Szántó Viktória: Rendező vagy, színháztörténész, bábtörténész, műfordító, író és dramaturg. Melyik minőségedet tartod a legfontosabbnak ezek közül?

Balogh Géza: Ezek a feladatkörök különböző életszakaszaimban különböző hangsúlyt kaptak. Már tíz éve nem rendezek. Azt gondolom a rendezésről, hogy az fizikai munka is, amihez én már elfáradtam. De persze vannak nagyszerű emberek, akik száz éves korukig rendeznek. Michelangelo Antonioni1 például már béna volt, tolószékben ült, nem tudott beszélni se, de Wim Wenders2 értette, hogy mit szeretne, a mozdulatait, a szemvillanását is, így csináltak filmet közösen.

Szántó Viktória: Ezek szerint a különböző foglalkozásokat különböző életszakaszokhoz kötöd?

Balogh Géza: Az ikrek jegyében születtem, ez ugye mindig valami fajta kettősséget jelent. Tulajdonképpen egész életemben több mindent csináltam. Már a kezdet kezdetén nem tudtam eldönteni, hogy az Ipaművészeti Főiskolára menjek-e díszlettervező szakra, vagy a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. S mivel a Színművészetin előbb voltak a felvételik, így az Iparművészeti elmaradt. Aztán később kirúgtak a Színművészetiről, akkor jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára grafikus szakra, de nem vettek fel. Persze ezek csak morzsák, mellékvágányok. A kettősség mindig megvolt az életemben, amikor befejeztem a prágai főiskolát, akkor is. Elkezdtem fordítani, mert ez adódott a nyelvtudásból. Egy olyan nyelvnek, amelyet viszonylag kevesen beszéltek, elég jó volt a piaca. Abban az időben évente kellett szocialista drámákat bemutatni, így megbízás akadt bőven. Azt mondták, hogy a fordítás lehetőleg legyen jobb, mint az eredeti.

Szántó Viktória: A szüleid hogy viszonyultak a színházi kötődésedhez?

Balogh Géza: Polgári értelmiségi család voltunk, apám pénzügyi jogász, anyám is dolgozott egy ideig hivatalnokként, aztán mikor megszülettem, akkor abbahagyta a munkát. Egyke voltam. A feleségem is egyke, a lányom is egyke, de ő már nem folytatta a sort, neki két fia van. Szóval a szüleim szerették a színházat. Tulajdonképpen az a furcsaság, hogy a szüleim úgy készítettek engem elő, mintha tudták volna, hogy egyszer majd közöm lesz a színházhoz. Úgy indult, hogy mint kisgyereket, elkezdtek vinni színházba gyerekelőadásokra, aztán elég korán, azt hiszem hogy túlságosan is korán, mert 1945 után, amikor nyolc éves voltam, már magukkal vittek minden felnőtt előadásra, amikor színházba mentek. Nem biztos, hogy ez a gyermekpszichológia szempontjából helyes, de mindenesetre olyan előadásokat láttam, amilyeneket egy nyolc éves gyerek szerintem rajtam kívül aligha. Belvárosi Színház, Vígszínház, a háború utáni években az összes vígszínházi előadást láttam. Még az Éjjeli menedékhelyet3 is. Persze, hogy semmit sem értettem belőle. Azt se tudtam ki az a Gorkij. Shakespeare-t, azt tudtam. Tudtam, mert a papám felolvasta nekem a Lamb-testvérek Shakespeare-meséit, a moziban úgy néztem meg a Hamletet Laurence Olivier-vel4, hogy irtó izgatott voltam, mert tudtam, hogy abban szellem is van. És ugyanígy elvittek mindenféle bábszínházba. Miért? A Városliget közel van. Elvittek Hinczékhez,5 minden műsorukat láttam, mert oda rendszeresen jártunk. Ahogy felültünk a Hullámzó Balatonra meg a Sárkányvasútra, ugyanígy egyik fénypontja volt az ottlétünknek, hogy bementünk a bábszínházba. Emlékszem, amikor Vitéz László kivette a Csonka-Magyarország zászlót, és rázta, és vérzett a Csonka-Magyarország, mert akkor kaptuk vissza az elcsatolt területek egy részét. Ez persze még jócskán a háború alatt volt. Tombolt a közönség, de nekem valószínűleg fogalmam nem volt, hogy miért tapsolnak. Kivett egy földgömbből egy zászlót, kibontotta, megrázta, és ott volt Nagy-Magyarország. És őrjöngött a közönség. A gyerekek is tapsoltak, mert a gyerek, ha látja, hogy az anyuka tapsol, akkor ő is tapsol. De ugyanígy elvittek Rév István6 bábszínházába is. A felnőtt előadásokat nem láttam, de a Toldit igen, mert azt gyerek is, felnőtt is nézhette, és azt nem is egyszer láttam. A legjobban a Terülj, terülj asztalkámra emlékszem.

Szántó Viktória: Szóval aktívan jártatok színházba, ez a hétköznapok része volt.

Balogh Géza: Igen. És ez még hagyján, de a Népligetbe is elvittek. Még idősebb Kemény Henriket7 is láttam játszani. A Népliget messze volt tőlünk, meg alacsonyabb néprétegnek való, a városligeti vurstli az a bakák, cselédlányok, kisiparosok, kicsit jobban szituált iparosok szórakozása volt. A Népliget olcsóbb volt, a szegényebbekhez szólt, a proli negyedhez, Kőbánya és környékéhez. És ott szegényesebbek voltak a mutatványosok is. Emlékszem, volt egy olyan kicsi óriáskerék, hogy talán négy fülke volt benne. Négy hajó. Talán befért volna ebbe a szobába.

De bölcsőde nem létezett akkor, óvodába nem jártam. Anyám úriasszony volt, nem dolgozott, itthon volt velem. Korábban tisztviselő volt a Városházán, aztán azt abbahagyta, és akkor velem itthon maradt. A háború végéig háztartási alkalmazottunk is volt. Ahogy az úgynevezett középosztályban mindenkinek. Nekem igazából az elszakadásom az elemi iskolával kezdődött, a Juliannával, ami itt van a református templom és a Városligeti fasor sarkán, idejártam elemibe. Református elemi, én is református vagyok. Ott kereszteltek abban a templomban, anyámék meg ott esküdtek. Mi egy kvázi református család vagyunk, bár az anyám eredetileg katolikus volt, de áttért, mert megsértődött. Kisértődött a katolikus egyházból. Nem fogadták el érvényesnek a nem katolikus templomban kötött esküvőt. Lehetett más vallásúhoz hozzámenni, de katolikus templomban kellett esküdni, mert csak az az igazi. Nem tudom, hogy ma is így van-e még.

Szóval ez az első négy osztály református elemi iskola volt, nem emlékszem nagyon jó szívvel rá, bár aranyos tanító nénim volt az első három osztályban, az Irén néni, de rettenetesen vallásos volt. És engem bosszantott, hogy jártak oda más vallásúak is. Zsidók, evangélikusok, katolikusok, mert nagyon jó iskola volt. De nekünk, reformátusoknak folyton hittanóránk volt, nem viccelek, a napi négy órából legalább kettő vagy három, és addig a többiek hátraülhettek és gombfocizhattak, „csak csöndben gyerekek, ne zavarjátok a hittanórát." Borzasztó, mert belém verték a vallást, úgy, hogy az bizony máig erősen elgondolkoztat. Ja és egyszer azért kaptam tenyerest nádpálcával, mert vihar volt, dörgött az ég, és én azt mondtam, hogy a Szent Péter kuglizik. Ilyet nem szabad mondani. Aztán megbosszultam magam, mert folytattam az iskolát az evangélikus gimnáziummal, tehát ott már én is más vallású voltam. Ott rendes tanrend szerint tanítottak nagyon szigorúan. Az meg itt van az evangélikus templomnál, a sarkon, a Bajza utca és a Városligeti fasor sarkán, akkor úgy hívták, hogy Vilma királyné útja, aztán lett belőle Gorkij fasor, szóval végigjárta az összes szocialista és nem szocialista elnevezéseket. Az evangélikusban elkezdtük a színjátszó életet. Olyan fokon, hogy verseket mondtunk, darabrészleteket, egyfelvonásosokat mutattunk be ünnepélyeken, például a Visszakérem az iskolapénzt, Karinthy bohózatát. Aztán nemcsak ilyen vicces dolgokat, komoly darabokból is bemutattunk részleteket, például az Othellóból egy keresztmetszetet. Cassiót játszottam. Az egyik osztálytársam rendezte, aki látta a Nemzetiben az előadást Tímárral meg Major Tamással.

Szántó Viktória: Csak diákok rendeztek?

Balogh Géza: Igen. Ötödik, hatodik, hetedik osztály volt ez. Három évig jártam ide, mert aztán megszűnt az Evangélikus gimnázium általános iskolai tagozata, és akkor nyolcadikban átkerültem a Hernád utca 46-ba egy évre. Ott nagyon jó tanuló voltam. Azért az Evangélikus után, ahol semmiféle kiemelkedőt nem produkáltam, de az annyira erős iskola volt, hogy a Hernádban abszolút tiszta ötös lettem. Sőt, bocsánat, hetes. Mert volt egy év, amikor bevezették a hét osztályzatot.

Szántó Viktória: Ezek szerint önszervezésben színjátszottatok?

Balogh Géza: Abszolút önszervezésben, Lengyel Gyuri8 barátommal, érettségiig egy osztályba jártunk, kivéve azt az egy év Hernád utcát, mert az itt volt a szomszédban és körzetesítés volt, és ide osztottak be. De utána a Berzsenyibe kerültem gimnáziumba, és ott megint osztálytársak lettünk. Máig a legjobb barátom, immár hetvenkét éve.

A Berzsenyiben folytattuk a színjátszó életet, ott játszottuk A revizort, azt már teljes egészében, második gimnazisták voltunk, és én voltam Hlesztakov. Mit mondjak erről? Talán annyit, hogy az egy kicsit már tényleg valami színház-féle volt, elmentünk a Nemzeti Színházba, hogy tessék szíves bennünket korrepetálni, és akkor kiküldték Tapolczai Gyulát9 hozzánk. Nagyon aranyos epizodista volt, játszott A revizorban, és Major kijelölte, hogy ő lesz a mi instruktorunk társadalmi munkában. Kint volt két vagy három alkalommal, mindig azokat a jeleneteket próbáltuk, amikben ő játszott, és vele lehettem partner, mert ő volt a kórházi gondnok. Van a harmadik felvonásban egy jelenetsor, amikor mindenki sorra fölkeresi és megvesztegeti a pétervári tisztviselőt, a rettegett ál-revizort. Ezt a jelenetet próbálta velem.

Szántó Viktória: A Berzsenyiben volt tanár segítségetek?

Balogh Géza: Igen. A Berzsenyi annyiból volt más, hogy ott tanított Staud Géza.10 Később kollégák lettünk a Színházi Intézetben. Ott többször rám szólt, hogy tegezzem vissza, de sokáig nagyon nehezen ment. Staud akkor borzasztó helyzetben volt, a háború alatt a Madách Színház dramaturgja volt, 1945 és 1948 között pedig a Magyar Színészek Szabad Szakszervezetének főtitkára és a Színház című hetilap szerkesztője a koalíciós időkben. Szociáldemokrata volt. Régi szocdem, és az ő első felesége volt az az írónő, akinek a darabja miatt tűntettek a Nemzeti Kamaraszínházban. A Nóra leányai,11 Székely Júliának12 hívták. Zeneakadémiát végzett zongoraművész volt eredetileg, Bartók tanítványa, több zenei tárgyú regénye is van, meg ez a színdarabja. Zsidó volt, és a szélső jobboldali turulisták minden előadáson tűntettek. Négy vagy öt előadást ért meg a darab, a Nemzeti Kamarában, ami a mai Budapest Bábszínház helyén volt. Olyan botrányok voltak, hogy abbamaradt az előadás, mert röpcédulákat szórtak a nézőtéren a „fajgyalázó" Nemzeti Színház ellen.

Szóval Staud Géza akkor büntetésben volt, de nem csak ő, többen is, Komlós Aladár13 kiváló irodalomtörténész például. Ő azért is érdemel említést, mert ő mondta a bevezetőt A revizor előadásunk előtt. És hol játszottuk A revizort? A mostani Radnóti Színházban. Korábban Pódium Kabaré volt, aztán bezárták. Ki lehetett így bérelni két vagy három előadásra.

Szántó Viktória: De azt mondtad, önszervezően működött egy ilyen diákszínjátszó csoport.

Balogh Géza: Igen. Hogy kerül a képbe akkor Staud Géza? A revizorhoz semmi köze nem volt, de előzőleg meghirdette, hogy színjátszó csoportot szervez. És nagyon komoly meghallgatást tartott, ahogy azt kell, helyzetgyakorlatokkal, versekkel. Hevesi tanítványa volt az Akadémián ő is, meg a felesége is azon a bizonyos rendező-képző tanfolyamon.14 Amikor a „fordulat éve" után el kellett hagynia a színházi pályát, középiskolai tanárként helyezkedett el. A Sorbonne-on szerzett diplomát, eredetileg magyar-francia szakos volt. De a Berzsenyiben mindenfélét tanított, matekot, földrajzot, biológiát. Nem tudom, hogy lehetett, de mindenféle kiegészítő szakokat végzett. Minket persze nagyon szeretett, mert tudta, hogy teljesen meg vagyunk őrülve a színházért, úgyhogy pátyolgatott. Egyszer viszont úgy megharagudott ránk, hogy fél évig levegőnek nézett kettőnket, Lengyel Gyurit meg engem. A következő volt: nyáron csináltunk valami előadást, vagyis nem nyáron, hanem a tanév végén, az iskola udvarán, ami egy elég szűk udvar volt, falakkal körülvéve, és ott építettünk egy színpadot deszkákból, amiket Staud tanár úr szerzett valahonnan. És ezt mi fölépítettük, dolgoztunk, fúrtunk, faragtunk, kalapáltunk, ő is amolyan barkácsolós ember volt, én is elég jó kézügyességgel vagyok megáldva. Lement az előadás, és mi úgy elhúztuk a csíkot, hogy otthagytuk a tanár urat a színpadával. Megfeledkeztünk róla. És állítólag rettenetesen eláztak az értékes deszkák. És amikor ősszel találkoztunk, nem fogadta a köszönésünket. Nem tudtuk, mi baja, elfordult. Nem feleltetett. Ha jelentkeztem – biológiából jó voltam, szerettem a biológiát, – keresztülnézett rajtam. „Na, tudja valaki? Senki?" Merthogy csak én jelentkeztem. Tehát én nem léteztem, levegőnek nézett. Aztán beteg lett, valami a lábával volt, mankóval járt, és akkor sokáig kórházban feküdt, és mi elmentünk meglátogatni. Előtte levelet írtunk, már nem emlékszem, mit, mert Gyuri volt a lelkizős, ő fogalmazta a levelet, hogy drága tanár úr, tehát bocsánatot nyertünk, és attól kezdve feleltetett is.

Szántó Viktória: Volt egy olyan mondatod, hogy bementünk a Nemzeti Színházba Majorhoz. Ezt hogy kell elképzelni?

Balogh Géza: Ez nem A revizornál volt, akkor Majorral nem találkoztunk, csak a titkárságig jutottunk. Az ember tragédiája kapcsán 1954-ben voltunk Majornál is. Szerintem három perces, Gyuri szerint egy perces volt a meghallgatás, amit ott töltöttünk, még a makettet is becipeltem, amit én készítettem, a színpad makettjét. De arra emlékszem, hogy nagyon komolyan beszélgetett velünk, és mi nagyon meg voltunk hatva.

Szántó Viktória: Előadásaitok a nagyközönség számára voltak meghirdetve, vagy csak diákoknak?

Balogh Géza: Diákoknak, szülőknek, mindenkinek.

Szántó Viktória: Mi volt A revizor után a következő nagy előadásotok?

Balogh Géza: A Berzsenyiben volt még egy Bánk bánunk. De az egy keresztmetszet volt, és a mostani Kolibri helyén mutattuk be. Én Biberach voltam, Lengyel Gyuri pedig Petúr bán.

Szántó Viktória: Hogyan tudtátok megszerezni ezeket a színházakat diákként?

Balogh Géza: Fogalmam sincs. Azt se tudom, akkor kihez tartozott az ilyesmi. Az államosítással bezárták a Jókai teret. Sokáig semmi sem volt, majd a Vidám Színpad megkapta kamaraszínháznak. De az ötvenes években üresen állt, talán valamilyen kultúrterem volt. Valahogy kiadták nekünk, és mi eljátszottuk a Bánk bánt. Négy felvonásos volt, az ötödiket nem játszottuk, és valami még kimaradt, de már nem emlékszem, hogy mi, négy felvonás volt, amit akkor fölvállaltunk. Ez azért fontos, mert utána a Madách Gimnáziumban, ahova a Berzsenyiből áthelyezték az osztályunkat 1953-ban, eljátszottuk a teljes darabot. Akkor harmadikos voltam, és én játszottam Bánk bánt. II. Endre magyarok királya Krausz György, azaz Kézdy György15 volt. Melinda Somody Éva, akinek az édesapja a Nemzeti Színházban volt a statiszták vezetője, csoportvezetőnek, vagy minek nevezték. A csoportos színészek vezetője, azt hiszem, így hívták. A jelmezeket a Tragédiához a Nemzeti Színháztól kaptuk, sőt még a Bánk bánhoz is, mert én Bánkot Abonyi Géza jelmezében játszottam, be tudom bizonyítani, fotóm van róla. A Tragédiában is az 1948-as előadás jelmezei voltak. Ezt Magyar Bálint16 intézte, aki akkor a Nemzeti Színház művészeti főtitkára volt. Ő többször is járt nálunk próbán, nagyon sokat segített. Művelt, okos és nagyszerű ember volt.

Szántó Viktória: A Tragédia kapcsán mennyire voltatok azzal tisztában, hogy ez egy kényes téma?

Balogh Géza: Tökéletesen. Ha nem tudtuk volna, akkor is a tudomásunkra hozták volna. Az egy borzasztó nehéz ügy volt. Folyton mondjuk is, a mai napig kérdeznek meg írnak róla, de ez tényleg egy rendkívül bátor dolog volt. 1947-ben bemutatták még a Tragédiát a Nemzetiben,17 és utána nyolc év szünet. Nem volt betiltva, ilyen nem létezett a pártállamban, hiszen „népi demokrácia" volt. Csak nem volt szabad játszani.

Szóval pontosan tudtuk. Most úgy beszélek, mintha nagyon okosak lettünk volna, de gyerekek voltunk. Az igazi bátrak nem mi voltunk, hanem a felnőttek, az igazgató, dr. Fényi András, aki pontosan tisztában volt vele, hogy a bőrét viszi a vásárra. Hosszas huzavona után megbízták dr. Waldapfel József18 irodalomtörténészt, aki meggyőződéses marxista volt, kiváló tudós, és ő írt korábban a Tragédiáról egy nagyon fontos tanulmányt, aki az előadás ideológiai ellenőreként rendszeresen járt a próbáinkra. Szóval ő vállalta az eszmei felelősséget.

