A színházi emlékezet, mind a biográfiai mind a kulturális emlékezethez kapcsolódik. Egyfelől személyes emlékként őrzi egy-egy korszak színházi lenyomatát, másfelől kulturális/politikai kánonoktól függő konstrukció. Az 1960-as évektől kultúra és emlékezet viszonya meghatározó kutatási kérdéssé vált, nem függetlenül az 1968 utáni, sokat emlegetett „fordulattól", mely megkérdőjelezte a történeti kutatásnak korábban tulajdonított objektivitást. Az emlékezettel kapcsolatos, kezdettől interdiszciplináris kutatások Maurice Halbwachs On collective memory című munkájával kezdődtek. Elsősorban az egyéni emlékezetet és felejtést vizsgálták, rámutatva ugyanakkor, hogy az egyén mindig társadalmi kontextusban, egy csoport tagjaként emlékszik, tehát az emlékezés formája és tartalma függ attól a csoporttól, melynek az egyén tagja. A társadalmi keretek tehát hatnak arra, hogyan és mikor jutnak eszünkbe dolgok. Ilyen befolyásoló tényező egyes korszakok emlékezetpolitikája, mely a múlt eltérő szeleteit emelheti ki fontosként vagy ítélheti felejtésre. Idővel előtérbe kerültek az emlékezet kollektivistább interpretációi (például Benedict Anderson „imagined communities" fogalma), majd kritikai trendek jelentek meg. Reinhart Koselleck szerint kollektív emlékezet nem is létezik, csak kollektív feltételek adottak az emlékezet számára. Összefoglalva: háromféle emlékezetet különíthetünk el. Az egyénit, a közösen létrehozott társadalmit és a kulturális emlékezetet, melyet személyesen tapasztalunk meg, de kollektívumként osztunk meg. Az egyéni emlékezet hordozója az agy, a társadalmié csoport, a kulturálisé pedig szimbólumok, műalkotások. A színházi emlékezet vizsgálata esetében kihívás az előadások efemer jellege, de az is tudatosítandó, hogy egy-egy korszak, társulat, alkotó kulturális emlékezetbe emelése esztétikai, politikai motivációktól függhet, kritikusok és kutatók szándékán múlhat. Másfelől adott a nézők és alkotók biográfiai emlékezete, mely néha a kulturális emlékezetben, kánonban megőrzöttől eltérő előadásokat tárol.

Miként vonatkoztatható a színházi emlékezet kérdése a huszadik századi magyarországi színházi szövetségeket vizsgáló munkámra? Ez elsősorban feldolgozatlan levéltári és sajtó forrásokra épít, tehát inkább történeti szemléletű, mintegy kiegészítője az oral historyra építő színházi emlékezet kutatásnak. Ugyanakkor a magyar színháztörténet olyan szegmensét – a szakmai irányítás huszadik századi centrumait – kutatja, melyek kevésbé tartoznak a kulturális emlékezetbe, amely elsősorban alkotókat, előadásokat őriz, emel be a kánonba. Mivel a színházi gyakorlat e része nem kapcsolódik közvetlenül előadásokhoz, a nézők biográfiai emlékezete nem őrzi, legfeljebb a színházi szövetségek tisztségviselőié. Az ő visszaemlékezéseiket egészítheti ki, árnyalhatja ez az archívumi anyagokból összeálló kép. A dolgozat diakronikus szemléletet alkalmazva vizsgálja az egymást követő színházi irányító szervezetek akciótípusait, elődjükhöz való viszonyát. A téma a huszadik század változatos társadalomtörténeti kontextusa miatt is izgalmas, hisz a színházi szakmai irányítás formái és meghatározó személyei gyakran változtak.

Abból a feltételezésből indulok ki, hogy a huszadik századi magyarországi/fővárosi professzionális színházi életet mindig nagyban meghatározta egy szakmai elitcsoport. Nem a hatósági színházi irányítás korszakonként szintén eltérő szintjeit és szerveit vizsgálom tehát, hanem a szakmai érdekképviseleti szövetségek befolyását, azt, hogy vezetőik milyen akcióformákat, csatornákat, beszédmódokat használtak a változó színezetű hatóságokkal és a színházi szakmával való kommunikációjukban. A színházi irányításban befolyásos elitcsoportok eltérő szervezeti formákban működtek (szövetség, kamara, egyesület). Sőt a szövetség forma és elnevezés is igen különböző tevékenységet, attitűdöket takart az 1920-40 és az 1949 utáni időszakban. A színházi irányító elitek e dinamikája azért is érdekes, mert – különösen a diktatúrák idején – a pozícióba kerülő új vezetők gyakran az elődszervezettel szemben határozták meg magukat, annak gyakorlatától, irányítóitól elhatárolódva. Ráadásul az új szervezet választott vagy kijelölt irányítói nem feltétlenül a meritokrácia szempontjai szerint kerültek posztjukra, esetleg az új politikai rendszer kegyeltjei, kiszemeltjei voltak. Ebből adódó alapkérdés, lehetséges-e sikeresen képviselni szakmai érdekvédelmet egymástól gyökeresen eltérő modelleket követve? Mennyire volt erre alkalmas a pozícióba került csoport, aktivitása mire fókuszált és miként módosította a színházi szféra működését? A vizsgálatom középpontjában álló fővárosi színházi érdekvédelmi szervezetek vezetőségébe választott, vagy kijelölt vezetők nemcsak eltérő aspirációkkal és lehetőségekkel rendelkeztek, de a működést engedélyező és/vagy finanszírozó hatóságokkal is igen eltérő viszonyt ápoltak.

A témára vonatkozóan hosszabb levéltári kutatást a Budapesti Színigazgatók Szövetségére és a Magyar Színház és Filmművészei Szövetségre vonatkozón végeztem. Mostani áttekintésem, mely elsősorban az egymást követő szerveztek beszédmódjait prezentáló dokumentumok idézéséből, és a kérdésfeltevés szempontjából való kommentálásából áll, az 1930-1980-as évekre terjed ki. Nem törekedhettem az egyes szervezetek, szövetségek kimerítő vizsgálatára, elsősorban arra kérdeztem rá, hogy az egyes korszakokban kik irányítottak, és a szakmai elitcsoportok mekkora autonómiával rendelkeztek?

Elsőként a Budapesti Színigazgatók Szövetségét (továbbiakban BSZSZ) vizsgálom, mely érdekvédelmi szövetségként 1919-től 1941 végéig volt meghatározó a fővárosi színházi élet irányításában. Iratanyaga az OSZK Színházi Tárának Irattárában található. Erre támaszkodva törekszem jellemezni a vezetőséget (végrehajtó bizottság, tisztikar). Zömében elfelejtett, a kulturális emlékezetben kevéssé élő figurákról van szó, akik pedig nemzetközi jelentőségű színházi ipart voltak képesek teremteni a magyar fővárosban. Ennek gyökerei a 20. század elejére nyúlnak vissza, de jórészt a BSZSZ vezetőségben is meghatározó vezetők (Faludi Gábor, Beöthy László, majd a húszas évektől Roboz Imre¹) tevékenységének köszönhető, hogy ez a pesti színházat a kozmopolita vérkeringésbe bekapcsoló export-import tevékenység fenn tudott maradni az első világháború utáni sokáig válságos, pénzügyi és politikai nehézségekkel sújtott korszakban, majd a világgazdasági válság időszakában is. A BSZSZ vezetőség színházi emlékezetének halványulásával kapcsolatban érdemes figyelembe venni, hogy a tagok zöme nem alkotó művész volt, és a szocialista korszak emlékezetpolitikája nem favorizálta a két háború közötti „kapitalista színházi vállalkozók" tevékenységének kutatását. A színháztörténet is elsősorban az alkotások, produkciók történetére koncentrált. Az egykori BSZSZ vezetőkhöz fűződő viszonyt tekintve kivétel a Vígszínház, mely nagy súlyt fektet előtörténete emlékezetpolitikai kiaknázására. A BSZSZ-t hosszú ideig vezető Roboz Imre emlékét díjjal és az előcsarnokban arcképpel őrzik, de ápolják a BSZSZ vezetőségben szintén aktív Jób Dániel emlékét is. A Katona József Színházban is található emléktábla, mely a BSZSZ vezetőségében hosszú ideig tag Bárdos Artúrra utal.

Budapest Színigazgatók Szövetsége

Bár az érdekvédelemi szövetségbe tömörülés majd minden szakmában honos gyakorlat volt, a kis csoportot képviselő pesti színigazgatók szerveződése a pesti színészek hatására, azzal párhuzamosan alakult. Erre utal Hegedűs Gyula, Színházi Életben megjelent alábbi nyilatkozata is. Bár e lap nem a legmegbízhatóbb forrás, de azt az első világháborútól nem független korhangulatot mindenképp jelzi, melynek hatására a színházi munkavállalók és munkaadók is szükségét érezték egy közös érdekvédelmi szervezet létrehozásának.

„A fővárosi színészek már régóta tervezik az Országos Színészegyesület mellett egy fővárosi egyesület felállítását, amely kielégítené a fővárosban működő művészek igényeit. Az Országos Színészegyesület, mint ismeretes, az ország összes színészeit tömörítette nagy erkölcsi szervezetté, amely különösen humanitárius működésével szolgálja a magyar színészet érdekeit. A színészegyesület azonban, melynek kebelében az ország összes művészei tartoznak, nem lehet tekintettel a fővárosi színészek speciális érdekeire, és így az idők folyamán a fővárosi színészek, akik leginkább érzik e minden irányban igényeiknek megfelelő erkölcsi és társadalmi szervezkedés hiányát, már régóta szükségét látják annak, hogy komoly és nagyarányú szervezkedést kezdjenek." ² Az első világháború során fokozódó nehézségek, elsősorban a szénhiány miatt zárva tartó fővárosi színházak miatt elmaradó fizetéseik cselekvésre sarkallták a színészeket. A lap így rajzolja meg a Budapesti Színészek Szövetsége (a továbbiakban BSZINSZ) alakulásának hátterét: „Hegedűs már évekkel ezelőtt felvetette a gondolatát egy színészegyesület alapításának, melynek kizárólag budapesti színészek lennének a tagjai. Hegedűs terve most ismét és az eddiginél sokkal határozottabb formában testet öltött és a hangulat után ítélve nem lehetetlen, hogy rövidesen megalakul a „Budapesti Színészek Egyesülete."³

A ténylegesen magalakult szövetség 1919-ben megjelent alapszabálya szerint a „Budapesti Színészek Szövetsége egyesülés, melynek célja a fővárosi színészet fejlődésének, tagjai erkölcs, anyagi és jogi érdekeinek biztosítása és előmozdítása. A szövetség feladatának tekinti, hogy egyesülésével oly szervezetet teremtsen, mely a fővárosi színészet kulturális feladatainak szem előtt tartása mellett, tagjainak művészi, jogi és társadalmi érdekeit nyomatékosan képviselje."⁴ Az érdekképviseleti mellett tehát – legalábbis retorikában – némi kulturális szerepre is törekedtek, bár ennek érvényesítéséhez nem feltétlenül voltak meg az eszközeik. Hogy nagyobb erőt mutathassanak fel a munkaadókkal szemben, első alapszabályuk szerint felvettek volna tagként színházi, kabaré, orfeum, filmgyár rendezőket, karmestereket, hangversenymestert, színészeket, színésznőket, magánénekeseket, zenekari tagokat, balettmestert, magántáncosokat, karénekeseket, tánckari tagokat, súgókat, ügyelőket, a színpadtechnikai személyzet vezetőit, a színházak hivatalnokait. A gyakorlatban döntően színész tagjaik voltak, és a szövetség főleg az igazgatók szervezetével egyeztetett vitás ügyekben.

Ugyanebben a politikailag zavaros időszakban alakult meg a Budapesti Színigazgatók (színházak, varieték, orfeumok, kabarék és egyéb látványosságok vezetői) Szövetsége. A kor szokásainak megfelelően ők is megjelentették alapszabályukat és ügyrendjüket. A végrehajtó bizottság élén a színigazgatóként tapasztalt, és rokonsága révén a fővárosi elitbe beleszületett Beöthy László állt. Első elnök a legnagyobb magánszínház, a Vígszínház tulajdonosa-bérlője, Faludi Gábor volt, aki azonban a szövetség munkájában nem sokáig vett részt, mi több – feltehetőleg a Kommün megrázó tapasztalati után – színházát is hamarosan eladta. A BSZSZ alakulásáról, annak belső történetéről az ügyiratok mellett három, feltehetőleg a szövetség ügyvezetője (kezdettől Dr. Komor Gyula) által vezetett kötet tudósít. Az egyikben a tagság és a vezetőség személyi változásai követhetők nyomon. A másikban kézírásos jegyzőkönyvek, a harmadikban pedig a szövetség működésének pénzügyi dokumentációja található. Az első kötet felsorolja a rendes és rendkívüli közgyűléseket: az alakuló közgyűlés 1918. december 18-án volt, folytatása pedig 1919. január 8-án. Az első rendes közgyűlést 1920. március 15-én tartották. A szövetség célja – önmeghatározásuk szerint – érdekvédelmi, bár az is lehetséges, hogy az alábbi megfogalmazási mód minden szövetségre érvényes volt: „A budapesti Színigazgatók Szövetségének célja, hogy megvédje és előmozdítsa tagjainak és a tagok vállalataihoz tartozóknak érdekeit." ⁵ A színházak képviselői elsősorban a pénzügyi felelősségét viselő vezetők voltak: „A szövetség rendes tagjai lehetnek minden budapesti színháznak, varieténak, orfeumnak, kabarénak és látványosságok bemutatásával foglalkozó vállalatnak igazgatói, bérlői, tulajdonosai, vagy ezeknek helyettesei." A felvételnél a feddhetetlenség mellett a gazdasági és vezetői kompetenciák hangsúlyozódnak: „az illető a vállalatát a szövetség céljainak megfelelő módon tudja vezetni és képviselni, amely képesség megbírálásánál az anyagi és szellemi szempontok egyaránt mértékadók." A BSZSZ-t, mint a két háború közti fővárosi színházi életet nagyban meghatározó elitcsoportot az 5-7 tagú végrehajtó-bizottság tagjainak irattárban őrzött megnyilvánulásai alapján vizsgálom. E rendszeresen ülésező testületben a vállalatok különféle kategóriái voltak képviselve. Ahogy az alábbi, a tisztikar tagjait listázó táblázatból is kitűnik, a BSZSZ-nek kezdettől olyan létszámú irányító testülete volt, mely hatékony működést tett lehetővé. (Ezt a későbbi színházi szövetségek nagy létszámú elnökségei miatt fontos megjegyezni, melyeknek már létszámuknál fogva is feltehetőleg inkább reprezentatív és nem irányító funkciójuk volt.) Az elnök pozíciója a BSZSZ-ben meghatározó volt: „Az elnök képviseli a szövetséget kifelé. A határozatokat, értesítéseket aláírja, pénzösszegeket folyósít, átveszi a beérkezett ügyiratokat és az összes ülés, illetőleg közgyűlés határozatai értelmében elintézi őket. Közgyűlési határozat hiányában, fontos esetekben az elnök kikéri az összes ülés határozatait. A szavazatok köriratban, írásban is bekérhetők. Szavazat-egyenlőség esetén az elnök dönt."

Első elnök a Vígszínház bérlő-tulajdonosa, a hetven év körül járó Faludi Gábor volt. Hogy a BSZSZ végig milyen erősen kötődött a pénzügyileg legmegalapozottabb pesti magánszínházhoz, mutatja, hogy ügyvezető igazgatója kezdettől végig Dr. Komor Gyula, a Vígszínház dramaturgja volt.⁶ A szövetségnek többször is át kellett alakítania alapszabályát. Az 1936-ban kiadottban már nem szerepeltek felvehető tagként a látványosságok vezetői, ekkorra a szövetség mindinkább igyekezett magát elkülöníteni a korban alacsony rangúnak tekintett, színpaddal nem rendelkező szórakozási formáktól, és a szervezetet a nemzeti kultúra formálójaként reprezentálni. A szövetség hatékonyságát illetően lényeges, hogy a BSZSZ alig változó szabályok szerint működött 1920-1940 között: Állásfoglalásai meghatározóak voltak a fővárosi színházak működésére, problémakezelésére vonatkozóan. Az alábbi táblázatból látható, hogy döntően vállalkozók alkották a tisztikart.

1. táblázat

A BSZSZ tisztikara

Forrás: OSZK SZT Irattár 30. d.

Ha a szövetség működésének kezdetét vizsgáljuk, feltűnő a mulatók markáns jelenléte. Feltehető, hogy a húszas évek elején a színház-mulató közti szimbolikus különbségtétel még kevésbé volt meghatározó. A korra jellemzően a tisztikarnak női tagja nem volt.

2. táblázat

Forrás: OSZK SZT Irattár 30. d.

Az alakuló közgyűlésen végül a cirkuszok, a Kedélyes kabaré, a Kis Színház és a Modern kabaré nem léptek be a szövetségbe. A vezetőséget három évre választották. Elnök Faludi Gábor lett, a tisztikar a következőkből állt: alelnök: Beöthy László, tagok: Bálint Dezső, Dr. Kovács Jenő, Pénztáros: Lázár Ödön, Ellenőr: Ribner Miksa, Titkár (utóbb ügyvezető igazgató): Dr. Komor Gyula. A végrehajtó bizottság tagjai: Dr. Bárdos Artúr, Beöthy László, Dr. Faludi Jenő, Dr. Kovács Jenő, Roboz Imre, Steinhardt Géza és Szász János. Roboz és Bárdos tehát a kezdetektől jelen voltak a vezetőségben.

A kötet nyilvántartja a vállalatok – a tagok ekként tekintettek önmagukra – szövetségbe küldött képviselőit, ebben a listában a BSZSZ egész működési idejére vonatkozóan 137 név szerepel. Az, hogy a vezetőséget a színházak képviselői önmaguk közül, demokratikusan választották, feltehetőleg hozzájárult a gördülékeny ügymenet kialakulásához egy állandó válságoktól fenyegetett, gyors reagálást követelő közegben. A pesti magánszínházi mezőben alakult két szövetség tekintélyét mutatja, hogy a viták eldöntésre alakult választott bírósági ügyekben a színészbírák a legkiválóbbak közül kerültek ki: Csortos Gyula, Góth Sándor, Hegedűs Gyula, Horváth Jenő, Ódry Árpád, Rátkai Márton, Törzs Jenő volt e listán kezdetben.

A BSZSZ vezetősége, mint elitcsoport vizsgálatánál abból a feltételezésből indulok ki, hogy a fővárosi színházi életet jelentős mértékben határozták meg művészi és üzleti törekvéseik. Az állami támogatást élvező Nemzeti önmagában nem lett volna képes külföldön is piacképes produkciókat létrehozó színházi ipart inspirálni. A tőkével rendelkező, vagy tőkéstárssal működő színigazgatók nyerték el a székesfővárostól a koncessziót, ők szerződtették és fizették a művész- és kiszolgáló személyzetet, jórészt ők döntöttek a bemutatandó darabok lekötéséről, befolyásolva ezzel a repertoárt és a befogadói ízlést. S ami a legfontosabb, ők voltak (jó esetben) képesek kikalkulálni egy állami támogatás nélkül is életképes pénzügyi működési modellt. A BSZSZ tagvállalatok száma 10-16 között ingadozott. A csoport kohézióját is jelzi, hogy – mint az alábbi táblázatból kitűnik – a háromévente rendezett tisztújításokon sokan többször is bekerültek a vezetőségbe:

3. táblázat

A BSZSZ vezetés többször újjáválasztott tagjai

Forrás: OSZK SZT Irattár 30. d.

