A Szúdy Eszter-életinterjú elkészítése után két lehetőség mutatkozott tanulmány írására: az egyik Szúdy Eszter Táncarchívumban végzett tevékenységének megírása, míg a másik a Táncművészet című szaklap az ő életében játszott szerepének bemutatása. Ez utóbbi mellett döntöttem, mert mindezidáig a Táncművészet című lapról tanulmány jelleggel senki nem írt összegző munkát.

A magyarországi táncágak történetében az írásbeliség saját sajtóorgánumaik tekintetében a XIX. század végéig vezethető vissza. Ebben a időben a Tánctanítók Lapja (1894-1939¹) jelentette a lehetőséget a szakmai megnyilvánulásokra. E lapot kezdetben Bodnár Sándor, később Róka Pál táncmester szerkesztette, aki később több szakkönyvvel is gazdagította a hazai táncszakirodalmat. A Tánctanítók Lapja valójában a Magyarországi Tánctanítók Egyletének hivatalos szakközlönye volt. Úgy tűnik, hogy a lap mégsem volt eléggé egyetemleges, ugyanis 1907-ben elindult a Magyar Táncmester, a Magyarország Vidéki Tánctanítók Egyesületének hivatalos közlönye, amelyet Urbán Lajos szerkesztett. A folyóiratot 1911-ig adták ki, majd két év múlva Budapesten napvilágot látott a Táncmesterek Közlönye, a tánctanítók érdekeit felölelő lap Dénes Mór szerkesztésében². Ezek mellett a napilapok, illetve a színházi lapok folyamatosan közöltek magyar és német nyelven tudósításokat, beharangozókat és kritikákat a színpadi produkciókról, de ezek nem tekinthetőek önálló sajtóorgánumoknak a tánc tekintetében.

A döntő változás 1949-ben következett be, ekkor jelent meg a Táncoló Nép, a Magyar Táncszövetség értesítője³. A lap már a teljes magyarországi táncélettel kívánt foglalkozni. A mindössze egy szezont megélt lap helyét a Táncművészet vette át, amelynek első száma 1951 szeptemberében jelent meg Ortutay Zsuzsa⁴ szerkesztésében. Vitányi Iván A diótörő című balett bemutatója után (1950) így látta a tánckultúrában bekövetkezett változást: „A magyar nép kultúrája a felszabadulás óta eddig soha nem látott fejlődésnek indult. A legszélesebb tömegekben ébredt fel a kultúra iránti szomjúság [...]. Ma már a művészek nem egy szűk réteg számára teremtenek művészetet, hanem a nép számára." Majd felhívta a figyelmet arra a lassú folyamatra, amely a balettben végbement, és aminek voltak ellenzői, végezetül levonta a következtetést: „Mint annyiszor már életünk különböző területein, itt is a Szovjetunió mutatta meg számunkra a helyes utat."⁵ Szintén Vitányi Iván fogalmazta meg 1950 októberében a Táncszövetség álláspontját, amely a hazai táncágak (balett, néptánc, modern tánc és társastánc) közül egyet gyakorlatilag ellehetetlenített. Zsdanovra is hivatkozva kifejtette, hogy a mozdulatművészet polgári művészet, amely nem merít sem a balettből, sem a néptáncból⁶, ráadásul öncélú, és képtelen szakítani az imperializmussal, sőt szorosan a szociáldemokráciához tartozik. E képtelen vádakat végül úgy summázta, hogy „Nem a mozgásművészek, hanem a mozgásművészet ellen kell harcolnunk, mert annak hatása gátolja szocialista tánckultúránk fejlődését."⁷

Jogos kérdésként fogalmazható meg: Miért volt szükség 1949-ben egy táncra specializálódott lapra, amikor korábban soha ilyen igény nem jelent meg? Valószínűsíthető, hogy több részigazságból rakhatjuk össze a teljes képet. Egyrészt a táncművészetben jelentős változások zajlottak le a fordulat évével kezdődően. Másrészt akadtak olyan önjelölt szerzők, akik úgy érezték, a kibontakozó „új magyar táncművészetet" szakmai és/vagy ideológiai alapon szolgálni tudják/akarják úgy, hogy ebből ráadásul még meg is tudnak élni. Harmadrészt a Táncszövetség mint hivatalos szerv miért ne adhatna hírt magáról és a táncban zajló eseményekről, valamint miért ne terelné a politikailag helyesnek tartott irányba a táncművészetet? Negyedszer pedig ott volt a szovjet minta, amely nemcsak tánclapot, hanem tánctudományt is fel tudott mutatni.