A múltkor beszélgettem Gyurival, s mondom: „arra emlékszel, hogy mi volt Waldapfel egyetlen intézkedése?" Azt mondja, nem. Kirendezte a Párizsi színből a guillotine-t, mert az a forradalom erőszakosságát hangsúlyozza. A második vagy harmadik előadástól kezdve nem is lehetett volna lefejezni Dantont.

Szántó Viktória: Minek alapján döntöttétek el, hogy mikor mit akartok színpadra állítani?

Balogh Géza: Ketten-hárman voltunk ebben hangadók. Egy strandon, többnyire a Fedett uszodában, nyáron megbeszéltük a jövő tanév művészi terveit. Volt, hogy összevesztünk, mert az egyik barátunk, aki rajongott az operettért, azzal állt elő, hogy csináljuk meg A szelistyei asszonyokat.19 Elküldtük melegebb éghajlatra, mert mi meg a Don Carlost akartuk. Körülbelül ez volt a skála. A Don Carlost azért, mert nekem a Carlost azért már mégiscsak el kellene játszanom, itt az ideje. Lengyel Gyuri meg Posát nézte ki magának. Vagy Fülöp királyt? Nem is tudom, de ahhoz még nem volt elég érett. Tizenhat éves Fülöp király!

Szántó Viktória: Ki volt meghatározó tanárod a gimnáziumban?

Balogh Géza: Volt, van több szép emlékem. Például Bada tanár úrról, ő a magyar tanárom volt a Madáchban. Ő volt a másik, aki nagyon komolyan részt vett ebben a Tragédiában, ő sokkal csöndesebb ember volt. Fényi pártvonalon tudta, hogy mit kell csinálni, tudta, hogy kihez kell elmenni és kinek kell gazsulálni, ismerte a csíziót. Fényi nagyon magas életkort élt meg, kilencvenvalahány évesen halt meg, ott voltunk a temetésén, búcsúztattuk, ahogy illik. Idős korában már összetegeződtünk. Mondja nekünk, tudjátok, hogy ki volt a tégla az iskolában? És megnevezte azt a tanárt, aki kollégája volt. A legártatlanabb látszólag, mert egy igazi balfácán, szemüveges, csupa gátlás. „Ő?" Bizony ám, mondta. És én ezt csak ötven évvel később tudtam meg.

Szántó Viktória: A középiskolás évek után, 1954 és 1955 között tanultál operett-színész szakon a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.

Balogh Géza: Nem. Az operett osztályba csak a „gyengéket" vették fel – Törőcsik Marit például. Jó, mi? Bodrogi meg Margittai Ági járt velem, a prózai színész osztályba, de idővel összeolvadt, folyton fogyatkozott a társaság. Egyre kilátástalanabb lett a helyzet, engem is hamar eltanácsoltak. Az ötvenes évek a főiskolán egy rettenet volt. Félt a tanár a diáktól, a diák a tanártól, és mindenki mindenkitől. Volt egy diáktanács – Bacsó Péter20 és Kovács András21 voltak a vezéralakjai és élet-halál urai –, ők mondták meg melyik tanár taníthat és melyik nem. Kirúgatták Abonyi Gézát,22 a korszak egyik kiváló színészét és pedagógusát. Belehalt utána szívrohamban.

Szántó Viktória: A Színművészetin volt meghatározó tanárod?

Balogh Géza: Nem nagyon. Gellért Endre23, a tanszékvezető, ő egy hatalmas, nyomasztó egyéniség volt, nem hiszem, hogy engem emberszámba vett. Féltünk tőle, és iszonyú nyomás volt rajtunk, ha megláttuk. Nyílt az ajtó, bejött az órára, ledermedt, lefagyott minden. Olyan, mint amikor a frizsiderből vagy a mélyfagyasztóból kivesz az ember egy két évvel ezelőtt odatett valamit. De ő volt az, aki mindent tudott rólad. Átlátott rajtad, mint egy röntgengép. Nála nem lehetett hazudni a színpadon.

De mondok egy-két tanársegédet. Fél évig Ruttkai Éva színészmesterség-oktató volt, fél évig, vagy egy évig meg Horváth Teri24. Nagyon örültünk, amikor Both Béla, az osztályvezető tanár nem ért rá. És hála istennek sokszor nem ért rá, és ilyenkor a tanársegéd helyettesítette Az a tanársegéd, akitől sokkal többet kaptunk, mint tőle. Ruttkai semmilyen színiiskolába nem járt, a Lakner bácsi gyerekszínházában „tanulta" a mesterséget kisgyerekként. Ti-ti-ti, tűsarkú cipőjében föltipegett a tanterem színpadára, és megmutatta, mit csináljunk. Ez egyszerűbb, mint órákig magyarázni. Horváth Teri meg csupa szív, csupa lélek. De még Kohut Magdát25 is említhetem. Ő – mint később megtudtam – igazi munkáskáder volt, mindig azt hittem, hogy előkelő úrilány, mert úgy viselkedett, és kiderült, hogy rettentő alacsony, proletár sorból jött. Csak ezt nem engedte látszani. Pedig akkor ez volt a divat. Úgy nézett ki, mint egy úri dáma. Vagy mint egy királynő. Most, amikor meghalt, írtam róla egy megemlékezést, hogy őt elfelejtették teljesen. Pedig nagyszerű színésznő volt. És gyönyörű. Van, aki csúnya és nagyon tehetséges, és van, aki szép és tehetséges. Ő gyönyörű volt és nagyon tehetséges. Hát én hármukat említeném jó szívvel. Meg a másik végletet, Dóri bácsit, a beszédtanárunkat, aki borzasztó volt. Rossz színész, rossz tanár és rossz ember. Nagy Adorján26.

Akkor közben mi titokban Németh Antalhoz27 jártunk, ami főben járó bűnnek számított, ha kitudódik. Még a Tragédia kapcsán ismerkedtünk meg vele. Egy Faust-szemináriumot csinált velünk, Lengyel Gyurival, velem meg Pós Sándorral28, aki később kiváló rádiórendező lett. Németh Antal rendkívüli hatással volt rám. Néhány éve könyvet is írtam róla.29 Alighanem fontos szerepe volt abban is, hogy bábszínházzal kezdtem foglalkozni. Ő a bábjáték rajongó szerelmese volt, Blattner Géza30 legjobb barátja. Most mégis Dóri bácsi kapcsán jut eszembe, és ezt nagyon szégyellem. Ne felejtsem el elmondani, hogy Nagy Adorján feljelentése szolgáltatta az ürügyet ahhoz, hogy az ország egyik legkiválóbb rendezője 1956-ig nem kaphatott állást egyetlen színháznál sem. A „bűne" annyi volt, hogy a Nemzeti Színház igazgatójaként Simon bánt osztotta rá a Bánk bánban, ami valóban a darab legrosszabb szerepe. Egy színész az ilyet nem tudja megbocsátani. Ő meg 19-es komcsi volt, a háború után egy rövid ideig élet-halál ura. Följelentette bosszúból. Gondold el, hogy egyszerre jártam Németh Antalhoz, aki a modern színházi mozgalmakról beszélt, meg a főiskolára, ahol a „szocialista realizmus" elnevezésű rögeszme szellemében a naturalista színjátszást ismerték el egyedül üdvözítőnek. Kudarcomat ezzel a skizofrén állapottal is magyarázhatnám, de ez természetesen leegyszerűsítené a helyzetet. Básti, az igen, ő egyéniség volt. Őt nem szabad kifelejteni. Mindenki szerette, legalábbis a főiskolán. A színházban nagyon nehéz ember volt. Velünk viccelődött, állandóan viccelődött. Azt mondta, másképp nem is lehetne az életet elviselni.

Ennyi. Pestről ennyi maradt bennem. Meg még Hegedűs Géza31, nála volt az egyetlen ötösöm. Világirodalom. Emlékezett rám, mikor húsz évvel később találkoztunk. Azt mondja: „Te voltál az egyetlen művelt fiú abban az osztályban." Hát az borzasztó dolog, színész osztályban világirodalmat tanítani. Géza bácsinak tüneményes humora volt. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy „Egressy Béni miért írta azt, hogy a Visegrádi várban játszódik a Bánk bán-opera második felvonása, amikor a Visegrádi vár 1213-ban még nem is létezett?" Óra után hosszan a szemembe nézett és azt mondta, hogy ezentúl nekem tartja az óráit. Ez volt az egyetlen dicséret, amit kaptam azokban a rettenetes időkben.

Szántó Viktória: Egy év után eltanácsoltak. Hogy néz ki egy eltanácsolás?

Balogh Géza: Rostavizsga van, és utána eredményhirdetés, és akkor közlik, hogy „nem". Az ajtóból visszafordultam, és ezt mondtam – azt hiszem életem legjobb színészi teljesítménye volt: „Ha gátat túr föl ezer vakond, az óceánt mégis elérem!" Kimentem és becsaptam az ajtót. A tapsot már nem vártam meg.

Szántó Viktória: És ezek után?

Balogh Géza: Hát akkor jött mindenféle borzalom. Kellékes voltam a Jókai Színházban, aztán hivatalsegéd, majd könyvelő a János kórházban. Még egy-két egyetemre beadtam a felvételi kérelmemet, de sehova sem vettek fel helyhiány miatt, mint nem munkás származásút. Az volt a szabály, hogy munkás származás 50%, paraszt származás 30%, és a maradék jutott az egyébnek.

Szántó Viktória: A Színművészetin milyen presztízse volt a bábszínháznak?

Balogh Géza: Természetesen semmilyen. De akkor nekem meg sem fordult a fejemben, hogy bábbal foglalkozzam, bár jártam akkoriban bábszínházba nézőként. Néztem a felnőtt műsorokat, azokat mind láttam. De semmilyen elképzelésem nem volt arról, hogy a bábhoz közöm legyen. Kényszerpályaként indult. Sokan körülöttem amatőr bábosként kezdték a pályát a korosztályomból, Urbán Gyula32, Erdős Pisti33 vagy Gruber Hugó,34 egy csomó fontos személyiség. Én egész más helyzetben voltam, színházhoz akartam kerülni. Darvas Szilárd35 beszélt rá egy közös dunai csónakázás alkalmával. „Gyere oda egy-két évig, aztán majd továbbállsz." Ez még Szilágyi Dezső36 igazgatói kinevezése előtt történt egy évvel, 1957-ben. Úgy szoktam mondani, hogy Molnár József,37 az előző igazgató belém bukott, én voltam az utolsó rossz húzása.

Szántó Viktória: Molnár József nem volt népszerű igazgató, a színház dolgozói tömegesen álltak fel mellőle. A győri kivonulás38 miatta történhetett. A Győrbe ment kollégák idővel azonban visszajöttek.

Balogh Géza: Szilágyi hozta őket vissza. De ez egyértelmű volt, ő együtt élt a győriekkel, a kvázi-dramaturgjuk volt. A Népművelési Intézetnél dolgozott, de bemutatták a Jancsi és Juliskáját,39 a János vitéz feldolgozását,40 az Ezüstfurulyáját.41 Ott kezdték el a vásári, népi hagyományok ápolását, mert a fővárosban úgy gondolták, hogy az amatőrség meg a műkedvelőség alacsonyabb rendű dolog, és ők – mármint Budapesten – azért ennél jóval komolyabb művészek. A Mesebarlang42 egykori káder-igazgatója is úgy nyilatkozott, hogy mi nem vagyunk holmi vásári komédiások. A mi színészeink hivatásos művészek. A győri kivonulás fontos alakjai nem vitás, hogy Szőnyi Kató43 és férje, Gáti György színigazgató,44 ők vitték el a győri színházhoz azokat, akik Budapesten felmondtak. Gáti kenyeret adott nekik, elvégre akkor egy bábszínház volt, nem lehetett máshova menni.

Szántó Viktória: Az Állami Bábszínházban milyen volt a hangulat, amikor odakerültél 1957-ben?

Balogh Géza: Jó kérdés. Én úgy kerültem oda, hogy egy volt főiskolai évfolyamtársam, Bátonyi Gyuri45 felkészített, mert ő akkor már tag volt ott. Őt is kirúgták a főiskoláról, csak egy kicsit később, mint engem. Az intézmény nagy ellensége volt Győr. Ültem a társalgóban, én voltam a legfiatalabb tagja a társulatnak. 21 éves voltam. Hallgattam a nagy öregek fő hangadóit. A többségük azt jövendölte, hogy most majd jönnek az amatőrök. Amikor megtudták, hogy Szilágyi lesz az igazgató, gyászos hangulat lett úrrá mindenkin. Nem ismerték, nem volt színházi ember. Az amatőrök közé számították.

A pártállam nagy bölcsen kitalálta és alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvét. Mielőtt én odakerültem, Bod László46 volt a színház igazgatója, Szegő Iván47 pedig a főrendező. De ez mindenütt így volt. Te figyelsz engem, én figyellek téged, aztán mentek egymást följelenteni. Ilyen volt a világ. Bod Lacit később személyesen is megismertem, egyszer volt egy összejövetel, ahol jelen volt, odamentem hozzá és bemutatkoztam neki. Kedélyesen elbeszélgettünk, aztán nem sokkal később meghalt. Azt hiszem, nagyon rendes ember volt. Művész volt, rajztanár. És nem akármilyen társulatot állított össze. Szegő Iván pedig egy hályogkovács, írógépszerelő volt az eredeti szakmája. Úgy lett belőle főrendező, hogy valami gazdasági embernek nézte ki a hatalom, és elküldték a Szovjetunióba Obrazcovhoz tanulni. Ő meg nem a gazdasági hivatalba ült be tapasztalatszerzésre, hanem inkább a próbákra meg az előadásokra. Valahol biztosan nagyon jó orra volt a színházhoz.48 Én többször csúnyát is írtam róla, aztán némiképp revideáltam. Ki merem jelenteni, hogy nem egyszerűen leutánozta Obrazcov színházát, hanem megpróbált annak a nyelvezetéből kiindulva csinálni valamit. Persze, nem tudott igazán bábban gondolkodni. Ha ma elő lehetne venni a Sztárparádét49videón, látnánk, hogy olyan, mint egy élő kabaré: bejönnek a bábok és poénokat mondanak. De Darvas Szilárd volt az igazi főszereplő. Miatta jött be a közönség. Rendkívül népszerű humorista volt. A bábszínházban ugyanazt csinálta, mint más fellépésein: slágermagyarázatokat például. Ezek briliáns és divatos számok voltak akkor.

A Rákosi-korszakban nem volt humor, csak politikai viccek titokban. A Vidám Színpad fél évvel később, 1951 őszén nyílt meg. A Sztárparádét 1951 januárjában mutatták be. Ide jöttek röhögni az emberek. Képzeld el, hogy a Vörösmarty utca sarkán állítólag bekanyarodott a sor, amikor a pénztárnál álltak jegyért. Ez volt az első felnőtt bábszínház Rév István óta. De ez is miért lehetett? Mert Obrazcov idejött 1950-ben, és kiderült, hogy játszik felnőtteknek. Egészen addig be volt sorolva, hogy a bábszínház óvodásoknak játszik, le volt írva, hogy hogyan kell a színházakat újraszervezni az államosítás után. A Nemzeti Színház játszhat klasszikusokat, az Ifjúsági Színház játszik az ifjúságnak, az Úttörő Színház az úttörőknek, tehát az alsósoknak, a bábszínház pedig az óvodásoknak. Ezt így előírták a hatalom kultúrbürokratái. Úgy nevezték, hogy profil. Aztán egyszer csak jön Obrazcov, akinek addig csak a nevét hallották, ha hallották, és hát szovjet, ami ugye azt jelenti, hogy a legeslegjobb a világon, ami ebben az esetben igaz is volt. Szegő Iván pedig isteni szerencse folytán elkezdte nézni ezeket a Szempillád zizzenése és hasonló felnőtt előadásokat, és valahogy beleszeretett. Beleszagolt a levegőbe, és tudta, hogy ez valami jópofa dolog, ami kell a közönségnek. Aztán hazajött és megcsinálta, amit Moszkvában látott. Ilyen egyszerű.

Szántó Viktória: Hogyan változott a társulat összetétele Szilágyi igazgatói kinevezésével 1958-ban?

Balogh Géza: Lényegében megmaradt a társulat, egy-két ember mondott csak fel. Simándi József50 például, mert ő korábban főrendező volt, a régi rendszernek és Molnárnak volt a kádere. A másik rendező, Nagy György51 egy évadot eltöltött még Szilágyi igazgatása alatt. Nagyon tehetséges és karakán ember. Állítólag fegyelmivel felfüggesztették a főiskolán, mert egy próbájáról kizavarta az osztályvezető tanárát, aki beleszólt a munkájába. Komoly nimbusza lett, a Bábszínház előtt Kecskeméten és Szolnokon, utána Győrben és Szegeden volt pár szerződésben, aztán a Televízió Gyermekosztályán dolgozott. Molnár megígérte neki, hogy főrendezőt csinál belőle, aztán nem csinált. Miután elment, hányatott élete volt, nem tudom pontosan, mi lett vele, csak annyit, hogy Nyugat-Európába ment, talán az NSzK-ba. Nehéz volt összecsiszolódni Szilágyival.

Honza Dvořák,52 prágai tanárom, később barátom mondta, hogy „az abszolút pártállam, az nálatok volt. Mert nálatok nemcsak egypárt-rendszer volt, hanem egybábszínház-rendszer is." Pedig akkoriban a keleti blokkban nyolc-tíz bábszínház működött országonként, csak nálunk volt egy. Az az állapot, hogy nincs hova menni, borzasztó volt.

Szántó Viktória: Milyen megélhetést biztosított a bábszínészet? Úgy tudom, hogy kevésbé fizették meg jól a bábszínészeket, mint a drámai színészeket.

Balogh Géza: Ez így nagyon általános, és nem igaz. Nem tudom ezeket pontosan, mert akkoriban kezdő színészként nekem volt nyilvánvalóan a legkisebb fizetésem. De voltak vezető színészei a társulatnak, és volt három Jászai-díjas is, ami akkor komoly dolog volt. Balajthy Bandi,53 Könyves Tóth Erzsi54 és Szöllősy Irén.55 Ők voltak az első kitüntetett színészek, aztán persze később mások is kaptak díjakat. De azért a műfajjal meg kellett barátkozni, el kellett fogadni. Sokan meg is szerették, ha nem is beszéltek róla, meg szakmai becsület is volt a világon. Tisztelték a színpadot. Még akkor is, ha el kellett bújniuk a paraván mögé. Aztán olyanok is voltak, akik nem színházból kerültek oda, például Bölöni Kiss István,56 aki amatőr bábjátékos volt, később Havas Trudinak57 volt a férje, és zseniális bábjátékos volt. Játszott egy olyan Botemberkét az Árgyílus királyfiban58 ami nem is tudott mozogni. Egy merev faág volt, egyszerű, merev faág. Persze olyan, mintha keze meg feje lett volna, de ez a faág úgy élt a kezében, mint amikor egy kínai bábjátékos életre kelti a csodabábját, amelyiknek mozog a szeme, a szája.