A vezetőség beszédmódjának és önképének vizsgálatánál jó kiindulópont az alakulás időszaka. Az 1919. január 12-i végrehajtó bizottsági ülésen Beöthy László elnökölt. Döntően színházgazdasági ügyekkel foglalkoztak: „Dr. Faludi Jenő szóvá teszi az ad hoc társulatok ügyét. […] Elhatározza továbbá a bizottság, hogy felhívja a Budapesti Színészek Szövetsége figyelmét arra, hogy a színészszövetség egyes tagjai a kollektív szerződés szellemébe és szövegébe ütköző módon lépnek fel. Felhívja tehát a színészek szövetségét, hogy ezzel szemben szíveskedjék intézkedni. Kimondja a bizottság, hogy szövetségünk tagjai nem adhatnak engedélyt színházaik tagjainak arra, hogy a szövetségi színpadokon kívül fellépjenek."⁷

Az 1919. február 12-i végrehajtó bizottsági ülésen a lapok hirdetési díjait akarták leszorítani, egységes fellépésüktől remélve eredményt. A február 16-i ülés jegyzőkönyvében olvasható egy tanúságtétel arról, miként látták saját szerepüket és addigi tevékenységüket. „Még nincs egészen két hónapja, hogy elvileg kimondtuk szövetségünk megalakulását, de ez alatt a rövid idő alatt is meggyőződtünk, hogy egészséges és üdvös volt a gondolat. Ma, amikor minden osztály, minden foglalkozási ág, a fizikai és szellemi munkások egyaránt az egyesületben keresik és meg is találják az erőt, nekünk sem volt szabad tovább késnünk. Éreztük ezt a szükségességet a megalakulást megelőző nehéz napokban, amikor a zenészek sztrájkja súlyosbította a helyzetet. Üdvösen éreztük, amikor az együttes eljárás mindkét félre nézve kedvező eredményt ért el. A cirkuszigazgatók szövetségből való kimaradásának okaként leszögezték: „Senki sem lehet a mi szövetségünk tagja, aki egy ellentétes érdekű egyesület tagja."⁸ Ez a logikus megállapítás előlegezi az utódszervezetek (Színházművészeti és Filmművészeti Kamara és az 1949 utáni színházművészeti szervezetek) fő problémáját. Azok esetében ugyanis, a hatékony politikai kontroll érdekében egy szövetségbe kényszerítették a színházi szféra sokszor ellenérdekelt képviselőit. Abban a modellben a kisebb létszámú színigazgatói kar jóvátehetetlenül alulreprezentált maradt a színészekkel szemben. A BSZSZ 1920-1939 között elfoglalt pozíciójáról a színházi érdekvédelmi szervezetek között egy későbbi levél tudósít, melyet a színházi mező működésének megértése érdekében itt idézek. A levelet Roboz Imre BSZSZ elnök írta 1938. július 28-án, bevezető tájékoztatásként két, a színházi szférához korábban nem kapcsolódó jogász számára, akiket a szövetség érdekképviseletével bíztak meg a Színházművészeti Kamara megalakulásának időszakában. A címzettek feltehetőleg jó lobbi erővel rendelkeztek, ugyanakkor a színházi területen járatlanok voltak:

„Nagyságos Dr. Mezey Lajos országgyűlési képviselő és dr. Óvári Fodor Lajos ügyvéd uraknak

Igen tisztelt Uraim!

Legutóbbi beszélgetésünkre való hivatkozással a Színművészeti Kamara tárgyalási anyagának helyes megismerése céljából bátor vagyok informálni Önöket az országban ezidőszerint működő színházi és rokonszakmai testületekről.

Ezidőszerint a következő intézmények sorolhatók e tárgykörbe:

1/ BSZSZ: tagjai sorába tartoznak az összes fővárosi magánszínházak, – tehát az Opera, Nemzeti és annak Kamaraszínháza kivételével – minden budapesti színház.

2./BSZINSZ: ennek a testületnek tagjai sorába tartoznak a főváros területén működő színészek, a szerződésnélküliek is, az állami színházak tagjainak kivételével. Ez utóbbiak is tagjai lehetnek a szövetségnek, de a tagság számukra nem kötelező. Viszont a BSZSZ és a BSZINSZ között fennálló kollektív szerződés értelmében a magánszínházak tagjai automatikusan vállalják szerződéskötésükkel egyidejűleg a BSZINSZ-be való belépés, illetve az abban való tagság kötelezettségét.

A BSZINSZ autonómiáját a belügyminiszter a kultuszminiszterrel egyetértőleg több mint két évvel ezelőtt felfüggesztette, és a szövetség ellen vizsgálatot rendelt el, aminek lefolytatására és a szövetség ügyeinek vitelére miniszter biztosi minőségben kiküldte dr. Antalfia Antal kultuszminisztériumi min. tanácsost. A vizsgálatot lefolytatták, de a szövetség további sorsára nézve az illetékes minisztérium mindezideig nem döntött, és valószínű, hogy a Színművészet Kamara felállításával kapcsolatosan történik majd valamiféle döntés. A szövetség taglétszáma: 1000.

3./Országos Színészegyesület. Ez a körülbelül hetven év óta fennálló testület a vidéki színészet szervezete. Tagjai az országban – Budapest kivételével – működő színházak tagjai, de egyszersmind az illető színházak igazgatói is. A szövetség a kultuszminisztérium felügyelete alatt áll és annak kebelében folytatja működését az Országos Színészegyesület Nyugdíjintézete is, amely utóbbinak tagjai is a vidéki színészek soraiból kerülnek ki. Az Országos Színészegyesület feladatkörébe tartozik javaslatot tenni a kultuszminiszternek a vidéki színigazgatói koncessziók kiadása iránt.

Azokban a vidéki városokban, amelyeknek saját színházépületük van, és amelyek ezenfelül még bizonyos szubvenciót is adnak, a város pályázatot hirdet a színigazgatói koncesszióra. Amelyik igazgató ezt a várostól elnyerte, a kultuszminisztertől kér működési engedélyt. Ezeket az igazgatói kérvényeket véleményezi az Országos Színészegyesület, amely véleménynek figyelembevételével, de természetesen saját belátása szerint, a kultuszminiszter adja meg a koncessziót. A kisebb városokban, ahol nincs önálló színházépület, hanem csak bérelt helyiségekben, terekben működnek a társulatok, a helyi hatóságoktól függetlenül ad a kultuszminiszter az igazgatók számára működési koncessziót. Az egyesület taglétszáma: 980.

A fővárosban, ahol sem ingyen színházépületet, sem pedig szubvenciót a színigazgatók nem kapnak, a játszási engedélyt Budapest székesfőváros polgármestere adja meg. Az engedély kiadása előtt a folyamodó személyére és megbízhatóságára vonatkozóan a polgármester, ha nem is törvényes rendelkezés alapján, de az utóbbi évek során kialakult gyakorlat folyományaképpen véleményt és javaslatot kér a BSZSZ és a BSZINSZ elnökségétől. A polgármestertől nyert színháznyitási /politikai/ engedély alapján a játszási engedélyt Budapest székesfőváros főkapitányi hivatala adja meg, de ez csak formalitás, mert főképp a rendőri ellenőrzés és szolgálat kivezénylésére vonatkozik.

A színházi testületek körébe szoktuk sorolni még:

4/ A Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete, amelynek tagjai azok az írók és zeneszerzők, akiknek művei magyarországi színpadokon színre kerültek.

Helyesnek véltem igen tisztelt ügyvéd urakat a fentiekről tájékoztatni és maradok őszinte nagyrabecsülésem kifejezésével készséges hívük

A BSZSZ elnöke"⁹

E kulturális kontextusban folyt tehát a BSZSZ vezetőség fővárosra vonatkozóan mindenképp irányító jellegű tevékenysége, a fentiekből láthatóan pontosan körülhatárolt autonómia területekkel. E működés során a tisztikar tagjai 1920-tól fokozatosan hivatali és személyes kapcsolatokat alakítottak ki a politikai és gazdasági elit tagjaival, de a vezetőség munkájában politikusok közvetlenül nem vettek részt.

Akciótípusok, beszédmódok

A szövetség irattárának tanúsága szerint a rendszeres üléseken elsősorban gazdasági, pénzügyi kihatású ügyekkel foglalkoztak. E tevékenységformák vázlatos, egy-egy példával történő bemutatásával világossá válhat, hogy ügykezelésük mennyiben tér el az utódszervezetek irányítóiétól, hogy miként tárgyaltak a pesti színigazgatók egymás között, hogy milyen stílusban fogalmazták meg igényeiket a hatóságok vagy más érdekvédelmi szövetségek (színészek, színpadi szereplők, zenészek) számára. A BSZSZ nagy terjedelmű iratanyagát 1930-tól vizsgáltam módszeresen, így a példák döntőn ebből az időszakból származnak.

Színház kontra mozi – a hangosfilm konkurenciája

A BSZSZ a színházakra nehezedő közterhek csökkentéséért évek óta folytatott lobbytevékenységében 1930-tól hivatkozik új érvként az „idegen nyelvű beszélőfilm" konkurenciájára. A színházi ipar üzleti érdekei védelme céljából alakult a BSZSZ, a BSZINSZ és a Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete 3-3 képviselőjéből az ún. Kilences Bizottság. E testület tevékenységének „műfajai" igen hagyományosak: deputációzás, kérvény, memorandum, távirat. Kérvényeik fogalmazásmódja patetikus, „nemzeti szellemű", az állami tekintély tiszteletét sugárzó. 1930. február 6-án a Kilences Bizottság képviselőit fogadja Dr. Ripka Ferenc főpolgármester, február 7-én Dr. Sipőcz Jenő polgármester és Gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter. Hozzájuk a tagszövetségek által egyeztetett szövegű, némileg eltérő kívánságokat megfogalmazó kérvénnyel érkeznek. A Klebelsbergnek írottban taktikusan a kultúrfölény koncepcióra hivatkoznak: „Szerző, színész és színház együttműködéséből születik a magyar kultúrának az a rengeteg értékes terméke, amely a magyarságot erősíti, lelkesíti idebenn, a magyarság szellemi és morális erejét képviseli idekinn is, elvitathatatlan fensőségét éreztetve azokkal szemben, akik érthető okokból és érdekekből leghevesebben törekszenek ennek a fensőségnek a tagadására és lehető megsemmisítésére."¹⁰ Rákosi Jenő stílusát idézve, megkésve harcolnának Budapest megmagyarosításáért: „Idegen nyelvű szöveggel, dal kísérte külföldi képekkel hangos a város, és míg annak idején egyetlenegy német színháznak az újjászületése is meghiúsult a magyar főváros ellenállásán, ma számtalan moziban akadálytalanul csendül föl az angol, a német, a francia szó, míg a magyar szó végzetesen halkul a megélhetésükért küzdő színpadokon." Bizonygatniuk kell a korábban elképzelhetetlent, hogy a film nem fontosabb a nemzeti kultúra bástyái mögé már befogadott színháznál: „a magyar színészet és magyar színpadi irodalom ügye kétségkívül oly prominens tényezője közművelődésünknek, amely érték, fontosság, feladat és hivatás tekintetében semmiféle más kultúrfaktor mögé nem sorozható.[…]A hangos film kellő megadóztatása […]meghozná majd azokat az összegeket, amelyek a színházak tehermentesítése miatt esetleg elmaradnak, sőt színházi célokra fordítható többletet is eredményezhetnek."¹¹ A február 7-i ülésén Heltai Jenő a Szövetségközi Kilences Bizottság elnöke értékeli a látogatások eredményét: „A polgármester komoly ígéreteket tett, amikor a küldöttség rámutatott a beszélőfilmek komoly konkurenciájára".¹² Az 1930. február 9-i BSZSZ ülésen¹³ Roboz Imre továbbítja a Kilences Bizottság azon javaslatát, hogy a közterhek ügyében forduljanak a törvényhatósági bizottság tagjaihoz is. Március 10-én tehát levelet kap a Fővárosi törvényhatóság Színügyi Bizottságának tíz tagja, a BSZSZ azon értesülésére hivatkozva, hogy „a Színügyi bizottság holnapi ülése foglalkozik a budapesti színházi válság kérdéseivel."¹⁴ A levélben nincs pártpolitikai felhang, nem reflektál az új fővárosi törvénnyel kapcsolatos korabeli vitákra, vagy a közelgő fővárosi választásokkal kapcsolatos kérdésekre. Azt kérik, hogy a magánszínházak megszüntetendő vigalmi adóját a hangosfilmek fokozottabb megadóztatásával pótolják. A főváros 1925-ben alakult egységes színházügyi bizottságának március 11-i értekezletén a képviselők a kéréseket támogatják.¹⁵ Hogyan tükröződnek e fáradhatatlannak tűnő aktivitás fejleményei a BSZSZ és a társszövetségek vezetőinek belső beszédében és miként különbözik az itteni tónus a hatóságokkal folytatott kommunikációban alkalmazottól? Erre utal az a jegyzőkönyv, mely a filmügyben kiküldött vegyes bizottság ülésén készült 1930. október 1-jén. Kitűnik a szervezetek eltérő érdekeinek világos megfogalmazása, de a kompromisszumra, megegyezésre való törekvés is:

„Jelen vannak: A Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete részéről Harsányi Zsolt és Földes Imre, a Budapesti Színészek Szövetsége részéről dr. Molnár Dezső, a Budapesti Színigazgatók Szövetsége részéről Roboz Imre, Lázár Ödön és dr. Komor Gyula ügyvezető igazgató.

Harsányi Zsolt jelzi, hogy ha nem is lehetett jelen az előző napi nagy értekezleten, időközben minden részletet megtudott.

Dr. Molnár Dezső rekapitulálja a történteket. Utal a mutatkozó, de csak látszólagos érdekellentétekre. A színházak tehermentesítést kívánnak. A magyar filmgyártás nem érdekli őket.

Roboz Imre: Ezt nem mondtuk, hiszen Amerikában Shuberték, akik színigazgatók, nagy filmgyárat alapítanak. Másrészt filmesek színházakat létesítenek.

Dr. Molnár Dezső: Minket elsősorban a magyar filmgyártás érdekel. Inkább hajlandók vagyunk a kollektív szerződésben nagyobb kedvezményeket adni.

Harsányi Zsolt: Nekünk, szerzőknek, nem érdekünk a német nyelvű filmek egész kiküszöbölése. Hiszen magyar szerzők is akarnak német filmeket.

Roboz Imre: Nincs is érdekellentét. De bizonyos, hogy a színházak prosperálása mindenkinek használ. Az akciónak tehát fontosabb eleme, hogy a színházak jól menjenek. Abból senkinek sem lenne haszna, ha az épületek üresen állnának, mint a bécsi példa mutatja.

Dr. Molnár Dezső: Eljártam a fővárosi ügyosztálynál. Rámutattam, hogy a filmek adóját lehet emelni a színházak javára. Memorandumot kell csinálnunk. Fel kell tárnunk a helyzetet, fel kell sorolnunk a segítés módjait. Amikor a memorandumot beadjuk, azt az esti előadásban minden színházban egy színész bejelenti. Ennek mély hatása lenne.

Roboz Imre: Nagyon hatásos lenne távirat küldése gr. Bethlenhez, a kultuszminiszterhez, a belügyminiszterhez. A miniszterelnök kezébe tesszük le az ügyet, a magyar kultúra sorsát, hiszen ő az ország vezére. A kultuszminiszter a kultúra legfőbb őre. A belügyminiszter a városi ügyek és a mozi ügyek legfőbb kezelője. A főpolgármesterhez, a polgármesterhez, mint a város első polgáraihoz fordulunk. A deputációzástól keveset lehet várni. A táviratot mégis csak elolvassák.

Lázár Ödön: Csak abszolút radikális módon lehet valamit elérni. Öt magyar operett járja be a világot. Mindenütt gazdagodnak rajtuk, csak mi nem tudunk boldogulni.

Roboz Imre: Vigyáznunk kell, hogy fellépésünknek ne legyen ultimátumszerű jellege.

Földes Imre: Dr. Bálint Lajos felvetette azt a gondolatot, hogy nyerjük meg elnökül dr. Preszly Elemért.

Roboz Imre: Azt hiszem, a mozisokkal lehetne kompromisszumot elérni, hogy önként vállalnának nagyobb terhet.

Dr. Molnár Dezső utal a nagy elkeseredésre, amely a szerződés nélküli színészek közt uralkodik Ezeknek látniok kell, hogy dolgoznak értük. Nagyobb bizottsággal kell dolgozni.

Roboz Imre: Hiszen minden testület a maga nagybizottsága elé viheti a dolgokat. A kivitelt mégis csak keveseknek kell elintézniök. Amióta a kultuszminisztériumhoz tették át a színészetet, az állami színházakkal még csak törődnek egy keveset, de a magánszínházakkal sehogy sem.

Dr. Molnár Dezső: Ezt már a tegnapi értekezleten is kifejtettem. A mozisoknak a belügyminisztériumban nagyszerűen szervezett ügyosztályuk van. Az kellene, hogy a kultuszminisztériumnak, a színházaknak is legyen ily ügyosztályuk. Legalább egy jó emberük.

Harsányi Zsolt aggodalmának ad kifejezést, hogy abból az ügyosztályból ellenőrző fórum lehet, de különben kész ezzel a gondolattal foglalkozni.

Roboz Imre sok jót vár a külön színházi fórumtól. Kéri, hogy fogalmaztassanak meg a táviratok, és készíttessék el a memorandum.

Dr. Molnár Dezső: Szívesen szolgáltatom az adatokat, és kérjük meg Harsányi Zsoltot a megfogalmazásra.

Harsányi Zsolt vállalja a memorandum megírását.

Hosszabb megbeszélés során kialakult a gr. Bethlenhez intézendő távirat fogalmazása, amelyet Harsányi Zsolt mindjárt szavakba foglal. Ennek a szövegnek lényege kerül be a többi táviratba is.

Roboz Imre felveti egy társadalmi akció eszméjét. A kormányzóhoz volna intézendő egy memorandum, amelyet a közélet kitűnőségei írnának alá. Lehetne pld. száz előkelőséget megnyerni a memorandum aláírására. (Élénk helyeslés.)

Harsányi Zsolt: A lapokat meg lehetne nyerni arra, hogy pld. jövő vasárnap mind erről a témáról vezércikkezzenek. Élénk helyeslés.

Ezzel a tanácskozás véget ért.

Budapest, 1930. október 1."¹⁶

Roboz elnöki tevékenységére az jellemző, hogy az üzleti és politikai realitások figyelembe vételére int. Érezteti, hogy egy a pesti magánszínházi szféránál kiterjedtebb, a külföldi filmkölcsönző cégek révén tőkeerősebb iparág megtámadása nem kecsegtet sok sikerrel.

Az áram-, a rendőri-, a tűzoltói díjak csökkentése

Ezekben a témákban fáradhatatlanul, minden alkalmat megragadva fogalmazta kérvényeit a BSZSZ vezetőség. Az évek során azonban egyedül a vigalmi adó csökkentse terén értek el eredményt. A villanyt, és egyéb közterheket tekintve a magánszínházakat a hatóságok vállalatnak tekintették. A kilences bizottság 1930. november19-i, a színházak terheinek enyhítése tárgyában dr. Sipőcz Jenő polgármesternek benyújtott kérvénye mellett küldöttség is ment a polgármesterhez. A hatóságokkal szembeni ellenszenv nem volt jellemzője a BSZSZ vezetőknek, nagyon hosszú ideig lojalitás jellemezte gesztusaikat. Álláspontjukat ugyanakkor udvariasan, de határozottan képviselték, ellentmondani is mertek, hittek a logikus érvelés hatásában.

„Méltóságos Polgármester Úr!

Méltóságodnak ez évi október 21-én kelt 127.723/930. V. sz. határozata a Budapesti színházakat és velük együtt a színészeket és a színpadi szerzőket végtelen szomorúsággal töltötte el. A székesfővárosi tanács kezdeményezésére a színházak válsága ügyében május 2-án tartott ankét biztató lefolyása után mindent inkább reméltünk volna, semmint azokat a megállapításokat, amelyekkel Méltóságod leiratában találkozunk. A budapesti színházak áldatlan helyzetét nem kell Méltóságod előtt ecsetelni. Talán elég az ankét óta katasztrofális erővel bekövetkezett szomorú eseményekre hivatkoznunk, amelyek bizonyították, hogy eddigi panaszaink inkább tartózkodók, szemérmesek voltak, semmint túlzottak.

