Töredékes beszélgetés Remsey Ivánné Sipos Ilmával. Készítette: Hutvágner Éva

Remsey Ilma, azaz Remsey Ivánné Sipos Ilma 1924-ben született. A főképp festőnőként, grafikusként ismert Sipos Ilmával való beszélgetések során a 93 éves művész a Remsey családhoz fűződő viszonyát, élettörténetét beszélte el. Remsey Ilma igen részletgazdag történetekkel számolt be a bábművészeti tevékenységéről és hiánypótló adatokkal egészítette ki eddigi tudásunkat. Több ülésben tartott beszélgetéseink során beszélt a gyerekkoráról, felnőtté válásáról, a bábművészeti és festőművészeti tevékenységéről, irodalmi alkotásairól. Üléseinkből több alkalommal kizárólag a lakásában található képzőművészeti anyagokat és irodalmi munkásságát néztük át. Beszélgetéseink egy önéletírás tartalomjegyzékére, fő témáira hagyatkoztak: ez alapján próbáltuk követni a kronológiát. A beszélgetések többségén az alkotó unokája, Remsey Dávid, kisebb részükön pedig a legfiatalabb unoka, Remsey Benjamin is részt vett, ők az elhangzott történeteket, eseményeket segítettek térben és időben rendszerezni, lévén, hogy gyerekkoruktól többször is hallották már az elhangzottakat, amikből a többség a családi legendárium része is volt.

A Remsey család bábos tevékenységét Remsey Jenő indította. A bábművészet a család életében szakaszolhatóan, többször is újrakezdődik, a család és a gödöllői művésztelep (Remsey Jenő 1909-ben telepedett le Gödöllőn) festészeti és művészeti tevékenységének keretén belül értelmezhető. Szorosan kötődik a családban működő szabad szellemi légkörhöz és játékos kedvhez, ami Remsey Ilma beszámolója szerint gyakori előadásokhoz vezetett: készítettek némafilmet, rádiójátékot, játszottak színházi darabokat és operát (Remsey Ivánné példáival élve: Tosca, Parasztbecsület), gyakori volt a délutáni és esti zenés, családi est náluk.

Remsey Ilma beszámolója alapján a Remsey-fiúk, vagy tágabban értelmezve, a család (Remsey Jenőnek és Frey Vilmának négy gyermeke született: Ágnes, Iván, Gábor és András – Ágnes szintén egy festőművészhez, Pirk Jánoshoz ment feleségül. Remsey Ágnesnek Nasa becenéven emlegetett lánya után több gyermeke is született, akikkel „testvérként nőttek fel" [R. D.]. A három Remsey-fiú zenei pályára készült.)

Remsey Dávid: – Magántanulók voltak mind, a Premonreibe [Premontrei Szent Norbert Gimnázium] jártak, már az általános iskolában sokat zenéltek, később pedig ketten is a Zeneakadémiára felvételiztek. Sorban a Zeneakadémiára kerültek be, Iván karvezetőnek és zeneszerzőnek készült, Gábor zeneszerzőnek. Nanti, azaz Remsey Jenő azt mondta, hogy ha neki lett volna lehetősége, hogy tanuljon, akkor ő zenét tanult volna, ezért a fiait nagyon kapacitálta, és, persze, tehetségesek is voltak. Mindannyian zongoráztak, de Andris volt a legjobb előadó. Később aztán mind abbahagyták, kivéve Gábort. Ő zenetanár lett, egész életében foglalkozott zenével. Emellett rézkarcokat készített. Valahogy mindenki abbahagyta az akadémiát, mivel jött a háború. Mindannyian a képzőművészet felé kanyarodtak. De a családban megmaradt a zene – gyakran voltak az otthonukban kis előadások, zenés estek. Ebbe érkezett a mami [Remsey Ilma], akinek nagyon jó hangja volt, olyannyira, hogy volt egy híres zenetanár, Váli Ilona, aki tanítani is akarta. Sűrű élet volt. Mondjuk munka után összejöttek, ötleteltek. A bábozást sem a semmiből kezdték, rajzban ennek voltak előzményei, főleg formailag. Ebből átlépni, főleg úgy, hogy az ember nem tanult mintázni, nehéz, hiszen a szobrászat, az más, nehezebb. Mégis elég könnyen megugrották. Iván nagypapa tanult rajzolni, járt szakkörökbe, önképzőkörbe, felvételizett az egyetemre, sok mindenkit megismert a felvételi alatt, és Pirk János, mint sógor, szintén tanította őket. De rengeteget tanultak egymástól is, ellesték egymástól, mit, hogyan kell csinálni. Ez nagyon sokat számít.