Szántó Viktória: Amíg ekkor színészként dolgoztál, volt olyan rendező, akivel az együtt töltött munka komoly hatást gyakorolt rád és a későbbi pályádra?

Balogh Géza: Arra emlékszem, hogy Kiss Pista többször meggyötört. Ő akkor kezdett rendezni. Talán a második vagy harmadik rendezése volt, amikor velem dolgozott, és ő mindig dühös volt és türelmetlen, a legtöbbször saját magára volt rettenetesen dühös. „Nem tudom megmondani, nem ezt akarom!" Önmagával volt harcban és vitában. „Ne haragudj, nem neked szólt, én mondtam hülyeséget!" És akkor visszaszívta. Nagyon igényes, nagyszerű művész volt. Istenáldotta bábjátékos tehetség. De szívesen emlékszem Nagy Gyurira is. Ő rendezte azt a János vitézt, amiben szintén benne voltam, ez a Képes Géza-féle59 János vitéz.60 Aztán Nagy Gyuri rendezett még egy Szarvaskirályt,61 ez amolyan ellenbábszínház-féle volt. Az volt a koncepciója, hogy nem mozog a báb, amikor beszél. Akkor mozog, amikor nem beszél. Szóval fordítva, mint ahogy a klasszikus aranyszabályok előírják. A hagyományos bábjátékban mindig az mozog, gesztikulál, aki beszél, a többiek mereven hallgatják. Innen lehet tudni, hogy ki beszél. Gyuri jó képességű rendező volt, de aztán elege lett mindenből, bedühödött, és elment. Azt hiszem, Szőnyiék kifúrták. Szilágyi sem szerette, mert túlságosan öntörvényű volt. Megkönnyebbültek, amikor felmondott, aztán évekig panaszkodtak, hogy nincs rendező, Szőnyi nem győzi egyedül.

Aztán Szőnyivel is dolgoztam. Szőnyivel nagyon jól dolgoztam! Ezt megírtam a könyvemben is, azt hiszem eléggé hangsúlyosan. Szőnyiről sokat beszélgettem Molnár Gál Péterrel62, és ő írta és mondta, hogy Szőnyi legnagyobb gátja, hogy nem tudott túllépni a saját színészi ízlésén. Ez nagyon pontos észrevétel. Köztünk legyen mondva, elég gyenge színész volt. Mondjuk jóindulattal, hogy középszerű. Aztán egyszer csak főrendezője lett azoknak, akik nála sokkal jobb színészek. Ez nagyon visszás helyzet volt. Megjegyzem én is rendeztem Szőnyi Katit a televízióban. Én is egy tetűláda vagyok, mert egyszer, egyetlen egyszer behívtam, amikor rendeztem a tévében. Aztán többé soha! Egy merő illusztráció volt, amit művelt.

Szóval Katival, mint rendezővel az Ezüstfurulyában63 dolgoztam. Meg a Szilágyi-féle János vitézt64 is játszottam, akkor még mind a kettő Szőnyi rendezés volt. De igazából, amiben őt nagyon jól megismertem, az a bizonyos Potyautazás65 című előadás, amit ő rendezett. Ez volt az első és utolsó felnőtt színházi közreműködésem, mint színésznek. Ez az utolsó színészi évemben volt. Ezzel elmentünk Bécsbe is, a VIT-re66, és a bécsi változatban Szőnyi beállt szereplőnek.

Szántó Viktória: Itt volt a spanyol tangótok?

Balogh Géza: Igen. Rengeteget macerált. Ez volt a legjobb iskolám. És ott nem is rendező volt, hanem partner. Azt se tudom, miért engem választott! Simándival csinálta hajdanában a Sztárparádéban, aki egy briliáns bábjátékos volt. Virtuóz, és a Kati is, mert ő rendkívül szorgalmas volt. És remek ritmusérzéke volt, valamikor táncosként működött, úgy tudom. És nagyon tudott a bábbal bánni, és konok volt, és kemény volt, és harcos volt, és miért velem akarta csinálni? Nem mertem tőle megkérdezni, hogy miért engem választott, miért nem a Kiss Pistát, aki a főszerepet játszotta. De vele semmiképpen nem akarta csinálni. Kiss Pistával nagyon rossz viszonyban volt, mert Kiss Pista a Molnár embere volt. A Molnárnál kezdett rendezni, a Molnár őt kvázi felfedezte és neki is megígérte, hogy főrendező lesz. Mindenkinek megígérte, hogy főrendező lesz. Ez jól hangzik. Aztán nem lett, mert közben botrányok közt menesztették a munkáskáder-igazgatót.

Tehát az, amit Kati velem csinált, hogy reggel nyolckor telefonált, meg este tizenegykor telefonált, hogy menjünk be egy órával előbb a próbára! Bementünk az egyik öltözőbe. Ez még természetesen a régi kis színházban volt. Levittük a bábokat, nyomkodtuk a magnót, szóval kiscserkész módon, házilagos kivitelezésben dolgoztunk, mint az amatőrök. Ment a magnó, és csináltuk a spanyol tangót, és még egyszer és még egyszer! Ötvenszer! Szerintem miattam csinálta, nem akarta, hogy lássák a többiek, ahogy balfácánkodom. Meg hogy ő gyötrődik velem. Meg az is furcsa, hogy ő partner és rendezi is a darabot, ez bábszínházban szinte lehetetlen! Élő színházban lehet, de bábszínházban ez nem megy. Várj csak, én most kirohanok és megnézem! Ez képtelenség.

Szántó Viktória: Színész partner ki volt akkor a legizgalmasabb?

Balogh Géza: Irénke! Szöllősy Irén. Valamiért Bod Laci leszerződtette. A Nemzeti Színházban volt, gyakornok, ösztöndíjas, kétmondatos szerepek, szóval semmi extra. És Irén úgy lett az ország legjobb bábjátékosa, hogy felvette a kezére a bábot életében először és ment! Ez olyan, mint amikor beülök az autóba, nem tanultam soha autót vezetni, és egyből versenyző vagyok, és megnyerem a versenyt! Vagy sose tanultam hegedülni, kezembe veszem a hegedűt, és eljátszom Mendelssohn Hegedűversenyét. Ilyen ugyebár nem létezik. Szóval Irén egészen fantasztikus volt. Elég jó színész is volt, ez fontos! De az, hogy mit tudott a bábról… Voltak sztereotípiái, néha kirázta a kisujjából, de nagyon szerette, ha rendezték. Elvárta. Tudta, hogy mi a színész dolga, és azt is, hogy mi a rendezőé. Egyike volt azoknak, akikkel nagyon szerettem dolgozni. Akár rendezőként, akár boldogult színész-koromban. A partnere voltam az Ezüstfurulyában, ő volt a királykisasszony én meg a Kicsi Jankó. És hát ő is macerált, körülbelül azon a szinten, mint Szőnyi, csak ő egészen más ember volt. Talán rájött, hogy muszáj tennie valamit, mert semmit se tudok. Önös érdekből vett kezelésbe, mert ő is jó akart lenni. Ha a partner nem jó, ő is megbukhat. Ilyen a színház. Társasjáték.

Szántó Viktória: Megütötte a fülemet: nem tartottad magad jó színésznek, jó bábosnak?

Balogh Géza: Én jó színésznek tartottam magam, míg amatőrködtem és iskolai színjátszó voltam. Azt hiszem, elég tűrhető színész voltam. De a főiskolán teljesen begörcsöltem. Irgalmatlan emlékem a budapesti főiskola.

Szántó Viktória: Azért mert meggyötörtek?

Balogh Géza: Hát persze. Van, aki nem hagyja magát. Csak azért is. Dacból, mit tudom én, miből. Bizonyára igazi tehetségből. Én meg nem voltam elég jó, és egyre rosszabb lettem. Ott ez volt a szellem. És aki el volt rontva, mert valahol amatőrködött, azt vagy meg kell semmisíteni, vagy le kell hántani róla a rárakódott sallangokat, és meg kell nézni van-e mögötte valami. Amikor felvételiztem a főiskolára, kilencen jelentkeztünk a Tragédiások közül, és egyedül engem vettek föl. Básti a beszédóráin odaültetett maga mellé, hogy „Mi Ádámok tartsunk össze!" Lehet, hogy cikizni akart. Ő se kedvelt, de elviselt. Pedig ő tudott rajongani a növendékekért. Csurka Lacit67, akit velem együtt rúgtak ki, annyira imádta, hogy áthúzta az indexében a színészmesterség elégtelent, és beírta, hogy jeles Básti. Ez a többi tanárnak szólt.

Szántó Viktória: Pedig miután a bábszínházhoz kerültél, két évvel később a legfoglalkoztatottabb férfi színész voltál. 228 előadásban játszottál az 1958/1959-es évadban.

Balogh Géza: Jé, ezt nem tudtam. Persze, mert minden előadásban volt valami kisebb-nagyobb szerepem. Igaz, Szilágyi idejében már játszottam főszerepeket is. De nem voltam elégedett, el akartam menni a színháztól. Megkerestem Szendrő Józsefet68, a debreceni színház akkori igazgatóját, aki meghallgatott. Aztán volt egy hosszabb levelezés köztünk, és bementem Szilágyihoz, hogy én mégiscsak el akarok menni élőszínházhoz, de ekkor ő azt mondta „Jó, de mi van, ha én meg elküldelek Prágába rendező szakra?" Ja, az más.

Szántó Viktória: Mi alapján választott téged Szilágyi?

Balogh Géza: Voltak bizonyos előzményei, mert én elég gátlástalan voltam. Beadtam mindenféle ötleteket, mikor Szilágyi lett az igazgató. Ő is fiatalember volt, harmincnégy éves. Világot megváltani jött oda. Én meg adtam be mindenféle terveket, már nem emlékszem pontosan, A császár új ruhája, meg is terveztem. Bábokat, díszleteket. De egy büdös szót nem szólt rá, nem mondott semmit, csak eltette. Gondolom, hogy ezekből rakhatta össze…

Szántó Viktória: Hogy van ambíciód.

Balogh Géza: És hogy nekem inkább rendezéssel kellene foglalkoznom. Én eleve rendező akartam lenni, azért mentem a főiskolán színésznek, mert abban az évben nem indult rendező szak.

Szántó Viktória: Ha jól tudom, a főiskolán filmrendezőnek is jelentkeztél.

Balogh Géza: Az már akkor volt, amikor kirúgtak a színész szakról. Amikor megtudtam Szilágyinak ezt a tervét, és kimehettem Prágába, én teljesen átálltam. Mikor 1963-ban visszatértem, még egy-két szerepet kaptam, mert nem volt sok színész. de akkor már gyár volt a színház. Már elindult a nagyüzem. Arccal az évi 1400 előadás felé.

Szántó Viktória: A kollégák között volt féltékenység, hogy téged küldték ki tanulni, vagy mások nem is szerettek volna menni?

Balogh Géza: Szilágyi két ösztöndíjas helyet szerzett. Először engem meg Marék Verát69 akart kiküldeni, de a minisztériumban volt egy káderezés. Vera elmondta az illetékes elvtársnak, hogy ő bizony vallásos. Ehhez képest Urbán Gyula, aki előzőleg református teológiára járt, ő kijutott. Ő volt a tartalék, mert Szilágyi mindig mindent többszörösen bebiztosított. Engem eredetileg két évre küldtek volna ki, két évre kaptam ösztöndíjat, de elintézték, hogy kint maradhattam még egy évet, így három év lett belőle, mert két év után nem kaphattam volna diplomát. Gyulát meg négy évre küldték, ő pedig lealkudta az évét, így mind a ketten három év alatt tudtuk le a négy tanéves, nyolc szemeszteres képzést meg a diplomavédést.

Szántó Viktória: Mi előzte meg a kiutazást? Izgultál? A szüleid féltették?

Balogh Géza: Igen, a szüleim nagyon féltettek, mert hát egyke voltam, és a mama kedvence. Életemben, a nyaralásokat leszámítva, nem laktam máshol. Akkor 24 éves voltam, ami már egy meglett férfikor. Nyelviskola volt előtte, egy előkészítő, mert természetesen egy szót se beszéltünk csehül. Mindig megkérdezik, hogy honnan tudok oroszul, mert tényleg folyékonyan beszélek. Addig ugyanannyit tudtam oroszul, mint mindenki Magyarországon, aki járt iskolába és verték a fejébe az orosz nyelvet. Vagyis semmit. Egy mondatot se tudtam volna kinyögni. Aztán elmentem erre a cseh nyelvi előkészítőre, ami nagyon intenzív volt, napi nyolc óra, négy óra délelőtt, négy óra délután, és elkezdtek előbukni belőlem oroszul az emlékek, hogy ezt így és így kell oroszul… és egyszer csak tudtam oroszul. Később rendeztem is orosz színházban. Természetesen tolmács nélkül.

Szántó Viktória: Ki volt meghatározó tanárod Prágában?

Balogh Géza: Egyrészt nagyon fontos ember volt a számomra a bábtanszék vezetője, Erik Kolár70, aki régi amatőr bábosként kezdte a pályát. Dramaturg volt a Központi Bábszínháznál. Semmi különös nem volt benne, azon kívül, hogy fantasztikus ember volt. Írtam róla a századik születésnapján. Csak egy ízelítő: bejött reggelente – kevesen voltunk az egész évfolyamon, talán tíz ember –, kezet fogott mindenkivel. Aztán volt, hogy több óránk volt vele, akkor azt mondta „veled már találkoztam". Minden nap így zajlott. Ezen természetesen hullára röhögtük magunkat a háta mögött. Én nagyon jó viszonyba kerültem vele. Szeretett. Megkérdeztem tőle: „Tanár úr, nem zavarja, hogy nevetnek a kézfogáson a tanítványai?" „Tudod, én Terezinben voltam a német megszállás idején – ez egy tábor, ő zsidó ember volt –, és ott soha, senki nem fogott velem kezet. Akkor megfogadtam, hogy ha egyszer kijutok innen, én mindenkinek kezet fogok nyújtani." Hát ilyen ember volt. Mindenkit megértett és mindenkinek meg tudott bocsájtani. A koncentrációs tábor olyan lehet, hogy aki túléli, vagy egész életében embergyűlölő lesz, vagy minden gyarlóságot képes megérteni. Ő az utóbbi utat választotta. Egyébként elloptam tőle valamit. Volt egy olyan tantárgya, hogy A korszerű bábszínház kérdései. Ez egy szeminárium volt, amin ő beszélt, mi locsogtunk, és én ezt lenyúltam, még a Képzőművészeti Egyetem látványtervezőivel is csináltam néhány évig. Egyszer meg is mondtam Kolárnak, hogy Pesten ugyanilyen szemináriumokat tartottam. Plágium ide, plágium oda, ez remek dolog volt. Mindenki elmondhatta a hülyeségeit. Ki lehetett igazítani, lehetett róla vitatkozni, ennyi. És még egy: hogy a rendezés óráit kávéházban tartotta. Jó, hát voltunk hárman. A Gyula, én meg egy cseh fiú. Kolár fizette a kávét, természetesen, de hát kávéházban rendezést tanulni? Egy tanár, és három növendék. Ez nem mindennapi iskola, nem? Nagyon jó volt. Családias. Ilyen volt az egész prágai főiskola. Eljött a vizsgaelőadásomra – Kassán vizsgarendeztem. Adalék: Szilágyi azt akarta, hogy itthon vizsgarendezzek, és kiosztotta rám A csodálatos kalucsnit71. Erre visszaírtam neki, hogy erről szó sem lehet. Nem indokoltam, de mondom, ez nekem nem fog menni. Azt akartam, hogy ott rendezzek valahol. És én választhassam meg a darabot. Na de a tanárokra visszakanyarodva. Asszisztense voltam Kolárnak, meg Malíknak72, akik az Isteni színjátékot, Izidor Stok szatirikus komédiáját rendezték a Központi Bábszínházban. Hoztam a kávét, jegyzeteltem meg minden, kellemes dolog volt. De igazából az, hogy speciális tantervet csináltak nekem, járkálhattam bármelyik színházba, beletartozott a tantervembe az is, hogy néztem Alfréd Radok73 próbáit, az felejthetetlen volt. Jártam Krejča74 próbáira is a Nemzeti Színházba. Ez európai színház volt a javából.

Volt egy tanárom, Emil Radok75; Alfred Radok fivére, aki nagyszerű bábfilmet csinált a Faustból korabeli figurákkal. És részt vett a Laterna Magicában is, tehát ő volt „a másik" Radok. Színházesztétikai szemináriumot vezetett. Fél éven át A revizort elemeztük. Elég aktív voltam az óráin, de egyszer mondtam valamit, amire azt felelte, hogy nem elég pontos a kifejezés. „Magának tessék tisztességesen megtanulni csehül. Attól, hogy Szlovákiából jött, attól még rendesen meg kell tanulnia csehül." „Tanár úr kérem, én nem Szlovákiából jöttem." „Hát honnan?" „Egy kicsivel odébbról." A többiek meg röhögtek. Ez egy tisztességes bók volt. Nem vette észre, hogy külföldi vagyok. Vérfürdő volt minden vizsga nála. Rettenetesen szigorú volt. Én meg bementem hozzá: „Maga a legkedvesebb növendékem, adja ide az indexét." Elvette az indexemet és beírta a jelest. Mikor pár másodperc múlva kijöttem, a sápadt osztálytársaim azt hitték, kidobott. Aztán büszkén megmutattam az indexemet, amelyen még meg se száradt a tinta.

Szántó Viktória: Veres Andris76 és Csató Kata77, akik Lengyelországban tanultak bábrendező szakon – igaz sokkal később, mint ti – amikor hazajöttek Magyarországra egy olyan diplomával a zsebükben, amit itthon nem lehet megszerezni, annak hatalmas presztízse volt. Nálatok megvolt ugyanez 1963-ban?

Balogh Géza: Ez azért más helyzet, én sok szempontból irigylem Katáékat, ők pedig – azt hiszem – engem, mert nekem volt egy fix állásom. Az ő indulásuk sokkal erőteljesebb volt. Nekünk Gyulával be kellett állnunk a sor végére.

Szántó Viktória: Miután hazajöttél Prágából, rövid időn belül a Színházi Intézetnél kezdtél dolgozni. Miért és hogyan kerültél oda?

Balogh Géza: Lefordítottam Milan Kundera78 Kulcstulajdonosok című darabját. Életem első műfordítása volt. Bemutatták Miskolcon, négy előadást meg is ért. Ötven-hatvan ember lézengett a nézőtéren. Utána bemutatták a Vígszínházban is, ott tíz előadást ért meg nagy keservesen. A magyar színház és a magyar közönség nem tudott mit kezdeni a darabbal, amely az előző évad kirobbanó sikere volt a prágai Nemzeti Színházban, Krejča rendezésében.

Szóval lefordítottam, és leadtam egy példányt belőle az Intézetben, Gál Zsuzsának, a jelenkori osztály vezetőjének. És Gál Zsuzsa felhívott két nap múlva telefonon, hogy nem lenne-e kedvem ott dolgozni. Mondom: „Nekem van állásom, a Bábszínházban vagyok." „Tudjuk, nem baj, ez részfoglalkozás, nem is kell bejárni, külső, félállás, szerény fizetés. De bemegyünk a Honthoz." És bementünk Hont Ferenchez79, az akkori igazgatóhoz. „Akkor idejön dolgozni cseh lektornak. Jó, de kéne még egy nyelv, mert ez kis nyelvterület. Milyen nyelveken tud?" Mondom: „Franciául, németül, oroszul." „Ez mind van, és főállásban csinálják, tehát ez nem jó. De mit szólna a lengyelhez? Az ugye majdnem olyan, mint a cseh."