Az események hatása alól nem vonhatta ki magát tovább a legmagasabb kultúrfelügyeleti fórum, a Kultuszminiszterúr Őexcellenciája, aki október hó 31-én 335-05/66-1930. sz. leiratot intézett hozzánk, amely szerint a miniszter úr magáévá tette a magánszínházak terheinek könnyítésére vonatkozó kérelmeinket és 'a vigalmi adó eltörlése iránt Budapest Székesfőváros Tanácsához leiratot intézett.' Ez a leirat nyújt nekünk újabb erőt és biztatást, hogy megint Méltóságod elé járuljunk, hogy egy utolsó kísérletet tegyünk meghallgattatásunkra.

A Méltóságod határozatában említett körülmény, hogy a vigalmi adó céladó, mert hozadéka szegényügyi és népjóléti célokra fordítandó, semmiképp nem támogatja ennek az adónak azt a hatását, hogy előmozdítja színházak katasztrófáját, színészek nyomorát és működési alkalmak elvonását a magyar színpadi szerzőktől. Ami pedig azon megállapítást illeti, hogy 'ez az adó nem terheli a színház tulajdonosának saját bevételét, mert a belépődíjjal együtt a jegyet vásárló közösségtől csak beszedi és kezeli" erre nézve – különösen a mai gazdasági viszonyok mellett – a leghatározottabban állíthatjuk, hogy ez a következtetés nem állhat meg és az igazgatóknak abszolúte nincs módjukban a vigalmi adót a közönségre áthárítani. Nincs egyetlen színház sem, amely merné és tudná a vigalmi adót különválasztani a belépti díjtól. Az erre irányuló legelső kísérletek után minden színház kénytelen volt ezt abbahagyni. Akármilyen elméleti érveléssel szemben a rideg és reális tények bizonyára nem maradhatnak hatás nélkül Budapest első polgárára. Nem tűrheti továbbra is azt a helyzetet, hogy a Székesfőváros vigalmi adóval sújtja, tehát pénzbüntetésre ítéli azt, aki a Bánk bánt, vagy az Ember tragédiáját meg akarja nézni. De – az alulírott három testület meggyőződése szerint – ha nem a klasszikus irodalmi műremekek példáját vetjük is fel, hanem a könnyebb műfajokat, akkor sem láthatjuk soha méltányosnak, hogy a napi munkájában agyonhajszolt polgár, aki egy színházi előadás szerény szórakozásával akarja idegeit megpihentetni és a köz szempontjából ma annyira fontos munkaképességét akarja ápolni, ezért a háborús idők mentalitásában született 'vigalmi adó' címén külön pénzáldozatot hozzon.

A székesfőváros vezetősége évi több százezer pengő áldozattal tartja fenn a Városi Színházat nyilván attól a belátástól indíttatva, hogy a fővárosnak, mint közületnek a magyar színházi kultúrával szemben kötelezettségei vannak. De ha az egyik oldalon ezt belátja és ennek konzekvenciái elől nem is tér ki, vajon szabad-e olyan polgárait, akik a maguk erejéből, de annak végső megfeszítésével is alig bírják vállalataikat fenntartani, támogatás helyett külön, speciális adóval büntetni.

Számos előző kérelmünkben kifejtett érveinket nem akarjuk megismételni, erősítést kaptak azok elég szomorú módon a Budapest színészetét megrázkódtató legutóbbi eseményekből. A veszedelem, hogy ugyanilyen sajnálatos eseményekkel fenyeget a közeljövő is. Szabadítsa meg magát Budapest vezetősége annak felelősségétől, hogy kérelmünket mellőzve, ezeket a veszedelmeket elősegítse. Kérjük Méltóságodat, fogadja el a Székesfőváros által a színházi válságok ügyében életre hívott ankét egyhangú határozatát:

a/mentesítse a színházak magyar nyelvű előadásait a vigalmi adó alól, illetve szállítsa le a vigalmi adót évi egy aranynak megfelelő szimbolikus összegre. Ha ez költségvetési szempontból nehézséget jelentene, méltóztassék az idegen nyelvi előadások és pedig úgy a színpadi, mint az idegen nyelvű filmelőadások vigalmi adójának magasabb kulcsban való megállapításával erre költségvetési fedezetet teremteni.

b./ Méltóztassék az Elektromos Műveket arra utasítani, hogy a színházak áramfogyasztásának tarifáját mérsékelje. Szűnjön meg végre az az igaztalan állapot, hogy a színházak magasabb egységárat fizetnek, mint például egyes kávéházak.

c/Méltóztassék a tűzoltói díjak összegét redukálni minthogy a tűzoltói szolgálat a nagyközönség közbiztonságát védi, így tehát olyan funkció, amely a közt kell, hogy terhelje.

Bízunk benne, hogy a színházak katasztrofális helyzetében Méltóságod segítő keze nem fog cserbenhagyni bennünket. Amikor a színházakat említjük, és azok megsegítését kérjük, ez alatt természetesen mindenkor a színészeket és színpadi szerzőket is értjük, akiknek existenciája a színházak sorsával elválaszthatatlanul összefügg.

Bizton reméljük, hogy Méltóságodnál megértést és segítséget találunk, amit előre is hálásan megköszönve maradunk."¹⁷

A BSZSZ és testvérszervezetei kidolgozottnak tűnő stratégiáját jellemzi, hogy november 19-i dátummal Dr. Scitovszky Béla belügyminiszterhez is intéztek egy kérvényt a színházak terheinek enyhítése tárgyában, az előzőtől némileg eltérő tartalommal. Pontosan tudták, kinek mi a hatásköre, a többfrontos kampány eredményességében bíztak. A belügyminisztertől a színházak rendőri díjainak megszüntetését, vagy legalábbis jelentős leszállítását kérték és persze a vigalmi adó ügyében való közbenjárást.

Kapcsolat a Budapesti Színészek Szövetségével

A BSZSZ-t legintenzívebb kapcsolat a BSZINSZ-hez fűzte. Bármely fél felmondhatta évente egyszer kollektív megállapodásukat. Az újat aztán rendszerint hosszú és nyomásgyakorlástól nem mentes, de végül kompromisszumra épülő tárgyalásokon alakították ki. E kollektív megállapodásban fektették le a szerződések megkötésének és felbontásának rendjét, határozták meg a minimálbért, a munkaadók és a munkavállalók jogait és kötelességeit. A két szövetség tagjai közti vitás ügyekben a peres felek által kijelölt színházi emberekből álló, egy bíró által vezetett választott bíróság döntött. A színházi érdekvédelmi szervezetek együttműködésre törekvő üzemmódja általában is jellemző. A BSZSZ-nek volt hasonló megállapodása a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületével és a Magyar Zenészek Országos Szövetségével is. A színészekkel folytatott tárgyalások formálisan demokratikus keretek közt zajlottak. Azok tartalmát a tagság is megismerhette, hisz a jegyzőkönyvek közül néhány meg is jelent a Színészek lapja című BSZINSZ közlönyben. A fizetési kategóriák mellett állandó vitatéma volt az évadszerződések hossza. A nem csupán szerepre szerződtetett szerencsés tagokat egy évadra szerződtették az igazgatók. Utóbbiak rendre azt az álláspontot képviselték, hogy csak a színházak játszási idejére kívánnak gázsit fizetni. Ez ellen a színészek folyamatosan és némileg rituálisan tiltakoztak. (1949-től gyakran és jogosan hangoztatott érve volt a sajtónak, hogy a színházak államosítása véget vetett a színészek munkaerő piaci kiszolgáltatottságának. 1952-ben határozatlan időre kinevezett állami alkalmazottak lettek, ahogy erről a Népművelési Minisztérium körlevele informál: „Az addigi évadvégi bizonytalanság helyére a stabilitás, az állandó alkalmaztatás lép, ami örök és eddig elérhetetlen vágya volt minden színészünknek, akiknek zöme még elevenen emlékszik a néhány hónapos szerződések idejére, a hosszú nélkülözésekre."¹⁸) A színészek helyzetét 1930-ban a tíz hónapos éves szerződés BSZSZ által kilenc hónaposra rövidítési szándéka érintette elsősorban negatívan. Az idea az 1930. április 23-i egyeztetésen merült fel. Az addig érvényes kollektív szerződés szerint a tagok a nyári szünet két hónapjára nem kaptak gázsit. Ez az új szerződésben háromra nőtt volna, burkolt fizetéscsökkentést jelentve. Roboz Imre a BSZINSZ tárgyalódelegációja számára e megszorítást a színházi szezon rövidülésével magyarázta: „Nyitott kaput döngetnék, ha azt mondanám, hogy a viszonyok megváltoztak. A szezon túl van dimenzionálva. […] Tessék azt venni, hogy maga a színház, mint intézmény, beteg. Ha a színház nem virul, redukálni kell az egész vonalon az igényeket."¹⁹ Dr. Molnár Dezső, a BSZINSZ jogász ügyvezető elnöke²⁰ a szokásos érdekképviseleti koreográfia szerint megdöbben, Hegedűs Gyula színész elnök pedig kitart a tíz hónapos szerződés és a kötelező létszám (törzstársulat) szerződtetésének elve mellett: „ezek olyan szociális, sarkalatos pontok, amelyektől tágítani nem lehet a saját szövetséggel szemben való felelősség folytán."²¹ További nehéz tárgyalások vezetnek majd az új szövetségközi megállapodás megkötéséhez, melyben lesz egy 9, és egy 10 hónapra szóló szerződéstípus.

A BSZINSZ tagsága a színigazgatókénál heterogénebb volt: a munkanélküli színésztől, a kardaloson, a fix fizetéses társulati tagon keresztül a fellépti díjas sztárig mindenkinek be kellett lépnie, ha BSZSZ tag színházban kívánt színpadra lépni. A BSZSZ a színészeket érintő megszorításokat külső és belső kommunikációjában szinte kizárólag pénzügyi problémákkal (közterhek növekedése, hangosfilm konkurenciája, nézőszám csökkenése) magyarázza. Ugyanakkor a korabeli szakmai fórumokon a magánszínházak 1930-tól széles körben tárgyalt válságát a színigazgatók hibás foglalkoztatás- és üzletpolitikájának is tulajdonítják. Nevezetesen, hogy profitjuk növelése érdekében másolni törekedtek az amerikai filmstúdiókban meghonosodott sztárrendszert, aránytalan jövedelmi különbségeket hozva létre a színészek között, lemondva a társulatokra jellemző műhelymunkáról. Tény, hogy a szövetségben együttműködő pesti igazgatók gyakran egymásra licitálva ígértek egyes, nézettséget garantáló színésznőknek olyan magas fellépti díjat és garantált fellépésszámot, melyet aztán nem tudtak teljesíteni. E sztár gázsi ügyek gyakran a választott bíróságon végződtek, miként pédául Lábass Juci és Ferenczy Károly igazgató (Városi Színház) 1931. november 16-i ügye. Lábass először 30 majd 28 elmaradt fellépés díját reklamálja, összesen 5600 pengőt követel. Esténként 200 pengő fellépti díjjal szerződtették (ez több volt, mint egy átlagos havi fizetés). A választott bíróság 3000 pengő követelést jogosnak ítél a le nem játszott előadásokért. Az alperes igazgató hiába hivatkozott arra, hogy Lábass több fellépése betegsége miatt maradt el, s hogy a színésznő „rossz házakat vonzott."²² Egyes ügytípusokban tehát volt esélye a színészeknek a színigazgatókkal szemben nyerni, tagadhatatlan erőfölényük sem változtatta a BSZINSZ-vel való kapcsolatukat formálissá. Valós tárgyalófelek álltak egymással szemben, a választott vezetőségek döntöttek, külső nyomás nélkül.

A gazdasági válság hatására az igazgatók a színészekkel kötött szerződések utólagos revíziójára is törekedtek. Ennek ötlete az 1931. április 25-i összes ülésen,²³ az új szövetségközi megállapodással kapcsolatban bukkan fel. Roboz szerint ebbe bele kellene venni egy, a gázsik revízióját a szezon folyamán is lehetővé tevő passzust. Igen magas elvonást javasol, mely túlmenne az állami fizetéscsökkenések 20-30%-os mértékén: „egyelőre a gázsiknak csak 50%-át fizetni." Az október 2-i értekezleten²⁴ Roboz arról referál vezetőtársainak: a BSZINSZ ügyvezető elnöke immár belátja, hogy nem lehet elzárkózni valamilyen megoldás elől. (Ez nem meglepő, mivel majd minden szférában csökkentek a bérek.) A végrehajtás mikéntjére vonatkozó javaslattal megint Roboz áll elő: „Állapodjunk meg így: 50%-ot mindenképp kifizetünk. Ha a bevétel a 40%-ot túlhaladja, minden egyes százalék után a gázsi 50%-át. Így 50% bevételnél már megkapják az egész gázsit." Az intézkedés kommunikációját is megtervezi: „Fontos, hogy ennek ne legyen katasztrófa színezete. Ez természetes dolog, amelyhez a megállapodás értelmében jogunk van. Hasonló történik az állami színházaknál, az állami hivataloknál, a nyugdíjasoknál."

Október 5-én, a két szövetség együttes ülésén Roboz a válsághelyzettel indokolja, és a látogatottságtól teszi függővé a gázsi csökkentést. „Nincs szó arról, hogy az igazgatók valamit nyerni akarnak a színészek rovására. A zavartalan együttműködés jövőjét akarjuk biztosítani. Hiszen ha a közönség biztosítja a lehetőséget, a színészek megkapják a teljes gázsit."²⁵ Erre az abszolút üzleti szemléletű ajánlatra az október 12-i paritásos bizottsági ülésre érkezik a színész delegátusok negatív válasza^. Roboz tényszerűen mutat rá a válság eszkalálódására. Nem közeledtek az álláspontok, de a tárgyalásról kibocsátott kommünikében a felek ügyelnek arra, hogy ez ne ellenségeskedésként jelenjen meg a nyilvánosságban. A gázsik utólagos revízióját a színészekkel való egyéni megállapodások / alkuk / kényszerítések révén bonyolították. A színházak tehát szövetségközi megállapodás nélkül is alkalmazták a fizetések redukcióját, amit egyes színházak a fellépti díjasokra is vonatkoztattak. Ha a színész ellenállt, könnyen a szerződésbontás veszélyét vonta magára. Horti Sándor komikus is szembe ment az idők szellemével, mikor 1932 áprilisában azért kezdeményezett választott bírósági tárgyalást, mert „a Fővárosi Operettszínház igazgatósága 12 pengős fellépti díját március 31-étől kezdődőleg 12 pengőről egyoldalúlag 6 pengőre szállította."²⁶ Az 50%-os gázsi redukció eszerint átment a gyakorlatba. Érthető Horti elkeseredése, ha maradék esti díjazását a primadonnák 200 pengős fellépti díjával mérjük össze. S az esténkénti 6 pengő is csak a darab műsoron maradásáig biztosított szerény megélhetést.

Másik BSZSZ válságkezelő eszközként jelent meg a gázsi maximum meghatározása. Ez az igazgatók egymás közötti megállapodása volt, de a színészek sokkal kisebb körére hatott, és kevesebb szociális problémát okozott. Sikeres elfogadása inkább a színigazgatók belső ügye volt, az ő előadásba fektethető tőkéjüket tartotta racionális keretek között. A romló üzletmenet hatására a színigazgatók 1931. március 14-i értekezletükön elhatározzák, hogy megbízzák dr. Szalay Emil jogtanácsost egy a gázsi maximumra vonatkozó megállapodás megszövegezésével.²⁷ A BSZSZ 8 tagszínháza által aláírt megállapodás szerint: „Alulírottak vállalataik és saját maguk érdekében szükségesnek tartják bizonyos mértékig a saját actiószabadságnak korlátozását." 1931. szeptember 1-től kötelezik magukat, hogy „nem kötnek szerződést, amely nagyobb díjazást biztosít, mint művésznőnek 160 pengőt, művésznek pedig 100 illetve 120 pengőt fellépésenként. Ezen díjazás is évadonként legfeljebb 200 fellépésre biztosítható."²⁸ Nehézségek persze e betarthatónak bizonyuló megállapodás esetében is jelentkeznek. Fedák Sári 1932. áprilisában a Pesti Hírlap című tekintélyes napilap szervezésében lépne fel a Fővárosi Operettszínházban a maximális gázsi többszöröséért. Roboz Imre udvarias levelet ír Dr. Légrády Ottó főszerkesztőnek,²⁹ hisz a színházaknak szüksége van a lap jóindulatára. Mindazonáltal elmagyarázza miért kelt Fedák díjazása nyugtalanságot a színházak körében: „Mi joggal indulhattuk ki abból, hogy a mai gazdasági viszonyok, az ország pénzügyi leromlása és a közönség elszegényedése mellett nem lehet senkinek egy napi művészi munkáért 160 pengőnél nagyobb ellenszolgáltatást nyújtani. Ennél nagyobb terhet a színházak és a színházakat látogató közönség nem bír el. Nagyon szépen kérjük tehát igen tisztelt Főszerkesztő Urat, hogy ne adja oda a Pesti Hírlap nagy súlyát, erkölcsi és anyagi erejét, ha csak átmenetileg is, egy olyan vállalkozáshoz, amely a színházak jogos és ez ideig sikeres önvédelmi törekvéseit illuzórikussá tudja tenni."³⁰

Az iratokból nem derül ki, sikerült-e Fedák fellépti díját 160 pengőre csökkenteni, az azonban újra kitűnik, hogy valós döntési joggal rendelkező felek akciói alakítják a kulturális piacot.

Jegyárcsökkenés

A BSZSZ vezetőségében helyet foglaló színigazgatók piacbefolyásoló tevékenységének része volt a jegyárak meghatározása, illetve az arról való megállapodás is. A munkanélküliségből ún. „ad hoc" vállalkozásokkal – tőke nélkül, csak a produkciók bevételét egymás közt szétosztva – szabadulni igyekvő színészek számára evidens lehetőségnek tűnt a közönség alacsony jegyárral való csábítgatása. Az újságok is gyakran összekapcsolták akcióikat olcsó színházjegyek felajánlásával. Ugyanakkor a közterhek sorát fizető színigazgatókat képviselő BSZSZ vezetőség kitartott amellett, hogy nem képesek/hajlandók a jegyárakat testületileg csökkenteni. A magánszínházi mező szereplői tehát üzleti érdekeik szerint eltérően ítélték meg az olcsó színházjegy kérdését. Egy példa: 1931. január 20-ára az Újság című lap olvasói részére vidám matinét tervezett. A BSZSZ beleegyezését kérte, hogy a magánszínházak tagjai ezen felléphessenek. Január 2-i levelében Roboz nem is annyira a színészek fellépését, inkább a matiné tervezett alacsony helyárait nehezményezi: „Méltóztassék csak meggondolni, hogy éppen a súlyos gazdasági viszonyok között, amelyekre hivatkozni méltóztatnak, mennyire ártanak az 50 fillértől P 1,50-ig terjedő helyárak a színházaknak, amelyek képtelenek ilyen olcsó előadásokat tartani."³¹ Az 1931. szeptember 15-i értekezleten Wertheimer Elemér mutat rá a nem BSZSZ tag színpadok alacsony jegyárai ellen folytatott szövetségi harcuk és a színész munkanélküliség közötti összefüggésre: „A színészszövetség támogatására alig lehet számítani. Az ő törekvésük csak az, hogy minél több színésznek legyen szerződése. Az ad hoc vállalatok nemcsak a kabarékra nézve károsak, de a színházakra nézve is. Jellemző, hogy a közönség azelőtt sohasem reklamálta a helyárakat, de most, hogy a plakátok 1-2-3 pengős maximális helyárakat hirdetnek, a legális kabarék pénztárainál is ily árakat követelnek."³² A BSZSZ ellenállt a nyomásnak és álláspontját fizetett kommünikében közölte: „Téves a mai lapokban megjelent az a hír, mintha a színházak a helyárak általános leszállítását akarnák elhatározni. Megállapítja a szövetség, hogy a budapesti színházak helyárai az egész kontinensen ezidőszerint a legalacsonyabbak, annyira, hogy felét sem teszik ki a bécsi, és alig harmadát a berlini vezető színházak helyárainak. Ilyen körülménynek közt, figyelembe véve a budapesti színházakat terhelő óriási kiadásokat, adókat és közterheket, a helyárak leszállítása egyszerűen keresztülvihetetlen."³³ Az egy-egy előadáshoz kapcsolódó túlságosan kedvezményes helyárak is jellemzően ellenérzést váltottak ki a BSZSZ vezetőségi ülésein, hisz e területen a színigazgatók egymás versenytársai voltak.

