotálja: „c/ a szocialista magyar színházművészet fejlesztése érdekében segítse megismerni és ismertetni a magyar színházkultúra haladó hagyományait, a SZU és a testvéri szocialista országok színházművészetének eredményeit, valamint az egyetemes színházkultúra értékeit, ebben a munkában működjék együtt az illetékes szervekkel (Magyar Színházi Intézet, stb.)"

A képzést, oktatást, továbbképzést is elsősorban ideológiai alapon és céllal kellene irányítania a szövetségnek:

A szövetség szakmai tanácsadóként, de már nem egyedüli igazságot hirdető bíróként jelenik meg: „f/ a Kulturális Minisztérium, a művészeti alkotóműhelyek valamint egyéb szervek felkérésére, vagy saját kezdeményezésre adjon véleményt és tegyen javaslatot a színházművészet szakmai, elvi és gyakorlati kérdéseiben.

g/ közművelődési tevékenységében erősítse a színházművészet közművelő funkcióit, támogassa az amatőr mozgalmakat, járuljon hozzá a színházművészet népszerűsítéséhez, új közművelődési formák kialakításához, szervezéséhez."

Az alapszabály a korban egyre neurotikusabbá váló szakma-színikritika viszonyra is reflektált: „i/ nyújtson segítséget a marxista színikritika fejlesztéséhez, rendezzen vitákat egyes előadásokról, egyéb, a színházművészetet érintő kérdésekről, felkérésre képviseltesse magát a szakmai lapok szerkesztő bizottságaiban." Ahogy a színházi szakma joggal várta (volna) el az autonómiát, ez a kritikusokat is megillette volna. Ahogy Nánay István erről beszámol, szakma és kritikusok viszonyán a későbbi egy szervezetbe terelés sem segített.⁴³

A II. fejezetben, a szövetségi tagok jogai és kötelességei felsorolásánál is feltűnő a tagság ideológiai jellegű kötöttségeinek sora: „b/ (…) tag lehet aki elismeri és egyetért a Magyar Népköztársaság alapvető célkitűzéseivel, munkájával érvényesíti azt az elvet, hogy a színházművészetnek a szocializmust építő népet, a fejlett szocialista társadalom megvalósulását kell szolgálnia, aki jelentős tevékenységet fejt ki a magyar színházművészet fejlesztésének érdekében, aki ellen politikai, erkölcsi, művészi kifogás nem emelhető."⁴⁴ Kérdés, persze, hogy 1977-ben mennyire vette bárki is komolyan az alapszabályban leírtakat, és mennyire érezte azt magára nézve kötelezőnek. A Magyar Színházművészeti Szövetség felett immár a Kulturális Miniszter – a Színház, Zene és Táncművészeti Főosztály útján – gyakorolt felügyeletet. Az alapszabályt az 1977. március 14-i közgyűlés fogadta el, és a kulturális miniszter hagyta jóvá.