Az 1951 őszén elindult lapot elméleti és gyakorlati szakemberek írták⁸, s benne testesült meg a Táncszövetség egyetemlegességre való törekvése. Ez egyrészt a táncágak teljes lefedettségében (balett, néptánc, társastánc) nyilvánult meg, másrészt a lap egyaránt szólni kívánt a professzionális, és az amatőr szintet képviselőkhöz. A színes tartalom a legváltozatosabb témákat vonultatta fel: művészetpolitikai diskurzus (elemzések, viták, hozzászólások), kritikák az új bemutatókról, a repertoáron lévő előadásokról, régi és új arcok a színpadon, versenyeredmények, vendégjárások, tánctörténeti írások, folklorisztikai írások, társlapoktól átvett tudósítások, szemelvények szovjet alkotók gondolataiból, posta, egyéb. Mindezen témákat az általános, a vita, a kritika, a postánkból, valamint a krónika rovatokba sorolták. A lap szerkesztősége mindvégig a Lenin krt. 9-11. alatt működött. A zömében havonta megjelenő újság általános példányszáma 1500-2410 körül mozgott. A Táncművészet utolsó száma az 1956 szeptemberi volt. A szerző nélküli, vezérgondolatokat megjelenítő beköszöntőben a lap saját öt éves fennállását ünnepelte: „[...] Az úttörés lelkesedésével s a tapasztalatlanság izgalmával szerkesztettük az első számot, és ez az izgalom sokáig – tán még máig sem oldódott fel. Nehéz volt az indulás. Lapot csinálni, de miből? Kivel? Hol voltak az újságírók, akik értettek a tánchoz és hol voltak a táncosok, akik könnyen kezelték a tollat? Művészetünk egyre népszerűbb lett, kivirágzott, de a magyar tánckritika sehol sem tartott, a magyar színpadi táncművészet történetének feldolgozásához még hozzá sem fogtak, a táncesztétika alapfogalmai is tisztázatlanok voltak. Mi van a külvilágban – erről kevés fogalmunk volt, látni nem láthattuk, könyv, külföldi folyóirat igen kevés jutott el hozzánk. A belföldi tájékozódás is sok akadályba ütközött. Így indultunk, alacsony példányszámmal, minden propaganda nélkül. Lassan-lassan értünk el eredményeket – s követtünk el újra és újra hibákat. Kaptunk jogos bírálatot, de elismerést is. A legnagyobb elismerés mindig az volt a cikkek írói és a szerkesztőség számára is: ha egy-egy írás hatott, ha visszhangja támadt, mozgósított, lendített valamit művészetünk fejlődésén, közelebb hozott egymáshoz művészeket – és volt nem egy ilyen írás. A hibákat ma már, a XX. kongresszus után visszapillantva könnyű felismerni. Nem csak bátortalan, de sokszor egyoldalú, dogmatikus volt lapunk. Nem mindig ismertük fel, mi az, ami a fejlődés irányába mutat, amit felkarolni, támogatni – és mi az, ami ellen harcolni kell. [...] Öt év telt el – és a kis példányszámból eredő elszigeteltség ellenére – lapunkat ma már minden magyar táncos ismeri, de ismert a külföldi szakemberek előtt is. Ma már „felnőtt" a Táncművészet. Ezért is, és a fejlődés megnyílt lehetőségei között, egyre nagyobb az írás és a szerkesztés felelőssége. Igyekezni fogunk, hogy lapunk a jövőben az eddiginél még jobban betöltse feladatát.⁹" Ezen önkritikus és optimista szavakkal sajnos nem egy vates szólt, mivel a jubileumi szám egyben az utolsó is volt. Az 1956-os forradalom csak megakasztotta, az utána kiépülő Kádár-rendszer viszont elnémította a Táncművészetet.