Remsey Ilma: – Kilencvenhárom éves vagyok, de a lelkem tizenhat, nagyon fiatalos. Sokat dolgoztam, keveset éltem, mert nagyon szegények voltunk. Krimibe való életrajzom volt. Sokszor mondták már erről az önéletírásról, hogy „maga eldugdossa a bőröndbe", de én nem a világnak akartam írni, a magányomat akartam megszüntetni egy időre. Ezt jelenti nekem az írás. Tudod mi az írás nekem? A lélegzetvételem. És általában nem irodalmárok az emberek. Aki barátom volt, mind meghalt.

Az önéletírás a második találkozáson került elő a festőnő egyik ládájából, ahol a kisebb formátumban tárolható dokumentumait, fotóit, hivatalos papírjait és írásait tartja. Az „önéletírás" egy gépelt, több száz oldalas önéletrajz, amelynek a közzétételére jelenleg nincs lehetőség.

R. I: – Olyan rengeteg minden van, részben rólam is, ebben a bőröndben. Utálom ezt a bőröndöt, de benne van minden, ami megjelent rólam folyóiratban, továbbá a verseim… Rettenetes az én sorsom, öt filmet lehetne abból írni…

Hutvagner Éva: – Ez egy napló?

R. I.: – Életrajz.

Kérdésemre, hogy az önéletírást el lehet-e olvasni, nemleges választ kaptam, a gépírással készült kéziratot unokái sem olvashatják. Remsey Ilma szerény és visszahúzódó életet él. Az önéletrajz tartalomjegyzékét, mint tartalmi listát, beszélgetéseink során sorvezetőként használtuk. Az első pár hívószó („Gyerekkor, Nagyapám, Anyám, Nagyanyám, Jenőke, Babuci, A dorogi veszedelem) a Gödöllőre való költözés előtti éveket tárgyalja, amikor a művész még Dorogon lakott édesanyjával és nagyanyjával.