A következő Tájékoztató az 1977. március 14-től – 1979. január 2-ig, az 5. közgyűlésig tartó időszak szövetségi aktivitásairól tudósít. A politikai irány továbbra sem változott: „A Magyar Színházművészeti Szövetség feladatait a Közgyűlést követően az új alapszabályban meghatározott célkitűzések, az MSZMP XI. kongresszusának kultúrpolitikai irányelvei, az MSZMP PB 1972. október 3-i határozata, valamint a közgyűlés határozatai alapján végezte."⁴⁵ Az autonómia hiányára maga a kiadvány mutat rá: „a Szövetségben megtartott valamennyi jelentős megbeszélésről részletes jegyzőkönyv készült és azokat a Kulturális Minisztérium Színház- Zene- és Táncművészeti Főosztályhoz, az MSZMP K.B. Kulturális és Tudományos és Közoktatási Osztályához és a Fővárosi Tanács Művelődésügyi Főosztályához minden alkalommal eljuttattuk."⁴⁶ A jegyzőkönyvek egy szakmai belső beszédet tükröznek, azokból további kutatások során minden bizonnyal jobban kirajzolódnak majd a szövetségen belül egyre inkább egymásnak feszülő álláspontok. Az aktivitás fokozódását azonban a Tájékoztató is érzékelteti. A játszóhelyek bővítése témájának felvetése is jelzi, hogy nőhetett a szerződéssel nem rendelkező színészek száma, vagy fokozódhatott a színházi előadások iránti igény: „Az elnökség több ülésen foglalkozott a színházi játszási helyek kiterjesztésével. Egy különbizottságot hozott létre, amely felméreti a főváros területén azokat az épületeket, amelyeket állandó színházi játszásra alkalmassá lehet tenni. Szövetségük elnöke állást foglalt új színházi társulások létrehozása mellett."⁴⁷ A beszámoló arról nem ejt szót, hogy az új színházakat miből fogják finanszírozni, miközben ez már a gazdasági nehézségek felszínre kerülésének időszaka. Eközben a szövetség több tagozata is azt képviselte, hogy Pesten kevés a színész: „Az Igazgató tagozat a különböző felmérések adatai és a színházvezetők tapasztalatai alapján egyértelműen megállapította, hogy kevés a színész Magyarországon. Másfél évtizede ugyanaz az ezer színész látja el a színházi és a többszörösére nőtt színházon kívüli /Rádió, TV, szinkron, stb./ feladatokat."⁴⁸ Ugyanakkor érezhető a kor egyre gyakoribb színházi átszervezéseinek negatív visszhangja is: „A Színházi Dolgozók Szakszervezetének Elnökségével közösen rendezett értekezleten Gyurkó László, a Népszínház igazgatója és Ruszt József főrendező adott tájékoztatót a színház eredményeiről, gondjairól. Ugyancsak a Titkársági ülésen tartott tájékoztatót a Nemzeti Színház terveiről, problémáiról dr. Nagy Péter, a színház új igazgatója." E Tájékoztatóban még nem fogalmazódtak meg a szakmán belüli, egyre élesebb ellentétek. Sőt, a rendezői tagozat mintha egy aktuális külpolitikai irányváltáshoz igazodna: „A Rendező tagozat a Szovjet Tudomány és Kultúra Házával közösen 'A Szovjet színház és a szovjet színpad mesterei' címmel három előadásból álló filmsorozatot rendezett, melynek keretében Sztanyiszlavszkij munkásságáról, Gorkij drámáinak színpadi megvalósításától, Majakovszkij műveinek színpadi adaptációiról és Vahtangov rendezői módszereiről vetítettek filmeket. A sorozatot Oleg Nyikolajevics Jefremov, a moszkvai Gorkij színház művészeti vezetője nyitottra meg. […] „A Rendező tagozat megrendezte a NOSZF 60. évfordulója tiszteletére bemutatott Szovjet és orosz drámák szakma vitáját." ⁴⁹ (Korabeli jegyzőkönyv tanúsodik arról, hogy az utóbbira szinte senki nem ment el a meghívottak közül. Ekkor már nem voltak retorziók. A szövetség munkatársának kifakadásai érzékeltették, hogy a jubileumokhoz igazodó eseményeknél a szakmabeliek már nem érezték kötelességüknek asszisztálni. Nem érdekelte őket, hogy a magyar színházak miként adták elő az adott szovjet darabot, sem az, hogy a meghívott szakértők szerint ez az értelmezés miként viszonyult a Szovjetunióbelihez.) Ugyanakkor mikor a szövetségbe „betagozott" kritikus tagozatok szakmai vitát rendezett a Vígszínház Bűn és bűnhődés előadásáról, Jurij Petrovics Ljubimov rendezői módszereiről, azt a találkozót feltehetőleg nem érintette az előbbire jellemző érdektelenség.

Az érdekvédői funkció némi növekedését mutatja, hogy egyes színészek élethelyzetéről felmérést végeztek. Ezt a színész tagozat elnöke koordinálta, és Nagy Attila beszámolójából kitűnően komolyan vette érdekvédő feladatát. A kritikus hangot, és a problémafeltárást a Tájékoztató is eredményként könyvelte el: „Különösen érdekes és fontos munkáról számolt be Nagy Attila a Színész tagozat titkára. Tájékoztatta az Elnökséget a nyugdíjas és a szerződés nélküli színészek helyzetéről készült felmérés eredményeiről, valamint az akkor még folyamatban lévő felmérésről, amelyet a tagozat a szerződésben lévő színészek körében végzett. /Mindhárom anyagot a Kulturális Minisztériumnak megküldtük./"⁵⁰ A színészi lét létbizonytalansága még az állami fenntárású rendszerben sem kikerülhető.