A külső konkurencia elleni összefogás

A BSZSZ tisztikar tagjai egyfelől mindig hangsúlyozták a vállalkozás szabadságának fontosságát, másfelől azonban gyakran protekciót, piacvédelmet számon kérő beszédmódot alkalmaztak külső és belső kommunikációjukban. Minden performatív, tömegeket vonzó műfajt jogtalan konkurensüknek tekintettek. Bár profittermelő vállalkozások voltak, a hatóságokkal folytatott kommunikációjukban szívesen jelenítették meg magukat a művészeti minőségi irányultság reprezentánsaiként. Eme – elsősorban a hatóságokhoz forduló, és a színház nemzeti kultúrában betöltött szerepére hivatkozó – lobbyharcban érdekeik néha egybeestek a színészekével. Mindig kampányba kezdtek a nagy külföldi cirkuszok – 1930-ban a Krone, 1931-ben a Gleich – fővárosba engedése ellen. Nem tudni kitől származó körlevél³⁴ figyelmeztette a színigazgatókat 1931 novemberében a cirkuszok érkezésére. A BSZSZ vezetőség november 19-én kérvényt intézett dr. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterhez azzal érvelve, hogy: „a mai súlyos gazdasági viszonyok között a közönség a hazai színházakat is alig tudja alimentálni, az ilyen cirkuszi látványosság azokat a filléreket is magához csábítja, amelyekre a magyar színházaknak van szüksége, és amiről nem tudnak lemondani"³⁵. A helyi színházi szórakoztatóipar számára privilégiumot kérnek, ezzel elismerve, hogy a piaci versenyben az adott gazdasági helyzetben a külföldi cirkuszokkal szemben alulmaradnának.

A BSZSZ megtámadja az artistaszövetség azon próbálkozását is, mely 1932 januárjától varieté előadások engedélyeztetését szeretné elérni a mozikban. A Dr. Csatáry Béla belügyminiszteri tanácsosnak írott udvarias hangnemű levelében a BSZSZ vezetőség rámutat, az engedélyezés ellenkezne a belügyminisztériumi 144.444/1929. számú mozi rendelettel, és hátrányos, egyenlőtlen helyzetbe hozná a színházakat, a mozikkal szemben: „Ahol az úgynevezett „Kino-varieték" működnek, ott a mozi szabad ipar és minden olyan helyiségben, amely a tűzrendészeti előírásoknak megfelel, bárki tarthat fenn mozgókép-üzemet. Nálunk azonban a mozi engedély privilegizált koncesszió, aminek következtében az élő szó és művészet kultiválására létesült bármelyik nagy színház, amely építészetileg és tűzrendészetileg talán megfelelőbb volna bármelyik mozinál is, még alkalmi formában sem tarthat mozielőadásokat."³⁶ Az esélyegyenlőség hiányára hivatkoznak. Céljukat elérik, a Pesti Hírlap január 9-i számában kommuniké jelenik meg „Nincs szó Kino-varieték engedélyezéséről" címmel.

Szövetségen belüli konfliktusok

A szövetség alapszabályában szerepelt, hogy a végreható bizottságban lehetőleg mindenféle méretű vállalat vezetője képviseltesse magát, ugyanakkor az ülések jegyzőkönyvei szerint a döntésekben a véleményformálók rendszerint a nagyobb színházak bérlői, igazgatói voltak. Ez időnként konfliktust is okozott. Az ún. kisüzemek (kabarék, szórakoztatóüzem jellegű vállalkozások) képviselői ritkán voltak jelen döntéshozatalnál, és még ritkábban alakultak a határozatok javaslataik alapján. Arról, hogy a kisüzemek ezzel a szereposztással elégedetlenek, Szász Jánosnak, a Jókai Színház (Magyarok Bejövetele Körkép Rt.) vezérigazgatójának a szövetségből való kilépése tanúskodik. Szász több levelet is írt, nehezményezve, hogy a korábbi BSZSZ elnök kiegyensúlyozottabb döntéshozatali mechanizmust követett: „… boldogult Beöthy László vezérlése idején hagyomány volt, aki sohasem mulasztotta el a kisüzemeket is, mint a Szövetség egyik alkotó elemét, a tárgyalásokon szóhoz juttatni, mert hiszen minden kategória maga tudja a legjobban, hogy hol szorít a bocskor."³⁷ Szász szerint a kisüzemek vezetői szociálisabb szemlélettel képviselik munkavállalóik érdekeit. „Hiszen egyedül a kis Jókai színház az, egész Magyarországon, amely 12 havi megszakítás nélküli szerződést ad, s amely, kis üzem volta dacára, 40 családot tart el egész évben."³⁸ Szász elsősorban azt nehezményezi, hogy a BSZSZ nem képes betartatni a kollektív szerződés azon pontját, mely szerint a BSZINSZ tagjai csak BSZSZ tag színháznál játszhatnak. Szerinte egész sorozata van a színházszerű vállalkozásoknak (Steinhardt, Bethlen téri, Műszínkör, Feld Színház stb.), mely a színigazgatók kötelékén kívül működik és „hajuk szála sem görbült meg, sőt vígan játszanak ottan a Színészszövetség tagjai."³⁹ Ez a szövetségen kívüli szféra elsősorban a kisüzemek konkurenciája volt, és a BSZSZ nem bizonyult hatékony érdekvédőnek a Jókai Színház szempontjából.

Szövetségek közti konfliktusok

A feszültség nem csak a BSZSZ-en belül, hanem a BSZINSZ-szel való viszonyban is érzékelhető volt. Bár a tárgyalásokat általában vezető Roboz Imre és Dr. Molnár Dezső – mindketten a fővárosi üzleti elit képviselői – mindig kompromisszumra törekedtek, az eszmecserék vagy levelek hangneme időnként – nemcsak tárgyalástechnikai okok miatt – érdessé vált. Tőkeerőben, hatalmi helyzetben a színigazgatók voltak erősebbek. Ennek ellenére általában a színészek jelentek meg számon kérő pozícióban: hol az elmaradt gázsik kifizetését, hol a szociális vívmányok betartását kérve számon igazgatóikon. 1932-ben azonban a színigazgatók kezdték keményen számon kérni a BSZINSZ-en a kollektív megállapodás azon pontjának betartását, mely szerint a színészszövetség tagjai csak BSZSZ-ben tag színházakban léphetnek fel. Ez kampányszerű fellépés volt, célja a szövetségen kívüli szórakoztató vállalkozások BSZSZ-be való belépésre kényszerítése. Ezáltal kívánták tagdíjfizetővé, és a kollektív szerződésen alapuló magánszínházi mező közös döntéseinek kényszerű betartójává tenni őket. További cél volt, hogy ezekre a vállalkozásokra is vonatkozzanak a BSZSZ-tagokra kötelező közterhek, hogy a versenyfeltételek egyenlők legyenek. A BSZSZ vezetőség 1932. szeptember 3-i, a színészszövetséghez intézett levelében⁴⁰ megnevezi azokat a szövetséghez nem tartozó vállalkozásokat, melyekben BSZINSZ tagok a kollektív szerződésben megfogalmazott tiltás ellenére fellépnek (Angol Park, Bethlen téri Színpad, Clarus, Jókai Színház, Kék egér, Komédia Orfeum, Magyar Műszínkör, Moulin Rouge, Steinhardt). Felkéri a BSZINSZ-t, tiltsa el tagjait ezektől a fellépésektől. Szeptember 11-i átiratukban az igazgatók világossá tették álláspontjukat:

„Önök jól tudják, hogy színigazgatóink eddig áldozatkészen és szociális érzékkel tűrték a kenyértelen színészek elhelyezkedését, számoltak a szomorú viszonyokkal, de nem mehetnek el odáig, hogy egészen jól szituált művészek két-három helyen is játszanak, még pedig a szövetségen kívül és amint már mondtuk, ártanak a legális színházi vállalatoknak ép úgy, mint szerencsétlen tagtársaiknak, akik szerződés nélkül vannak."⁴¹

Valószínűleg az olcsó jegyárakat kínáló új vállalkozások elburjánzása késztette az igazgatókat a kemény, ezúttal nem kompromisszumkereső érdekvédelmi fellépésre. Az erősödő szövetségközi konfliktusban a BSZINSZ sem hagyta magát, és színházi törvényért kezdett lobbizni a Vallás- és Közoktatásügyi minisztériumnál. Ez kikötötte volna, hogy egy bérletet elnyerő színigazgatónak jelentős, a színészi gázsik és a szerzői tantiemek kifizetését garantáló összeget kell előzetesen letennie. Az 1932. szeptember 26-i BSZSZ összes ülés fő témája e szerintük az állami beavatkozás veszélyét hordozó tervvel szemben követendő taktika volt. A mindig kedélyes, nagytekintélyű színpadi szerző, színigazgató Heltai Jenő is ingerülten fakad ki a BSZINSZ ellen: „Ezt az eljárást el kell utasítani. Korrekt módon, áldozatok árán és vérezve folytatjuk ezt a mesterséget, ők meg fantasztikus követelésekkel lépnek fel és színházi törvényen törik a fejüket. Kezünket, lábunkat akarják megkötni, de a legnagyobb könnyedséggel engedik meg, hogy ezek a kis izék felburjánozzanak. Azt csinálják, amit akarnak. Meg kell mutatnunk, hogy mi is tudunk akarni."⁴² Azt azért – maguk között – elismerik a BSZSZ vezetők, hogy a színészszövetség minden akcióját a színész munkanélküliség elleni küzdelem inspirálja: „Nekik az a fő, hogy mindenki tudjon elhelyezkedni. Hiszen a szociális szempontot nem lehet figyelmen kívül hagyni, de ennek mégis gátat kell vetni. Persze, óvatosan kell eljárni." A két szövetség közötti hangnem és viszony tehát időnként konfrontatív, de minden, a színházi mezőn belül működő partnerrel, a Magyar Színpad Szerzők Szövetségével, az újságírók érdekvédelmi szövetségeivel is alakulnak ki vitás helyzetek. Ezeket mindig kölcsönös kompromisszumok által igyekeztek megoldani.

A kötelező törzstársulat létszáma

A BSZSZ tagszínházak számára kötelezően szerződtetendő törzstársulat nagysága is mindig vita tárgyát képezte. A BSZINSZ szerette volna több tagját szerződéssel bírónak tudni, a BSZSZ tagok pedig csak hasznos és használható tagoknak akartak fizetni, így ők a lehető legkevesebb színészt szerződtették egész évadra. Számukra előnyösebb volt, ha fellépésre fizetnek, és minél kevesebbet. Az 1932. augusztus 11-i paritásos bizottság ülésén a BSZINSZ képviselői ragaszkodtak hozzá, hogy: „a törzstársulat fogalmához képest állapíttassék meg a törzstársulat numerikus létszáma a Pesti Színház /volt Új Színház/, Royal Orfeum: Revü Színház és a Fővárosi Operettszínház tekintetében"⁴³. Molnár Dezső ügyvezető elnök azzal támadja a Pesti Színház igazgatóját, Bródy Istvánt, hogy csak nyolc színészt akar szerződtetni. Kijelenti, ilyen kis törzstársulatú színházat nem támogatnak: „És arra az ellenvetésre, hogy sétáló színészek szerződtetését akarják kényszeríteni, azt mondtam, hogy nem foglalkozhatunk azzal, mi a színház programja, de oly színház, amelynek csak nyolc tagja van, reánk nézve értéktelen, nincs re szükségünk. /Bródy István: De a színészeknek van szükségük rá!/ Mi állapítjuk meg, mire van szükségük a színészeknek. Ez a mi szuverén jogunk. Mi mindent elkövetünk, hogy ily színház ne lehessen és a tagokat el fogjuk tiltani."⁴⁴

A színészszövetség tehát a színészi munkahelyek védelme érdekében egy új színházi vállalkozás ellehetetlenítéséig menne el. A könnyű műfajban működő Bródy István az igazgatók nagy részének véleményét képviseli, mikor ingerülten visszavág: „Miért akarnak több embert reám oktrojálni, mint amennyire szükségem van"⁴⁵ A BSZINSZ itt csak a fenyegetésig jutott, saját zsarolási potenciáljára rámutatva.

Kollektív szerződés

A BSZSZ irattárban minden évben az egyik legterjedelmesebb iratcsomó az új kollektív megállapodással kapcsolatos egyeztetések, megbeszélések anyagát tartalmazza. Milyen eljárásokkal jött létre ez a pesti színházi mező működését nagyban meghatározó megállapodás a gazdasági válság időszakában? A BSZSZ vezetőség 1932. április 5-én felmondja a megállapodást, május 19-i ülésén a tárgyalási taktikáról egyeztet. Roboz szerint tárgyalási pozíciójukat erősíti a színészek munkaerőpiaci kiszolgáltatottsága: „Elvégre a színésztársadalom azt akarja, hogy meglegyen a megnyugvása, hogy játszani fognak és keresni fognak, és társulatok alakulnak, erre garancia, hogy az épületek megvannak, mindenütt van bérlő, igazgató, aki szeptemberben játszani akar. De ma, minthogy nem sürget más, csak a színészek érdeke, ma mindenki fél vállalni obligókat 15 hónapra előre."⁴⁶

Elérkezettnek látja az időt, hogy a válságra hivatkozva az igazgatók lemondjanak eddig vállalt szociális kötelezettségvállalásaik fontos pontjairól: „Volna egy radikális propozícióm, Nagyon csúnyán néz ki, ha azt proponáljuk, hogy kössünk 8 hónapos szerződést. De azt mondjuk, hogy tekintettel a viszonyokra, a szerződés időtartama és a gázsi szabad megegyezés kérdése az igazgató és a színész között."⁴⁷

A május 23-i, a közös színigazgatói álláspontot egyeztető ülésen Bródy Páltól indul az a javaslat, mellyel a színigazgatók „ellentételeznék" a bevezetni kívánt megszorításokat. Eszerint vállalnák, ha egy igazgató nem tesz eleget fizetési kötelezettségének és a választott bíróság ezt szerződésszegésként elítéli, a BSZSZ legyen köteles kizárni tagjai közül az adott igazgatót. Az álláspontok távol állnak egymástól, a június 10-i BSZSZ összes ülésen Roboz a kollektív szerződés megkötéséről való lemondást javasolja. Ezt a jelenlévő igazgatók helyeslik. Tagjai érdekében a BSZINSZ enged, június 15-én jelzi, hogy elfogadja a konzorciumok tiltását és újra tárgyalni szeretne. Június 22-én küldi új kívánságlistáját, melyre június 28-án a BSZSZ levélben reagál. A színházi törvényre burkoltan utalva beiktatnának a megállapodásba egy a színészek számára egyértelműen fenyegető, mondhatni zsarolás jellegű pontot: „Amennyiben oly rendelkezés jelennék meg a szerződés tartama alatt, amely a színházakat új helyzet elé állítja és fokozottabb biztosíték nyújtására kötelezi őket, jogukban legyen a színházaknak a kollektív szerződést és az annak alapján kötött egyéni szerződéseket azonnali hatállyal felbontani."⁴⁸ A színigazgatók a hatóságoknál is lobbiznak a színházi törvény ellen. Június 27-én Roboz beszámol a BSZSZ vezetőség előtt a dr. Blaha Sándor államtitkárnál (Blaha Lujza fia) tett látogatásról, amely azért vált szükségessé, mert hírlapi közlemények szerint a színészszövetség és a színpadi szerzők képviselőivel a belügyminisztériumban ankétot tartottak a színészi és a szerzői követelések biztosítása érdekében. Az államtitkár Roboz szerint megnyugtató kijelentéseket tett. „Semmi sem fog történni szövetségünk meghallgatása nélkül."⁴⁹ A BSZSZ elnök a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban is informálódott Fülei Szántó Endre osztálytanácsosnál, aki szintén nem tartotta valószínűnek egy efféle törvény elfogadását. A BSZSZ vezetőség tehát kapcsolatban volt a kulturális ügyekben illetékes hatóságok legmagasabb szintjeivel.

A június 28-i együttes bizottsági ülésen, mivel egyik fél sem engedett, újra a kollektív szerződésről való lemondásról döntöttek. Valószínűleg a vezetők közti informális egyeztetések eredményeként – s mivel egyik fél sem akart a bizonytalan gazdasági környezetben a tíz éve megszokott helyett új működési mechanizmust kipróbálni – augusztus 2-án a két szövetség képviselői újra tárgyaltak, és megegyezésre jutottak a kollektív megállapodás ügyében. Augusztus 24-én, tehát nem sokkal az új évad kezdete előtt a BSZSZ kiküldi a színházaknak az új szerződési blankettákat. A színészek foglalkoztatását tehát csak az utolsó utáni pillanatban garantálták. Az 1932. augusztusi dátumú szövetségközi megállapodásban fontos, a munkavállalók szempontjából negatív változás a XVII. pont, mely immár tartalmazza az utólagos szerződésrevízió (fizetéscsökkentés) lehetőségét és a végrehajtási módját is szabályozza: „Amennyiben az általános gazdasági viszonyokban, vagy az egyes színházak teljesítőképességében oly változás történnék, mely azt indokolttá teszi, úgy joga lesz az egyes színházak igazgatóságainak, illetve a tagok összességének vagy jelentékeny túlnyomó részének szerződésüket megfelelő revízió alá venni. Erre nézve a következők mérvadók: a./Az igazgatóság a tagjaihoz legalább 8 nappal előzetesen intézendő bejelentés mellett a tagoknak a következő és további hónapokra vonatkozó fizetését leszállíthatja. Csak oly leszállítás jogosult, mely az összes tagoknak fizetésére vonatkozik. Kivételt az igazgatóság csak egész fizetési kategóriára nézve tehet és pedig csak a legalacsonyabb kategóriákra nézve."⁵⁰

A pesti magánszínházi mező tehát egyre jelentősebb pénzügyi megszorítások közepette működött a gazdasági válságot követően. A nehézségek azonban nem csak a színészeket érintették. 1930-32 között például vállalkozások sora (Fővárosi Operettszínház: Sebestyén Dezső, Royal Orfeum, Magyar Színház: Torday Ottó, Juhl Marcel, Új Színház: Upor József, Városi Színház: Sebestyén Géza, majd Ferenczy Károly, Király Színház: Lázár Ödön) vált fizetésképtelenné vagy szűnt meg.