R. I.: – Erdélyből származunk, Sepsiszentgyörgyről. A rokonaink és az ismerőseink közt sok művész volt, például Tatay Sándor, író [Remsey Ivánné Sipos Ilma nagyanyjának neve Tatay Ilma volt], emellett Gaál Mózes író a keresztapám. Én református papi családból származom, a nagymama is tanárnő volt, református iskolában tanított, én is oda jártam. Dorogon laktunk, a nagymamám, anyám és én. Anyám béna volt, a nagymama később megvakult, kevés volt a nyugdíja. A nagymama írt az államnak, hogy nem tudunk megélni, adjanak nekik valami üzletet vagy valamit. Volt a nagybátyám [máshol Jenőke becenéven említi], gépészmérnöknek készült, de nem az lett végül. Koldusszegények voltunk. Azután, [a levél hatására] nagymama kapott egy trafikot a dorogi szénbánya mellett, mindenki tőlünk vette a cigit. Már kezdett jól menni, kezdtünk hízni, amikor egyszer csak megjelent egy férfi. Azt mondta, hogy „nagyságos asszony, maga öreg, süket és vak, nem tudja ezt a trafikot vezetni, adja át nekem. Nem való már magának, öreg már ehhez." A nagymamám azt mondta, hogy mivel ebből élünk, nem tudja eladni, így hát nemet mondott. Az az ember akkor ránézett a nagymamára, azt mondta, hogy „megbánja ezt még, nagysága". És elment. Rá két nap múlva Jenőke elment Budapestre cigarettáért, bőrönddel. Éjjel ért haza a vonattal, látta, hogy ki van világítva a ház. Dörömbölt, de senki nem nyitott ajtót, ezért átmászott a kerítésen. Beverte ököllel az ablakot, bemászott, és látta, hogy eszméletlenül fekszik mindenki a szobában, ki az ablaknál, ki máshol: gázmérgezést kaptunk, holott nem volt gáz a házban, fával fűtöttünk. Kijött a rendőrség, és kiderült, hogy a kulcslyukon fújták be a gázt. A mentő vitt el minket. Kicsi voltam, talán hároméves. Mindenki felébredt aztán. Mi, gyerekek, hosszabban betegek voltunk. [Ekkor már a családdal lakott a Babuci becenéven emlegetett árva kislány, akit a család magához vett.] Eltelt nem egészen egy hónap, a rendőrök nem tudták megtalálni az elkövetőt. Jenőke megint elment áruért, és amikor hazajött, megint látta, hogy minden ki van világítva. Ugyanaz történt: amikor bejött, látta, hogy az egész szoba csupa hányás, megint megmérgezték az egész családot. Akkor azt mondta a nagymama, hogy elég volt. 24 órán belül elhagytuk Dorogot. Először elmentünk Esztergomba, majd Budapestre. Ott egy éjszakát töltöttünk, ott döntöttük el, hova költözzünk: Jenőkének Gödöllő és Szentendre volt szimpatikus, de végül Gödöllő mellett döntöttünk, mert a sok fával jobban vonzott, mint Szentendre a Dunával. Érdekes, hogy ha Szentendrére költözünk, akkor is összefutottunk volna a Remseyekkel, mert ott nyaraltak.

A gödöllői időszak első pár évét a frissen odaköltöző család költözésekkel töltötte, először a Kőrösfői utcában laktak, majd a Darányi utca 16 szám alatt, végül a Kossuth Lajos utcába költözött a család, azaz az időközben megvakult nagymama, a mozgásképtelen anyuka és Babuci, az árva lány.

R. I.: – Hogy ne legyek egyedül, kivettünk az árvaházból egy aranyos, velem egykorú kislányt, Babucit.

A fogadott testvér azonban tüdőbetegségben hamar meghalt. Remsey Ilmát kora gyerekkorától az irodalom és a fényképészet, a portrékészítés érdekelte.

R. I.: – Írni már gyerekkoromban írtam, megjelentek cikkeim újságokban… Gyerekkoromban az újságból az arcokat kivágtam, gyűjtöttem. Valami vonzott az arcokhoz… Nem hiszek a szellemekben, de a festményekben és a fényképekben is úgy érzem, felélednek a rég halott rokonok, alakok.

Remsey Jenővel igen fiatalon találkozott.

R. I.: – Iván egy évig kergetett engem biciklivel. Akkor költöztünk el. Azt látta, hogy jön egy nő biciklivel, és egy szekrényt visz a derekán. A Kossuth Lajos utcába hoztam át a bútorokat. Tizennyolc éves korunkban találkoztunk nagyjából. De előtte már látott engem, mert azt mondta, egy évig nem mert megszólítani. Én akkoriban biciklivel gyakran jártam ki az Erzsébet parkba, a sziklához, ott ültem a legtetején, ott szerettem írni a verseimet, meséimet. Egyszer csak lenézek és látom, hogy keringőzik egy fiatal fickó biciklivel a szikla körül. Másnap kimentem, megint ott volt. Egy évig csak jött utánam, második évben már megismert, és azután három évig voltam menyasszonya. Később kiderült, hogy korábbról, Gödöllőről, az utcáról az egész családot ismerem már. Elsőként Nasával [Natasa] és Ágival találkoztam a parkban. Utána Nantit láttam egyszer egy kihalt utcán, ahogy adakozik egy koldusnak. Nanti egy angyali öreg ember, ha akkor az ablakból nézve szívembe nem vésem, meg se ismerem. De én magamba szívtam az ő jóságát.