Egy jóval később, 1986-ban publikált Tájékoztatóból értesülhetünk az 1981-es közgyűléshez kapcsolódó személyi változásokról, melyek határozott stiláris váltást hoztak a szövetségben. Az 1981. november 16-i VI. közgyűlésén az elnökség tagjai közé választották Ádám Ottót, Babarczy Lászlót, Bozó Lászlót, Fekete Tibort, Gali Lászlót, Horváth Sándort, Huszti Pétert, Iglódi Istvánt, Jánosa Lajost, Kállai Ferencet, Kazimir Károlyt, Kerényi Imrét, Koltai Tamást, Kovács Jánost, Lengyel Györgyöt, dr. Malonyai Dezsőt, Marton Lászlót, Nagy Attilát, Pétervári Istvánt /megh, 1983), Radnóti Zsuzsát, Ruszt Józsefet, Ruttkai Évát, Sik Ferencet, Székely Gábort, dr. Székely Györgyöt, Sziládi Jánost, dr. Szilágyi Dezsőt, Szilágyi Tibort, Szinetár Miklóst, Szoboszlay Sándort, Szűcs Miklóst, Tímár Évát, Vámos Lászlót. Az Elnökség a két közgyűlés között kooptálta /időrendben/ Bodrogi Gyulát és Zsámbéki Gábort, Galambos Erzsit, Kertész Lászlót. A Titkárság tagjai Ádám Ottó, Bozó László, Jánosa János, Kazimir Károly, Kállai Ferenc, Koltai Tamás, Lengyel György, Nagy Attila, Ruttkai Éva, dr. Székely György, dr. Szilágyi Dezső, Szinetár Miklós, Szűcs Miklós, Vámos László, Zsámbéki Gábor lettek. Bevonták tehát a dühös kritikust, Koltai Tamást, és a színházi munkát, illetve annak társadalmi funkcióját másként elképzelő rendezőnemzedék reprezentánsát, Zsámbéki Gábort is. A szövetség elnöke Kállai Ferenc, főtitkára Vámos László lett. Ügyvezető titkárrá Szűcs Miklóst választották. A színházvezető tagozat elnöke Dr. Szilágyi Dezső, titkárai Dr. Lázár György, dr. Malonyai Dezső, Pétervári István és Székely Gábor. A szekcióvezetésbe itt is bekerült egy az új generációt markáns kiállással képviselő színházvezető. Ugyanebbe a nemzedékváltásra mutató trendbe tartozhat, hogy a rendezői tagozat elnöke Zsámbéki Gábor lett. A korabeli pártállami dokumentumok is alátámasztják, immár a különböző stílusok párhuzamos képviseletére törekedtek. Furcsa helyzet ez, hisz míg 1945, de főleg 1949 után a színházi irányítás a szocialista realista stílus egyeduralmának megvalósításán munkálkodott, most épp ennek képviselői hangoztatták a stílusok egymás mellett élésének szükségességét. Eközben az új nemzedék rendezői mind a pusztán szórakoztató, mind az értelmezést megspóroló előadásokat elutasították. A dramaturg tagozatot a szövetség vezetésében hosszan jelenlévő Dr. Székely György vezette, titkárai Bereczky Erzsébet, Radnóti Zsuzsa és Vinkó József voltak. Ennek a tagozatnak a létrejötte is a színházi szakma specializálódását és az állami támogatás által lehetővé váló professzionalizálódását mutatja. A kritikus tagozat elnök a sarkos véleményeket megfogalmazó Koltai Tamás, titkárai Máriássy Judit, Mihályi Gábor, Rajk András, Tarján Tamás és Szántó Judit voltak. Névsoruk arra is emlékeztet, hogy az írott sajtóban mennyire visszaszorult a színikritika műfaja, ahhoz képest, mikor majd minden lapnak saját, meghatározható stílussal és preferenciákkal rendelkező főállású kritikusa volt. A Szövetség taglétszáma 1981-ben 892 volt – tehát jelentősen megnőtt a szövetség újjáalakulásának időszakához képest.