Én meg fejgörccsel elkezdtem olvasni a lengyel szövegeket, vettem egy lengyel nyelvkönyvet, a mai napig megvan; tehát úgy tanultam meg lengyelül, ahogy oroszul: a csehen keresztül. Ha Lengyelországban járok, az akcentusomról azt hiszik, cseh vagy szlovák vagyok. (Aztán mikor megtudják, hogy magyar, természetesen azonnal a nyakamba borulnak.) És cseh-lengyel lektor lettem; ezt csináltam majdnem harmincvalahány évig, aztán Király Nina leépített. Azért sajnálom; mert szerettem. Cseh-lengyel lektor, ez a két nyelvterület; azt jelentette, hogy cseh és lengyel folyóiratokat olvastam, írtam róluk, lektori jelentést készítettem, satöbbi. És nagyon sok cseh, szlovák meg lengyel drámát fordítottam. Majd ez kiegészült, jóval később, és elkezdtem a bolgár meg a jugoszláviai színházakkal is foglalkozni.

Szerettem az intézeti munkát. Szerkesztettem két kötetet a Korszerű Színház sorozatba. Egy Peter Karvašt80 meg egy Jan Kottot81. És tudományos munkatársként némi kutatómunkát is végeztem. Engem is szerettek a kollégák, egészen addig, amíg Almási Miklós82, aki megbízott igazgató volt egy ideig, kitalálta, hogy osztályvezető legyek. Ez akkor volt, amikor Kecskeméten voltam szerződésben a Katona József Színháznál, és gondolkoztam már, hogy jó lenne Pesten dolgozni; kisgyerekem volt, két éves volt a lányom. Először nem adtam határozott választ; mondtam, nem fordult meg a fejemben, hogy főállásban legyek az intézetnél. Aztán elkezdtek merevedni az emberek velem szemben, elterjedt a hír, hogy Balogh Géza lesz az osztályvezető. Szántó Judit83 alig fogadta a köszönésemet. Végül bementem Almásihoz egy utolsó beszélgetésre: „ Egyet mondjál meg. Ki lesz az igazgató?" „Mit tudom én. Egyet megígérhetek, hogy nem én." „Ne hülyéskedj", mondtam ennél jóval trágárabban. „Hát akkor miről beszélünk?! „Szóval nem?" „Nem" Másnaptól kezdve: „Géééza!" – megint úgy fogadtak, üdvrivalgással, mint régen. Abban a pillanatban megbocsájtottak.

Szántó Viktória: Mikor Prágából hazaértél, 1963-ban már Szőnyi Kató volt a főrendező a bábszínházban. Milyen volt a kettőtök kapcsolata?

Balogh Géza: Nem igazán tudom. A Kassai Bábszínházban vizsgarendeztem, és Szilágyi nem jött el megnézni. Szőnyit küldte maga helyett. Az első voltam az iskola történetében, aki nem az anyaszínházban, tehát nem a főiskola színpadán vizsgarendezett. Ez nem volt szokás, sem a drámai színházi rendezőknél, sehol. Hallgatókat rendezni nagyon veszélyes dolog. Egy hallgató úgy néz rád, mint egy istenre. Te többet tudsz, mert te rendező vagy, tehát te okosabb vagy. Ennyit lehet tudni a rendezőről, mert te csak a szerepedet tudod, de én az egészet tudom, ezért okosabb vagyok. Isszák minden szavadat. Aztán a fiatal rendező a főiskola után elmegy vidékre, és ott megkapja a magáét. Balogh Klári84 egykori bábszínházi színésznő, (nem rokonom,) régi vígszínházi tag volt hajdanán. Egyszer elmesélte, hogy Tolnay Klári miatt nem csinált karriert, pedig egyszerre kerültek a Vígszínházhoz. Már majdnem a nyelvemen volt, hogy az nem lehet, hogy ő esetleg jobb, még jobb volt, mint maga, amikor odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: „Nem is Klári! Őt valójában Sárinak hívják." Erre az érvre már tényleg nincs mit mondani. Egyszer, mikor visszajöttem a főiskoláról, azt kérdezte a társalgóban: „Géza, maga akkor most rendező lesz?" Mondom, azt mondják. „És engem is fog rendezni?" Mondom, remélem. „Na, erre befizetek!" Ennyi. Soha semmilyen konfliktusom nem volt vele, pedig rendeztem néhányszor.

De ez csak egy lábjegyzet, mert ott tartottunk, hogy Szőnyi Kató eljött megnézni a vizsgarendezésemet. Jegyzetelt körülbelül tizenöt oldalt, de nem mondta el nekem. Én meg nem kérdeztem. Nem kérdeztem, mert oda jöhetett volna, a kettőnk viszonya volt olyan, én akkor felnéztem rá, tiszteltem, ő volt a főrendező, én meg egy pályakezdő kis senki. De Szilágyi utána elmondta, hogy azt hallotta, nagyon csehes volt az előadásom. Mondom, nem tudom, hogy ez mit jelent, de nem lehetett nagyon „csehes", mert az egy szlovák színház, hiszen Szlovákiában rendeztem. Hümmögött. Aztán valami olyat találtam mondani, hogy a Szőnyi Kati ebben talán nem teljesen mérvadó. Később kezdtem megérteni a helyzetemet. Abban a pillanatban, hogy kikerültem a főiskoláról, ő engem valami fajta vetélytársnak tekintett. Ez teljesen egyértelmű. Urbánt meg beosztották színésznek, pedig kutyaütő színész volt. Beosztották tájcsoportba. Ezek csúnya dolgok voltak. Akkor mi a fenének küldtek ki Prágába? Hogy aranytartalékok legyünk, talonba?

Úgyhogy én három év után bementem Szilágyihoz, és bejelentettem, hogy elmegyek. Mondtam neki, hogy nézd, én itt a sor végén állok, mert előttem van a Kovács Gyula85 meg a Bánd Anna86. Ők mindketten sokkal jobbak, sokkal régebben vannak a pályán, és jóval idősebbek, tapasztaltabbak. Én meg nem vagyok hajlandó úgy dolgozni, hogy kiosztják nekem a darabot. Inkább elmegyek. Az volt a szerencsém, hogy Lendvay Kamillót87 kinevezték a Honvéd Művészegyütteshez művészeti vezetőnek, és tudta, hogy én felmondtam. Úgyhogy elhívott, eltöltöttem ott négy évet, amiből két év nagyon jó volt. Ezután mentem vidékre. Egyszer csak szólt a telefon, és Miszlay Pista88 hívott, hogy nem mennék-e le Békéscsabára. Lementem, és jól éreztem magam abban a négy évben, utána még egy évet voltam Kecskeméten. A honvédségnél is négy évet voltam, tehát ez kilenc év volt, amit a bábszínházon kívül töltöttem.

Szántó Viktória: Még mielőtt elmentél, 1963 és 1966 között, mennyire volt része a napi munkában a politikai hangulatnak?

Balogh Géza: Nem a bábszínházra mondom, hanem az általános helyzetre, mert ez nagyon fontos, és azt hiszem, hogy eléggé jellemző. Amikor kimentem Prágába, akkor itthon irigyeltek, hogy egy szabadabb, liberálisabb országban fogok tanulni. Ott sokkal izgalmasabb, modernebb színház volt! Mindenestől, nemcsak a bábszínház. Azt csináltam, amit akartam, mert olyan tantervet állítottak nekem össze, amilyet csak akartam, isteni életem volt. De utána, amikor visszajöttem Magyarországra, akkor meg a prágai barátaim irigyeltek, hogy milyen jó nekem, mert egy sokkal liberálisabb, szabadabb országban fogok élni. Hát minden relatív! A Novotny-féle89 érához képest a Kádár korszak „legvidámabb barakkja" maga volt a paradicsom. Amikor eljöttem 1963 júniusában, Prágában még állt a Sztálin szobor! Ennyit talán a politikai helyzetről. Ennyit változott az akkori Csehszlovákia és az akkori Magyarország megítélése.

A Szovjetunióról tudnék még rengeteget mesélni, amikor ott rendeztem. Bródy Sándor A tanítónőjét rendeztem Penzában, ami Békéscsaba testvérvárosa volt. Gondolom, azért esett rám a választás, mert tudtam oroszul. Jóformán minden este lecsaptak rám a vendégek az étteremben. Látszott rajtam, hogy külföldi vagyok. Egyszer egy ukránnal ültem egy asztalnál. „Nálatok jó, mert ti önálló ország vagytok!" – mondta a második deci vodka után. Mondom, miért lennénk mi önállóak, most is ott vannak a szovjet csapatok… „Hányan vagytok ti magyarok?" Tíz millióan. „Na. Tudod, mi hányan vagyunk? Negyvennégy millióan! És mi egy tagköztársaság vagyunk, cseszd meg!" Némi alkoholos befolyásoltság hatására így gondolkozott egy ukrán 1974-ben Penzában. Mejerhold90 volt a város leghíresebb szülötte, és nem engedték meg, hogy megünnepeljük a város színházában a századik születésnapját! Úgy volt, hogy lesz egy nagy ünnepség, akkor már régesrég rehabilitálták. De nagy volt a bűne: az, hogy Sztálin kivégeztette. Ezt nem könnyű megbocsájtani. Nem Sztálinnak, Mejerholdnak! Ott járt iskolába, a papájának sörgyára volt. Végül azt találták ki kínjukban a szervezők, hogy egy zártkörű konferenciát rendeznek, ahova meghívnak három-négy tudóst Moszkvából meg Leningrádból, és engem, én voltam a külföldi díszvendég. Sztanyiszlavszkij képe kint volt a falon abban a teremben, ahol a konferencia zajlott, én meg mindig hülyéskedni szoktam, akkor is hülyéskedtem, és mondtam: „Mit fog szólni Konsztantyin Szergejevics, hogy a renegát tanítványát ünnepeljük?"Nézd meg a szemét a cvikkere mögött. Csupa jóság – mondta egy orosz kolléga, – Sztanyiszlavszkij jó ember volt. És bölcs." Igen, tudta, hogy Mejerhold más, mint ő, Mejerhold a következő lépcsőfok. Csak Sztanyiszlavszkij azt a lépcsőfokot már nem tudta, vagy nem akarta megtenni. Hát ilyen az élet, ezt úgy hívják, hogy haladás. És ezt a Brezsnyev korszakban ki merték mondani egy vadidegennek. Azt sem tudták, hogy én miért vagyok ott, hogy milyen pártbizottságtól jöttem, hogy miért küldtek ki. Tud oroszul, ez gyanús, a beépített embernek az az ismérve, hogy tud oroszul, hiszen hallgatódzik és tudja, miről beszélnek.

Szántó Viktória: Térjünk vissza Magyarországra. Tehát a politika nem volt meghatározó a mindennapi munkában. Hogyan nézett ki egy darab elfogadása?

Balogh Géza: Működött egy úgynevezett Kísérleti Stúdió, ezt is, mint mindent, Szilágyi találta ki, hogy olyasmit is műsorra lehessen tűzni, amit más színházaknak nem engednek meg. Ez már a hatvanas évek közepe – ott azért komoly küzdelmek voltak. Ionescót, A kopasz énekesnőt nem lehetett bemutatni, Mrożek problémás volt, Beckett ügyében se ment simán az engedélyezés.

Szántó Viktória: A társulat ismerte a folyamatot, hogy van egy Dramaturgiai Tanács, amelyiknek el kell fogadnia az előterjesztett szövegeket? A Stúdióban nyilván tudtátok, hogy milyen anyagokhoz nyúltok.

Balogh Géza: Sőt, a Kísérleti Stúdió azért volt csalóka játék, mert abszolút demokratikus volt, idézőjelben, bárki jelentkezhetett ötlettel, darabbal, témával, anyaggal és akkor azt mondták, hogy csináld meg, majd meglátjuk. Aztán jöttek a manipulációk. Végül azok a darabok lettek kész nyilvános előadássá, amelyeket valamilyen formában Szilágyi pártfogolt. Így került be mind a két Beckett, mert én is csináltam egyet, A Szomjúság volt az egyfigurás, a fehér bohóc, amit Szőnyi rendezett 1966-ban,91 a másik meg az A és B úr, amit én állítottam színpadra tizenhárom évvel később92. Két karakter, egymás ellentétei. Az egyik tüsténkedik, mindent meg akar csinálni és ráadásul tökéletesen, a másik pedig lusta, mégis ugyanoda jutnak.

Furcsa dolog. Nagyon cselesen kell gondolkozni arról, hogy mi volt a politika egy bábszínházban. Persze, hogy nem a gyerekelőadások kiválasztása. Minden évben bemutattunk egy szovjet bábjátékot, minden évben bemutattunk egy népi demokratikus bábjátékot, és akkor nyugati szerzőt is játszhattunk, ha akartunk, mert hát mi a politika abban, ha valaki egy Andersen mesét dramatizál. Meg van a másik, amikor már nem beszélünk arról, hogy ez miről szól. Az az igazi, amikor átkozott az, aki rosszra gondol.

Szántó Viktória: Akkor most beszélgessünk egy kicsit a Honvéd Művészegyüttesről. Itt ugye 1966 és 1970 között dolgoztál. Mezei Éva93 is kezd egyre inkább visszatérni a köztudatba.

Balogh Géza: Éva a Népművelési Intézetben volt azt megelőzően, nem tudom, a pályáját mennyire ismered. Vidám Színpad, Eger, aztán Népművelési Intézet és amatőr mozgalmak, a pályáról teljesen kiszorulva. Valamiért őt nem tudták rögtön az évad elején alkalmazni a Honvéd Együttesnél, mert a Népművelési Intézetben még nyakig volt valamilyen munkában. Én a szezont elkezdtem az együttesnél, a 66/67-es szezont. És egy ideig egyedül voltam, illetve még Ungvári Tamás volt ott, mint dramaturg, de ő elment, és az ő helyére jött az Éva. Jóakaró barátaim azt mondták, hogy vigyázz te csak ezzel a Mezei Évával! Hogy miért, azt nem mondták. Mikor Évával már jó barátságba keveredtünk – ez akkor volt, amikor már elváltak útjaink és kirúgtak minket a Honvéd Együttestől – akkor elmeséltem neki, hogy óva intettek tőle a jóakaróim. „Tényleg? Nekem is mondták, hogy vigyázzak veled." Ilyen volt a helyzet abban a rettenetes légkörben, ami a Honvéd Művészegyüttesnél volt. A megfagyott és konzerválódott ötvenes évek. Nem a Kádár-korszak, az egy liberális gyönyörűség volt ehhez képest. Nem csoda, hogy a negyedik évadunk végén felmondtak Évának meg nekem, mint revizionistáknak. Olyan volt a szellem… Például a csehszlovák „sajnálatos" események. Behívja a vezérkart a parancsnok, egy mindig aggódó, gyomorbeteg ember és elmondja, hogy az együttes tagjainak tilos a csehszlovák rádiót hallgatni. Mármint a Szabad Csehszlovákia adót, amit állítólag Budapesten működtettek, ha igaz a hír.

Szántó Viktória: Most 1968-ról van szó?

Balogh Géza: Igen. Aztán mikor vége lett az értekezletnek, félrehív, és súgva megkérdezi „Te, mit mondanak a csehek? Szóval, ha valaki nem tudná, ilyen volt a szocializmus. Bocsánat, a szocializmust építő népi demokrácia.

De a négy év első fele remek volt. Mejerhold és Brecht, meg Ljubimov volt a példaképünk. És a napilapok, folyóiratok tele-tele újságcikkekkel, címlapfotó az előadásainkról, egyszerűen az egész szakma megnézte. Vámostól kezdve mindenki ott volt. Még Nagy Gyuri is eljött, akit korábban emlegettem, és aki Éva évfolyamtársa volt a főiskolán.

Szántó Viktória: És ez neked elégtétel volt?

Balogh Géza: Fogós kérdés. Mondtam, hogy én kényszerből kezdtem bábszínházzal foglalkozni. Most levonhatnád azt a konzekvenciát, hogy végre föllélegeztem, végre olyan színházat csinálok, amilyet akarok: revü, politikai revü, avantgárd, szóval… Amikor a Honvéd Együtteshez kerültem, harminc éves voltam. Nem éppen pályakezdő. De lelkem mélyén, ezt akkor még nem vallottam be, én mindig bábrendező akartam lenni. Csak sokáig nem tudtam róla. És Békéscsabát meg Kecskemétet is úgy csináltam végig, hogy ezt majd egyszer, amikor majd visszamegyek a bábszínházhoz, akkor… Nem tudom, hogy megfogalmaztam-e magamnak, hogy egyszer majd visszamegyek. Szóval az első két év az nagyon jó volt. És utána, mintha elvágták volna. Elment Lendvay Kamilló, és attól kezdve szörnyű lett az egész. Tulajdonképpen nekünk a harmadik év végén föl kellett volna állnunk Évával együtt és elmenni a jó büdös francba. De valamiért mégis reménykedtünk, mert Éva is elhitette magával, hogy boldog, mert kiszorult a szakmából, ez mégis olyan majdnem szakma.

Utána úgy lett Békéscsaba, hogy Berényi Gáborral94 hosszú ideig mindenféle tárgyalásban voltam, ő akkor a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója volt. Felhívott, hogy Bőgel Jóska, aki minisztériumi ember volt, színházi főelőadó és minden lében kanál, szeretett engem valamiért, én is kedveltem őt, mondta, hogy ő kézbe veszi a sorsomat. Vedd a kezedbe, gondoltam, semmi akadálya. Már elindult a szezon, de még nem volt állásom. És akkor nem úgy volt, hogy a rendező majd szabadúszó lesz, mint most, ilyen nem létezett, most az a menő, aki nem szerződik le sehova. Berényi kérdezte, hogy „jó lesz úgy, hogy most egyelőre dramaturg, rendező?" Jó. Már szeptember lett, elindult az évad. És mondom, nem kéne valamit ebben az ügyben mégis tenni? Sajnos, mondta, úgy néz ki, hogy mégse fog menni. A szeme nem rebbent, hogy bocs, vagy valami.