A BSZSZ küzdelme az autonómiáért

Az akciótípusok esetében azt az időszakot vizsgáltuk, mikor a BSZSZ vezetőség tevékenységét „csak" a gazdasági válság hatásai korlátozták. Láttuk, profi tárgyalási taktikákat alakítottak ki, partnereikkel kompromisszumra törekedtek. A színházi mezőn belül a legerősebb pozíciókkal rendelkeztek. A BSZSZ tisztikarban ülő magánszínház-igazgatók és intézményeik a két háború közti kulturális gépezet, a mainstream részei voltak. Már csak pénzügyi kockázatvállalásuk, a közönség megosztásának veszélye miatt sem vállalhattak provokatív, a status quot megkérdőjelező előadásokat. Pozíciójuknál fogva is ismerték a gazdasági, politikai és értelmiségi elit meghatározó képviselőit. Roboz Imre BSZSZ-elnök reprezentatív alkalmakkor együtt jelent meg a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel. Ráadásul a színigazgatók lojalitása nem egyoldalú volt: a hatalom is tett gesztusokat a BSZSZ vezetősége felé. A szövetség tisztikarának tagjai úgy tekintettek magukra, mint akik előadás kínálatukkal hozzájárulnak Budapest – a Trianon utáni közbeszédben kiemelkedően fontosnak tartott – kulturális presztízséhez. Lojalitásérzetüket táplálta, hogy az 1930-as évek közepéig vállalkozásuk szabadságát biztosítva érezték. Ennek konstatálása a BSZSZ közgyűlési beszámolóiban rendre felmerült: „A hatóságok frontjáról szólva megállapíthatjuk, hogy nem tapasztalhattuk, hogy rólunk nélkülünk akartak volna intézkedni. A színpad szabadsága, amely minket elsősorban érdekel, intézményesen nem szenvedett újabb korlátozást."⁵¹

Lojalitásuk fenntartását üzleti és művészi céljak elérése érdekében egyaránt hasznosnak vélték. Azonban a BSZSZ pozíció gyengülésére mutató jelek már a zsidótörvények és a Kamara 1939-es megalakulása előtt érzékelhetőek voltak, mégpedig a pesti magánszínházi mező autonómiáját korlátozni törekvő politikai és hatósági megnyilvánulásokként. Így az 1930-as évek közepétől egyre inkább a hatósági nyomás elleni küzdelem kezd dominálni tevékenységükben, melyet korábban döntően a színházak gazdasági pozíciójának javítási vágya határozott meg. Először egy már többször tervbe vett hatósági kezdeményezés fenyegetett: 1936-ban egy színházi törvény, szabályrendelet megalkotásának ötlete. Ennek tartalma megjósolhatatlan volt és erősebb hatalmi kontroll árnyékát vetette előre az addig magánszerződések által irányított szférában.

„A színházi szabályrendeletnek hivatása a színház fogalmi körének meghatározása, az igazgatói (vállalkozói) művészi, szerzői és segédszemélyzeti ellentétes érdekeknek igazságos összeegyeztetése, végül a vállalkozás művészi szintjének és anyagi megalapozottságának a lehetőség szerinti intézményes biztosítása."⁵² E tervről azonban a polgármesteri XIV. ügyosztály még kikérte a színjátszásban érintett szövetségek véleményét. A BSZSZ-tisztikar 1936. március 24-i levelében megalapozott érvek sorával utasította el a kezdeményezést. Kétségüket fejezték ki először is, hogy „bármely szabályrendelet üdvös eredményt érhet-e el oly kényes és bonyolult terület megbolygatásával, amilyen éppen a színház."⁵³ Talán részletes levelüknek is betudható, hogy a szabályrendelet ötlete viszonylag gyorsan elhalt. A Kamara felállításának másik inspirálója – a Budapest-vidék ellentét – szintén már 1936-ban felbukkant, például a vidéki színigazgatók pesti direktorok elleni panaszában. Ifj. báró Wlassics Gyula helyettes államtitkár 1936. május 28-i BSZSZ-nek címzett leveléből kiderül: a vidéki színigazgatók hatósági segítséget vártak, mert – állításuk szerint – a színre kerülő újdonságokat a fővárosi színházak még ötvenedik előadásuk után sem engedik át a vidékieknek.⁵⁴ A BSZSZ autonómia elvesztésének első fázisa azáltal jellemezhető legjobban, miként változott meg a tisztikar kommunikációja, amikor egy magát a kormánypolitika képviselőjeként megjelenítő hatósági személlyel kellett napi ügyekben egyezkednie. A belügyminiszter 1936. szeptember 1-én felfüggesztette a BSZINSZ autonómiáját és Dr. Antalfia Antal miniszteri osztálytanácsost miniszteri biztosként rendelte ki a színészszövetségéhez. Antalfiával, aki nem értette a kollektív megállapodás létrehozatalának évtizedes gyakorlat során kialakult koreográfiáját, nehezen boldogultak a BSZSZ vezetői. 1936. szeptember 15-i egyeztetésük jegyzőkönyve stiláris és érdekérvényesítési fordulatot is demonstrál. Szimbolikus már az is, hogy míg eddig Roboz irányította a vitát, ettől fogva jellemzően Antalfia elnökölt a tárgyalásokon. A biztos a változó politikai környezet hatására magánszínházi kontextusban lehetetlen anyagi és szociális engedményeket akart

kicsikarni a színészek számára. A színigazgatók egyre inkább érzékelték a hatósági beavatkozás fokozódó veszélyeit. Az ez ellen való védekezésnek a BSZSZ-vezetőség által hatékonynak tartott eszköze volt, hogy elismert közéleti szereplőket tiszteletbeli tagjaik közé választottak. Díszelnök volt Dr. Ugron Gábor, tiszteletbeli tagok: Heltai Jenő, Dr. Hevesi Sándor és Dr. Voinovich Géza. Különösen politikus díszelnöküket kérték 1936 után gyakran, hogy „lobbistaként" járjon el a szövetség érdekében. Az addigi, kölcsönös lojalitásra alapozott ügymenet fenntartása érdekében a polgármestereknek, minisztériumi tisztviselőknek kitüntetetésükkor, előléptetésükkor a BSZSZ elnökség által küldött lelkes gratuláló levél is gyakran alkalmazott eszközük volt. 1938-tól azonban kapcsolatfelvételeiket már az aggodalom is motiválta. Ez már a zsidók gazdasági és kulturális pozíciói elleni politikai támadások időszaka, és a készülő korlátozások a BSZSZ-tisztikar majd minden tagját érinthették. Érdemes megvizsgálni, hogy az éves BSZSZ közgyűlések szokásos összefoglalója mennyiben tükrözi ezt az aggodalmat. Jegyzőkönyv tudósít az 1938. április 9-i, a Vígszínházban tartott rendes közgyűléséről is, melyen jelen voltak dr. Bárdos Artúr, dr. Bródy Pál, Erdélyi Mihály, Föld Aurél, dr. Hermán Richárd, Jób Dániel, Roboz Aladár és Roboz Imre. Dr. Komor Gyula ügyvezető igazgató évente tartott közgyűlési beszámolóinak megvolt a maguk dramaturgiája. Általában némi ironikus körítésben felsorolta az év eseményeit, a beszédek elején és végén pedig mérleget vont. Most a veszéllyel fenyegető 1938-ból idézzük beszéde elejét, melyből az is kiderül, hogy a BSZSZ-t vezetők közül néhányan mennyire hosszú ideje határozták meg a pesti magánszínházi mező irányítását. Arra a színigazgatók által sokszor hangoztatott érvre is találunk példát ebben a belső dokumentumban, mely szerint a vállalkozás szabadságát értékelték a legtöbbre. Az alakuló politikai környezet azonban pont ez ellen fordult, a kamara terve, a politikai közhangulatból származó intézkedések sora a harmincas évek közepétől a nagyobb állami beavatkozást szorgalmazta: „Jubiláris esztendőbe léptünk, de nem akarom siettetni az ünneplést. Bizonyára méltóztatott már megfigyelni, hogy a folyóiratok, amelyek első száma karácsonykor jelenik meg, az újévi számot már, mint második évfolyamot jelzik. 1938. tényleg huszadik évfolyamunk, de 1918-ban csak december 18-ikán ült egybe a budapesti színigazgatók nemes gyülekezete, amelynek jelenvoltjai közt már üdvözölhettük dr. Bárdos Artúrt és Roboz Imrét, akikhez 1919. január 8-ikán csatlakozott Wertheimer Elemér. A húszesztendős hullámzás minden búján-baján keresztül azonban csak mostani elnökünk és alelnökünk maradt meg testületünkben és talán megengedi a Gondviselés, hogy a jubileum igazi dátumán bővebben is méltathassam ezt a hullámverést. Egyelőre hadd fejezzem ki igaz örömömet, hogy a múlt év május 13-ikán tartott közgyűlés jelenvoltjai teljes számban díszítik körünket, amely tagadhatatlanul a magyar kultúra elsőrendű tényezőjévé lett, hatóságok, sajtó és közönség részéről kellő megbecsülésben részesül. Autonómiánk nem valami széleskörű, de amint a német mondja? Klein, aber mein."⁵⁵ A fenyegetettség érzete e beszédből még nem érzékelhető.

Az 1938. június 15-i elnökségi értekezleten Roboz még mindig optimista, mert a két nappal korábbi találkozón Antalfiától úgy értesült: „a miniszter kívánja, hogy az u. n. zsidójavaslattól függetlenül köttessék meg a szövetségközi megállapodás az új szezonra."⁵⁶ A vezetőség tagjai inkább érezték a veszélyt. Bródy Pál novemberi színházzárást vizionált, Herman Richárd pedig hangoztatta, hogy „a színigazgatók testvéri összefogásban egyesülve készüljenek a jövőre." Itt bukkant fel először a Kamara, mint alternatív színházi érdekképviseleti szerv; az ennek felállításával kapcsolatos, fenyegető tervekről a hiperaktív Roboz már egyeztetett is minisztériumi kapcsolataival: „Elnök ismertette eljárását vitéz dr. Haász Aladár min. tan-nál, beszélgetését dr. Mészáros Sándor min. Titkárral. Bemutatja az elaborátumot, amelyet elkészített, és amely a miniszterhez lenne beterjesztendő."⁵⁷

A BSZSZ – a Kamara által feltűnően ambicionált – „trónfosztása" egy a vidéki színházakból, illetve a korábban irányító pozícióhoz nem jutottak köréből kiinduló elitváltási kísérlet volt. A következőkben közlöm a BSZSZ vezetőség lobbiharcának néhány dokumentumát, melyben befolyásvesztésük ellen küzdenek és a kamara mellett próbálják megőrizni a BSZSZ hatásköreit. Az alábbi, 1938. augusztus 8-i BSZSZ végrehajtó bizottsági ülésen a kamara tervéről fejtik ki belső körben a véleményüket:

„Jelen vannak: Roboz Imre elnök, a Vígszínház igazgatója, továbbá dr. Hermán Richárd, Roboz Aladár, dr. Bródy Pál, Föld Aurél, Wertheimer Elemér és dr. Bárdos Artúr végrehajtó bizottsági tagok. […]Elnök ismerteti az értekezlet tárgyát, mely szerint megbeszélés folytatandó le az igazságügy miniszter által megküldött színművészeti kamara tervezetéről. A tervezetet az igazságügy miniszter azzal küldte meg, hogy a BSZSZ augusztus 15-ig tegye meg az erre vonatkozó észrevételeit. Abban a reményben ülnek le tárgyalni, hogy ez a megküldött tervezet csupán terv marad, mert a rendelet ebben a formájában teljességgel lehetetlenné teszi a színházak zavartalan vezetését. Lényegesebb szempontnak tartja a rendelet életbe léptetésének időpontját. A továbbiakban felvilágosítást ad arról, hogy az 1938/39.-ére szóló kollektív szerződést a BSZINSZ-vel, illetve az annak élére állított miniszteri biztossal, dr. Antalfia Antal miniszteri tanácsossal karöltve kötötték meg. Ez a kollektív szerződés az 1938/39-es színházi évadra szól, ezek szerint ennek nem vághat elé a készülő színházi kamara. A kollektív szerződés alapján a szervezkedésnek akadálya nincsen, annál kevésbé, mert dr. Antalfia Antal min. tanácsos, mielőtt a kollektív szerződést aláírta volna, érdeklődött a kultuszminisztérium illetékes osztályánál, ahol őt a legteljesebb mértékben megnyugtatták afelől, hogy a kollektív szerződés megköthető, és annak hatálya az 1938/39-es évadra jogerős. A f. hó 10-én tartandó minisztertanácson a színházi kamara tervezete annál kevésbé kerülhet tárgyalásra, miután az igazságügy miniszter a tervezet egyes pontjainak megvitatására és a javaslat megtételére augusztus 15-i határidőt szabott meg. Dr. Bárdos Artúr szerint a kollektív szerződés előzményeiről elmondottak valószínűsíthetik a dolgot, de mégis szeretné, ha valamely fórumtól határozott választ kaphatna a szövetség, hogy a szerződések érvényüket megtartják."⁵⁸

Az akkor még betarthatónak vélt kollektív megállapodás azért is volt fegyvertény, mert arra már a zsidótörvény 1938. májusi parlamenti vitája – melynek során Csilléry András képviselő élesen támadta a pesti magánszínházak igazgatóit – és azt követő elfogadása után került sor.⁵⁹ A törvény a létrehozandó Kamara feladataként „a színművészet és filmművészet körében a nemzeti szellem és keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatását és biztosítását" tűzte ki.⁶⁰ A végrehajtási rendelet megjelenése előtt a BSZSZ minden lehetséges fórumon érvelt, lobbizott a terv ellen. Az alábbi levelet a Kamara létrejötte előtti nyáron írták. Energiát soha nem spórolva megfogalmazták kéréseiket, miután appercipiálták, hogy a Kamara létrehozása az adott politikai helyzetben elkerülhetetlen. Logikusan, húsz éves, a pesti magánszínházi mező működésére vonatkozó tapasztalataikat összegezték. Itt még az elit tagjaként kommunikáltak a hatósággal. 1938. június 18-i, dr. gróf Teleki Pál Vallás- és közoktatásügyi miniszternek címzett kérvényükben olyan retorikai alapállásból érveltek, mintha a Kamara létrehozásának célja a színházi működés javítása lenne. A levél alábbi idézendő részleteiből – a két háború közti pesti magánszínházi mező működésére vonatkozó információk mellett – az is kiderül majd, miért volt a Kamara kereskedelmi színházi kontextusban eleve életképtelen.

„Nagyméltóságú kir. Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter Úr! Kegyelmes Urunk!

A m. kir Igazságügyminiszter Úr őnagyméltósága megküldötte nekünk a színművészeti és filmművészeti kamara felállításáról szóló rendelet előadói tervezetét azzal a felhívással, hogy erre vonatkozó észrevételeinket közvetlenül Excelletiádhoz nyújtsuk be.

Amidőn e megtisztelő felhívásnak készséggel teszünk eleget, legyen szabad a tervezethez néhány általános elvi megjegyzést fűznünk.

I. A rendelet megalkotásánál nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a színházakat, az állami színházak kivételével, nálunk is, külföldön is, magántőke tartja fenn. A színházak olyan vállalkozások, amelyek amellett, hogy nemzeti és kulturális célokat szolgálnak, a befektetett tőkét gyümölcsöztetni kívánják. Minthogy az állami színházaknak sem célja a szubvención felül való ráfizetés, hanem ellenkezőleg, anyagi eredmény elérése, a magánszínházaknál sem perhorreszkálható ez a törekvés. E természetes cél folytán a színházaknak és pedig úgy az állami, mint a magánszínházaknak – hasonlóan, mint bármely más haszonszerzésre alakult vállalkozásnak – megvannak az üzleti törvényei, amelyek figyelmen kívül hagyása, vagy korlátozása a vállalatot esetleg romlásba is vihetik. Szem előtt kell tehát tartani azt, hogy a kiadásra kerülő rendelet az 1938. XV. t. c. rendelkezéseinek teljes respektálása mellett, a lehetőségig mellőzze az olyan intézkedéseket, melyek a jelentős tőkebefektetést igénylő színházi vállalkozások életlehetőségeinek akár közvetlen, akár közvetett kihatás útján való csökkentésére nem kívánatos mértékben alkalmasak, vagy művészi fejlődésük feltételeit túlságosan korlátozzák. Különösen ez utóbbi tekintetben kell a színházvezetés szabadságát a lehetőségig biztosítani. A hatósági korlátozó intézkedések általában csökkentik a vállalkozási kedvet. Az előadói tervezet a jelenlegi állapottal szemben sok korlátozást rejt magában, különösen abban a vonatkozásban, ahol a munkaviszony és a munkaadó, valamint a munkavállaló közötti egyensúly érinthető.

Észrevételeinkben igyekszünk rámutatni arra, hogyan gondoljuk a magánvállalkozás vitális szempontjait összhangzásba hozni a korlátozást jelentő törvényes intézkedésekkel.

II. A létesítendő színművészeti és filmművészeti kamara az első olyan intézmény, amelyben a munkaadók és a munkavállalók együttesen foglalnak helyet és a kamara mindkét csoport egységes érdekképviselete lenne. – Az eddigi belföldi kamarai rendszerekben, így az ügyvédi, orvosi, mérnöki kamarákban nincsenek együtt a munkaadók és munkavállalók. Az ügyvédi kamarában nincsenek bent, mint kamarai tagok, az ügyvédjelöltek, az irodai alkalmazottak; az orvosi kamarában nincsenek bent az asszisztensek, műtősök, ápolók, stb.; a mérnöki kamarában nincsenek bent a rajzolók vagy más mérnöki irodai alkalmazottak, – hanem csak maguk az illető foglalkozási ág diplomás gyakorlói. E kamarákból tehát annak folytán, hogy azokban csak egyforma jogállású személyek foglalnak helyet, voltaképpen hiányzana a súrlódási felület. Mégis a gyakorlat azt mutatja, hogy a bár egyforma képesítésű, de valójában különböző vérmérsékletű és világnézettel bíró tagok a kamarai életben felmerülő kérdésekben egymással sokszor éles ellentétbe kerülnek, és akár előre megszervezett pártok, akár a szuggesztívebb hatású felszólalók indítványai folytán az egész karra kötelező olyan határozatokat hoznak, amelyek nem szolgálják a kar jól felfogott érdekeit. – Mennyivel inkább lehetséges lesz ez a jelen előadói tervezet szerint felállítandó színművészeti kamarában akkor, hogyha a színház és színművészet terén foglalkoztatott valamennyi, egymással az élet rendje szerint érdekellentétben álló személyek valamennyije ugyanannak a kamarának teljesen egyenjogú tagja lesz és a különböző csoportba tartozók között a rendelet nem biztosítja a paritást. Márpedig az előadói tervezet ezt az annyira kívánatos paritást nemhogy nem biztosítja, de azt nyilvánvalóan lehetetlenné teszi.

Fel kéne tételeznünk, hogy ez nem szándékos intézkedés, mert hiszen a gyakorlatban be nem váló, káros hatású és jogfosztó rendelkezés volna.. Ehelyett a munkaadók és a munkavállalók teljes paritásának keresztülvitelét kérjük a kiadandó rendelet egész struktúrájában és szellemében. Ez az igazságos és ezt a rendszert vitték keresztül külföldön is. Pl. a Carta del Lavoro is különválasztja a munkaadói és munkavállalói érdekképviseleteket. A rendelkezésre álló adatok alapján megállapíthatjuk, hogy az egész országból kb. 40 színigazgató és kb. 2000 színész és színházi alkalmazott lenne tagja a színművészeti kamarának. A munkavállalóknak ez a teljesen aránytalan majoritása lehetetlen helyzetbe hozná a munkaadókat, ha ezek a paritásos alapon megvédve nem lennének. A káros hatás előállhatna minden kérdésben, de különösen azokban, amelyek a munkaviszonyt bármily vonatkozásban érintik. A kamara autonóm szerv, érdekképviseletre alakult és a munkaadó és munkavállaló között legalábbis anyagi vonatkozásban fennálló érdekellentét folytán előreláthatólag igen sokszor indul meg a legkülönbözőbb indítványok formájában próbálkozás, amely ezen a téren, anyagi vonatkozásban is, a szolgálati fegyelem körében is egyoldalú érdekeket kíván megvalósítani. Az előadói tervezet rendszerében nem kétséges, hogy ezek a próbálkozások könnyen sikerre vezethetnek. Mert a munkavállalói rész számbeli erős túlsúlyánál fogva minden neki tetsző indítványt megszavazhat. Ebből a szempontból érdekes és figyelemreméltó, hogy az államhatóság hogyan oldotta meg nálunk az OTI-nál ezt a kérdést, ahol szintén óriási számbeli túlsúlyban vannak a munkavállalók. Ott úgy az elnökségben, mint az igazgatóságban a két érdekképviselet szigorúan egyforma számban van képviselve, sőt törvényes szabályozás van arra, hogy egyik érdekcsoport semmiképp sem majorizálhatja a másikat. Ugyanis, ha egy ülésen valamelyik csoportból kevesebben jelennének meg, úgy a másik csoportból csak annyian szavazhatnak a megjelentek közül, mint ahányan a másik oldalról jelen vannak s így az esetleges vitát a kormány által kinevezett elnök dönti el. Ugyanennek az elvnek keresztülvitelt kérjük a színművészeti kamarára nézve is.