Ez az 1981 november 16-1982 szeptember 1 közötti időszak eseményeit ismertető Tájékoztató a korábbiaktól eltérő, kritikusabb, őszintébb hangot üt meg: „A közgyűlési felszólalások szinte refrénszerűen visszatérő motívumai voltak a szakmai közönyről, az egymás munka iránti érdektelenségről, a tájékozatlanságról szóló híradások."⁵¹ Ennek ellenére az új elnökség 1981. november 30-i első ülésén köszönetet mondott Kazimir Károlynak és Sulyok Máriának a Szövetség élén kifejtett két évtizedes áldozatkész munkájukért. Vámos László tájékoztatójából világosan kiolvashatók a problémák: „Az Elnökség megállapította: az utóbbi időkben többször előfordult, hogy a szakma legbelsőbb ügyei – néhány kolléga talán nem kellően megfontolt nyilatkozata révén – országos nyilvánosságot kaptak. A személyes természetű viták, a magánkonfliktusok publikálása sajnos rontja a szakma presztízsét."⁵² Ehhez kapcsolódhat, hogy létrehozták a Szövetség Etikai Bizottságát, nem jogi, hanem kifejezetten művészi-etikai konfliktusok és a személyes művészi problémák kezelésére. Mintha a szövetségen belül újjászületne a választott bíróság BSZSZ időszakára jellemző intézménye. Hírt kapunk arról a korábban szokatlan tényről is, hogy: „Megvitatta a Színházvezetői tagozat a Színházi Dolgozók Szakszervezete által előterjesztett írásos anyagot, amelynek címe: Előterjesztés az intézményi demokratizmus továbbfejlesztésre a színházakban. A Színházvezetői tagozat az anyagot jelenlegi formájában nem fogadta el."⁵³ A tagozat új vezetősége markánsabb képviseletet tervezett tehát, feltűnt az önálló álláspont kialakításának igénye. A színész tagozatról szóló hírekből is pontosabban érzékelhetők a korszak problémai: „beszámolókat hallgatott meg az úgynevezett „problematikus" színházakban kialakult helyzetről /Veszprém, Győr, Szeged, Nemzeti Színház/, különös tekintettel a színészek gondjaira. Fölvetették ezzel kapcsolatban a színházi demokrácia hiányának és a helyi tanácsok illetékesei felelősségének kérdését is."⁵⁴ A Dramaturg tagozat a mindig hatósági zavart okozó Kornis darabokról vitázott, a magyar színikritika helyzetével foglalkozó vitán pedig Vinkó József nyílt politikai kritikát fogalmazott meg: „Objektív tény, hogy a színikritikusnak érezhetően csökken a szabadsága. Véleményét csak egy bonyolult, számára olykor beláthatatlan kultúrpolitikai elvárás rendszer keretei között fejtheti ki."⁵⁵ Mészáros Tamás a szövetség VI. közgyűlésének kritikaellenes hangulatát, a Kritikusok díja átadása körüli bizonytalanságot, a Nemzeti Színházzal kapcsolatos viták újraéleződését panaszolta, és minderről immár a Tájékoztató is hírt adott. A színikritikusok olyan fontos tényezővé váltak, hogy Aczél György miniszterelnök helyettessel külön tárgyaltak. „a beszélgetés témái között szerepelt a nemzetközi helyzet és a kultúrpolitika összefüggése, a kultúrpolitikai döntési mechanizmus vizsgálata, a Nemzeti Színházi személyi változásai kérdése, a Nemzeti Színház eddigi munkájának értékelése, a fiatal rendező nemzedék előbbre jutásának problémája, az új magyar dráma fogadtatása és a színikritika szerepének, befolyásának mérlegelése."⁵⁶ Meglepő, hogy a kulturális politikai irányítója ezt a színikritikusokkal megvitatja.

A következő évről (1982. szept. 1- 1983. aug. 31) szóló Tájékoztató folytatja ezt a szövetség új vezetéséhez köthető trendet, hogy feltárja a vitakérdéseket. A június 16-án a szövetségbe látogató Köpeczi Béla művelődési miniszter sem rejtegette a gazdasági problémákat, és azoknak a színházakra háruló követelményeit. „A színházak működési feltételeiről szólva elmondta, hogy az állami dotáció emelésére – belátható időn belül – nincs remény. Kifejtette továbbá, hogy időszerű a színházjegy árában optimalizálni az állami dotáció és a közönség hozzájárulásának arányát."⁵⁷ E gazdasági nehézségekkel párhuzamosan a szövetség is kezdett visszatalálni érdekvédelmi funkciójához. S már volt némi lehetősége a döntések befolyásolásában. „A színházvezetői tagozat márc. 21-i ülésén dr. Szilágyi Dezső ismertette a 'Színházi gazdálkodás reformjáról' c. javaslatra előzetesen beérkezett véleményeket."⁵⁸ A Tájékoztatóból is kitűnik, hogy a színházvezetői tagozat vitái egyre inkább a működtetés módjáról és nem esztétikai, ideológiai kérdésekről szólnak. A rendező tagozat „Értelmező –átértelmezés" címmel rendezett vitát, mely konklúziója a rendezői autonómiát érősítette: „Elhangzott, hogy a helyes értelmezés – a darab törvényszerűségeinek feltárása – a rendező dolga"⁵⁹A Színikritikus tagozat is folyamatosan növelte szerepét. 1983. január 13-án a Kritikus tagozat az Írószövetség Drámai Szakosztályával közösen a magyar dráma és a színház kapcsolatát vitatta meg, egy az Élet és Irodalomban zajló vitára reflektálva. „Éles vita bontakozott ki az un. „íróasztalfiók" – darabokról. Elhangzott, hogy beszélni kellene végre azokról a valódi okokról, problémákról, melyek mindeddig lehetetlenné tették ezen darabok színházi bemutatóját."⁶⁰ Ezek a hírek mind arról tanúskodnak, hogy szövetség vitákat kezdeményező szakmai fórummá, a kulturális politika alakítójává kezdett válni és kilépett a pusztán adminisztráló, vagy a kulturális politika döntéseit legitimáló funkciójából.