Amikor megismerkedtünk Ivánnal, elhívott hozzájuk karácsonykor vendégségbe. Hát ez határozta meg a jövőmet. Gyanútlanul megyek be az Erdő utcába, kinyitják az ajtót, én meg majdnem elejtettem a retikülömet, hiszen ott voltak mind, akikkel én már találkoztam külön-külön. Aztán megláttam a képeket, és beleszerettem. Én tulajdonképpen a Remsey családhoz mentem hozzá… Rengeteg mindent tanultam tőlük. Úgy tudták a szépséget átformálni csodává…! Rengeteget tanultam tőlük, beszívtam magamba. Úgy éreztem, hogy angyalok küldték ezt a családot. Volt családom, de ilyen magasröptű családom nem volt. Napközben tudtak imádkozni, énekelni. Azt csinálták, ami bennem volt. Úgy éreztem, hogy a második hazámba értem. Az ő szférájuktól nem tudtam megszabadulni.

H. É.: – Itt kezdett festeni? Korábban csak írt?

R. I.: – Előbb megismertem a családot.

Remsey Ilma a férje családjának közegében hamar elkezdett maga is festőművészettel foglalkozni, és hamarosan kiderült, hogy nagy tehetség. Főképp olajjal, de viaszos technikával és vízfestékkel is dolgozott. Egyszer beszökött a Képzőművészeti Egyetem egyik órájára.

R. I.: – Éppen aktot festettek. Én beültem hátra, elbújtam, több képet is csináltam a lányokról, akiket rajzolni kellett. A mester viszont éppen arra sétált, s odajött hozzám is. Észrevett. „Na, – mondom –, most kirúg". De nem ismert meg, csak a rajzot nézte. „Nem rossz, nem rossz – mondja –, sőt, egész jó. Kihez jár rajzot tanulni?" Mondom: „Senkihez". „Senkihez? Kicsoda maga?" „Besurranó" – válaszoltam neki. „De hát ez egész jó rajz. Nézzék meg, ez a gyereklány sose nem tanult senkitől, mégis milyen rajzot csinált!" Úgy szégyelltem magam. Rettenetes volt. Rájöttem, hogy nem nagy dolog aktot csinálni. Van egy hihetetlen közlési vágy bennem, hogy a világ tudja meg, mi tombol a lelkemben, hogy milyen erős vagyok.

Remsey Ilma első munkahelyének dokumentumát megtaláltuk az iratok között (a hivatali kinevezés szövegét beolvastuk a diktafonba is):

„A Gödöllői járás Főszolgabírájától.

Igazolvány.

Hivatalosan igazolom, hogy Sipos Ilma Edit gödöllői lakos a Gödöllői Főszolgabírói Hivatalban, mint vármegyei tisztviselő teljesít szolgálatot, Gödöllő 1944. II. 24.

Főszolgabíró."

A Főszolgabírói hivatalban főként gépíró munkát végzett.

R. I.: – A hivatal itt volt a Kossuth Lajos utcában. Véletlenül, más helyett kerültem oda. Mintha valami más igazgatta volna a sorsom, és én mentem a kijelölt helyre. A lényeg, hogy nagyon jól éreztem magam. Egy másik nőt vártak a központból. Elmentem munkáért, azt hitték, én ő vagyok, egyből fölvettek. A munkahelyen én voltam a tűzgyújtó is, ezért Vesztikének becéztek a Veszta szüzek után. Nagyon örültem, hogy állásom lett, kenyeret keresek.

Remsey Ivánnal három évi jegyesség után, 1944-ben, a háború alatt esküdtek meg.