III. Amikor a kamara felállításának terve felmerült, benyújtott emlékiratunkban már kértük Nagyméltóságodtól, hogy külön színművészeti és külön filmművészeti kamara felállításáról méltóztassék intézkedni. Úgy tudjuk, hogy e tiszteletteljes kérelmünkkel nem állunk egyedül, mert úgy színészi, mint a filmérdekeltség, tehát az összes szakmabeli érdekeltek mindnyájan külön kamarát kívánnak. Ennek a kívánságnak gyakorlati jelentősége és oka van. Nem szorul ugyanis külön bizonyításra, hogy a színház és a film között éles érdekellentét van és egymásnak konkurensei. A vidéki színészet válságát elsősorban a film, főleg a hangos film elterjedése idézte elő, ami a fővárosi színházakra is sok hátrányt jelent. Nézetünk szerint az egymástól teljesen független és önálló két kamara, mindegyik a saját érdekképviseleti feladata körében és céljai megvalósítása tekintetében eredményesebben dolgozhatna és mindkettőnek az adminisztrációja gyorsabban működne. Az a körülmény, hogy az előadási tervezet szerint a közös kamarának két egymástól különálló színművészeti és filmművészeti főosztálya van, a nehézségeket nem küszöböli ki, mert a hiba éppen abban jelentkezik, hogy a legfőbb vezetés közös. Így egyes tisztikari állásokat nem említve, közös az elnök, közös a főtitkár és közösek egyes intézmények, mint pl. a fegyelmi bíróság.

A két szakma között fennálló érdekellentét folytán a kamarai elnök és a kamarai főtitkár sokszor igen kényes helyzetbe kerülhetnek. Azonkívül az a körülmény, hogy a közös elnök és a közös főtitkár, sőt a közös főügyész ügykörébe az előadói tervezet sokirányú, rendkívüli elfoglaltságot jelentő tennivalókat utal, az adminisztrációt feltétlenül késlelteti, mert feltehető, hogy mindkét főosztály, mindegyik a saját érdekkörében nagy munkát fog kifejteni.

A közös fegyelmi bíróság aligha fog megfelelően fungálni, mert hiszen megtörténhetik, hogy a fegyelmi bíróságban filmember fog ítélkezni speciális színházi ügyben és viszont. Joggal tartunk tőle, hogy a tervezett kamara nem váltja be a hozzá fűzött reményeket éppen a két szakmának egy közös kamarába történő besorozása folytán.

IV. Mély tisztelettel javasoljuk, hogy amennyiben önálló színművészeti kamara állíttatnék fel, úgy ezen önálló kamara keretében, ha pedig a tervezet szerinti konstrukció tartatnék fent, úgy a színművészeti főosztály keretben külön fővárosi és külön vidéki alosztály létesíttessék.

E javaslatunkat célszerűségi szempontok indokolják. Ugyanis a fővárosi és a vidéki színészet külön utakon fejlődött és mindegyiknek más az üzleti és a művészi alkata. A vidéki színészetet a legtöbb helyen ingyen színházhelyiség, esetleg fűtés és világítás, sőt szubvenció támogatja. Működését a fővárosétól eltérő helyi statútumok szabályozzák. Művészi munkája – nehéz helyzete iránti teljes elismerésünk mellett – sokkal kevesebb önállóságot követel, mint a fővárosi színházaké, melynek műsorát a siker szelekciójával egyszerűen átveheti. A fővárosi színházaknak tehát sokkal alkotóbb a tevékenysége és az alkotáshoz nagyobb önállóság és szabadság kell. A legtöbb fővárosi színház saját, vagy legalább is nagyon hosszú időre bérelt épületben játszik, sokkal nagyobb tőkét dolgoztat és aránytalanul nagyobb kockázatot vállal. A legtöbb vidéki színház viszont több városból álló kerületben működik, ezek között nyári állomással is rendelkezik és így a 12 hónapos szerződés kérdése /amelyre különben még másutt részletesebben rátérünk/, a vidéki színházakkal szemben egészen más elbírálás alá esik. Azok a különbségek, amelyek a fővárosi és vidéki színészet között mutatkoznak és azok a sajátos körülmények, amelyek között dolgoznak, más-más érdeket jelentenek. Így a kamarai életben a fővárosi és a vidéki színészet ügyének szétválasztása mindegyik csoportnál eredményesebb és céltudatosabb munkára vezetne és technikailag is célszerűbb lenne ez a megoldás.

Mindezeknek tiszteletteljes előrebocsátása után a tervezet egyes pontjaira vonatkozólag észrevételeinket a következőkben vagyunk bátrak előterjeszteni. […]

ad 2. §

Tisztelettel kérjük a szakasz utolsó azon mondatának elhagyását, amely a következőleg szól: „Ebben a feladatkörben gondoskodik a munka-, a színmű- és a filmközvetítés megszervezéséről is." E mondatot azért kérjük a rendeletből kihagyni, mert az 1938. évi XV. t. c. 2. paragrafusának negyedik bekezdése szabályozza a kamara feladatát, de a munka-, a színmű-, és a filmközvetítés megszervezését nem sorozza a kamarai feladatok közé. Tehát a rendeleti intézkedés túlmegy a törvény intézkedésén. A munka, a színmű- és a filmközvetítés olyan anyagi megterheléssel járó munkát jelenthet, ami meghaladja a kamara teherbíró képességét, de egyébként is, ennek ellátása a törvény szerint nem tartozik a kamara feladatkörébe.

ad. 3-4. §

Ezen szakaszokra vonatkozó észrevételeink előadása kapcsán felhívjuk Nagyméltóságod kegyes figyelmét az általunk II. alatt már elmondottakra, amelyek értelmében nem tudjuk helyeselni a színművészeti főosztályon belül négy szakosztály felállítását, különösen nem a munkaadó és a munkavállalók paritásának biztosítása nélkül. Hivatkoztunk már arra, hogy a munkaadók és munkavállalók paritásának biztosítását célzó intézkedések elmaradása a kamarai rendszerben súlyos igazságtalanságokra, méltánytalanságokra, hatalmi túltengésre vezetne és örökös harc csírája lenne. De ettől eltekintve, a tervezet szerinti négy szakosztály és pedig 1, az „ügyvezetők", 2. az „ügykezelők", 3. a „rendezők és művészek" és végül a 4. a „segédszemélyzet" szakosztálya ebben a négyes tagozódásban felesleges, és amellett a tervezet szerinti beosztásban nem megfelelő. A gazdasági főnökök és a gyakorlatban ismert gazdasági titkárok a színházaknál úgynevezett kereskedelmi alkalmazottak, akiknek munkaköre olyan, hogy nem tartozhatnak a színművészeti kamarába, mert hiszen a törvény: az 1938. XV. t. c., csak a színház és a film művészetével foglalkozók kamaráját kívánta felállítani. A gazdasági alkalmazottak kamarai tagsága nem lehet cél, mint ahogy a sajtókamarai tervezetből is tudatosan vették ki a kiadóhivatali tisztviselőket.

A színművészeti ügykezelők külön szakosztálya teljesen felesleges, de felesleges a színművészeti segédszemélyzet teljesen különálló szakosztálya is, amely helyett az alábbiak szerint alcsoport felállítását javasoljuk. A színművészeti ügykezelők szakosztálya azért felesleges, mert az ide sorozott dramaturgok, színházi titkárok, díszlet és jelmeztervezők munkakörük jellegéből kifolyólag a színházi rendezők és színművészek szakosztályába tartoznak, annál is inkább, mert a dramaturg és a művészeti titkár sokszor mint rendező is működik a színháznál. A színházi titkárnak /színház-igazgatási és dramaturg titkárnak/ a dramaturgnak, a díszlet és jelmeztervezőnek nincsenek külön érdekei a színművészekkel és a rendezőkkel szemben és ezekkel teljesen egy kategóriába tartoznak és így külön szakosztályba való csoportosításuk céltalan. A sajtókamaránál sem választják külön az újságírókat a szerkesztőségi munka mineműsége szerint és így nem csoportosítják külön a vezércikkírókat, kritikusokat, rendőri riportereket stb.

A színművészeti segédszemélyzetnek a rendezők és színművészek szakosztályának létesítendő alcsoportjába való beosztása azért látszik praktikusnak, mert így megvalósítható a kamarai tagoknak munkaadói és munkavállalói csoportokba való egyszerű szétosztása.

Röviden ismételve az elmondottakat, a mi javaslatunk szerint a kamara színművészeti főosztályának /illetőleg külön kamara esetén a színművészeti kamarának/ két alosztálya lenne: egy a fővárosi, egy a vidéki. Ezekben az alosztályokban két-két szakosztály lenne. Egyik szakosztályban a „színművészeti ügyvezetők", tehát az igazgatók és az olyan művészeti vezetők, akik részvénytársasági, vagy korlátolt felelősségű társaság formában működő színházakat képviselnek, tehát felelős igazgatói funktiókat végeznek, és mint ilyenek vannak a kamaránál bejelentve; A másik szakosztályban a „művészek", tehát mindazok a színházi alkalmazottak, akik a színházi üzem művészeti részében tevékenykednek, a segédszemélyzet körébe tartozók alcsoportba való beosztásával.

Ezen konstrukció mellett a cél az – s a rendeletnek kellene ezt megvalósítani –, hogy sem a segédszemélyzet fogalmi körébe tartozó alcsoporti tagok számbeli fölényüknél fogva ne majorizálhassák a tulajdonképpeni rendezőket és színművészeket, sem pedig a rendezők és színművészek ugyancsak számbeli fölényüknél fogva ne majorizálhassák a munkaadó színművészeti ügyvezetőket, hanem minden csoport között biztosíttassék a paritás, természetesen akként, hogy a rendezők és színművészek csoportja és a segédszemélyzet alcsoportja együttesen se majorizálhassa a munkaadó színművészeti ügyvezetőket. Ez egyszerű technikum és az elgondolás a munkavállalók részéről a számbeli kiegyenlítés határáig terjedően a képviseleti rendszerrel oldható meg. Javaslatunk érdekében utaltunk arra, hogy például a m. kir. Operaház a kórus és a balett tagjainak száma többszáz, a magánénekes tagok száma 50-60, az ügyvezetőé /igazgatóé/ pedig csak egy. Ebben a helyzetben minden kérdést a segédszemélyzet döntene el. De így alakulna ez a kamarai életben is, mert mint említettük, az egész országra nézve az alulról való majorizálás lehetősége elijesztő mértékben megvan. […]

ad 36. §

Ezen paragrafus második pontjának elhagyását kérjük. Ki lehet az a tényező, aki előre meg tudja állapítani valakinek az egyéniségéről, hogy az biztosítékot nyújt hivatásának, a nemzeti és erkölcsi szempontoknak megfelelő gyakorlásáról? Erre nézve csak a későbbi működés alapján lehet tapasztalatokat szerezni, és ha az illető működése kifogás alá esik, úgy a fegyelmi bíróság feladata azt megfelelő büntetésben részesíteni, esetleg kizárni.

ad 38. §

Ez a pont tulajdonképpen versenytilalmat állít fel, tehát a ma színházzal bíró színigazgató üzleti érdekeit védelmezi. De mi a művészet szabadságának, a tehetség szabad fejlődésének és a színjátszás jövőjének messzebb mutató elveit kívánjuk képviselni és ezért nem helyeselhetjük az e pontban foglalt megszorításokat. Ha a színigazgató kamarai tag csak az lehetne, aki már 5 évig volt színművész, rendező, színházi titkár, vagy színigazgató, akkor nem lehetne egy-egy kiváló írót, pld. Ambrus Zoltánt, vagy Herczeg Ferencet színigazgatónak megtenni és nem lehetett volna Voinovich Géza vagy Németh Antal a Nemzeti Színház igazgatója. Ezt a pontot különben is világosabban kell végiggondolni. Más a tőke és más a hozzáértés. A színház vállalkozója mindenki lehet, akinek tőkéje van hozzá és erkölcsileg fedhetetlen, de jogi személy is lehet a színház vállalkozója. /Lásd a Sziget Szabadtéri Színpad KFT., a Budai Színkör helyett tervbe vett Déryné Játékszín rt. Különben is, majdnem minden fővárosi színház rt. vagy Kft. formájában működik évtizedek óta./ Szükséges az is, hogy a tőkés vállalkozó más vállalkozóra is átruházhassa tulajdonát. Ha azonban a vállalkozónak a színházvezetéshez nincs meg a kellő hozzáértése és eddigi színigazgatói gyakorlata, akkor arra kötelezendő, hogy művészeti igazgatót szerződtessen. Tehát meg kell különböztetni a vállalkozó színigazgatót a művészeti igazgatótól minden olyan esetben, amikor a tőke és a hozzáértés nem egyesül ugyanabban az igazgatóban. Erre egyébként a 65. paragrafus utal is, csak a szövegezés nem elég világos. […]

ad 52. §

Itt arról van szó: hogyan lehet tulajdonképpen a színművészeti pályát megkezdeni? Itt is a művészi szabadság és a tehetség érvényesülésének mindennél fontosabb szempontjait kell hangsúlyoznunk. Az utánpótlás nagy ügye minden művészetnek kardinális kérdése. A művészt igazán nem az iskola teszi, hanem a tehetség. Nem is szólva a régi nagyokról, akik még nem is igen járhattak iskolába, a mai színészgeneráció legjavából is sok volna felsorolni mindazokat, akik magánúton, vagy sehol sem, helyesebben: csak magán a színpadon tanultak. Tőkés Anna, Somogyi Erzsi, Csortos, Páger, Muráti, Bulla Elma, Toronyi Imre, Halmos János, Környey Béla, csak néhány példa a sok közül. De például Hegedűs Gyula már járhatott volna színiiskolába és minden iskola nélkül lett a magyar színjátszás büszkesége. Ez a paragrafus különben önmagának is ellentmond. A c./ pont szerint például gyakorlatos az lehet, aki egy esztendőn át már működött. De hogyan kezdje meg ezt a működést, ha ennélkül nem lehet gyakorlatos? Az 52. paragrafus kiegészítéséül tehát azt indítványozzuk, hogy a fővárosi színházaknak joguk legyen gyakorlatosnak szerződtetni bárkit, akit tehetségesnek ítélnek, de kötelesek a szerződtetést nyilvántartás végett bejelenteni a kamarának; az ilyen gyakorlatos ezután esetleg – egy évi működés után – lenne tagul felvehető. De legméltányosabb az volna, ha az 55. paragrafusnak az állami színházakra vonatkozó rendelkezései a magánszínházakra is szólnának. A közvélemény által is elismert budapesti magánszínházak vezetőiről fel kell tenni, hogy a tehetségek kiválasztásához értenek, és művészi, illetve nemzeti érdek az, hogy ennek a hozzáértésüknek a köz- és például az állami színházak is hasznát vegyék. A Nemzeti Színház legnevesebb művészeinek javarészét a magánszínházak hozzáértése szelektálta.

ad 62. §

Ezt a pontot feltétlenül elhagyandónak tartjuk, mert alapvetően belenyúl a színházvezetés munkájába, illuzórikussá teszi teljesen a színházi fegyelmet A színész nem döntheti el, hogy mi az, ami nemzeti és erkölcsi szempontból kifogásolható. Ez a művészeti igazgató kötelessége és nehéz fegyelmi és általános büntetőjogi felelőssége, azé az igazgatóé, aki szintén tagja a kamarának. Abban a kérdésben, hogy mi a nemzetellenes és erkölcstelen, a színház műsorát ellenőrző hatóságok /rendőrség és belügyminiszter/ hivatottak dönteni. Aki ismeri a gyakorlatot, az tudja, hogy ezt a jogot esetleg egy színész mire használhatná fel. A neki nem tetsző, kicsinek, vagy nem elég reprezentatívnak vélt szerepet egyszerűen nemzetellenesnek, vagy erkölcstelennek minősíthetné, esetleg csak a főpróba vagy a premier napján. A színházvezetésnek kijegecesedett alapelve, hogy színész szerepet kifogás tárgyává nem tehet. A gyakorlat kimutatta, hogy ez lehetetlenné tenné a színház munkáját, és hogy másról ne is beszéljünk, a színház munkarendjében pótolhatatlan, katasztrofális fennakadást, időveszteséget okozhatna, egyszerűen tönkretehetné a színházat."⁶¹[…]

Az átgondolt és munkát nem megspóroló akció, a hosszú, értelmes kommunikációra felszólító levél, mely a 120 paragrafusból álló rendelet majd minden részéhez fűzött szakmai tapasztalatra épülő megjegyzést, az adott politikai helyzetben hatástalan maradt. A színigazgatók tanácsait figyelembe nem vevő megjelent rendeletre reagálva Hermann Richárd magánlevelet írt az örök optimista Roboznak. Ebben már nem az aktivitás, hanem a lemondás hangjai erősek, érzi, hogy nemcsak a vezető szerepet vesztette el a pesti színházi mezőben a BSZSZ, hanem feltehetőleg a működés lehetőségét is. Azért fontos ez a dokumentum, mivel kivételesen a szövetségi vezetők közti személyes viszonyt is láttatni engedi egy egyébként mindig kompetitív, akcióközpontú közegben. Pont abban a pillanatban, mikor az eddigi működés ellehetetlenülni látszik. Herman Richárd augusztus 30-án, a Belvárosi Színház levélpapírján írt:

„Nagyságos Roboz Imre vezérigazgató úrnak

Kékes

Kedves Imre,

express-leveledet vettem és bárhogy és igyekszem újra elolvasni a rendeletet, nem látom azt az optimizmust jogosultnak, amely leveledből kitűnik. A javaslattal szemben a 12 hónap, a több színház feletti igazgatás és a szerepvisszaadás kivételével minden maradt a régiben, sőt – véleményem szerint – az 5 osztályba sorozás például a 20-80% arányt tekintve még súlyosabb, mint az eredeti javaslatban volt. Nem látom a tényét annak, hogy a javaslat-tétel medrébe terelődik a kamara működése, mert a javaslat-tétel csak frázis, tudtommal az eredeti javaslatban is így volt /nem tudok precízen nyilatkozni, mert a javaslatot elvetted tőlem és nincs példányom/. A fontos intézkedések ugyanazok, amelyek a javaslatban volt, kiveszi egyszerűen az igazgató kezéből a színházvezetés lényegét és a kamarára teszi. Nem tudom, hogy honnan veszed azt, hogy a kollektív szerződés megmarad? Ezt a rendelet egyetlen pontjából sem látom, ellenben a megalakításra vonatkozó rendeletből csak azt tudom megállapítani, hogy 1939. január 1-én életbe lép a törvény. Egyébként minden újabb emlékiratot, etc. teljesen feleslegesnek tartok. Mert hogyha most, amikor módjuk volt, nem vették figyelembe javaslatainkat, kevés remény van arra, hogy – amikor nagyobb nehézséget okoz a változtatás – akkor figyelembe veszik. Vasárnap délután Maglódon kaptam meg a javaslatot, mielőtt telefonon felhívtalak, átolvastam és hétfőn délelőtt tanulmányozás céljából Bárdosnak átadtam, aki velem teljesen egy véleményen van. Hétfőn délben felhívtam dr. Fodort és kérdeztem, mit szól ehhez, mire azt mondta, hogy még nem tud állást foglalni, mert még nem tanulmányozta a rendeletet. Wertheimer Elemért és Bródyt is felhívtam, akiket nem találtam, és akik hétfőn este visszahívtak azzal, hogy még nem olvasták át a javaslatot. Ezek után úgy érzem, hogy kár volna itt minden további tanácskozás. Őket nyilván nem érdekli annyira a kérdés, mint bennünket, mert ma estig sem hívtak vissza. Mindenesetre este még egyszer megkísérlek Wertheimerrel beszélni. Tegnap felhívott Kaufmann a Marton irodából azzal, hogy jöjjek át a jegyirodába a jövő évi szerződést megbeszélni. Természetszerűleg nem mentem. Ma délelőtt újra beszéltem Kaufmannal, aki csodálkozott, hogy az ügyet nem óhajtottam elintézni, pedig ők az összes többi színházzal – a Vígszínház kivételével – megegyeztek. Mondtam, hogy szeretném a Te visszaérkezésedet megvárni. Egyébként sem találom a jegyirodát alkalmasnak ilyen kérdés letárgyalására. Marton Böskével is beszéltem futólag, aki jelezte, hogy az ügyeket sürgősen el kell intéznünk. Félek, hogy Marton Sándor halála óta új szél fúj, amely szél ellen kellően kell majd védekeznünk. Nem igen hinném, hogy már ezen a héten egyéb elfoglaltságom miatt is, Kékesre mehetnék, de – azt hiszem. nem is volna ott kellő alkalom a dolgokat nyugodtan elintézni. Meg kell várnom, amíg visszajössz, Remélhetőleg nem akarsz vasárnapig maradni?