A követező Tájékoztató a 1984. szeptember 1 - 1985. augusztus 31. közötti időszak tevékenységéről számol be.⁶¹ Ez bel- és külpolitikailag is fontos időszak volt, ebben az évadban emlékeztek meg a „felszabadulás 40. évfordulójáról", és a szövetség foglalkozott az Európai Kulturális Fórummal is, hisz „A fórum második hetében /október 21-25./ tartják a színházkultúrával foglalkozó szekció ülését, melyre számos nemzetközi hírű színházművész és kulturális szakember érkezik hazánkba."⁶²A szövetség Elnöksége szeptember 24-i ülésén megvitatatta a művészeti díjak korszerűsítésről készült MM tervezetet, amit – most már nem meglepő módon – nem fogadtak el: „Általános vélemény szerint helyesebb lenne új 'művészeti középdíjak' helyett inkább a meglévő, és több évtizedes múltjuk miatt – szakmai és társadalmi presztízst kivívott díjak odaítélésnek feltételeit és a velük járó juttatásokat korszerűsíteni és pontosítani."⁶³ Nyílt kenyértörésről, az MM ellentámadásárról tájékoztat a hír, hogy „Az Elnökség április 22-én a Minisztérium kérésére rendkívüli ülést tartott, mivel az előző értekezlet határozatát a Minisztérium nem fogadta el." Hatásköri vitáról volt szó, s az elnökség tagjai kitartottak kérésük mellett: „Többen megismételték korább álláspontjukat, hogy nem értenek egyet azzal az elképzeléssel, hogy a Szövetség szakmai díját kiosztó zsűri 51%-át a Minisztérium kérje fel. Az elnökség elég érettnek tarja a Magyar Színházművészeti Szövetséget ahhoz, hogy saját szakmai díjáról maga döntsön – vállalva a döntés felelősségét és ódiumát. Mivel az új zsűrizési rendszer csak jövőre lép életbe, végleges döntés nem született."⁶⁴ Feltehetőleg az állt a vita hátterében, hogy a szakma és az MM nem ugyanazokat a produktumokat tartotta kitüntetésre érdemesnek. A Tájékoztatóban egyre hangsúlyosabbá válnak a színházvezetői és a gazdasági igazgatói tagozatról szóló híradások, tárgyalták a Munkatörvénykönyv végrehajtási rendelet módosítását, a bérezési rendszerrel kapcsolatos bizonytalanságokat. E Tájékoztató hangja sokkal tárgyszerűbb, a problémák a szövetség és a hatóságok oldaláról is mind világosabban manifesztálódnak. Már az esztéták is tárgyszerűek és pesszimisták voltak. A színházvezetői tagozat január 21-én Almási Miklós egyetemi tanárt, és Agárdi Pétert, az MSZMP KB alosztályvezetőjét látta vendégül, és Almási elég borús jövőt rajzolt: „Az MSZMP KB új művészetpolitikai állásfoglalásával kapcsolatban Almási Miklós felhívta a figyelmet arra, hogy noha úgy tűnik, még tart a színházi „boom", de előbb-utóbb várható a látogatottság csökkenése; egyrészt csökken a potenciális közönség effektív szabadideje, másrészt a rendelkezések hatását a kulturális terület mindig közvetlenül érzi. Felmerül az a veszély, hogy az engedélyezett jegyáremelés ellenére veszélyesen csökkennek a bevételek, és a központ támogatás stagnálása mellett ez tovább fokozza a színházak gazdasági nehézségeit."⁶⁵ A vita során Agárdi Péter is kifejtette, a műsortervek összeállításnál figyelembe kell venni, hogy a közönség elég irritációnak van kitéve. Vámos László visszatámadott, szerinte: az „irritáció növekedése a művészeti közéletre is vonatkozik, a kellő anyagi megbecsülés hiánya miatt, az életszínvonal szinten tartásának kényszerében a művészek túlterheltek és hajszoltak."⁶⁶ E kritikát még fokozza Dr. Szilágyi Dezső azzal a korábban elképzelhetetlen megjegyzéssel, hogy az irányelvek általánosságokra szorítkoznak és születhettek volna akár a hatvanas-hetvenes években is.