R. I.: – Ivánt behívták katonának. Azt mondta, hogy gyorsan menjünk és esküdjünk meg, mert vissza kell mennie az alakulatához. Örömmel mentem. De hol volt olyankor templom, miközben dübörögtek a fegyverek, és hol volt, aki összeadjon? Budán találtunk egy papot, aki összeadott minket, viszont az orgonát már találat érte. Mentünk be néma csöndben, zene nélkül, az orgonista meghalt, a papnak be volt kötve a feje. Mintha kórházban lettünk volna, zene helyett ágyúdörgés volt az esküvői induló. Ahol laktunk, kerítettek egy asztalt. Senkinek nem volt semmije, nem volt mit enni, kint láttunk egy döglött lovat, abból vágtam ki egy darabot, a végén még kaptunk valami salátát, így hát összehoztunk egy szegényes esküvői menüt. Az asztal az ablak alatt volt, a székek a szobában. Iván, mint friss menyasszonyt, átemelt a küszöbön, de amint beléptünk a szobába, majdnem elejtett: egy bomba az ablak alatt csapódott be, az üveg beesett, rá a menüre, amit készítettünk, mondták is a fiúk: „Na ez a házasság is jól kezdődik!"

Az esküvő mentette meg Ivánt. Az esküvő három napos szabadságot jelentett neki, ami alatt azonban sérülés érte a torkát. A gyógyulás ideje alatt viszont bombatámadásban elsüllyedt a hajó, amin szolgálnia kellett volna.

R. I.: – A tengeren lett volna ugyanis szolgálatban, a Dunán ment volna hajóval. Tartalékos katona volt. Mielőtt elment volna, engedélyt kért az esküvőre és a vele járó három napos szabadságra. Megkapta a három napot. A templom felét ugyan elvitte a bomba, de ő megmenekült. Szerencséje volt. Minden nap jelentkeznie kellett az ottani őrsnél, és aláíratni, hogy hány nap múlva megy vissza. És ahogy ment át a hídon, a gége és az ütőér között érte egy találat a torkán – ott van egy pici hely, azon a pici helyen ment át egy szilánk. Csoda, hogy megmenekült. Letelt a három nap, ismét kellett jelentkeznie. Én vittem előtte kötözésre. És amit én ott az orvosnak előadtam, hát, sírva fakadt…! Kiadta a papírt, nem kell többet jönnie – így másodszor én mentettem meg. Ugyanebben az időben Andris is kapott egy szilánkot, ugyanazon a napon, sőt, ugyanabban az órában, a lábába.

A háborús történetek izgalmai és megpróbáltatásai után ismét Gödöllőn találkozott a család, a Remsey házban „várták be egymást". A német és az orosz csapatok elvonulásának hónapjait Remsey Ilma nagyrészt nagyanyja és anyja ápolásával, segítésével, sőt, megmentésével töltötte.

R.I.: – Én nem egy életet élek. Már kettőt leéltem. Rettenetes dolgokat éltem meg."

A háborús időszak taglalása után a család bábos tevékenységére is rátértünk. A Remsey marionettszínház második korszakáról van szó, amely az 1935-ös első korszak utáni nagy szünet után, 1947-től 1953-ig tartott. A színház 25 bábjából – elmondása szerint – tizenkettőt Remsey Ilma maga készített. A korabeli tudósítások alapján a játékhoz marionetthíddal felszerelt színpadot építettek, amit aztán több helyen is felépítettek a játékhoz, például a műteremben vagy a ház udvarán.