Másnap vagy harmadnap délelőtt szólt a telefon. „Szervusz, kérlek, Miszlay István vagyok. A Bőgel Jóskától hallom, hogy bajban vagy. Nem akarsz esetleg hozzánk szerződni?" Ez Békéscsaba. Mondom dehogynem, akkor már majd kibújtam a bőrömből a boldogságtól. Akkor indult ott a gyerekszínház, tehát plusz két előadás, és engem pluszként vettek föl, mert úgy volt, hogy igazgató volt Miszlay Pista, főrendező Sándor Jancsi95 és egy rendező, Máté Lajos96. Engem tehát nem valakinek a helyére, hanem pluszként vettek föl, és akkor én rendeztem az évad két gyerekelőadását, és két másik darabot, amiket majd közösen eldöntünk. Ez tisztességes ajánlat volt. Tulajdonképpen én akkor kezdtem el igazán rendező lenni. Ez volt az én igazi szakmai gyakorlatom. Megtanultam, hogy egy színész mit vár el a rendezőtől. Ez nagyon fontos. Penza is ezért volt nagyszerű iskola számomra. Egyszer az egyik orosz színésznő azt kérdezte: kié a jelenet? Még nem mondtad. Azt akarta tudni, ki a fontosabb. Hogy az egyikük csak untermanja a másiknak, vagy egyenrangú partnerek? Őrült fontos dolog. Egy életre belém vésődött. Pedig ez is benne van a Sztanyiszlavszkij-rendszerben. Sztanyiszlavszkijt nem lehet kikerülni.

Szántó Viktória: Sokat olvastam tőled arról anekdotákat, hogy a színészekkel hogyan ment a munka, és miket lehetett tőlük tanulni.

Balogh Géza: Egyszer próba után azt mondta az egyik színész: nagyon jót mondtál, ezt és ezt ekkor és akkor, de rosszkor szóltál. Nem vetted észre, hogy éppen megpróbálok kezdeni valamit a jelenettel. Ez a kolléga, Lakky Jóska97 táncoskomikus volt Szegeden, borzasztóan tudta a szakmát, Rajz János98 nevelgette. A főszerepre készült Csabán, az első bemutatkozásra, nagyon izgult. És nagyon számított rám. A vele való munka is egy fontos fejezet számomra.

Kecskemét egy kicsit más volt, ott egyetlen évadot töltöttem. Miszlay volt az igazgató és Ruszt a főrendező. Ettől Ruszt és köztem végig volt némi feszültség. Nagyon más világ volt Miszlay és nagyon más Ruszt Jóska. Ahogy Miszlay nagyon jól szót értett Békéscsabán Sándor Jancsival, mert egyformán gondolkodó, nagyjából egyívású emberek voltak, de hát a Jancsi, nem, nem, hogy konzervatívabb, mert Jancsi is friss szellemű ember, de Ruszt egy hatalmas egyéniség volt. A te színházad meg az én színházam, szóval ez erről szólt. És Ruszt hívta oda Gábor Miklóst, Miszlay meg kezdte magát úgy érezni, hogy szorul kifelé. Szóval ez a Kecskemét más volt. Békéscsaba tényleg fontos volt a számomra. Kecskemét inkább egy futó kaland. És akkor már halálpontosan tudtam, hogy nekem vissza kellene mennem a bábszínházhoz. Mert mindig csak bábban tudok gondolkodni. Élőszínházi előadásoknál mindig egy kicsit, nem azt mondom, hogy meg kell magam erőszakolni, mert azért ez túlzás. Nem is volt különösebb konfliktusom a színészekkel azért, mert én valamit nem tudok, amit pedig ő vár tőlem. Az első rendezésem nem volt könnyű, Mary Mary című, Jean Kerr amerikai írónő vígjátéka.99 Szabályos, ügyesen megírt bulvár sok hatásos, tetszetős patronnal. Ilyet se árt néha csinálni. Úgy fogtam fel, mint ha zongorázni tanulnék, és ez egy Czerny etűd. Volt egy-két konfliktusom a címszereplővel, Szentirmay Évával100, aki nagyon jól akarta megcsinálni a szerepét, és néha ingerült lett ő, néha ingerült lettem én. Ennyi. Többé nekem színésszel igazán konfliktusom nem volt. Kicsit úgy éreztem, hogy elkéstem bizonyos szakmai tapasztalatokkal.

A bábszínháznál ugyanis teljesen más a színész-rendező viszony. Főleg a hagyományos bábszínháznál, ne a mostani bábszínházra gondolj. Hanem arra, amikor a paraván mögött rejtőzik a színész, és nem látja saját magát. tökéletesen rám van utalva. Mint a beteg a műtőasztalon. Az élőszínházban, és most általánosítok, egy középszerű élőszínházban, ha a színész azt érzi, hogy „na, ettől a rendezőtől nem nagyon fogok segítséget kapni, de nem baj, majd megcsinálom egyedül," akkor tényleg megcsinálja egyedül. Ez borzalom. De ezt a bábszínházban nem lehet csinálni. Tehát Szöllősy Irénnek, vagy Szakály Mártának101, vagy Erdősnek, Pataky Imrének102, akiknek a kisujjukban van a szakma minden fortélya, ugyanúgy meg kell mondanom, hogy mit kell csinálnia, mert nem látja saját magát. Ez a műfaj egyik sajátossága, amiről nemigen szoktunk beszélni. Én, amikor bementem először egy bonyolultabb produkcióm előadásán a színpadra, és megálltam az ügyelőpultnál, elámultam. „Jézus Mária, én szerveztem meg, hogy ez így legyen?" Hihetetlen. És akkor már vagy harminc éve voltam a pályán.

Szántó Viktória: Nehéz lehetett vidéken dolgozni öt évadon át ilyen hosszasan, elvégre ekkor már kislányod volt. Ilyenkor neked le kellett költöznöd?

Balogh Géza: Nem, a színészházban laktam. Volt olyan évad, hogy hetet rendeztem. És nagyon örültem neki. Úgy jött ki a hét, hogy abban volt két vendégrendezés is egy másik színháznál, meg két „tuli", vagyis a kötelezőn felüli rendezés, amit külön megfizettek, mint ha vendégrendező lennék. Egy rendezőnek akkoriban hármat kellett rendeznie egy évadban. Mondjuk nem volt muszáj, ha nem jutott, csak kettő, nem volt baj, de azért a hármat, azt általában – legalábbis vidéken – mindenki megrendezte. Később, ha jól emlékszem, a kötelező rendezések számát kettőre csökkentették. A hét rendezés volt a csúcsévadom. Azt jelenti, hogy egymás után, sőt volt olyan, hogy egyszerre kettőt próbáltam. Volt, hogy péntek este volt a bemutató, az esti bemutató, és vele párhuzamosan csináltam egy gyerekelőadást, aminek meg azon a héten vasárnap délelőtt volt a bemutatója. De én akkor ezt nagyon élveztem. Főleg a Bábszínház után, ahol jó, ha évadonként egy rendezés jutott. Most visszatérve a kérdésedre, nagyon rossz volt, hogy csak hétvégén láttam a családomat, amikor hazajöttem. Szombaton mindig hazajöttem, és kedd reggel utaztam vissza a Trabantommal. De voltak látogatóban, Eszter lányom két és fél éves korában szavalt a békéscsabai színpadon. Meg látta a gyerekszínházi előadásaimat. Ez is valami.

Szántó Viktória: De akkor titkon megfogalmazódott benned, hogy valójában bábszínpadon szeretnél rendezni. Mi gátolt meg abban, hogy telefonálj, besétálj Szilágyi Dezsőhöz?

Balogh Géza: Hát a büszkeségem. Vagy nem is tudom. Soha életemben olyan nem fordult velem elő, hogy valahova jelentkeztem volna. Ezt nem nagyképűségből mondom, hanem tényleg. Nem biztos, hogy képes lennék rá.

Szántó Viktória: De színházigazgatónak pályáztál kétszer is.

Balogh Géza: Csak egyszer.

Szántó Viktória: Úgy tudtam, az Arany János Színház igazgatójának is pályáztál.

Balogh Géza: Tényleg, ezt el is felejtettem. Igaz. Sebő Ferivel103 és Tarbay Edével104 pályáztunk hárman. Én mint igazgató, Tarbay mint vezető dramaturg, Sebő Feri mint zenei vezető. Feri még ma is dühös, hogy nem sikerült. Kikéri magának. De a bábszínház, az fontos, az Arany János nem, látod, el is felejtettem, mert onnan tulajdonképpen azzal golyóztak ki, hogy én bábszínházi rendező vagyok. Ez volt az indok. Valamit kell mondani. A bábszínház azonban fontos volt. Ez meg azért nem jött össze, mert a nyugdíjba készülő Szilágyi megszervezte, hogy Koós Iván is pályázzon az akkori főmérnökkel, Villányi Lászlóval. Azt hitte, így tovább folytatható az ő koncepciója. Persze nem így lett, két év alatt hatalmas kudarc következett be a színház életében. Utána már eszembe se jutott pályázni. De ma már semmilyen rossz szájízem nincs, hogy nem lettem igazgató.

Szántó Viktória: 1975-ben Szilágyi visszahívott vidékről és kinevezett az országos részleg művészeti vezetőjének. Volt valamennyire beleszólásod a műsortervbe?

Balogh Géza: Mi az hogy, rengeteg, csak nem lett belőle soha semmi.

Szántó Viktória: Miben volt szabad kezed?

Balogh Géza: Mindenben, vagyis semmiben. Előfordult Szilágyi utolsó szakaszában, de ez már a színház nagyon hanyatló korszaka volt, igazából az is a tragikus ebben, hogy tulajdonképpen a mi egész nemzedékünk egy köztes nemzedék. Mi akkor jártunk főiskolára, amikor még a hagyományos, klasszikus bábszínház volt divatban. Paraván, rejtőzködő színészek, illúzió. Ezt úgy nevezzük, hogy homogén bábszínház. Megtanultunk mindent, hogyan kell egy pálcás bábbal bánni, vagy marionettel bánni. De a legnagyobb küzdelmem nekem személy szerint Szilágyival az volt – és ez a válaszom arra a kérdésre, hogy miben nem volt szabad kezem –, hogy gyűlölte a nyitott, heterogén bábszínházat. Konzervatív ember volt, aki a hatvanas években teremtette meg a színházát, nagyszerűen. Az egy nagy korszak volt. De aztán ez elkezdte önmagát ismételni. Nekem azért küzdelmet kellett folytatnom, hogy a Bodnár Zoli105 miért látszik a Faustban, mikor a Mefisztó-bábot előveszi a vitrinből és játszani kezd vele. Mit keres ő ott? A homogén bábszínházat értette csak, minden zárt, a színészt ne lássam. De ezt halál komolyan. El kell olvasni az esztétikai fejtegetéseit, ezek mai ésszel, mai ízléssel hátborzongatóak. Illetve rosszat mondtam, mert nem hátborzongatóak, hanem az egy korszak. De attól kezdve, hogy Lengyelországban kihozták a színészeket a paraván elé, és eltüntették a paravánt, attól kezdve fokozatosan… hát nem lehet mit tenni ezzel. Lehet nem szeretni, azt is lehet. Azt is lehet, hogy hagyom a fenébe, mert nekem az az igazi, amit a Rév István csinált a Nemzeti Bábszínjátékban – én is jártam ott, mint gyerek. Ott minden parányi és szépséges volt, valóságos csoda.

Tudod mire emlékszem? Forgott a Bence szeme, amikor a Toldiban Miklós legyőzte a farkasokat. Mai napig él bennem. Ez csoda, olyan volt az a bábszínház, amilyen volt, sok erényével, és nagyon sok nem mondom azt, hogy fogyatékosságával, mert 1941-ben azért ez… Furcsa ízlése volt, mert azt mondta, hogy a vásári bábjáték alacsonyabb rendű, mint a művészi bábjáték. Úgy hirdette magát, hogy művészi bábszínház, és nem holmi vásári komédia.

Szántó Viktória: Azt elmondtad, hogy mennyire tudtál beleszólni a műsorpolitikába. De feladatod volt szerepeket is osztani?

Balogh Géza: Most érinted a legsúlyosabb problémáját ennek a korszaknak, tudniillik hat színész közül lehetett választani egy darabban. Nagy előadásban tizenkettőből, mindjárt megmondom, hogy miért. Nem úgy osztottunk szerepeket, mint egy normális színházban, ahol van tíz, harminc vagy ötven színész, és abból kiválasztom a Rómeót, a Júliát, a Hamletet, a Lear királyt. Hanem adva volt egy csoport. Ha tájdarab, akkor az hat fő. Ki lesz belőle Ludas Matyi, ki lesz belőle Rómeó? Nem lehetett áthozni a másik csoportból. Volt, akinek harminc éven át mindig ugyanaz volt a partnere. Gondolj bele! Ezt azonnal föl kellett volna robbantani! Ez olyan fokon színházellenes, minden fajta színház ellen való, ez művészetellenes! Olyan, mintha azt mondanák egy festőnek, hogy csak barna festéket használhat.

Szántó Viktória: Mintha sok pici vidéki társulat egy épületen belül működött volna.

Balogh Géza: Pontosan. Jó, hogy van most szerencsére olyan, hogy két ember játszik egy darabot, vagy egy, és akkor a másik pihen, vagy éppen lehet két darabot párhuzamosan próbálni a kis létszámú, hat-nyolc fős társulatoknál. Na de Szilágyinál ilyet nem lehetett megcsinálni, mert akkor foglalkoztatási problémák lettek volna. Nem dönthettem úgy, hogy akkor én most egy monodrámát fogok rendezni Szakály Mártával. „Akkor mit csinál addig Erdős? Csak vakaródzik?" Meg nem keres pénzt! Hát zsebre is ment!

Szántó Viktória: Volt még hasonló szintű probléma magában a működésben?

Balogh Géza: Ilyen szintű nem, ez volt a legdurvább. Ehhez már csak járulékos elem, hogy a tájdaraboknál arra soha sem volt lehetőség, hogy kitaláljunk más konstrukciót például színpadnak. Volt egy alapszínpad, amin annyit változtattunk, hogy egy csavart beljebb tettünk. Gyakorlatilag tájparavánok sorozatát építettük föl (szám szerint nyolcat, hiszen nyolc csoport volt), és abban játszottunk az Aladdin csodalámpájától a Jancsi és Juliskáig gyakorlatilag mindent. Futószalag, ez gyakorlatilag egy gyár volt, nem művészet. Néha, ha nem néznek oda, akkor gyorsan csinálok valami művészit. Na, de az sem az igazi, mert a körülmények nincsenek meg hozzá. Azért mondom, hogy ugyanakkor ez két színház volt. Mert a nagyszínházban más szellem volt, más volt a követelmény, de a csoportokból ott sem lehetett kilépni, mert akkor felborul a rendszer. Csak annyit lehetett csinálni, hogy azok voltak egy csoport meg még egy csoport, akik külföldre jártak, meg a tájrészlegben is volt egy csoport, amelyik külföldre is járt, a János vitéz-csoport. Borzasztó, ha ebbe belegondolsz, de nem tudsz belegondolni, mert nem éltél benne… lehet, hogy most azt gondolod, hogy nem is lehetett másképp, adva van egy konstrukció, amit nem lehet másképp csinálni. Ilyenkor kell azt mondani, hogy a konstrukciót kell kidobni.

Szántó Viktória: És kidobtátok a konstrukciót?

Balogh Géza: Kidobtuk akkor, amikor Szilágyi nyugdíjba ment.

Szántó Viktória: A János vitéz106 előadást tanulmányoztam, amikor rájöttem, hogy számomra a János vitéz egy rejtély, rengeteg különböző verziója van. Mire mondjuk azt, hogy eredeti egy bábszínházi rendezés kapcsán?

Balogh Géza: Amit egyszer bemutattunk, azt a büdös életben nem vettük le a műsorról. Csak pihentettük. Három év szünet, a gyereknek minden vicc új, fölnő egy újabb nemzedék, és elővesszük ugyanazt a darabot három évvel később.

Szántó Viktória: Egy felújítás kapcsán mennyire szigorúan követtétek az eredeti produkciót?

Balogh Géza: Mi az, hogy „eredeti"? Legtöbbször az eredetit vettük elő, lefújtuk róla a port, és ugyanúgy játszottuk, ugyanazokkal a színészekkel, ugyanazokkal a díszletekkel meg bábukkal, mint korábban. De van olyan felújítás, ahol új bábok, új díszletek készülnek, új rendezésben. Én is csináltam ilyet, a hatvanas években bemutatták a Kaland a Vénuszon107 című bábjátékot, Fehér Klára darabját, és én azt 25 évvel később Kaland a Tigrisbolygón108 címmel mutattam be a hatalmas új színpadon. Átdolgoztuk a darabot, megsértődött szegény Fehér Klára109. Ez is egy fajta felújítás.

Szántó Viktória: Volt olyan konkrét eseted már rendezőként, hogy fel kellett újítanod egy előadást, és valamit meg szeretettél volna változtatni, de nem volt szabad, esetleg meg is változtattad, és ezért megsértődött az eredeti rendező? Ezekből voltak súrlódások?

Balogh Géza: Nekem ilyen fajta munkám nem volt. De talán mégis: kettő, vagy igazából három. Amikor Kovács Gyula meghalt, akkor abbamaradtak az Óz sokadik felújításának a próbái. Éppen azt rendezte nem tudom hányadszor, és egy hirtelen szívroham végzett vele, meghalt hatvan valahány éves korában. Akkor bementem Dezsőhöz, és mondtam neki, hogy én ezt szeretném befejezni. Ebben volt valami hátsó szándék, mert én láttam valamit Gyulában, a Walt Disney-őrületében, meg a némafilmekben, amikért rajongott. Engem érdekelt a geg anatómiája. Ő egy nagyon egyszerűen gondolkodó ember volt. Bohóc volt eredetileg, cirkuszi bohóc, azt hiszem nagyon jó bohóc. Minden előadásában ez a fajta harsány humor volt a domináns. Bele akartam nyúlni, meg akartam fejteni ebben az előadásban Gyula gondolkodását. Meg egy nagyon rövid ideig gondoztam a Misi mókust is, meg a Hamupipőkét, hasonló okokból, mert tényleg érdekelt, hogy hogyan csinálta Kovács és miért úgy csinálta, és nem azért mert én most fölülrendezhetem, tönkretehetem, átalakíthatom, mert én egy új nemzedék vagyok és mindent jobban tudok, hanem próbáltam, amit lehet eltanulni. Kiszedni a színészekből, hogy mit mondott, mit akarhatott Gyula, mert látod, hogy nem stimmel valami. Gyula mondott valamit, ami elcsúszott a színészek játékán, és akkor ez olyan, mint egy tanulmányút. Urbán Gyula is így örökölte meg a János vitézt, neki különböző teóriái vannak erről, mert azt mondja, olyan a mi előadásunk, mint egy népdal, mindenki hozzá tesz két sort. Ő a lelke mélyén mindig költő, akkor is, amikor éppen nem ír verset, és a költő így gondolkozik.

Szántó Viktória: Hogyan alakultak ki a különböző részlegek? A székhelyi, meg az országos?