A következő, egyben utolsó Tájékoztató egy tágabb időszakot /1981 november-1986 október/ tekint át. Kérdés, milyen politikai vagy művészi okból merült fel az igény egy olyan ötéves időszak eseményeinek összefoglalására, melyről már napvilágot láttak tájékoztatók. A szövetség ars poeticája immár: „a szakmát foglalkoztató problémák megfogalmazásával igyekezett hozzájárulni a konstruktív színházi légkör kialakulásához. Biztosította, hogy a színházi szakemberek kifejthessék véleményüket, megvitathassák színházi életünk időszerű problémáit és iránymutató tendenciáit."⁶⁷ A szakma és hatóságok kommunikációja kezdett két oldalúvá válni és a szövetség fórumként működni. Az elnökség feladata a felsőfokú egyeztetés volt: járt a szövetségnél dr. Köpeczi Béla művelődési miniszter, Drecin József művelődési minisztériumi államtitkár, dr. Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes, Vajda György művelődési miniszterhelyettes, Nádor György, az Európai Kulturális Fórum Magyar Előkészítő Bizottságának titkára. Az elnökség kiemelten kezelte az Országos Színházi Találkozók előkészítését. A színházvezető tagozat tevékenysége is az elvi, esztétikai kérdésekről mindinkább a működtetéssel és a pénzügyi feltételekkel kapcsolatos kérdések felé fordult, a korabeli káder elittel tartottak kapcsolatot. Azt megint csak interjúk, vagy az egyes kérdésekre vonatkozó esettanulmányok tárhatják fel, hogy mennyit fogadtak meg tanácsaikból, mennyit teljesítettek kérdéseikből. A politikusok is őszintébben fogalmaztak: Vajda György miniszterhelyettes a színházvezetők kérdéseire reagálva elmondta, hogy „a következő években nagyobb mértékű javulás nem várható."⁶⁸ A szövetségen belül megalakult a Gazdasági Igazgatók Szekciója, ami gazdálkodási kérdésekkel, a szabályozási rendszer módosulásának következményeivel, a szakember utánpótlás problémáival foglalkozott. Egyre fontosabbá vált a színházak működtetésének gazdaságossá tétele. A felszínre kerülő feszültségekről tanúskodik, hogy a rendezői tagozat összejöveteleket tartott a Kritikus, Tervező és Dramaturg tagozatokkal a szakmai feszültségek feloldására és a félreértések tisztázására. A vitákban megállapították, hogy a színészek és rendezők szembeállítása „természetellenes jelenség, ugyanakkor a mai színházi struktúrában törvényszerű, mert nincs lehetőség a közös nyelvet beszélő alkotók önkéntes szabad társulására."⁶⁹ A szövetség felől, egyre több oldalról érte támadás a színházi struktúrát.