R. I.: – Az egyik nap hazaértem. Volt egy nagy, kerek ágyás. És ahogy megyünk hátra, a szomszéd bokrához tettek egy gyalupadot. A többiek már dolgoztak, azt mondták, hogy belekezdtek egy bábszínházba. „Mit csináltok" – kérdeztem. „Nem látod? Faragunk!" „Mit faragtok?" „Bábot!" Nagyon izgatott lettem, mert embercentrikus vagyok, az emberi arcot szeretem. Az egész élet az arc, nekem az minden. Vonzódom a fához, szeretek mindent, ami fából készült. Ami fából van, nekem az él. Ha a fa átváltozik mesebeli emberkékké, mondjuk, hársfából aranyos kis alakokká – például egy fahasábból rozzant bácsi vagy szép hölgy lesz –, az varázslatos. Legelőször a Kashnurt faragtam ki. Azt mondták, már mindenki farag valamit, de kellene még egy gonosz varázsló az Ezeregy éjszaka meséiből. Ez lett Kashnur. Kaptam egy vésőt, de úgy, hogy még előtte soha nem fogtam ilyesmit a kezembe. Amikor Nanti [Remsey Jenő] meglátta a kész bábot, azt mondta: „Ez jó figura, Pötyke!" [Sipos Ilma családi beceneve]. Nanti adta a bábnak a nevet mindig.

H. É.: – Előre kitalálták, hogy mit szeretnének játszani?

R. I.: – Nem tudom, hogy a játék vezérelte-e őket, vagy szerettek volna bábukat… Nem tudom, hogy a színházi élmény, a színház készsége vagy szereplési készség vezérelte-e őket… Engem semmi nem vezetett, csak hogy a fa éljen.

Nantinak már gyerekkorában volt egy másik bábszínháza, csinált mesét. De az nem fa volt, hanem papír. Voltak előzmények, Podrecca például… De ekkor én még nem voltam, csak a másodiknál. Az első színházban is volt Liszt. Másképp néznek ki, de hasonló az alap.

A bábszínházat nem mindig az előadandó művek felől kezdték csinálni.

R. I.: – A bábszínházhoz először meg kell teremteni a szellemi gyerekeinket, és csak azután lehet előadást tervezni. Először a bábok kellenek.

Több olyan bábszereplőt is készítettek, amely az elnevezése ellenére sem szerepelt konkrét előadásban, például a Mary Poppins nevű báb.

R. I.: – Hogy mit csinálunk vele, az más kérdés, meg kellett keresztelni a fagyereket."

H. É.: – A marionetteket hogy tanulták meg mozgatni?

R. I.: – A mozgatást nem én tanultam meg, hanem a fiúk, én tőlük vettem át. Varrni nem tudok, a ruhát nem én varrtam, faragni tudok. A kollégák, barátnők varrták meg képről a ruhákat a bábokra, a rajzaink alapján.

A híres képet, amelyen a család marionett-hídról játszik, beállított képnek mondja, és elmondása szerint ő az előadásokon nem vett részt, kizárólag a bábok elkészítésében vállalt szerepet.

R. I.: – Jött egy fotós, és azt kérdezte, hogy „a nő csinált ebből valamit? Igen? Akkor üljön ő is ide!"

H. É.: – Az előadások a környéken voltak meghirdetve?

R. I.: – Nem tudom, mert nem voltam ott. Rengeteg dolgom volt, és anyósomnak is kellett segíteni otthon.

H. É.: – A család plakátokat is készített az előadásokhoz?

R. I.: – Plakátokat? Volt ilyen, igen. Iván csinált ilyet. Nem emlékszem, ha volt ilyen, nálam van.

R. D.: – Nekem rémlik ilyen. És színes izzókkal világítottátok, ugye, azt mondtad?

R. I.: Igen.

A bábok készítését ábrázoló fotók kerülnek elő.

R. I.: – Ez a Putypurát. Nagyon nehéz mosolygást bábból csiholni. Ha az ember mosolyog, megváltozik az egész mimika. A mosoly a legnehezebb. A sírás is könnyebb. Ő például csak akar mosolyogni. (Egy másik fotóról) Ezt is én csináltam, ezt a Kínait. A Hercegnő is az enyém, csak sajnos a ruhája elveszett, nem tudom, hova lett, ez a tüll.