Húsz évig aludta Csipkerózsika-álmát a Táncművészet. A feléledő, jobban mondva újraindított lapot Maácz László¹⁰ szerkesztette. A korábban néptáncosként, majd néprajzosként, muzeológusként és még sok egyéb terepen tevékenykedő bölcsész minisztériumi állását cserélte fel az Uránia mozi udvarán elhelyezkedő szuterén-szerkesztőség vezetésére. Természetesen a tánc az 1956-1976 közötti időszakban sem maradt elemzések, kritikák nélkül. Ezek zöme – a napilapokat leszámítva – a Muzsikában¹¹ jelent meg. „A rovatot előbb Vitányi Iván, majd Körtvélyes Géza vezette, s azt hiszem, igazi prosperálását úgy az 1965 és 1973 közötti időszakra tehetjük. A prosperálás persze itt azt jelenti, hogy számonként két-három, kivételesen négy cikk jelent meg a táncról. [...] A „testvérlap", az 1976-ban újraindult Táncművészet üdvözlése ürügyén pedig a szerkesztőség a rovat formális megszűnését is bekonferálhatta, alig leplezett diadalérzettel. Hát persze! Nagyon is jól tudom, hogy a Muzsika szerkesztősége a hetvenes években már rendkívül erős nyomásnak volt kitéve a zenei körök részéről, melyek a táncrovatot egyszerűen méltatlan tehertételnek tekintették.¹²" – írja a későbbi főszerkesztő emlékirataiban. A kezdetben kéthavi, majd havi megjelenésre beállt lap első számában az elvárható főszerkesztői beköszöntőt furcsa módon mégsem Maácz László írta. Helyette Körtvélyes Géza¹³ vetette papírra gondolatait. Mai szemmel visszanézve Körtvélyes rendszer iránti lojalitása a legszembetűnőbb, hiszen legelőször köszönetet mondott a kulturális kormányzatnak a lap elindításáért és utána is jó úttörő módjára vázolta a lap céljait, amelyek alapjában véve jottányit sem változtak az 1951-es célokhoz viszonyítva: „megfelelő lapot csak közös erőfeszítéssel, harmonikus együttműködéssel lehet csinálni. Itt és most kell tehát nem ünnepélyes, csupán szolid, de felelősségteljes ígéretet tennem a Magyar Táncművészek Szövetsége, sőt „az egész szakma" képviseletében, hogy megadjuk ezt a segítséget. [...] a Táncművészetet mindannyian a magyar tánckultúra széles körű fórumának tekintjük, amely a Szocialista Magyarország közművelődését, művészetpolitikáját, az egész magyar táncélet fejlődését szolgálja.¹⁴"

A lap tehát ismét útjára indult és Maácz László nyugdíjazásáig, tehát közel 15 évig ő vezette a lassan változó alkotógárdát. Az újrainduláskor a régiek közül is publikáltak néhányan: Körtvélyes Géza, Gelencsér (Körtvélyes) Ágnes, Kaposi Edit, Pesovár Ernő, de zömmel a következő nemzedék tagjai vitték vállukon a számokat. Mellettük egyre fogyó számban jelentkeztek rövid tudósításokkal táncosok, koreográfusok is, ami egyébként a jogelőd lapban is szokás volt. A hazai táncszakírók – ha úgy tetszik – második generációját a következő szerzők jelentették hol gyakori, hol ritkább írásaikkal: Bokor Roland, Fuchs Lívia, Hézső István, Kaán Zsuzsa, Kőniger Miklós, Kővágó Zsuzsa, Major Rita, Péter Márta, Szúdy Eszter. Bennük az a közös, hogy mindannyian Maácz Lászlót tekintették szellemi atyjuknak, aki ízlésével és a rendszer követelményeihez képest is rendkívül nyíltnak tekinthető látásmódjával magasra tette a mércét. Nyugodtan állítható, hogy noha az 1950-es években megszületett Táncművészet sem volt minőségét tekintve gyenge színvonalú, az 1976-tól folytatódó lap viszont maga volt az aranykor. Fuchs Lívia emlékezéséből a Parallel 2008/8. számában¹⁵ ezt találtam a legfontosabbnak: „Mert Lacinál lehetett olyan nívós szerző felkérése mellett érvelni, akit személyesen ki nem állhatott, olyan témákat ajánlani és megírni, amiért neki kellett a hátát tartania, vagyis lehetett nem egyetérteni vele számos szakmai kérdésben. Ez a légkör tette picinyke elíziummá ezt a szerkesztőséget a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, az autoriter vezetési metódusok és az egyetlen „hivatalos" vélemény nyilvános szajkózása közegében." Kőniger Miklós Maácz egy másik vonását emelte ki: „Megszállottan kereste, kutatta az alkotások, a koreográfiák értelmét, elejét-velejét és üzenetét. Írásai a legnagyobb diplomáciával, alapos körüljárással, a megbocsátás és a szeretet derűjével készültek." Kővágó Zsuzsa a műhelymunkát, Péter Márta pedig az írás tudományába való bevezettetését írta meg az emlékcsokorban¹⁶.