A Dramaturg tagozat részt vett a Zalaegerszegi Nyílt Fórum megrendezésében, találkozókat szerveztek kezdő drámaírók és dramaturgok részére, a Rádió és a Televízió dramaturgjaival és a Színházi Intézet továbbá az Artisjus munkatársaival. Úgy tűnik, minden szekció elkezdett autonóm módon tevékenykedni. A Tájékoztató sok helyet szentel a kétségtelen eredményként elkönyvelhető Országos Színházi találkozónak, melyet a Színházművészeti Szövetség 1982 óta évente rendezett az MM anyagi támogatásával. Kialakult az előadást követő délelőttönkénti szakmai viták gyakorlata, s 1983-tól kilenc kategóriában szakmai díjakat osztottak a Találkozón. Az első időszakban nagyon sok vidéki előadás, szereplő kapott díjat. Másik szakmai értékmérő a Színházművészeti Szövetség Színikritikus tagozatának díja volt. Ezzel kapcsolatban újabb konfliktusra derül fény: „A Kritikus tagozat a Színkritikusok díja 1980-81 kiadásával kapcsolatban több értekezletet tartott, mert nem jött létre megegyezés a MM Színházi Osztálya és a szekció között a díjak odaítélésnek nyilvánosságra hozataláról. Minthogy a MM végül nem járult hozzá az egyéni szavazatokat magában foglaló anyagnak Színház c. lapban történő közléséhez a szekció tagjai úgy határoztak: nem adják át az 1980-81-es évadra megszavazott színikritikusi díjakat."⁷⁰ Ez is nyílt ellenállás volt. Egyre több lett az olyan, egyes szekciókhoz kapcsolódó rendezvény, mely a szakma önszerveződési szándékát demonstrálta: „A Színházművészeti Szövetség részt vett a Szolnoki Zenés –színházi találkozók, a Gyöngyösi Monodráma Szemle, az Előadóművész Fesztiválok, a Pantomim Gála, az 1986-os Kamaraszínháza találkozó megrendezésében."⁷¹ Egyre inkább vidékre is kerültek a színházi szakrendezvények.

A szövetség nemzetközi tevékenységét az államközi kulturális egyezményeknek a Szövetségre vonatkozó megállapodásai határozták meg. Nyolc szocialista országgal tartottak rendszeres kapcsolatot. Az nehezen kimutatható, hogy ez a szocialista táboron belüli kapcsolattartásra mekkora hatással volt. A fő érdeklődés ebben az időszakban már a nyugati színház felé irányult, és az alakuló külpolitikai helyzetben már ott is voltak lehetőségek- „Ebben az időben tartották a Műcsarnokban 'A mai amerikai színház' című kiállítást, melyen itt tartózkodott egy amerikai társulat is – Szövetségünk számos tartalmas beszélgetést szervezett a magyar és amerikai szakemberek között."⁷² A szövetség kulturális diplomáciában való aktivizálódást mutatja, az 1985/86 szezonban Pesten rendezték a színházművészeti szövetségek nemzetközi előadóinak tanácskozását, melyen Románia kivételével minden szocialista ország képviselője részt vett.

Az 1980-as évek végére, a rendszerváltozás előtti időszakra tehát a Színházművészeti szövetség tevékenysége egyre szakmaiabbá vált, kiterjedt a színházcsinálás sok területére. mellyel korábban a BSZSZS soha nem foglalkozott, semmilyen szempontból. A szövetség tagozatainak vezetői a pártállami időszak utolsó korszakában a döntéshozatalban aktív partnerek lettek, és fokozatosan igyekeztek visszavenni a szakmai autonómiát. Ez persze az állami támogatással működő színházi modellben nem lehet teljes körű.

BIBLIOGRÁFIA

FORRÁSOK

Budapest Főváros Levéltára (BFL)

XXV.2.b A Budapesti Népügyészség büntető iratai, 1947.

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL)

XIX-B-1-h 1948 Budapesti Színigazgatók Szövetsége működésének felülvizsgálata.

Népművelési Minisztérium

XIX-I-3-e Révai József miniszter iratai 1949-1953

XIX-I-3-a Általános iratok 1949-1957

XIX-I-3-o Miniszterhelyettesi értekezletek 1953-1956

XIX-I-3-n Kollégiumi értekezlet 1949-1956

Magyar Dolgozók Pártja

M-KS-276-65 Rákosi Mátyás titkári iratai 1948-1956

M-KS-276-89 Agitációs és Propaganda Osztály 1950-1956

M-KS-276-91 Tudományos és kulturális osztály 1953-1956

Művelődésügyi Minisztérium

XIX-I-4-fff Kollégiumi ülések 1957-1967

XIX-I-4-eee Miniszterhelyettesi értekezletek 1957-1974

XIX-I-4-ff Színházi főigazgatóság (főosztály) 1958-1973

XIX-I-4-aaa Aczél György miniszterhelyettes általános iratok

Magyar Szocialista Munkáspárt

M-KS-288-4 Központi Bizottság (Ideiglenes Központi bizottság) 1956-1989

M-KS-288-5 Politikai Bizottság (Intéző Bizottság)

M-KS-288-22 Agitációs és Propaganda osztály (Társadalompolitikai Osztály) 1957-1989

M-KS-288-33 Tudományos és Kulturális Osztály 1957-1963

M-Ks-288-34 Tudományos és Közoktatási Osztály 1964-1966

Külügyminisztérium

XIX-J-1-k Általános iratok 1945-1979.