Balogh Géza: Ez már a hatvanas évek első fele. Úgy volt, hogy nyolc csoport volt a színházban, nyolcszor hat ember, ez negyvennyolc színész. Elindult 1958-ban persze kicsiben, egy-két csoport, és egyszer, akkor én éppen nem voltam a színháznál, kitalálta Szilágyi, hogy szétosztja a színházat országos részlegre és székhelyi részlegre. Ebből óriási botrány lett, aki az országos részleghez kerül, az ugye másodrendű állampolgár – volt, aki el is ment, mert az, hogy állandóan tájoljon, az nem mindenkinek felel meg. Később a Jókai tér volt az országos részleg központja, ez a mai Kolibri Színház, tehát ott olyan darabokat játszottunk zömmel, amik tájdarabok is voltak, amiket kivittünk, majd visszahoztuk és olyankor bent játszottuk. Volt néhány olyan produkció is, ami nem ment tájra. A Jókai téri kamaraszínház nagyon jó kis színház volt. Tehát összesen két részleg, az országos és székhelyi, de nyolc csoport, amikor már megtörtént ez a belső szétválás – így nevezte Szilágyi, mert mindennek adott egy nevet. Különböző beadványai voltak, hogy váljon ketté a színház, de ez egy hosszú történet. Ez rajta múlt, nekem meggyőződésem, hogy neki így volt a legjobb, ha ő a császár, és mindent ő mond meg, hogy te hova mész és ő hova megy. És ennek volt anyagi háttere is, mert az országos részleg játszási rendjében szerény volt a szerzői jogdíj, de iszonyatos előadásszámokat produkáltak. És azt úgy tüntettük el, hogy nem ám kétezerszer ment Szilágyi darabja, a János vitéz tájon, hanem felújítottuk és újra kezdtük számolni. Aztán megint ment háromszázszor. Aztán két-három évig pihentettük, megint elővettük, és megint ment háromszázszor. Tehát nem adtuk össze a három meg három meg hármat. Iszonyatos előadásszámok voltak.

Szántó Viktória: Akkor ez azt jelenti, hogy a jogdíjak ilyenkor mindig ugyanahhoz az egy emberhez jutottak?

Balogh Géza: Zömmel Szilágyihoz. De a legmegdöbbentőbb ebben az, hogy olyat is megcsinált, hogy amikor összeveszett Tarbay Edével, akinek voltak darabjai tájon, büntetésből levette őket műsorról. Hát ez a hatalom.

Szántó Viktória: Egy politikailag nehéz korban dolgoztál a színháznál. Volt olyan, hogy megtudtál utólag egy információt, ami teljesen átalakította, amit előtte gondoltál valakiről, vagy valamiről?

Balogh Géza: Gondolkozom. Azért életem java részét mégiscsak az „átkosban" éltem le. Amikor a bábszínházhoz kerültem, ott például nagyon furcsa, hogy tudtam… Nem mondom el, mert olyan személyt is érint, aki ma már nem él, de sokkal jobb színben látom őt magát, és valamikor még párttitkár volt. Egy hölgyről van szó. Név nélkül azért elmondom. Volt egy furcsa helyzet, amikor Szilágyi átvette a színházat 1958-ban, és megörökölt egy társulatot. Úgy, ahogy volt. Senkit nem ismert, ő az amatőrmozgalommal foglalkozott, Győrben sertepertélt, de a pesti bábszínházat gyűlölte és rossznak tartotta. Okkal. Megkérte a társadalmi szervezeteket, magyarán a párttitkárt meg a szakszervezeti elnököt, hogy tegyenek javaslatot egy úgynevezett szabadlistára.

Ezen a szabadlistán nem nímandok voltak, hanem vezető színészek, Molnár, az előző igazgató káderei. Olyan is rákerült, aki később ennek az akkori párttitkárnak a férje lett. Nem érdekes? És utána nagyon jó házasság lett belőle. Ilyen az élet. A szabadlistára ma már senki sem emlékszik, azt se tudjuk, micsoda. Ez nem azt jelentette, hogy ki van rúgva, hanem ha bármelyik színház az országban azt mondja, hogy nekem Bató László110 kell, akkor Bató Laci köteles elfogadni, és elmenni abba városba, abba a színházba. Na, ez persze nem történt meg, senki sem ment el a színháztól, formalitás volt, ráijesztés a korábbi korszak vezető színészeire, fél év múlva mindenki elfelejtette.

Elmesélek egy újabb lábjegyzetet. Gyurkó Henrik111, aki egy aranyos fickó, ő is hosszú évtizedekig párttitkára volt a színháznak. Elmondtam ezt a nyolcvanadik születésnapján az ünnepi köszöntőmben is. Már a rendszerváltás után voltunk Moszkvában, Szilágyi meg én, mert 75 éves volt az Obrazcov színház és 100 éves maga Obrazcov. Henryk Jurkowskival112 ültünk este a szállodai szobában, és arról beszélgettünk, valahogy szóba került a Szilágyi-féle Állami Bábszínház, hogy az egy sziget volt. A béke szigete, szinte fal vette körül. Ültünk és hármasban beszélgettünk, Jurkowski, Szilágyi meg én. És mondtam, hogy „bizony nálunk még a párttitkárok is nagyon rendes emberek voltak" – elsősorban Gyurkó Henire céloztam. És azt mondta erre Jurkowski: „Akkor ő rossz párttitkár lehetett! Ha rendes ember volt, akkor párttitkárnak csak rossz lehetett! Nem jelentett föl soha senkit?" „Nem!" „Na, ugye mondom, hogy rossz párttitkár volt!"

Szántó Viktória: De a párttitkár volt az, akinek jelentenie kellett a dolgozókról?

Balogh Géza: Nem volt kötelező, bárki megtehette. A feljelentés minden diktatúrában alapvető emberi jog. Politikailag 1956 lehetett a legnehezebb a színháznál. De akkor én még nem voltam a színház tagja, csak elbeszélésekből, meg legendákból tudok egyet-mást. Viszont azt képzeld el, hogy 1958-ban egy olyan embert neveztek ki a színház élére, aki soha életében nem volt párttag. Ő volt Szilágyi Dezső.

Szántó Viktória: Akkor ez tényleg egy sziget volt.

Balogh Géza: Bizony. És ki volt még párton kívüli? Szergej Vlagyimirovics Obrazcov. Élete végéig. Sztálin imádta őt. Ebből kifolyólag, aki engem imád, azt én is imádom, nem? Mert ő is imádta Sztálint, meg az egész kommunista rendszert. És bizonyára tényleg hitt az igazságosságában és a magasabbrendűségében. Sztálin kegyeltje volt, és mindent meg is kapott tőle. Obrazcov pedig gyerek volt élete végéig. Egy naiv gyerek, aki elhitte a mesét. Ettől volt nagy művész, és ettől volt nagy bábművész. De a pártba azért soha nem lépett be. Lehet, hogy mégse volt annyira naiv?

Nekem például nagy fogyatékosságom, hogy nem vagyok gyerek. Tényleg nem vagyok. Nem tudom, meddig voltam gyerek, alighanem nagyon rövid ideig. Minél előbb felnőtt szerettem volna lenni.

Szántó Viktória: Szilágyi nem nevelt ki maga után senkit?

Balogh Géza: Esze ágában sem volt. De mindegy is. A mai világban biztos, hogy nem lennék jó igazgató, és nem csak azért, mert 82 éves vagyok, ha 60 vagy 50 éves lennék, akkor sem. Egy igazgatónak tudnia kell a dörgést. Tudnia kell, hogy mikor kinek, melyik hivatali főnökének kell szólni. Ehhez én balfácán vagyok, tetőtől talpig. De akkor, 1992-ben nagyon akartam. Az teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy ha Szilágyi meg tudja fúrni, akkor meg fogja fúrni a pályázatomat. Mert pontosan tudta, hogy én nem azt a színházat folytatnám, amit ő csinált sokáig.

Szántó Viktória: Ez a kettőtök kapcsolatát nem rontotta el?

Balogh Géza: Nem, sőt. Egyszer megkérdezte, hogy „nem rossz neked, hogy nem lettél igazgató"? Mondtam, hogy már nem is bánom. Egyszer Urbánnal együtt behívott bennünket. Akkor még az UNIMA elnöke volt, és az ötödik emeleten a színházban volt egy szobája. Ezt sokáig őrizgette, hogy ha bejön a színházba, akkor legyen egy szobája. Kérdezte: „hogy érzitek magatokat, mi a helyzet?" Akkor már lehetett tudni, hogy ez nem működik, a két igazgató egymásnak esett. Koós Iván nagyszerű művész, de képtelen emberi kapcsolatot teremteni, a megbeszéléseken meg se nyikkan, Villányi, a civil „menedzser-igzgató" tartja a megbeszéléseket. Teljes őrület! Végül is úgy nevezték ki őket, hogy igazgató és művészeti igazgató. Nem művészeti vezető.

Szóval hármasban beszélgetünk, Szilágyi, Urbán meg én, és én annyit mondtam, hogy „csak azt nem tudom, ki volt az a barom, aki kitalálta ezt a párost" „Én" – mondta Szilágyi. Mondom, bocsánat, akkor a jelző törölve. Tehát bevallotta, méghozzá kettőnknek, hatszemközt. Bevallotta, hogy az ő keze van a dologban. A régi tanácsi szövetségeseivel „vajazták le", hogy olyan vezetők jöjjenek utána, akiket majd ő irányít tovább a háttérből. Persze ebben is nagyot tévedett, mert Iván is, Villányi is megpróbálta a saját színházát bütykölgetni. Lehetőleg egymás ellenében és egymás háta mögött.

Szántó Viktória: Ha már szóba került Gyula, Szilágyinak milyen volt a viszonya kettőtökhöz? Két nagyon hasonló életpálya.

Balogh Géza: Engem, azt hiszem, valamivel jobban kedvelt. Én talán inkább voltam az ő szája íze szerint való, de persze tanítványa, az nem. Azt nem is mondta volna, ő nem volt ilyen tanító típus, az biztos. Engem sem viselt el könnyen, mert nagyon nagy volt a korkülönbség meg az ízlésbeli különbség köztünk.

Szántó Viktória: És neked milyen volt a kapcsolatod Szilágyi Dezsővel?

Balogh Géza: Sok-sok pozitívuma volt a mi kapcsolatunknak, például amikor Gyurkó Henivel nagy nehezen rávettük, hogy most már ne legyen az UNIMA elnöke, azt mondta „rendben van, lemondok, abban az esetben, ha te leszel az utódom." Akkor egy ciklust el is vállaltam, négy évig én voltam, aztán lett Papp Eszter113. Azt én találtam ki. Aztán elment szülni, és akkor jött Csató Kata. De azért jellemző Szilágyira, hogy megfúrt, mint utódját. Tökéletesen megértem. Mert az egyedül üdvözítő színház csakis olyan lehet, mint az övé volt. Azt féltette, amikor akcióba lépett.

Szántó Viktória: Egyszer elhangzott egy beszélgetésünk során, hogy Dezsővel élete végére már szoros, baráti kapcsolatot ápoltatok. Ez az UNIMA révén alakult így?

Balogh Géza: Is-is. Az igazgatása vége felé már elég jó volt a kapcsolatunk. Elég jó. Itt minden szónak jelentősége van. Csinálhattam a saját dolgaimat is, többé-kevésbé, nem mindent, de azért volt rá lehetőségem. És emberileg is… Én a Szilágyival való – mondjuk így – barátságomat Jurkowskinak köszönhetem, a Jurkowskival való barátságomat meg Szilágyinak. Mert ők nagyon jó barátok voltak régről, én jóformán még a világon sem voltam, amikor ők már nagyra becsülték egymást. Két nagyon okos, nagyon művelt ember. És egyszer belecsöppentem egy baráti együttlétükbe, mint kívülálló, az a bizonyos harmadik, és rájöttem, hogy Szilágyi tüneményes ember. Remek humora van, vihognak, röhögnek Henrykkel, ezt a színházban nem engedhette meg magának, hiszen igazgató volt. Mi lesz a tekintélyével?

Szántó Viktória: Érdekes, ezt színészek is említették. Hogy nem állt le senkivel beszélgetni a folyosón, és távolságtartó volt.

Balogh Géza: Na, igen, egy színésszel nem állt le, de egy rendező, az nála magasabb kategória volt. Én kiérdemeltem azt, hogy rendező legyek, és általa érdemeltem ki. Szerintem neki az esett nagyon rosszul, hogy a hálámat nem igazán mutattam ki. Azt hiszem, de ezt sose mondta természetesen. Végül is, hogy én Prágába kerülhettem, azt ő kínálta tálcán. Nem azért, mert imádott, hanem mert valahogy meg kellett oldania egy helyzetet. És Prága az egész életemet megváltoztatta. A magánéletemet is. A feleségemet is Prágában ismertem meg.

Szóval a színház meg Szilágyi. Arra azért azt is tudnám mondani, és ezt nyilvánosan is vállalom, hogy neki a szakmai fogyatékosságai közé tartozott több minden. Az egyik a színpadi hatás, ezt nem tudta hova tenni. Ha erre hivatkoztál, egyszerűen nem értette, miről beszélsz. Értelemmel közelített mindenhez, racionálisan. Ő ahányszor beült főpróbákat nézni, az majdnem mindig egy kicsit idegen volt a nézőtértől. Nem mindig természetesen, mert okos ember volt. A másik hiányossága, hogy semmilyen színházi tapasztalata nem volt. Ő életében semmilyen színházat – leszámítva a győri bábszínház három évét, ami mégiscsak kényszerhelyzet volt, hogy ott öt-nyolc ember összeállt és csinált valamit –, de profi színházi működést még nem látott a színfalak mögül. Olyanokat íratott ki a próbatáblára, amik nem léteznek színházban. Végigmenős próba. Ilyen nem létezik. Ezt úgy hívják, hogy emlékpróba, meg összpróba, mondtam is neki. Nem, mert ez más, ez egy bábszínház – felelte. Mindig mindenre ezt felelte. De a bábszínház ugyanolyan színház, mint a többi. Amikor igazgató lett, én akkor még rengeteget jártam színházba, és nagyon sokszor találkoztam vele más színházak premierjein, ami nagyon tiszteletre méltó dolog volt. Tehát elkezdett színházba járni. És megkóstolta a smink meg a díszletfesték szagát, kicsit beleszagolt a dolgokba. Talán valahol érezte, hogy ez hiányossága.

Ahhoz viszont nagyon értett, hogy olyanokkal vegye magát körül, akik tudták a dolgukat, s ő is tudta, hogy mit tud Kardos Gyuri114, mit tud Koós Iván, vagy Bródy Vera. Ők ketten például teljesen különböző dolgot tudtak. Vera ösztönlény, bármilyen intelligens ember, mert nagyon intelligens. Kiabál, tiltakozik, ha valami nem tetszik neki. Még Szőnyi Katóval is mindent el tudott fogadtatni. Iván nem ilyen volt. „Nem tudom, Dezső, ha te is úgy gondolod, akkor esetleg talán mégis…" Két nagyszerű művész, két vérbeli színházi ember, de mentalitásban ég és föld. De ugyanígy megvolt Láng Pista115 feladatköre, korábban Lendvai Kamillóé, aki szintén nagyon jó orrú, színházhoz értő ember volt. Dezső pontosan tudta, milyen emberekre van szüksége. És kinek mi a szerepköre. Azt is tudta, hogy Szőnyi Kató mire való. Szőnyi Kató abban az értelemben soha nem volt rendező, hogy kitalált volna valamit. De kiváló játékmester volt. És maximalista. Nem mindig tudta a megoldást, de azt rögtön tudta, ha valami nem olyan, amilyennek lennie kéne. A világhírű előadásokat, a Petruskát, a Mandarint, A fából faragottat, a Háryt mind Dezső találta ki. Nem is tudom, ki mondta azt, akivel mostanában beszélgettem, hogy olvasta Szilágyi egyik szövegkönyvét… Hogy olyan, mint egy filmforgatókönyv?

Szántó Viktória: Én mondtam.

Balogh Géza: Ez nagyon pontos észrevétel. Mert a lényegre tapintottál. Mert Szőnyi Kati lebonyolítani nagyszerűen tudott. Sokkal jobb játékmester volt, mint én meg Urbán meg még öt zseni együttvéve. Volt egy istentelen tulajdonsága, amit nagyon irigyeltem, hogy nem hagyja addig továbbmenni a dolgot, amíg az nincs meg. Én meg ehhez néha lusta vagyok. Mit mondott Lenin elvtárs? Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Szóval én egy idő után feladom. Ha nem tudod megcsinálni, akkor így marad. Jó lesz így is. Ez Szőnyinél nem létezett. Halálra gyötört mindenkit. Gyűlölték a színészek. Szekálta őket. Szerettem volna olyan jó játékmester lenni, mint ő. Bár tudnék annyit vesződni egy mondattal vagy mozdulattal! Persze azzal áltatom magam, hogy én viszont tudok mást is a leendő előadásról. Amit ő nem.

Szántó Viktória: Egy jó igazgatónak tudnia kell maga mellé embereket válogatni.

Balogh Géza: Ez egyrészt nagyon igaz, Szilágyi tudott válogatni, másrészt nem igaz, mert az a hibája is volt, hogy mindent jobban tudott mindenkinél, és ez nagy hiba egy vezetőnél. Akkor vagyok jó vezető, ha én tudom, hogy te mit tudsz, meg azt is tudom, hogy én mit nem tudok. Hát ez a titka. És tudom, hogy te miért kellesz nekem. Mert valamit te jobban tudsz, mint én, és ezért szükségem van rád.

Szántó Viktória: Szeretnék néhány konkrét munkádról is beszélgetni. Először A szarvaskirályról. Feltűnt, hogy az életutadban ez az a darab, ami háromszor is visszatér, 1973, 1983 és 2007. És ez volt a leköszönő rendezésed is.

Balogh Géza: Az első bábszínházi bemutatója úgy lett, hogy Szegő Iván látta Moszkvában, ahol nagy siker volt, és akkor nagyon okosan fölkérték Heltai Jenőt116, hogy dolgozza át. Volt egy bemutató 1951-ben, amit Szegő Iván rendezett, nagyon híres volt, az első felnőtteknek szóló, igényes művészi bábszínház a háború után. Nagy mítosza volt ennek az előadásnak. Még Szőnyi is erre hivatkozott, amikor Dvořákék itt jártak, és Dvořák nagyon elmarasztalóan írt a budapesti bábszínház bábos szemléletéről. Azt írta, olyan, mint az élőszínház, mert a paraván mögött spiláznak a színészek, akiket játék közben csak zavar a báb, mert ők maguk játsszák el a karaktereket. Szőnyi azt írta erre válaszul – aki akkor színésznő volt –, kár, hogy nem láttátok A szarvaskirályt. Úgy hivatkozott rá, mint etalonra, meg hogy voltak itt azért művészi értékek is. Aztán volt egy másik előadás 1959-ben, amit Nagy Gyuri rendezett, már Szilágyi igazgatása elején, de erről már beszéltem. És utána Békéscsabán megemlítettem Miszlaynak, hogy ezt szeretném megcsinálni. Álarcos játék volt, és az álarccal lehetett játszani. Abszolút élőszínház volt, de annyiban volt köze a bábhoz, hogy úgy változott át Tartaglia Deramóvá, hogy fölvette a maszkját. Nagyon szerették a gyerekek, és nagyon értették, azt hiszem. Ez olyan furcsaság volt, mert ilyesfajta dolgot még nem csináltunk.