A lap egy-egy találomra kiválasztott számában tulajdonképpen mindenféle táncos témával találkozunk a tánctörténettől a színes hírekig. Egyszerre voltak jelen a nyugat és a kelet hírei, és vajmi kevés vonalasságot tapasztalhat a mai „újraolvasó". A Táncművészet átvett külföldi társlapjaitól is, és eközben érzékenyen reagált a hazai táncélet aktualitásaira. Különösen az 1990 után történtekre tekintettel a szaklap valóban ekkor élte fénykorát.

A rendszerváltás nem kímélte sem a művészetet, sem a lapkiadást. A szerkesztőségnek többször kellett költöznie¹⁷, majd Maácz László is elment nyugdíjba. Mindez a korábbi struktúra széthullásához vezetett. A főszerkesztői pozícióba Kaán Zsuzsa¹⁸ került, mint egyedüli pályázó. A kiváló felkészültségű bölcsész, tánctörténész éveket töltött a Balettintézetben, ahol folytatva Vályi Rózsi munkáját, tánctörténetet tanított, s közben több folyóiratban jelentek meg írásai. Kaán a lap vezetőjeként megszüntette a korábbi, teljes állású szerződéseket, így több szerző elhagyta a lapot. Az új főszerkesztő az 1991 márciusi számban korszerű, a vezető külföldi szaklapokkal is versenyképes formátumú folyóiratot vázolt fel, amelyet alapítvány tart majd fent azért, hogy „szponzoroktól, táncrajongóktól, hazánk táncművészetének itthoni és külföldi szerelmeseitől beérkező összegek, adományok, gyűjtemények, stb, segítségével maga a lap is kezdeményezhessen szakmai rendezvényeket, találkozókat¹⁹". A vágyak rendszerváltáskor tapasztalható utópisztikus kivetüléseként értelmezhető egyedül e szerkesztői jegyzet.

A gazdasági bizonytalanságot semmi sem jellemzi annyira jól, mint a lapszámok változása. 1978 és 1990 között évi 12 lapszám jelent meg, amely 1991-ben 9-re csökkent. 1992-ben 6, 1993-ban 5, 1994-ben 3, 1995-ben 4 szám jelent meg úgy, hogy a teljes 1994-es év 1-12. számnak „álcázva" egy kötetben, csak 1995-ben látott napvilágot. 1996-tól nagyjából évi 6 számra futotta a költségvetésből.

Kaán Zsuzsa főszerkesztősége alatt a lap permanens kettősséget mutat. Egyrészt jól látható a mindenkori hatalomhoz és a pártolókhoz való törleszkedés, amely a lap pénzügyi életben tartását tette lehetővé²⁰. A szponzoroktól, a Nemzeti Kulturális Alaptól és sokszor a miniszteri keretből kapott támogatásból Kaán szerint az akkori igényekhez igazodó, „színes-szagos", egyre bulvárízűbb lapot vehetett kezébe az olvasó. Ehhez képest a folyóirat általában jelentős késéssel, utólag tudósított eseményekről. Ráadásul, mivel sokszor az érintett előadások társulatvezetői egyben a lap patrónusai is voltak, a főszerkesztő általában nem közölt elmarasztaló kritikákat. Ez részben torzította a hazai tánc-nyilvánosságot, valamint egyre több ellenlábast szerzett a főszerkesztőnek és a Táncművészetnek. Ezen túlmenően kezdtek megjelenni más tánc témájú lapok is (Zene, Zene Tánc), illetve a színházi lapokba (Ellenfény, Criticai Lapok, Színház, stb.) is jelentősen beáramlott a tánc.