XIX-J-1-j TÜK iratok1945-1979

Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK) Színháztörténeti Tár (SZT)

Irattár 30. d. Budapesti Színigazgatók Szövetsége irattára, 1919–1942.

Irattár 215–226. d. Budapesti Színigazgatók Szövetsége irattára, 1936–1942.

Irattár 374. d. Vígszínház iratai.

Jegyzőkönyv a Színházművészeti Szövetség 1978. február 27-én, a Fészek Klub Gobelin termében, megtartott elnökségi ülésén. OSZK SZT Irattár MS 140

Irattár Magyar Színház és Filmművészeti Szövetség

Fond 18/60

Fond 18/63

Fond 18/68/1

Fond 18/68/3

Irattár Magyarics László hagyatéka Fond 32

A budapesti színigazgatók (színházak, varieték, orfeumok kabarék és egyéb látványosságok vezetői) szövetsége alapszabályai. Budapest, 1919.

A budapesti színigazgatók (színházak, varieték, orfeumok kabarék vezetői) szövetsége alap­szabályai. Budapest, 1936.

Magyar Színészet 1939-1944

Színészek Lapja, 1946-1949

Színészújság. A Budapesti Színészek Szövetsége és a Budapesti Színészek Szövetsége Nyugdíjintézete hivatalos lapja, 1930-1931.

Színház, 1945-1949

Színházművészet, a Magyar Színházművészeti Szövetség tájékoztatója, 1966/1-2

Budapesti Közlöny, 1938–1944.

Magyar Színészet, 1939–1944.

Magyar Színházművészeti Szövetség alapszabálya, 1977, OSZK SZT Irattár Analekta 218

Tájékoztató a Színházművészeti Szövetség tevékenységéről, 1971. szeptember – 1972. június.

A Magyar Színházművészeti Szövetség tevékenységének legfontosabb témái, eseményei az V. közgyűlés 1977. március 14-től – 1979. január 2-ig, 1979.

Tájékoztató a Magyar Színházművészeti Szövetség tevékenységéről 1984. szept. 1- 1985. augusztus 31. OSZK SZT Irattár Analekta 464

Tájékoztató a Magyar Színházművészeti Szövetség tevékenységéről. a VI. és a VII. közgyűlés közötti időszakban/1981. november-1986. október/, 1986.

Staud Géza önéletrajza és tudományos munkásságának jegyzéke - OSZK SZT Irattár Annalekta 116

HIVATKOZOTT IRODALOM

Csilléry András 1938: Felszólalása. In: 1935. évi április hó 27-ére hirdetett Országgyűlés képviselőházának naplója. XVIII. kötet. Budapest, 411.

Gajdó Tamás – Varga Katalin (szerk.) 2004: …or not to be. Molnár Ferenc levelei Darvas Lilihez. Budapest.

Gallay Béla 1939: A második zsidótörvény. Magyar Színészet (1.) 1. 4–6.

Halbwachs, Maurice 1992. On Collective Memory. Chicago, Chicago University Press.

Kiss Ferenc 1940: „Boldog és megelégedett Újesztendőt!" Magyar Színészet (2.) 1. 1–2.

Magyar Törvénytár. 1938. évi törvénycikkek. Budapest.

N. N. 1941: Választmányi határozatok. A Kamara színművészeti főosztálya választ­mányának f. évi augusztus 16. és 28-i üléséből. Magyar Színészet (3.) 9. 2–6.

Staud Géza Színházi rendeletek és jogszabályok gyűjteménye (1945-1948),Antiqua Nyomdai és Irodalmi RT. Budapest, 1948.

Újhelyi József 1941: Színházi „átállítás". Magyar Színészet (3.) 9. 1.

Léner Péter 2013: Volt egyszer egy színház. A József Attila Színház utolsó két évtizede. Budapest.

Magyar Bálint 1979: A Vígszínház története alapításától az államosításig (1896–1949). Budapest.

Magyar Törvénytár. 1938. évi törvénycikkek. Budapest.

N. N. 1941: Választmányi határozatok. A Kamara színművészeti főosztálya választ­mányának f. évi augusztus 16. és 28-i üléséből. Magyar Színészet (3.) 9. 2–6.

Székely György (szerk.) 1994: Magyar színházművészeti lexikon. Budapest