Ezt hadd meséljem el, van egy jelenet, a próbatétel, amikor a király, Deramo, aki titokban régóta szerelmes Angélába, meg akarja tudni, hogy ki az, aki a jelentkezők közül igazán szereti őt. Amikor Angélára kerül a sor, Deramónak van egy szép monológja. „Angela jő most, Pantalone lánya, /Szép fénysugár, világosság az éjbe…" és így tovább. Nagyon szép szöveget írt hozzá Heltai, de az előadáson az ilyen szövegeknél mocorogni kezdtek a gyerekek. Unták. Egy nyolcévesnek, kilencévesnek a szerelemről mit lehet mondani? Már ment a produkció, amikor egy nap azt mondtam a színésznek: „menj előre a színpad széléig, guggolj le, és meséld el az egyik ott ülő gyereknek." És a 480 néző, aki a földszinten meg az erkélyen, a páholyokban meg mindenütt ült, döbbenten elhallgatott. És értették. Ez volt az első Szarvaskirály-rendezésem. Aztán másodszor és harmadszor a Bábszínházban csináltam meg. A másodikat nem szerettem.

Szántó Viktória: Ez volt az 1983-as.117

Balogh Géza: Igen, ez maszkos játék volt. De nem igazán tudtam megcsinálni, mert föl kellett venni előre a szöveget, olyan fejre rakható maszkok voltak, hogy nem lehetett bennük beszélni. Magyarán óriásbábok, tehát jelmez és kasírozott fej. Ambrus Imre118 tervezte, nagyon szép és látványos volt, a színpadkép nagy vonalakban követte a békéscsabai előadás díszletét. Egy commedia dell'arte dobogó meg néhány jelzés. De hát egyszerűen ezzel nem lehetett így dolgozni. Lerendelkeztem a darabot, és utána fölvettük play-backre. Mozdíthatatlan és halott volt az egész. Nagyon szépen sikerült a hangfelvétel, minden rendben volt, de elszállt belőle az élet. Elveszett a sava-borsa.

Igazából a harmadikat, az utolsót szerettem igazán.119 Nánay Pistát120 kértem fel dramaturgnak, és azt hiszem, ő is szerette. Azért kértem föl Pistát erre, mert továbbra is a Heltait akartam, de már annyira benne voltam az előző kettőben, hogy nem tudtam elszakadni tőle. Azt akartam, hogy legyen egy másik ember, aki friss szemmel, kívülről nézi. Nagyon sok helyen visszanyúltunk az eredeti Gozzi-féle változathoz, amiben sok használhatatlan dolog is van. De játsszák, többször játszották Magyarországon is. Azért akartam még egyszer megcsinálni, egyrészt már nem volt gond megcsinálni, hogy a báb és a színész egyszerre legyen jelen, hogy itt értelme volt annak, hogy ugyanazzal a bábbal eljátssza a Tartaglia rosszul Deramót, és a néző számára nyilvánvaló a személycsere, ami a darab lényege. Ezt az előadást tényleg nagyon szerettem. Azért is mondtam, hogy ennél jobbat én már nem fogok csinálni, rosszabbat meg minek csináljak, legyen ez a búcsúm a rendezői pályától.

Szántó Viktória: Ezek szerint az, hogy 2007-ben rendeztél utoljára, azt te döntötted el.

Balogh Géza: Tulajdonképpen igen. De lehet, hogy csak ezzel áltatom magam, mert nem szerettem volna megvárni, hogy ne én döntsek erről. Talán soha a büdös életben nem küldtek volna el. Úgy éreztem, ha én nem mondom, akkor egyre inkább az lesz, hogy elkezdenek ferde szemmel nézni rám, mit akar itt még mindig ez a vén hülye? Ezt nem akartam. Nem akartam megvárni. Nem is mondom, hogy nagyon nehéz döntés volt. Talán túlzás, hogy elfáradtam, és az is túlzás, hogy meguntam, mert nem untam meg, mert nagyon szívesen most is csinálnám. Arra rájöttem, hogy rendezni nem lehet úgy, hogy a tízedik sorban ülök, és egy mikrofonon keresztül kiabálok. Ahhoz föl kell rohanni a színpadra, az egy fizikai munka is. Egyszerűen, ha a tested megöregszik, ahogy nem tudsz futni vagy bukfencet vetni, ezt se tudod csinálni. Gond fölmenni a színpadra a négy lépcsőn. Főleg a szenvedély, az az elán, az a lendület, amit megpróbálok neked átadni, ahhoz nincs elég erő bennem. Akkor pedig megette a fene az egészet.

Szántó Viktória: Melyik munkád volt az, amelyik a legnagyobb szenvedéllyel töltött el? Minden egyes rendezés egy külön szenvedély?

Balogh Géza: Nem, mindegyik azért nem. Voltak azért kvázi rutin munkák, de persze abban is megpróbálja az ember megtalálni, hogy miért is csinálja. Tulajdonképpen kettőt mondanék, a bábszínházi munkáim közül. Az Übü királyt,121 és A szarvaskirályt. De a legfontosabb volt az Az orr.122 És nagyon fáj, hogy a Kaspar nem lett meg, mert az úgy lett volna jó, párban. Meg A kékszakállú herceg vára123, amit összesen kilencszer játszottunk. Állítólag drága volt a jogdíj.

Szántó Viktória: A Kaspar miért nem lett meg?

Balogh Géza: Igazából nem is tudom, de azt hiszem Szilágyi nem vállalta föl a csatát a hivatalokkal. Nagyon nehéz, nagyon veszedelmes volt az alapgondolata. Az ideológusok gyűlölték. Olyan akarok lenni, amilyen volt már valaki más. Az lett volna a két előadás lényege, hogy Gogol Kovaljovja olyan akar lenni, mint ő maga volt, amikor még megvolt az orra, Peter Handke Kasparja meg olyan akar lenni, amilyen volt már valaki más. Kópia. Másodpéldány. Ember sorozatgyártásban. Egyéniség nélkül. Ha úgy tetszik, a szocialista embertípus. És aztán átnevelik Kaspart. Mind a kettőt Ország Lili124 tervezte. Az orr bemutatóját nem élte meg, akkor halt meg. A Kasparban egyetlen egy báb volt, és négyen manipulálták. Fogták így, fogták úgy, tanították, hogy mit kell csinálni ilyen és ilyen helyzetekben. Tehát idomítás, hogy megfelelj az elvárásoknak, amit az elvtársak kívánnak tőled.

Ebből volt egy jelzésszíntű főpróba, nem volt kész a díszlet. A báb is félig volt meg, de elkészült, nem tudom hova lett. Az Ország Lili-kiállításon a Budapest Bábszínházban nem szerepelt. Ahogy sok minden más sem a legfontosabb tervei közül. Az egész kiállítás átgondolatlan és kényszeredett volt. Kaspar egy félméteres bunraku-báb volt, a négy manipulátor másfélszer akkora. Odáig jutottunk, hogy fekete bársonyruhában voltak a játékosok, akik manipulálják ezt a szerencsétlent. Ez egy monodráma, egyetlen báb, egy emberről szól, Kasparról. És ez a Kaspar, ez a Kaspar Hauser létező személy volt, akit egy erdőben találtak a 19. század elején. Werner Herzog125 filmet is csinált belőle. Kitették kisgyerekként, és életben maradt. Tehát teljesen ártatlan volt, a civilizáció meg sem érintette. Aztán egyszer csak bekerült a civilizációba, és tovább nem igazán tudjuk, mi lett vele, valószínűleg belehalt.

Szántó Viktória: Gondolom, ez komoly konfliktusforrás volt, eljutni egy előadás főpróbájáig, még akkor is, hogyha csak jelzésszerűen…

Balogh Géza: Nekem azt mondta Dezső, hogy ezt úgysem engedik meg. Hogy erről volt-e levélváltás? Aligha. Soha nem volt levélváltás a hatalommal, mindig mindent szóban intéztek, nehogy nyoma maradjon. Még a Ionescót is úgy tiltották be, hogy „de ezt ugye nem gondolják komolyan", mondta Aczél elvtárs. Nem tiltott a szocialista társadalom. Szabad ország volt, demokrácia volt. Nem igazi demokrácia, csak olyan népi.

Szántó Viktória: A Rózsa és Ibolyát126 is kétszer rendezted.

Balogh Géza: Gáli Jóska127 írta a darabot. Nagyszerű dolgot csinált. Nem tudom, tudod-e, hogy ő ki volt. 56-os halálra ítélt, és nagyszerű író. Aztán nemzetközi meg mindenféle tiltakozásra, összefogásra megváltoztatták életfogytiglanra az ítéletet, és utána jött az amnesztia, de jóformán a haláláig indexen volt. Egyetlen novelláskötete csak a halála után jelent meg. Lázár Magda128 kitalálta, hogy fel kellene kérni Gáli Jóskát, mert akkor már szabad volt foglalkoztatni, és a bábszínházat úgyse figyeli a kutya se. És Gáli Jóska a pályámon az első és egyetlen olyan író, aki kívülálló, nem bábos, és valami káprázatos bábszínházi ötlettel állt elő. Azt mondta, hogy hozzuk össze a Tengeri hántást meg a Rózsa és Ibolyát, két Arany Jánost. És legyen egy kukoricafosztás a kerete, és a kukoricákkal elkezdenek mesélni. Köcsögökkel, talán láttál képeket, kis cserépedények voltak, a test pedig mindig egy-egy kukoricaszár. Ettől az egésznek különleges bája lett, és az elsőt azért is szerettem jobban, mert egyrészt az a mai Kolibri helyén, tehát a Jókai téren került színpadra, és Lili tervezte a díszleteket is. Az volt az első igazán nagyon jóízű, nagyszerű együttműködésünk, korábban is dolgoztunk, de ez volt a nagyon igazi. Ebből is látszik, hogy Szilágyi sohasem emberekben gondolkodott, hanem egy kiagyalt szisztémában. Mert mindig a következő darabot a következő ember csinálta, tehát nem az alapján osztotta ki, hogy kinek melyik darab való. A Rózsa és Ibolyát tulajdonképpen Koós Ivánnal kellett volna megcsináltatni, mert a népművészet az ő világa volt. Lilinek meg – gondoltam én – fogalma sincs arról, mi a népművészet, hiszen az ő nagyszerű képzőművészete minden, csak nem népművészet. Mégis gyönyörű szőttesek meg fafaragások, padtámlák születtek, pompás lett az egész. És intim, kamaraszínházi hangvételű. A másikat, a nagyot azért nem szerettem igazán, mert az már az Andrássy úti nagyszínpadra készült, hatalmas díszlettel, minden, ami szem-szájnak ingere.

Szántó Viktória: Ez 1992-ben volt.

Balogh Géza: Igen. Akkor adták át az emelő berendezést, ami a mai napig nem működik. És megcsináltuk ugyanazt, amit korábban a Jókai tér színpadára megcsináltunk, ugyanazokkal a bábokkal. Na de nyílt színen, le föl díszlet, báb, emberrel együtt... Egyszer előadás közben bedöglött az egész. Függönyt kellett ereszteni, én kimentem és elnézést kértem, amiért a technika ördöge bosszút állt rajtunk. Ez nagyon rossz emlék. Aztán valahogy átalakítottuk, kiiktattuk a nyíltszíni változásokat, és még ment egy ideig. De nem volt az igazi. És jelképes volt az emelő berendezés csődje, hogy így ezt a színházat nem szabad tovább működtetni. Ez volt a Szilágyi-korszak utolsó bemutatója.129

Szántó Viktória: Az Übü király és a Doktor Faust130 is fontos állomások.

Balogh Géza: A Doktor Faust nem sikerült olyan nagyon jól. Nem volt annyira átütő előadás, mint amilyet szerettem volna csinálni, de az volt az első nagy küzdelmem Szilágyival, hogy a színész és a báb egyszerre jelen lehessen. Egyszerűen nem vette tudomásul, hogy az élet továbblépett. Hogy megszűnik a paraván, és az egész világon bekövetkezik az, ahol körülbelül ma tartunk. Nem biztos, hogy minden jó, de azt neki megmagyarázni, hogy miért látom a színészt, nem volt egyszerű. A bábszínész az ő szemében exhibicionista, akinek ezt a tulajdonságát el kell nyomni. Én meg kifejtettem neki, hogy az a színész, akiben nincs exhibicionizmus, az nem színész. Azért mész színésznek, hogy mutogasd magad. Még a paraván mögött is. Ez egy magas fokú félreértése a színészetnek.

Szántó Viktória: Ezt csak Szilágyi gondolta így?

Balogh Géza: Sok mindenki így gondolta és gondolja abban a generációban. Meg még az én generációmban is. De a világot nem lehet megállítani, mint hogyha még most is azzal az óriáskerekű biciklivel járnánk, mert az régen bevált. Mert a nagypapámnak vagy a dédpapámnak jó volt.

Szántó Viktória: Azt mondtad, meg kellett küzdened vele. Hogy nézett ki egy ilyen személyi harc? Azért engedte végül, mert belátta?

Balogh Géza: Úgy nézett ki, hogy ő is elfáradt, nyilván előbb elfáradt, mint én, már nem volt elég ereje ahhoz, hogy végigvigye az akaratát.

Szántó Viktória: Amikor elkezdted próbálni a Doktor Faustot, akkor az elképzelésed megosztotta a színészeket? Volt, aki ellenezte ezt az új esztétikát?

Balogh Géza: Nem, azok fiatalok voltak, többnyire a mostani Kolibrisek. Gazdag Laci131, Felszeghy Tibor132, Bodnár Zoli, Tisza Bea133, az akkori nagyon fiatalok. Örültek, hogy valami mást csinálunk. A fiatalok közül azokat, akik nagyon jók voltak az országos részlegnél, átvitték a székhelyi társulatba. Ez egy őrület. Az országos részleg meg a székhelyi részleg alig érintkezett. Mikor meglett a nagyszínház az Andrássy úton, az volt a székhelyi központ. Szinte nem is találkoztak, csak a társulati üléseken. A középső A szarvaskirály volt az első előadás, amivel bekerültek a nagyszínpadra. Majdnem elsírták magukat. Mert ez óriási kitüntetésnek számított.

Szántó Viktória: Szilágyi hogyan élte meg, hogy vidéken is lettek hivatásos bábszínházak?

Balogh Géza: Az első három, a Bóbita, a Harlekin és a Ciróka még az ő igazgatása alatt alakult. Úgy élte meg, hogy mi voltunk a művészeti felügyelet a vizsgákon, mi vizsgáztattuk a színészeiket. Ott süllyedtem el szégyenemben, amikor Kós Lulunál134, meg Egerben, Demeter Zsuzsánál135 vizsgáztattunk. Kecskemét egy kicsit más, az már a rendszerváltás hajnala volt, azért akkor már másképpen mentek a dolgok. De Szilágyi akkor is teljesen uralta és fölülről kezelte a helyzetet, mert úgy mentünk le oda is, mint bizottság: Koós Iván, Szilágyi, én. Kati már akkor nyugdíjba vonult. A legdöbbenetesebb az volt, amikor az első Kecskeméti Találkozó lezajlott 1992-ben. Kovács Géza136 kezdeményezte, akkor lettek hivatásos bábszínház. Ott volt Dvořák, aki éppen rendezett náluk, és neki mindig nagyon ambivalens volt a viszonya Szilágyival, velem sokszor beszélt erről. Magyarán a Szilágyi mamut-színházát meg az évi 1400 előadását ki nem állhatta. Szilágyi leküldte a Fajankó kalandjai tájváltozatát a találkozóra. Dvořák őrületesen kiborult… Igazából a palotaforradalom azon az 1992-es találkozón zajlott le. Ott volt Kovács Ildikó137 meg mindenki, aki elszánt ellenfele volt ennek az Állami Bábszínház-féle világnak, és ebben állást foglalt. De Szilágyi nem volt ott természetesen, ő ezeket távolságtartással kezelte. Derogált neki.

Szántó Viktória: Volt más olyan kollégád, akinek meghatározó volt a jelenléte? Olyan, mint például Ország Lili.

Balogh Géza: Nálam Lili az első, a legtöbbet vele dolgoztam, ameddig ő élt. Egymásra találtunk, és úgy alakult, hogy ő nagyon fontos lett nekem. Ivánnal viszonylag keveset dolgoztam, de ez nem rajtam múlott, és nem is őrajta, hanem a beosztáson. A szisztémán. De az az igazság, hogy mind a három fontos tervező, Bródy, Ország Lili, Koós, mind a hármuktól más és más nagyon fontosat kaptam. Nemcsak én, hanem a színház is. Az Übü királyban nagyon jó volt Ivánnal dolgozni. Ő végigvette jelenetről jelenetre a darabot, mindig a rendezővel kettesben. Tehát ültünk, és lejátszottuk a majdani előadást. Nagyjából hagyta, hogy elmondjam, amiket gondolok, ahogy Vera is mindig hagyta, hogy először én mondjam el, mit akarok.

Azt egyszer-kétszer-háromszor megírtam Veráról, meg azt hiszem Ivánról is, hogy életem első bábszínházi rendezése, amikor hazajöttem Prágából, az egy tájon induló darab volt, és Vera tervezte. Elmentem Verához, jött haza Párizsból, valamelyik barátnőjénél lakott éppen. Én előadtam a zsenialitásomat, 27 éves, pályakezdő, most aztán majd meglátjátok, hogy… És hallgatta türelmesen, nagyon jó pedagógus volt. Tudta, hogy ezt a srácot most hagyni kell. De egyszer csak eljött a pillanat, amikor megelégelte a grandiózus ötleteimet, és azt mondta nagyon szelíden: „na, ezzel azért várjuk meg Ivánt." Mondom, miért, jön Iván? „Persze, hogy jön." Kiderült, hogy mindig mindent együtt csinálnak. Akkor is, ha a plakáton csak az egyikük neve szerepel. Hát nem gyönyörű? Tíz perc múlva csöngettek, és jött Iván, aki nem szólt egy árva szót sem. Csak hümmögött, néha a fejét csóválta, és mégis rendbe jöttek tőle a dolgok. Szóval ilyen volt az ő kapcsolatuk. Iván rendkívül impulzív volt, nem engedett tovább. Ha észrevette, hogy valami lila a fejemben, mikor még el se kezdtük a próbákat, akkor azt addig piszkálta, amíg kialakult és letisztult minden. Ilyen tervezővel nagyon ritkán dolgoztam, élőszínházban is nagyon kevés ilyen tervező van.

Ambrus Imre soha nem kérdezte meg, hogy mit miért. „Hány kép?" Magyarán hányat kell rajzolni, mennyi munka lesz. Ivánt meg az érdekelte, hogy mit hogyan oldunk meg, és nagyon jó partner tudott lenni. Ha úgy érezte, hogy valami működik, akkor hozzá tudta tenni a magáét, amikor ő találta ki, én tudtam hozzátenni a magamét, nagyszerű együttműködés volt közöttünk.