H. É.: – Másik anyag van már rajta. Ezt ti cseréltétek le?

R. D.: – Igen, anyámmal, sajnos nem sikerült ugyanolyan anyagot találni.

R. I.: – Ez pedig a Hollandi, amelyik kocsmázik – jól mutat a háttérrel együtt, de a hátteret nem én csináltam sajnos.

H. É.: – Pontosan hol tartották az előadásokat?

R. I.: – A műteremben, de otthon is volt, meg máshol is. Főleg a fiúk játszottak, meg egyszer a szomszédasszony.

Remsey Ilma a családról szólva kiemelte: Jenő, Ágnes és Iván, álltak hozzá nagyon közel.

R. I.: – Iván zseni. Mindent csinált, zenélt, játszott, bábozott, festett.

R. D.: – És érdekes, hogy sok mindent autodidakta módon tanult meg, a mintázást sem tanulta.

R. I.: – Nem azért mondom, mert a férjem, de erő és szeretet volt benne a művészetek iránt. Csodákat csinált, én is csak néztem… és olyan volt, mint egy filmcsillag.

A későbbiekben elsősorban Remsey Ilma alkotó művészeti tevékenységéről volt szó. Remsey Ilma famunkáin kívül több elkülöníthető stílusban alkotta a képeit. Az első és az alkotó által a legtöbbre értékelt, leginkább szeretett technika az olajfestmény.

R. I.: – Az olaj technikát szeretem, az olyan becsületes, az ott marad."

Remsey Jenő a legtöbbre az alkotó viaszos technikával készült vízfestményeit értékelte, amelyek illusztráció-szerű egyszerűségükkel, vidámságukkal közel állnak a bábfigurákhoz, sőt, nemegyszer létező bábfigurák vagy azok variációi is megjelennek a képeken.

R. I.: Nanti, amikor ezeket meglátta, azt mondta: „Ez eredeti, ez örök lesz, ilyet én sem tudok csinálni." Az olajos periódust egy viaszos technika követte, akvarellel. Rengeteg van belőle, nem tudom, mikor csináltam, éjjel, alvás helyett…Amit Nanti szeretett – a grafikák. Meg volt őrülve értük.

A képek többnyire egy-egy dramatikus jelenetet ábrázolnak, amelyek egy központi, megfejthető gondolatra, humoros jelenetre építenek, Remsey Ilma „mesebeli vízióknak", „meserajzoknak", „fantéziarajzoknak", „fantáziáknak" hívja őket.

A beszélgetéseink során röviden szó esett még a szentendrei korszakról, ám inkább csak rövidebb történetek, kalandos utak erejéig. A háború és a „második bábos korszak" lezárása a gödöllői házból való elköltözéssel zárult, Remsey Iván és Sipos Ilma 1951-ben Szentendrére költözött. A budapesti, Ráday utcai korszakból való kevés információnk többsége a franciaországi művésztelep köré csoportosul. Az 1967-ben ugyanis „véletlenül", de a családja és pályatársai véleménye szerint megérdemelten került ki a Vance-i művésztelepre. Ugyanis Károlyi Mihályné a férjéhez érkezett, hogy megtekintse a képeit, ám a műteremlakás több kijárata és zegzugos elrendezése miatt Sipos Ilma festményeivel teli szobába érkezett.

R. I.: – Károlyiné jött, hogy megnézze Iván képeit, raccsolva, nagy gyöngysorral. Két ajtó volt Iván szobájából, az egyik ki, a szabadba, a másik hozzám. Véletlenül az én szobámba nyitott be, azt hitte, ott a kijárat. Körülnézett, persze tele volt minden képekkel.

Sipos Ilma már nem aktív, többnyire betegeskedik, ám számos képe előrendezve vár kiállításra. A Remsey Jenő által is méltatott Meseképek mindeddig nem kaptak önálló tárlaton kiállítási lehetőséget. A fotók és a műalkotások digitalizálásának első fázisát a családdal való kapcsolat felvételekor és a bábok ajándékozásakor megkezdtük, a további dokumentumok másolását is tervbe vettük.