Sokszor ölel igaz barátsággal H. Richárd"⁶²

A Kamara létrehozására vonatkozó minisztériumi tervezet a gyakran tényleg kiszolgáltatott színészek és vidéki színházcsinálók sok vágyálmát tartalmazta. A színigazgatók a fővárosi működési gyakorlatból kiindulva cáfolták az utópikus terveket. A Kamara felállításáról szóló rendelet – úgy is, mint a BSZSZ levelére adott negatív reakció – megjelenése újabb fordulópontot jelentett a tisztikar lojalitás-stratégiájában.⁶³

Herman a szövetség tevékenységének felfüggesztését javasolta, Roboz ehelyett tovább küzdött, mindenáron folytatni törekedett munkáját a BSZSZ és a Vígszínház élén. Ennek irrealitását a politikát reálisabban látó Molnár Ferenc is konstatálta.⁶⁴

A BSZSZ belső beszédében ugyanakkor már kétségbeesés is érzékelhető volt. Komor Gyula ügyvezető igazgató egy 1938. szeptemberi feljegyzésben kommentálta a kamarai rendelet paragrafusait: „A Kollektív szerződés: Korlátozásokat tart fenn, amely végveszéllyel fenyegeti a színpad szabadságát, 5. Ijesztő büntető határozatok, 71. Éppoly veszélyes, mint a 69. A fegyelmi eljárás szakaszai tudálékosak és nem számolnak a gyakorlati élettel, 100. és a következők: a felfüggesztési pontok elég aggasztók, de legrémesebb a 105, amelyben két hónapig terjedhető elzárással fenyegeti meg az igazgatókat. A közigazgatási hatóság és a rendőrség bevonása rettenetes!"⁶⁵ A színigazgatók reakcióit ezt követően az aggodalom és az ismerős döntéshozók valamiféle segítségében való reménykedés határozta meg. A zsidótörvény hatálya alá eső igazgatók működése fokozatosan ellehetetlenült.1938. december 12-én a Kamara megtartotta alakuló közgyűlését és megkezdte működését. A BSZSZ iratanyaga ugyanakkor arról tanúskodik, hogy vezetősége a háttérben 1941 végéig működött – bár a korábbi gyakorlattól eltérő módon és formában. Az 1938 előtti végrehajtó bizottsági tagok közül csak Erdélyi Mihály őrizhette meg az irányítást külvárosi színházai (Erzsébetvárosi, Józsefvárosi, Kisfaludy) felett, mégis, az új pesti színházigazgatói gárda egyes tagjainak a hatóságokkal, illetve a Kamarával folytatott kommunikációját a háttérből az egykori BSZSZ-vezetők koordinálták. Az 1939. évi IV. törvénycikk, vagyis a második zsidótörvény május 5-én lépett életbe, ez 6%-ban maximálta a kamarába felvehető zsidónak tekintett tagokat. A törvény értelmezésében az is szerepelt: „Zsidónak tekintendő személy ezek szerint igazgató, művészeti titkár, rendező, stb. egyáltalán nem lehet, még akkor sem, ha kamarai tag az illető."⁶⁶ Az új szabályozás megvalósulása az alábbihoz hasonló, a Magyar Színészetben rendszeresen közölt táblázatokból nyomon követhető volt. A „művészeti ügyvezetőknek" nevezett színigazgatók kiszorítása idővel teljesen sikerült is:

4. táblázat

A keresztény-zsidó arányszám megállapítása a Kamara színművészeti főosztályában

Forrás: Magyar Színészet (3.) 1941. 8. 4.

A remény egy különálló színigazgatói érdekképviselet visszaállítására 1940. májusában csillant meg, amikor a hatóságok a Kamara átalakítását tervezték. Erre reagálva a pesti magánszínházak igazgatói (tehát nem a BSZSZ) május 2-án előterjesztést küldtek Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszternek.⁶⁷ Nem meglepő módon ugyanazt kérték, mint korábban a BSZSZ-vezetőség: munkaadók és munkavállalók arányos képviseletét a Kamara döntéshozó testületeiben, valamint a vidéki és budapesti színészet ügyeinek szétválasztását a Kamara színművészeti főosztályán belül. Megkérdőjelezték a Kamara döntéshozóinak színházgazdasági kompetenciáját is. Az új pesti színigazgatói kör tagjai – Losonczy Dezső, Sereghy Andor, Erdélyi Mihály, Patkós György, Kőváry Gyula, Harsányi Zsolt – azonban nem léptek be a BSZSZ-be. 1940 szeptemberében volt még egy próbálkozás a színigazgatói szövetség felélesztésére. Az erről tartott értekezleten résztvevők körét korábbi BSZSZ vezetőségi tagok (Bródy Pál, Erdélyi Mihály, Roboz Imre, Wertheimet Elemér) és új fővárosi színigazgatók (Harsányi Zsolt, Komjáthy Károly, Csathó Kálmán, Sereghy Andor és Sziklai Jenő) alkották. A levezető elnök két év után újra Roboz Imre volt, aki konstatálta a Kamara kudarcát. A jegyzőkönyvből az olvasható ki, hogy a régi és új színigazgatói gárda is törekszik a korábbi működésmód visszaállítására: „Készült a BSZSZ tagjainak vasárnap, 1940. szeptember 15-én, d. u. hat órakor a Fészekben tartott értekezletéből⁶⁸. Jelen vannak: Dr. Bródy Pál, Csathó Kálmán, Erdélyi Mihály, Harsányi Zsolt, Komjáthy Károly, Roboz Imre, Sereghy Andor, Sziklai Jenő, Wertheimer Elemér. Elnök: Roboz Imre: Jegyző: Csathó Kálmán

Elnök megnyitja az értekezletet

Harsányi Zsolt: T. uraim, a legelső, amiről beszélhetünk, azt hiszem, maga a BSZSZ ügye. Ajánlom, hogy ne csak papíron létezzék.

Roboz Imre: A Kamara megalakulása óta tényleg csak papíron működött. A Kamarának az lett volna célja, hogy általánosan a színészetet védje, de kitűnt, hogy egészen más irányba tendált. Több ízben történt, hogy fellebbezéseket, stb. együttesen fogalmaztunk és adtuk be, és az ily eljárásnak volt is eredménye, bizonyos vonatkozásokban helyesbítéseket értünk el, jobb útra térítettük bizonyos tekintetben a Kamarát. Minthogy pedig most átszervezésről van szó és hozzászólhatunk, ezt meg is kell tennünk. Nyilvánvaló, hogy ez idő szerint a színészek annyira majorizálták az igazgatókat, fel kell állítanunk a szervet, amely felléphessen a színházak érdekében. Felkértem Gerster István urat, hogy gyűjtse csokorba azokat a kérdéseket, amelyek aktuálisak és mindenképen érintik érdekeinket.

Harsányi Zsolt: A szervezkedés érdekében kérem Csathó Kálmánt, vállalja az elnökséget, és kérem Roboz Imrét, hogy vállalja az alelnökséget. Ez felel meg a való helyzetnek. /Helyeslés/ Választ nem is kérünk, hanem ezt elfogadottnak vesszük. /Élénk helyeslés/. Most kérjük Gerster Istvánt, hogy olvassa fel munkálatát. Gerster István felolvassa munkálatát a rendezésre váró kérdésekről. Ezek közt első a szerződési blanketta szövege. Erre nézve Roboz Imre jelenti, hogy a bizottsági ülésben megállapított új szöveg miniszteri döntés alatt van. Javasolja, mondja ki az értekezlet, hogy egyöntetűen megvárjuk a miniszteri jóváhagyást, mert ha ez nem történik meg, más szövegű, másfajtájú szerződést kötünk, és másként szervezkedünk. A kötelező számú társulat tekintetében Csathó Kálmán felveti a gondolatot, hogy a keret inkább a kötelező gázsi költség előirányzatra vonatkozzék. A színház kénytelen oly tagokat fizetni, akik nem akarnak a taglétszám keretébe illeszkedni, de a költségvetést mégis megterhelik. Viszont nincs értelme, hogy épen a taglétszám kedvéért egész sereg lógós tagot szerződtessenek. Emlékeztet arra, hogy a kolozsvári Nemzeti Színháznál az volt a szabály, hogy a gázsik összege megfeleljen a szubvenció összegének,

Roboz: Megvárjuk tehát a szerződési blanketta sorsát. Elhatározza az értekezlet, hogy ebben a tekintetben minden színház külön válaszol a Kamarának.

Komjáthy Károly szóvá teszi, hogy a Kamara azt kívánja, hogy a tagokat jelentsék be az értelmiségi kormánybiztosnak. Erre nézve a színházak azt fogják felelni, hogy a törvénynek megfelelően fognak intézkedni. Dr. Bródy Pál panaszolja, hogy a Kamarában minden egyes színlapot mérlegelnek és számítgatják az arányszámot, holott a törvény bizonyára csak egy évi átlagra vonatkozik. Az egyes darabok vidéki előadásainak betiltása tekintetében is többen hoznak fel panaszt.

Csathó Kálmán: Meg fogjuk beszélni az illetékesekkel, hogy az ily ellenőrzést bízzák a rendőrségre.

Harsányi Zsolt: A katonaság is a rendőrségre bízza.

Erdélyi Mihály: Még oly panaszokkal is jönnek, hogy a színház egyes oldalhelyeiről nem lehet jól látni!

Csathó Kálmán: Kár vitatkozni. A rendezés vagy értelmesen fog megtörténni, vagy még jobban elfajul, akkor hiába az igazság és az erőszak fog győzni, De azt hiszem, józan útra fog vezetni.

A gázsi-biztosíték letétele ügyében Sereghy Andor panaszolja, hogy kötelezték 4000 pengő letételére azzal, hogy különben nem terjesztik fel koncesszióra.

Dr. Csathó Kálmán: Tiszta zsarolás. Ha pert indít, biztosan megnyeri.

Harsányi Zsolt: Klasszikusabban nem is lehet megkonstruálni a zsarolás ismérveit.

Dr. Csathó Kálmán: Amit fellebbezni lehet, az még nem jogerős. […]

Dr. Csathó: A Kamara úgy tekint a színházakra, mint régebben a szociáldemokrata munkások a munkaadó vállalatokat, a kapitalistákat.

A színházak terheinek könnyítése tekintetében az értekezlet panaszolja, hogy a Kamara nem lép közbe erélyesen. Áll ez a villanyáram, a hirdető vállalat költségei terén.⁶⁹

Sok és konkrét témát említettek, a reagálásokból pedig kiderült, hogy az új koncessziót kapott igazgatók is elfogadták, sőt kikérték az irányításból kizártak véleményét. A résztvevők alapszabályt terveztek, és szeptember 29-án, mintegy a folytonosságot demonstrálandó, még az évi rendes BSZSZ közgyűlést is megtartották. Komor Gyula ügyvezető igazgató közgyűlési beszámolójában immár a rezignáció, az autonómia elvesztésének érzete dominál:

„Az egymásra torlódó események kicsinyesekké tették a Szövetségnek ama küzdelmeit, amelyeket a színészek, hatóságok, sajtó, munkások frontján folytatott. A régi – és a régi ma már az is, ami csak egy-két éves – problémák eltörpültek, az újak pedig legtöbbnyire a szövetségi kereteken kívül keletkeztek és intéződtek el. […] Aktuális maradt elég kérdés. Azokról, amik a zsidótörvényekkel merültek fel, meddő lenne értekezni, a többit is épen, hogy megnevezem."⁷⁰

A BSZSZ közgyűléseit és vezetőségi névsorait listázó irattári kötet utolsó kézírásos bejegyzése ez volt: Változások a Szinm. Kamara 1941. augusztus 17-én hozott határozata folytán.⁷¹ Itt a 6.020/1941. M. E. A színházi vállalatokkal (üzemekkel) kapcsolatos gazdasági kérdések tárgyában kiadott rendeletre utalnak. Ez végképp bezárta a BSZSZ zsidótörvények által érintett volt vezetőségi tagjai előtt azt a jogi kiskaput, hogy színházaikat bérbeadás útján működtethessék, megőrizve ezáltal befolyásuk egy részét.⁷² E tulajdontól való megfosztással zárult le az „átállítás", ahogy a korban nevezték.

Ha a színházi emlékezet szempontjából vizsgáljuk a BSZSZ-t irányító elitcsoportot, azt látjuk, tevékenységük kiterjedtsége és befolyásuk ellenére kevés maradt fenn róluk. Monográfia a szövetség tevékenységét nem őrzi. Az USA-ban, ahol szinte kizárólag magánpénzekből szponzorált produkciók vannak, az épülettulajdonosokat és az előadásokat finanszírozó producerek tevékenységét is a színháztörténet részeként vizsgálják.

A Színházművészeti és Filmművészeti Kamara vezetése, mint önjelölt elitcsoport

Színházgazdasági, működtetési kérdésekkel az 1939-ben alakult Színházművészeti és Filmművészeti Kamara vezetése eleinte nem foglalkozott. Legalábbis az elnöknek, a színész Kiss Ferencnek – megnyilatkozásai alapján – utópisztikus elképzelései voltak csupán. Úgy gondolta, hogy az általa logikusnak vélt átalakításokkal igazságosabbá tehető a színházi világ működése, csökkenhető a színészek kiszolgáltatottsága, létbizonytalansága, eltüntethetők a hatalmias fizetési különbségek. A jelent az igazságosnak vélt jövő céljainak alárendelő, hatalmi hátszéllel létrehozott próbálkozás volt ez, mely ugyanakkor inspirációt meríthetett a kor fokozottabb állami irányítást célzó színházi modelljeiből. (Franciaország, SZU). A Kamara megalakulását megelőzően, a nagy gazdasági válságot követően még az USA-ban is működött a The Federal Theatre Project (FTP) melyet, a Progress Administration (WPA) tartott fenn munkanélküli színészek produkcióinak támogatására. A program jelszava: Free, Adult, Uncensored volt és a válság utáni színházi működést törekedett állami támogatással újraindítani.

A továbbiakban azt vizsgálom, hogy a Magyar Színházművészeti és Filmművészetre Kamara színművészeti főosztályának vezetői – e szándékoltan elitváltásra törekvő csoport – nyilvános megnyilatkozásaik alapján miként viszonyultak a BSZSZ örökségéhez, vezetőségének tagjaihoz. Miként és miért kívánták megváltoztatni a színházak addigi irányítását, és miért gondolták, hogy épp ők hívattak végrehajtani azt? A szövetségből a kor szellemében kamarává váló testület iratanyagából az OSZK SZT-ben csak az első választásra vonatkozó töredékek találhatók, de a Magyar Színészetben, a Kamara színművészeti főosztályának hivatalos közlönyében megjelenő állásfoglalások jelzik ambícióikat, majd érzékeltetik csalódásukat és talán sikertelenségük okait is. Az is kérdéses, hogy a tevékenységükre adott idő alatt át tudták-e venni egyáltalán az irányítást a színházi mező felett. A közlöny idézett cikkeiből az is kitűnik majd, milyen jellegű és mennyire operatív volt működésük, ha azt a BSZSZ vezetőségével hasonlítjuk össze.

A Magyar Színészet 1. száma 1939. március 16-án jelent meg, Kiss Ferenc beköszöntőjéből rögtön világos az elvileg a színházi világ egészének érdekvédelmét felvállaló szervezet színészközpontúsága: „Másfélszázados magyar színészetünk minden szenvedésének, nyomorúságának, küzdelmének, jogos törekvéseinek az álmát látjuk beteljesedni."⁷³

A színházi irányítás centruma tehát hirtelen átkerül az igazgatókról a színészekre, illetve az egyre aktívabb szerepet vállaló, támogató hatóságokra. „Ugyancsak távirati úton nyilvánítsuk hálás köszönetünket vitéz Imrédy Béla miniszterelnök úr, gróf Teleki Pál kultuszminiszter úr, valamint Hóman Bálint nyugalmazott miniszter úr excellenciájukhoz; ugyancsak Zsindely Ferenc államtitkár úr, Jaksovitzky Károly miniszteri osztályfőnök úr őméltóságaiknak, azért az úttörő, lelkes, kitartó munkálkodásért, amellyel lehetővé tették, hogy a magyar színészet és filmgyártás ebben az egész világot átformáló harcos korszakban egy új, szebb jövő reményében induljon új célkitűzések felé."(A nevek említéskor a közgyűlés lelkesen éljenez)."⁷⁴