A főszerkesztő különféle ötletekkel szerette volna életben tartani lapját. Ezek közül több valóban helyes volt²¹, azonban a gazdasági és kulturális helyzet nem kedvezett – s talán Kaán Zsuzsa személye és eszközei sem – a végrehajtásnak. Újdonságként szolgált a Táncművészet Gála bevezetése. Hivatalosan ezek az estek a táncág ünneplését szolgálták volna, de néhány évvel az első est után az együttesek szinte már menekültek a „nemes" felkérés elől, s a végén szinte a „futottak még kategóriás" amatőr, félamatőr együttesek is az Operaház színpadára léphettek valamelyik hétfő este maratoni gáláján, ha kifizették a rájuk eső költségeket. Ez kétségtelenül időlegesen pénzt jelentett a Táncművészetért Alapítványnak, ugyanakkor a lap devalválódását is magával hozta.

A szerzőgárda megváltozása szintén szembetűnő folyamat volt ezekben az években²². Egyesek eleve nem voltak hajlandóak az új főszerkesztővel dolgozni annak autoriter vezetési módja, illetve nézetei miatt, mások pedig jobbára azért nem írtak tovább a Táncművészetnek, mert a lap nem fizetett, vagy csak nagy késéssel fizetett írásaikért. Megint mások azért estek ki az írók közül, mert nem tűrték el, hogy a főszerkesztő a tudtuk és beleegyezésük nélkül átírja cikkeiket. Az egyre fogyó, illetve más lapokban publikáló írói gárda megifjítására Kaán Zsuzsa kitalálta az Írj a táncról!²³ elnevezésű versenyt, amelyen ugyan kiosztották a díjakat²⁴, de a helyezettek kinevelése, foglalkoztatása teljes mértékben elmaradt. Talán csak a külföldi tudósítók voltak hűségesek a laphoz, Nádasi Myrtill, Zalán Magda, Hézső István továbbra is küldték tudósításaikat.

2009-ben Kaán Zsuzsa az olvasók elé tárta a szomorú döntést: az NKA nem támogatta a Táncművészet című folyóiratot. A verdikt elleni harc részeként megjelent a Hiller Istvánnak²⁵ írott levél teljes terjedelmében²⁶. A lap fontosságát hangsúlyozandó, a főszerkesztő az orgánum történetével, támogatóival, azok rangjával érvelt és az alábbiakat is írta kérve, hogy: „az NKA Tánckollégiumától kérelmezett 10.000.000 Ft-ot az Ön miniszteri keretéből kaphassa meg az ország szaklapja – a magyar táncértékek védelmében, a jövő táncművészete védelmében, továbbá az olvasók és az előfizetők örömére." Kérdés természetesen, hogy akkor mennyire volt a Táncművészet a szakma lapja és mennyire volt egyetemes? Valójában egyre kevésbé. Sőt, Kaán Zsuzsa az internetes orgánumokban rejlő esélyt és veszélyt sem ismerte fel, vagy nem reagált rá kellő formában.

A Táncművészet főszerkesztőjeként Kaán Zsuzsa legnagyobb érdeme alapvetően az – ma már látszik –, hogy heroikus küzdelem árán életben tartotta a lapot, azonban a kiszámíthatóság hiánya és a családi vállalkozássá válás²⁷, valamint a működés pénzügyi kereteinek előteremtése teljesen felemésztették energiáit. Ettől nyilván nem függetlenül 2011-ben Kaán Zsuzsa elhunyt.

Az örökséget Kálmán Tamás átadta a jelenlegi laptulajdonosnak, így a Táncművészet negyedik életszakaszába lépett. Bolvári-Takács Gábor lapigazgató így írt a korábbi periódusról és a jövőről a 2014/1. számban: „A Táncművészet a 2010/4. számmal ismét álomba szenderült. A lapalapítói és kiadói jogok átvétele után a Noverre Táncművészeti Alapítvány 2013-ban kezdte meg az előkészületeket az újraindításra. Szervezési okokból végül a folyóirat kiadását a Honvéd Együttes vállalta, és arra törekszik, hogy önálló szerkesztőséggel, a hazai tánctársulatok, szakmai szervezetek és a kulturális kormányzat partneri támogatásával biztosítsa a nagymúltú lap továbbélését.²⁸" A Táncművészet új főszerkesztője hosszas keresés után Péli Nagy Kata lett.

Az új lap eddig lezajlott négy évfolyamának megítélése jelenleg több ok miatt sem lehetséges. Egyrészt a folyamat még nem zárult le, másrészt a folyóirat állandó szerzőjeként etikátlan lenne bármilyen következtetést levonnom.