Az utópikus szemlélet alapján átalakítani tervezik a közönség színházhoz való viszonyát is, nevelő attitűdöt javasolva: „Hisz a közönség érintetlen termő talaj. Az terem meg benne, amit beléje vetnek. Ha olcsó és könnyű szellemi termékek ízléstelenségét ültetjük el benne, a mi hibánk, ha dudva nő ki belőle."⁷⁵ Effajta nézőnevelő ambíciója a BSZSZ vezetőségnek soha nem volt. A Kamara megtagadja tehát a pesti színház addigi alapvetően for profit működési módját. A tervek között kiemelt helyen szerepel a színészek életfeltételeinek javítása: „Felkiáltójeles tennivaló a budapesti színész-szerződések revíziója! A legközelebbi jövőben már szó sem lehet az antiszociális kilenc hónapos szerződtetésekről, Természetesnek tekintjük azt is, hogy a jövőben minden színháznak önálló, egész társulatot kell szerveznie, vendégszereplések csak elvétve és csak a Kamara választmányának előzetes beleegyezése után legyenek adhatók."⁷⁶ A döntési pozíciót, a politikai támogatással a hátuk mögött felvállalják, de a megvalósítás módjára, forrására nem térnek ki. Egyetlen dologban, korlátozásra, piacvédelemre törekvésben követnék a BSZSZ módszerét: „Színházi jegyiroda szintén csak egy legyen, színházi jegyeket eladni, vagy biztosítani csak a Kamara jegyirodája illetékes."⁷⁷ A vezetőség személyi összetételénél szembetűnő a teljes válásra való törekvés. Alelnökök lettek: Vértes Lajos, a Vígszínház tagja és vitéz Bánky Róbert vidéki színigazgató. A színművészeti főosztály választmányának tagjai: Harsányi Zsolt, vitéz Jakabffy Dezső, Boray Lajos, Földényi László, Hosszú Zoltán, dr. Pilinszky Zsigmond és Hegedűs Tibor. A közlöny 2. számában Patkós György a Belvárosi színház rövidesen bukó, közpénzzel támogatott igazgatója Az új magyar színház feladata című cikkében, a kor felfogásához illően a színházi átalakítást egy társadalmi változás részeként interpretálja, a hatalomra törő új vezetés szándékait pedig a közönség igényeként jeleníti meg. (Ez a retorikai eljárás a kommunista korszakra is jellemző.) A korabeli pesti közönség színházlátogatási motivációi, a látogatottság adatai szerint ettől jelentősen különböztek. A döntési mechanizmus átalakulása is kirajzolódik. Míg korábban, a színházi mező működését szabályozó döntések a szakmai szövetségek közötti egyeztetések után születtek, most a Kamara határozatai válnak kötelezővé. Egyre szaporodnak az állami szintű korlátozó rendeletek, melyek alapvetően érintik a színházi szakmát. Az 1939. május 18-i számban jelenik meg a Dr. vitéz Gallay Béla: A második zsidótörvény című cikkének első része, mely a szakma számára interpretálja a 1939. május 14-én hatályba lépett második zsidótörvény. A cikk második részében kimondtatik a korábban elképzelhetetlen új szabály: „Zsidónak tekintendő személy ezek szerint igazgató, művészeti titkár, rendező, stb. egyáltalán nem lehet, még akkor sem, ha kamarai tag az illető."⁷⁸ Dr. Szalanczy Károly Gazdasági problémák az új színház körül című cikkében „erkölcsi elvekre" hivatkozva érvel a változtatások elkerülhetetlensége mellett: „Az új színháznak egészen más a mentalitása, mint a régi színháznak, - gazdasági tekintetben is. Az üzletnek, még ha színházról van is szó, tehát az ú. n. szórakoztató üzletről, mindig van egyenes gazdasági oldala, de mindig van etikai oldala is. Nem minden üzlet erkölcsös és nem az üzlet a magasabb rendű fogalom, hanem az erkölcs."⁷⁹ A BSZSZ tevékenysége az erkölcstelen üzlettel kapcsolódik össze ebben az interpretációban. A Kamara megalakulása idején láthatólag nem vonták le azt a konzekvenciát, hogy a piac kényszereitől megszabadított professzionális színház csak állami fenntartású lehet. A színházak államosítását 1939-ben még nem hangoztatták igényként. Helyette maradt az ebben a cikkben is tapasztalható vágybeszéd, mely a szocialista korszak egyenlő munkáért egyenlő bért szlogenjét idézi. A szerzőt úgy elragadja a hév, hogy a színházat vizionálja egy új, igazságos kapitalista modellt megvalósító minta üzemként: „Ebben a tekintetben is a színház van hivatva utat törni, utat mutatni, talán nemcsak üzemében, fennállásában, hanem még a színpadán is. Új társadalmi problémák először mindig az irodalomban, s így a színházban látnak napvilágot, s kerülnek az emberek szeme elé. Miért ne kerülhetne ugyanígy – megfelelő formában, – gazdasági probléma is a reflektor erős fehér fényébe, és miért ne maga az új színház is."⁸⁰

Az is kitűnik a közlönyből, hogy a BSZSZ húsz éves múltra visszanyúló kapcsolatrendszerét a kormányzó és gazdasági elittel, szándékait gátló fenyegetésként élte meg a Kamara vezetése. Kiss Ferenc 1939. július 11-én, a Kamara képviseleti közgyűlésén mondott beszédében a pesti színigazgatókra is gondolt, amikor kikelt a reformterveiket akadályozók ellen: „Azok, akikre e törvény kedvezőtlenné vált, minden irányban megpróbáltak ellenkezni és kígyót-békát kiabáltak ránk. S ha a Kamara, a választmány határozatának végrehajtását kérte tőlük, nem restelltek bennünket felsőbb hatóságainknál bepanaszolni, kikkel azt iparkodtak elhitetni, hogy a Kamara úgynevezett 'színházi diktatúrára' törekszik."⁸¹

A Kamara irányítói tehát azt érzékelték, hogy a kormányzó és üzleti elitbe náluk jobban beágyazott színigazgatók átnyúltak a fejük felett, és reformterveiket megakadályozandó, a hatóságok felső szintjeivel keresnek kapcsolatot. Az 1940. januári számban Kiss Ferenc elnök továbbra is az „átállítással" szembeni ellenállás erejére panaszkodik: „ilyen harcos esztendőt hiába keresnénk az elmúlt idők történetében, mint a Kamara felállításának, a magyar nemzeti színjátszás átszervezésének esztendeje."⁸² A BSZSZ-tisztikart a Kamara a színházak irányításából kiszorítani csak jogalkotási segítséggel tudta, a már említett, 1941. augusztusi, a színházi vállalatokkal (üzemekkel) kapcsolatos gazdasági kérdések tárgyában kiadott rendeletbe foglalt tiltásokkal, fenyegetésekkel. A Magyar Színészet Újhelyi József Színházi „átállítás" című írásában kifejezetten a pesti színigazgatók maradék befolyásának megtöréseként üdvözli a rendeletet. A Kamara belső köreiről tudósító források hiányában ebből az írásból következtethetünk arra az érvrendszerre, gondolkodásmódra, mely a Kamara vezetőségének a BSZSZ irányítói iránti viszonyát meghatározta: „A Színészkamara megalakulásakor ismerkedtünk meg először a jobboldali színház fogalmával. Három éve ennek s azóta a Kamara, pontosabban Kiss Ferenc elnök, megszakítás nélkül küzdelmet folytatott azért az átállításért, amely most megtörtént.[…] Megtörtént az, amire a jobboldali közvélemény oly régóta vár: a pesti színházak végre keresztény kézbe kerültek. […] Egy csomó nemkívánatos név eltűnt, színészek, szerzők és az egész rivaldán túli világ új hangot, új színt, új köntöst kapott. Az ellenkező oldal természetesen mindezt nem nézte tétlenül. […] Félvállról és lekezelve cikkeztek az elnökről, aki az állítólagos közvélemény – az ő közvéleményük – ellenére át akarja formálni az egész színházi gépezetet. Nos hát, akár tetszik egyeseknek, akár nem, létrejött a staggione, kirepültek jól védett odúikból a baloldal színpadi kedvencei, most végre sorra került a színigazgatói front is. Ez az utolsó volt a legnehezebb. Itt repültek a legzordabbul a petárdák, a mérgezett golyók s jobb ügyhöz méltó buzgalommal itt serénykedett néhány olyan kombattáns korifeusuk is, aki a nyilvánosság előtt melldöngető jobboldalisággal igyekezett a kor eszmevilágához tartozni. Néhány hónappal ezelőtt még szinte elképzelhetetlen volt mindez. Stabil és megingathatatlan nyugalommal készültek a régi emberek az új szezónra, amelyet szerintük másként, mint ahogy ők gondolják – és főként más emberekkel – elképzelni sem lehetett volna. A strohmann-urak úgy cikáztak színházi irodák és a kamara között, hogy ez néha már forgalmi akadály volt egyes útvonalon. A lapok megírták a direktor jelöltek neveit, a jobboldali közvélemény ámult csodálkozással olvasta, hogy ma, 1941-ben, a Kamara elnökének minden erőfeszítése dacára, marad minden a régiben. Hát nem maradt. Még a legbennfentesebbek sem hitték el egészen az utolsó pillanatig, hogy egy begyepesedett balhit megdőlhet, hogy az a szinte beszuggerált állítás, hogy színházat „csak ezek az emberek" tudnak csinálni, eltűnhetik egy szélfuvallatra. Végül is a kormányzat kellett, hogy közbelépjen. Kiss Ferenc személyes presztízse, tekintélyének teljes latba vetése és a jobboldali sajtó erőteljes támogatása tette lehetővé, hogy az illetékesek a mai viharos időkben más, bizonyára sokkal súlyosabb problémák mellett – rátapinthattak az egész kérdés mérges gócára. Az a kormányrendelet, amely néhány héttel ezelőtt napvilágot látott, meggyőzött végülis minden szkeptikust arról, hogy a régi világnak vége, még a színházak zegzúgos, rosszul világított folyosóin is új kor kezdődik és az újjáalakuló hatalmas Európában a színházak kicsiny világa is szerves része lesz az egésznek. Nem lehet félmunkát végezni, megállás ma már nincs. A jobboldali mentalitás diadalmaskodik – sőt talán írhatjuk ezt múlt időben – diadalmaskodott. Az élet új iramot vett, új tempót, új célkitűzéseket állít maga elé. Itt is, mint bárhol másutt, futó életünk bármelyik posztján. A harc első fele – a nagyobbik – befejeződött. Új igazgatók ülnek a régi karosszékekben és a régi íróasztaloknál. Nem frissen kreált és tapasztalatlan naivisták, hanem hozzáértő, komoly emberek, a színpad és a színészet hű szolgái, akik tudnak lobogni és lelkesedni ezért a cseppet sem vihartalan, de mégis olyan szép hivatásért. Aki végigolvasta az új igazgatói névsort, annak azt hiszem, nem lehet semmiféle aggálya. Ez a lista a közvélemény listája, ezt várta mindenki, s hetekig tartó tárgyalások, megfontolt megbeszélések, alaposan leszűrt vélemények után született meg a döntés, amely – ebben fenntartás nélkül hiszek – biztos és jó kezekbe tette le az új szezón sorsát. Kiss Ferenc meg lehet elégedve a munkájával. Szíve, az agya s az idegei százlóerős motorként dolgoztak az ügyért – de nem hiába."⁸³ Ugyanebben a számban jelentek meg a Kamara színművészeti főosztálya választmánya augusztus 16. és 28-i ülésének anyagai. Ezekből kiderül, hogy a rövidesen leköszönő elnök is a pesti színigazgatók hatalmának megtöréseként, új színházi stílus hírnökeként köszönti a rendeletet. „Kiss Ferenc, a Kamara elnöke örömmel jelenti be a választmánynak, hogy az augusztus 14-i Budapesti Közlöny hivatalos lapban végre megjelent a várva-várt rendelet, amelynek alapján már most megtörténhet a magyar színészet keresztény és nemzeti alapon való átállítása a fővárosban is, és így lehetővé válik a most következő színházi évadtól kezdve az igazi magyar nemzeti színjátszás megvalósítása. […]Ez talán a legnagyobb eredmény, mert ahol a tőke, ott a szellem és irányítás, keresztény tőke nélkül keresztény művészet sem produkálható. Ez is megvalósult: keresztény tőkével keresztény színházat csinálunk a következő színházi évadtól kezdve. A választmány ezen elnöki bejelentést egyhangúlag határtalan lelkesedéssel és örömmel vette tudomásul."⁸⁴ A BSZSZ-tisztikar kiiktatására tett erőfeszítések fényében mindazonáltal meglepő, hogy – legalábbis a közlönyben közöltek szerint a BSZSZ 1938 előtti vezetőségi tagjait csak a német megszállás után zárták ki a Kamarából.⁸⁵ A BSZSZ irattárában nem találtam utalást arra, hogy 1944 tavaszáig kamarai tag volt Komor Gyula ügyvezető elnök, Roboz Imre elnök, valamint a tisztikar tagjai közül Roboz Aladár, Bárdos Artúr, Föld Aurél, Jób Dániel és Wertheimer Elemér.

Elvek és gyakorlat

Ha az elvek és gyakorlat konfliktusát vizsgáljuk, a Kamara vezetői számára igen hamar megmutatkozott, hogy a színészek teljes foglalkoztatására vonatkozó szép elképzelések a valóságban nem működnek. Ezt Kiss Ferenc is kénytelen beismerni: „Sajnos, valamennyi tagunknak szerződést a Kamara szerződtetési irodája nem biztosíthat. Mint az előbb említettem, nagy számbeli túltermelés mutatkozik különösen az előadóművész osztálynál. A szerződésnélküliséget nem tudja megszüntetni, nem is tudatja, hiszen évenként legfeljebb cca. 1000 előadóművész jut szerződéshez, a Kamara színészfőosztályának létszáma pedig 1600-1700. Előre is kérem és figyelmeztetem tehát azokat a kollégáimat, akik a zsidótörvény értelmében a kedvezményezettek közé sorolhatók, vagy született őskeresztények, ez még nem ad nekik jogot arra nézve, hogy a Kamara őket szerződéshez juttassa, tehát ezért a Kamarát sem belül sem kívül ne támadják, hiszen a Kamara volna a legszerencsésebb, ha valamennyi tagjának kenyeret tudna biztosítani."⁸⁶ Az elnököt azonban gyakran támadták, ami ellen a választmány rendszeresen tiltakozott. A színházüzem költségei és nehézségei láttán a közlönyben rövidesen megjelenik a magyarázkodás, a burkolt hatósági segítségérés, a nehézségek nyakatekert magyarázata: „A keresztény tőkének a színházi vállalkozás ismeretlen üzlet. Természetes tehát, hogy fokozottabb körültekintéssel tájékozódik előbb egyrészt az üzem biztonsága, másrészt az üzlet rentabilitása felől. Igen csábítónak kellene lennie a színházi üzem rentabilitásának ahhoz, hogy az óvatos és tapasztalatlan keresztény tőke belé kapcsolódjék. Ma azt hiszem, a Belvárosi Színház az egyetlen fővárosi színházi üzem, amely új, keresztény tőkével dolgozik, ma még a rentabilitás minden reménye nélkül, mert az érvényben lévő üzemi feltételek eleve kizárják az üzleti egyensúly minden lehetőségét."⁸⁷ Mivel azonban a keresztény tőke csak nem mozdult, a cikk szerzője hangos botrányt keltve átengedte színháza működtetési jogát egy mozi vállalkozónak, amiért engedélyét visszavonták. Az új igazgatók hamarosan rájöttek tehát, hogy a színházak felelős működtetése mennyire bonyolult feladat. 1940-re kiderült annak elkerülhetetlensége is, amit a BSZSZ vezetés még a Kamara megalakulása előtt tanácsolt, nevezetesen, hogy a Színművészeti és Filmművészeti Kamarát Színházi- és Filmkamarára kell szétválasztani.

A színházi működésbe való hatósági beavatkozások, rendeletek tiltások egyre több helyet foglalnak el a közlönyben. Megjelenik például a vidéki színházak műsorellenőrzése, s olvashatók egyéb, például a színészekre vonatkozó korlátozások: „Az Országos Nemzeti Filmbizottság nagyfontosságú határozatot hozott. Egyrészt a magyar filmek művészi minőségének fokozása, másrészt szociális szempontokból a jövőben egy-egy színművész részére egy gyártási évadban legfeljebb hat vezető film-szerep eljátszását engedélyezi."⁸⁸ A Kamara vezetése nem tiltakozik az egyre szorosabb kontrol ellen, míg a BSZSZ tisztikar minden lehetőséget megragadott autonómiája megőrzésére.

A Kamara rövidesen kérni kényszerül a színházak közterheinek csökkentését is a hatóságoktól, az új igazgatók ugyanazon nehézségekkel szembesülnek, mint BSZSZ tag elődeik: „Legsürgősebbnek mutatkozott a villanyáram, a hirdetések, illetve a plakátok kihelyeztetésének jelenlegi súlyos terhei, a vigalmi adó, ügyeleti díjak rendezése tekintetében eljárni. A választmány ez ügyekben már korábban az illetékes hatóságokhoz intézett felterjesztéseinek előbbi elintézése végett újabb sürgető intézkedések megtételét határozta el."⁸⁹ A vidéki színházi rendszer átalakítására kigondolt cseretársulat rendszer sem vált be igazán, egyes városok önálló társulatot kívántak fenntartani. Vértess Lajos Amiről színházjáró színmagyar nem beszél című cikkében a Kamara működésének eredményeként tartja számon, hogy: „az össztaglétszám kb. 60%-a van éves szerződésben elhelyezkedve. Ez az örvendetes javulás egyrészt a Kamara által mind fokozottabban érvényesített törzstársulati rendszer, másrészt az ország örvendetes megnagyobbodása folytán létesült több színtársulat és megnövekedett elhelyezkedési lehetőség eredménye."⁹⁰ A 1942. januári szám Kiss Ferenc lemondásáról tudósít. Helyére a színházi irányításban nem jártas dr. Cziffra András közalapítványi királyi ügyész kerül, ami nem növeli a Kamara szakmai hatékonyságát. A háborús időkben cselekvési tere tovább szűkül, megnyilvánulásai lelkesítő szónoklatokra korlátozódnak: „Most már tudjuk, hogy itthon is front van, és ezen a belső fronton éppen úgy kell küzdenünk, mint hős honvédjeinknek odakint. A belső front egyik legfontosabb tűzvonala a hadiüzemek után a színház, amelynek kétszeres feladata van a mai nehéz időkben. A kultúrmunkán kívül is az is feladata, hogy a közönséget elvonja a háborús gondoktól, felderítse és szórakoztassa."⁹¹ Az elnök már nem is ígér színházi reformokat és a közönség nevelése helyett megelégedne szórakoztatásával. A Kamara vezetése gyorsan lemondott a szféra irányításáról, és már a formális működési szabályokat is hanyagolta. Emiatt az 1943. szeptemberi számban védekezik a vezetőség, reagálva Staud Géza Színházi mérleg című cikkére, melyben az alábbi kérdéseket tette fel: „Miért nem tartott a Kamara közgyűlést? És ha ennek az autonómia felfüggesztése az oka, mi indokolja az önkormányzatnak ilyen huzamos időn át való felfüggesztését? 2. Miért nem számol el a Kamara a Színészek nyilvánossága előtt? 3. A Kamara vezetősége és a választmányi tagok mennyiben és mi módon vonhatók felelősségre?"⁹² Staud a jogállami működést kérte számon a vezetőségen, mely egyes rendeletek kiadásának elhúzódásával védekezik. Valójában egyre világosabb, hogy nem képes akcióképes szervezetet létrehozni. 1944. áprilisa után a közlöny már szinte csak az egyre abszurdabb, a zsidók jogainak korlátozására vonatkozó rendeleteket közli. A 1944. októberi utolsó számában Dr. Cziffra András Helytállás című cikkéből pedig a kétségbeesés és a színházi társulatok széthullásának beismerése olvasható ki: „A háború réme ajtóinkon dörömböl. […]A Kamara legfőbb feladatának tekintem ezekben a válságos időkben elszántan megvédeni a társulatok működésének a lehetőségét, minden kamarai tagnak megélhetési lehetőségét. […]Mihelyt a külső körülmények lehetővé teszik, a kamara gondoskodni fog arról, hogy azok a társulatok, amelyek életképesek, - ha szűkebb korátok, szerényebb viszonyok között is -, folytathassák működésüket változatlan vezetés és feltételek vagy a szükséghez igazodó újabb feltételek mellett."⁹³

A társadalmi és kulturális emlékezetben a Kamara rossz emlékű, sikertelen tevékenységéből leginkább Kiss Ferenc képe őrződött meg, igen negatív színben. Ami a BSZSZ sorsát illeti, a belügyminiszter 1947-ben, egy tanúkat is bevonó nyomozás után feloszlatta a szövetséget, arra hivatkozva, hogy alapszabályszerű működésre nem képes, vagyona nincs, tagjai meghaltak vagy eltűntek, irattára pedig megsemmisült.⁹⁴ (Utóbbi megállapítás nem igaz, a BSZSZ irattára később az OSZK SZT-be került.) Felmerül a BSZSZ örökségének, folytathatóságának kérdése. 1945 után megalakult, újjáalakult⁹⁵ egy szervezet Budapesti Színigazgatók Szabadszervezete, illetve inkább Budapesti Színigazgatók Testületeként.⁹⁶ Utóbbira vonatkozóan találtam dokumentumokat, Magyarics Lászlónak, a testület titkárának iratanyagában. Kérdés, az új színigazgatói szervezet mekkora tekintélyre tett szert, s tudott-e a BSZSZ-hez hasonlóan a színházi élet egyik legfontosabb irányító centrumként működni.