Verával veszekedtem is később, amikor már kicsit benőtt a fejem lágya. Egyszer letolt nagyon. Tarbay Ede darabját rendeztem a Jókai téren, a Varjúdombi meleghozókat138. Vera hazament Párizsba, mielőtt a bemutató meglett volna. Kiderült, hogy a színpadra az a díszlet, amit ő oda tervezett, nem fér be. Vera sohasem törődött nagyon holmi centiméterekkel. Ezért nem is szeretett díszletet tervezni, de most úgy volt, hogy ezt az egészet ő tervezte. És hát nem volt ott Vera, és mi átalakítottuk, így szabtuk, úgy szabtuk, ezt levágtuk, azt megtoldottuk. Amikor megjött a 18. vagy 74. előadásra, kikelt magából, hogy tönkretettem a díszletét. Persze, ez nálunk két percig tartott, mert a jó színházi ember attól jó színházi ember, hogy üvölt, de ez csak addig tart, amíg fel nem állunk az asztaltól.

Szántó Viktória: A színészek közül kikre emlékszel legszívesebben?

Balogh Géza: Ez is különböző korszakokhoz kötött. Ha azt kérdezed, hogy kitől kaptam sokat, mint színésztől, azt a saját nagyon gyarló, kezdő színészkoromra tudom visszavetíteni, hogy például Szöllősi Irénnek lehettem a partnere.

Tehát Irén nagyon fontos, egészen más szempontból és sokkal később Havas Trúdi, aki teljesen az ellenkezője volt Irénnek. Ő egy másik egyedülálló tünemény. Irén nagyon tudatos volt, precízen kigyakorolt minden mozdulatot a tükör előtt. Trúdi rögtönzős volt, komédiás, abban a mélyebb értelemben, ahogy a franciák mondják. Mert a komédiás nem azonos a színésszel, az sokkal több. Színész van sok, a komédiás az kiválasztott. „Comédien" – mondják nagy-nagy tisztelettel a franciák. Trúdi együtt játszott Irénkével, partnerek voltak, egy kisfiú meg egy kislány. És a két ember ég és föld. Irén próbált ragaszkodni a szövegeihez meg a szituációkhoz, Trúdi meg a 87. előadáson is rögtönzött, vadonatúj szövegeket mondott. És vihogott, ha a partnerét zavarba hozta. Trúdi attól volt jó, amilyen ő volt, a bohóckodásával, Irén meg attól, amilyen ő volt. Az előttem járó nemzedékből ezt a két embert emelném ki.

Szántó Viktória: Volt olyan, hogy azt mondtad, hogy ezt vagy azt a darabot megrendezem, de nem tudom elképzelni, hogy ne a kedvenc színészem játssza ezt vagy azt a szerepet?

Balogh Géza:  Igen, volt ilyen, de ezek nagyon szubjektív dolgok. Erdős Pistivel nagyon szerettem dolgozni, azt hiszem, hogy ő is szívesen dolgozott velem. Szakály Mártát is ide sorolom. Meg Gruber Hugót, Pataky Imrét. Azt hiszem a fontosabbakat említettem. Kovács Mariannával139 sokszor dolgoztam, fiatal éveiben, ő volt Maugli. A dzsungel könyvét például nagyon szerettem, pedig nem igazán sikerült.

Szántó Viktória: Mit értesz azon, amikor azt mondod, hogy nem igazán sikerült jól egy előadás, mert ezt most már másodszorra mondod.

Balogh Géza:  Ha tudnám, akkor sokkal okosabb lennék, és akkor megcsináltam volna úgy.

Szántó Viktória: De ez a te véleményed, vagy a közönség reakciója alapján mondod?

Balogh Géza:  A dzsungel könyvét sokszor játszottuk. Nagyon szerettem volna, ha működik, mert szerettem az ügyet. Iván és Vera ketten tervezték. Nagyon szép emlékeim vannak arról az időről.

Szántó Viktória: Akkor nem a közönség, csak te voltál elégedetlen vele.

Balogh Géza: Lehet, hogy én tévedtem, mert Szilágyi nagyon azt akarta, hogy olyan Obrazcovos legyen az egész, tudniillik Obrazcov is játszotta, de kisgyerekeknek, hagyományos paravános színpadon. Én meg maszkos színészekkel csináltam. Úgy éreztem, hogy ebben a könyvben sokkal több van, az emberré válásról meg a másságról szól ez a történet. Lehet, hogy tévedtem, lehet, hogy ez nem jutott el a gyerekekhez. Mondjuk, nem is pontosan azok nézték, akiknek én csináltam.

Szántó Viktória: Érdekes, hogy felhoztad a korosztályi kérdést, mert azon gondolkoztam, hogy A szarvaskirályról, amikor azt bemutatták 1951-ben te is úgy fogalmaztál, hogy ez volt az első felnőtt művészszínházi előadás, de a te verziód gyerekeknek szólt.

Balogh Géza: Akkoriban kitalálták az ifjúsági kategóriát. Egy hatéves, nyolcéves gyereknek nem sokat mond maga az átváltozás sem, meg hát a szerelemről szól, meg a hatalomról, a zsarnokságról. És persze a költészetről. Arról, hogy hatalmat csak a költők kezébe szabad adni. Aki nem tud versben beszélni, abból előbb-utóbb zsarnok lesz. Szép, nem?

Szántó Viktória: Kiknek szeretsz igazán bábszínházat csinálni, gyerekeknek vagy felnőtteknek?

Balogh Géza: Nem tudok rá válaszolni, mert lehet, hogy közhelyet válaszolnék, és nem biztos, hogy igaz lenne. Őszintén, igazából a felnőtteknek szeretek bábelőadást készíteni. Felnőtteknek szeretek, mert a gyerekekhez könnyebb hozzáférni. Ott megvannak a kézenfekvő, biztos fogások. A klasszikus szabályok, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A felnőtteket meg kell nyerni. De volt még egy kedvencem, amit nem említettem, a Pedro mester bábszínháza. De Falla báboperája140. Azt is nagyon szerettem.

Szántó Viktória: Abból tévéfilm is lett.

Balogh Géza: Először volt a film, és a következő évadban csináltuk meg a színházban. Harminc perces darab volt, alig kellett a színpadi változathoz átalakítani. Gyakran játszottuk ifjúságnak.

Szántó Viktória: Furcsa ez az ifjúsági kategória. Volt ilyen közönségréteg?

Balogh Géza: Kicsit amolyan pártállami kategória, nem? Olyan szocialista realista.

Szántó Viktória: Ahogy néztem az életpályádat, szinte egyenlő arányban dolgoztál gyerekeknek és felnőtteknek.

Balogh Géza: Lehet, csak a gyerekelőadásokat játszották hatszázszor, míg egy felnőtt előadást legfeljebb huszonötször.

Szántó Viktória: Te kerested ezeket a témákat?

Balogh Géza: Igen, persze,

Szántó Viktória: Ez mennyire volt jellemző a pályatársaidra is?

Balogh Géza: Urbán Gyula is szeretett kísérletezni, és volt egy pár nagyon jó felnőtt előadása. Például Mozart Kis semmiségek, szerelmi történet rokokó párnákkal. De azt hiszem, nagyjából egyformán állunk a a felnőtt és gyerek előadások arányait tekintve. Volt úgy is, hogy közös műsorban szerepeltünk. Az Übü királlyal egy műsorban ment A kispolgár hét főbűne, ami Gyula nagyon jó rendezése volt. Vagy a Karnevál és Képkoncert, aminek az első darabját, a Karnevált – Schumann zenéjére – Urbán állította színpadra, Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művére meg én készítettem egy „képkoreográfiát" a huszadik század izmusairól.

Szántó Viktória: Ez egy folytonos határfeszegetés volt az alkotók részéről?

Balogh Géza: Igen, mert a felnőtteknek szóló bábszínház csak azért is-dolog volt, már sokkal korábban, az ötvenes évektől kezdve. Még Rév is a bábszínház rangját akarta emelni a felnőtt előadásaival.

Szántó Viktória: Csináltál dacból előadásokat?

Balogh Géza: Én ezt az attitűdöt már készen kaptam. De azért mindig gyötrelem volt, mert elég sok felnőtt műsort csináltunk, és folyton azt néztük, hány ember ül a nézőtéren. És ha kevesen voltak, összeszidtuk a közönségszervezőket.

Szántó Viktória: Mostanában kielégít az, hogy könyveket és tanulmányokat írsz?

Balogh Géza: Nekem ez nem pótcselekvés. Nem a rendezői munka helyett írok tanulmányokat.

Szántó Viktória: Az alkotói énedet itt is ki tudod élni?

Balogh Géza: Tökéletesen. Sőt, talán még azt is elhitetem magammal, hogy jobban tudok írni, mint rendezni. Nem biztos, hogy igazam van, majd az utókor eldönti. Illetve az utókor nem tudja eldönteni, mert aki nem látta a rendezéseimet, az nem tudja eldönteni. A cikkeimet el tudod olvasni ötven év múlva is, meg az unokád is el fogja olvasni, ha elolvassa. De azt még meg lehet ítélni, hogy ez a maga idejében valamifajta értéket képviselt-e, avagy sem. De azt hiszem, most már jobban szeretek írni. Jobban szeretek, és elhitetem magammal, hogy jobban is tudok. Ott lehet pepecselni. Borzasztó lassan írok. Ott nem a próbatáblára kiírt idő alatt kell zseniálisnak lennem. Éjszaka, ha felébredek, töröm a fejem a folytatáson. Aztán elalszom, és hülyeségeket álmodom az éppen aktuális témával kapcsolatban, amin dolgozom.

Szántó Viktória: Az írás magányos dolog, nem csapatmunka. Ez számít?

Balogh Géza: Hát pont ez benne a pláne.

Szántó Viktória: Azt is mondanád, hogy jelentősebb kutatónak tartod magad, mint rendezőnek?

Balogh Géza: Nem. Most azt kérdezed, hogy miben vagyok kvázi jobb?

Szántó Viktória: Hogy melyikben szereted önmagadat jobban.

Balogh Géza: Szerintem a kettő kiegészíti egymást. A legboldogabb akkor voltam szakmailag, amikor ezt is, azt is csináltam. Meg olyan is volt, amikor valamitől nem igazán ment a színház. Akkor nagyon jó volt, hogy azért ezt is csinálom. Lehet ide-oda menekülni.

Szántó Viktória: Emlékszel, körülbelül kilenc órányi beszélgetéssel korábban ez volt az első kérdésem.

Balogh Géza: Egyrészt a válasz ugyanaz, másrészt pedig nem én vagyok jogosult eldönteni. Másképp írok például kritikát, mint egy „főállású" színikritikus. Nem tekintem magam színikritikusnak akkor sem, amikor effektív kritikát írok valamilyen előadásról. Blasek Gyöngyi141 mondta legutóbb, amikor írtam a Képzelt beteg bábszínházi előadásáról: „Tudod mi a jó ebben? Hogy ez nem is színikritika" Talán mert egy kolléga más szemmel néz, más dolgokat vesz észre. Nem tudom.

Szántó Viktória: Működött fordítva is? Mert íróként jó, hogy ott van a gyakorlati tapasztalat, de a gyakorlatban is jó, hogy van elméleti háttér?

Balogh Géza: Sokszor vigyáz az ember arra, hogy ne okoskodja túl. Hevesiről142 mondják – nem mintha össze akarnám magunkat hasonlítani, – hogy amikor pihenni akartak a színészek a próbán, föltettek neki egy elméleti kérdést, és akkor három órán keresztül ömlött belőle a szó, és mondta, csak mondta.

Szántó Viktória: Rád ez nem jellemző?

Balogh Géza: Dehogyisnem. Pontosan ez a veszély, ebben hasonlítok Hevesire. Azt mondják, vannak a színészrendezők, akik abból indulnak ki, hogy én azt a szerepet hogyan játszanám, és vannak az úgynevezett irodalmár rendezők, akik az irodalom felől jöttek. Mint Hevesi vagy Bárdos Artúr143. De például Németh Antal, aki a legfontosabb volt számomra a mesterek között, titokban mindig színész volt. Mint amikor Blattner Géza Ludas Matyijában Döbrögit játszotta húszéves korában144.

Szántó Viktória: Rólad azt is gondolhatná az ember, hogy ilyen is olyan is vagy, a meghatározó színészmúltad miatt.

Balogh Géza: Én nem akartam bábszínész lenni – ezt most halkan mondom neked. Az a része nem vonzott, hogy én a bábba életet leheljek. De ez hiba. Óriási hiba. Hiányosság, ebben például Szőnyi Kató sokkal többet tudott nálam. Talán mert megszenvedett a szerepeiért.

Szántó Viktória: Mint rendezőnek is? Volt olyan, hogy te láttál Szőnyi Kató-rendezést, és azt mondtad, hogy ez azért más, mint az enyém, mert más a viszonya a bábhoz?

Balogh Géza: Igen, Szőnyinek más volt a viszonya, mert – azt hiszem, ezt is mondtam már – ő maximalista volt. Nálam meg van egy pont, amikor elengedem a dolgot. Vannak olyan előadások, amik rutinból készültek, és vannak olyan előadásaim, amikben szívem, lelkem, vérem, mindenem benne van, és esküszöm rá, hogy az a csúcsok csúcsa. És nagyon tudtam becsülni az olyan rendezőt, például Lengyel Palit145, akivel volt néhány konfliktusom, amikor kvázi a főnöke voltam. Mert ragaszkodni tudott a saját elképzeléseihez. Nemcsak a jókhoz, a rosszakhoz is. Ez imponált nekem.

Szántó Viktória: S te nem tudsz?

Balogh Géza: Ő ebben erősebb volt. Illetve úgy csinálta, hogy bólintott rá, és másnap is minden maradt a régiben. „Tudod, megbeszéltük, hogy ezt kihagyod." „Nem beszéltük meg, csak te mondtad." És igaza volt.

Szántó Viktória: Hiányzik a rendezés?

Balogh Géza: Nem. S ezt őszintén mondom. Ha most valaki fölhívna telefonon, hogy azt csinálok, amit akarok, bármit, csak rendezzek náluk, akkor is azt mondanám, hogy hagyjatok békén. De ez a veszély aligha fenyeget.

Szántó Viktória: Először Selmeczi Elek146 Világhódító bábok című bábtörténeti könyvét olvastam. A te könyved struktúrájában nagyon sok mindenben hasonlít ahhoz, de persze vannak különbségek. Neked miért volt fontos újraírni a bábszínház történetét?

Balogh Géza: Azért, mert én Selmeczi Lekszit nagyon szerettem, közel állt hozzám, mondhatnám, hogy jó barátságban voltam vele. De az a könyv egy bértollnokság volt, Szilágyi hitvallásának írásba foglalása. Ezt sose mondtam meg neki. Lekszi jó képességű ember volt, jó ízlésű dramaturg, sokáig dolgozott az Irodalmi Színpadon, a Honvéd Együttesnél is rendeztem irodalmi estjeit, de a könyve dicshimnusz. Urbán azt mondta rá: túlságosan bukolikus. Nemcsak szellemes, de nagyon találó is. És mögötte ott a kegyetlen irónia. Persze hozzáteszem, hogy ha Szilágyi velem irattata volna meg, és kötélnek álltam volna, akkor én is így írtam volna meg. Szerencsére nem velem íratta. Aligha véletlenül.

Szántó Viktória: Nehéz megélned, hogy szemtanú is, történész is vagy egy személyben? Van olyan, hogy szemtanúként máshogyan emlékeztél valamire, mint ahogy azt a kutatásaid során megtanultad?

Balogh Géza: Igen. Cserélni kell az objektívet, mint a régi, hagyományos fényképezőgépeknél. Másképp írok vagy beszélek Szegő Iván és Bod László korszakáról, ami nekem is történelem, amit nem éltem át, de már a Szilágyi korszak is történelem tulajdonképpen. És egyre inkább én is benne vagyok, és milyen jogon mondok erről véleményt? Miért nem akkor járt a szám? Persze volt, amikor elmondtam a véleményemet, de akkor előtte becsuktam az ajtót. Irigylem a történészeket, mert máshogyan történész az, aki a mohácsi vésszel vagy a francia forradalommal foglalkozik, mint aki 1956-tal, és mondjuk már élt, vagy gyerek volt, vagy a papája vagy a mamája mesélt róla. Bennem például rettenetesen nagy tisztelet van, és nagyon jó időszakokat éltem meg a régi társulattal, Könyves Tóth Erzsi, Leviczky Bandi147, Balajthy Bandi, Dalmady Géza148, Lázár Gida149, Galamb Tubi150, akik mind rettenetesen tisztelték a színpadot. És ettől lehetett szeretni őket, és lehetett röhögni rajtuk a hátuk mögött. De ezek jó dolgok voltak. És mennyi mindent hoztak magukkal, amit képtelenek voltak levetkőzni! Ez nem olyan, hogy most megszűntem színész lenni, a fene egye meg, most el kell bújnom a paraván mögé. Szörnyű lenne. Biztos volt, aki dobta az előadást, mert „csak" gyerekeknek játszik, és szégyelli, de akkor az régen, abban az „igazi" színházban is csak ugyanolyan silány teljesítményre volt képes. Nemcsak nagyon jó színészek voltak köztük, hanem nagyon közepesek is, és olyanok is, akik még csak középszerűek sem voltak. Nem tudom, hogy mennyire vagyok én ezzel… Az elfogultság az, ami az emberben mindig egy kicsit előtérbe kerül. Nem is elfogultság, inkább elfogódottság. Hogy joggal mondhatom-e én ezt? Jogom van-e ítélkeznem mások felett? Ki vagyok én? Nehéz a bábszínházról írnom vagy beszélnem, mert benne van az egész életem. Meg egy csomó jó barátom élete. Meg a nem jó barátaim élete is.

 

BIBLIOGRÁFIA:

Balogh Géza: A bábjáték Magyarországon. A Mesebarlangtól a Budapest Bábszínházig. Budapest, Vince Kiadó, 2010.

Magyar Színházművészeti Lexikon http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/index.html

Selmeczi Elek: Világhódító bábok. Az Állami Bábszínház krónikája. Budapest, Corvina, 1986.

Szilágyi Dezső: Az Állami Bábszínház helyzetképe és ötéves távlati terve. Budapest, 1960. január 10. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Bábtár.

Színházi adattárhttp://oszmi.hu/index.php?option=com_wrapper&view=wrapper&Itemid=754

 


  1. Michelangelo Antonioni (1912-2007) világhírű olasz filmrendező, a Kiáltás (1957), a Nagyítás (1966), a Zabriskie Point (1969) és más remekművek alkotója.

  2. Wim Wenders (1945) német filmrendező, Antonioni utolsó filmje, a Túl a felhőkön (1996) társalkotója.

  3. Gorkij: Éjjeli menedékhely. Díszlettervező: Upor Tibor. Rendező: Somló István. Bemutató dátuma: 1945. május 30. http://monari.oszmi.hu/web/oszmi.01.01.php?bm=1&as=22535&kv=9869186 Utolsó letöltés: 2018. március 28.

  4. Laurence Olivier (1907-1989) 1948-ban készült filmje.

  5. A Hincz család vásári bábjátékosok, a hazai vándorbábjátszás leghosszabb ideig működő képviselői. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz10/229.html Utolsó letöltés: 2018. március 28.

  6. Rév István Árpád (1898 – 1977) bábművész. Színháza Nemzeti Bábszínjáték néven működött. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz22/169.html Utolsó letöltés: 2018. március 28.

  7. Korngut-Kemény Henrik (1888-1945) vásári bábjátékos, Korngut Salamon (185?-1930) fia, Ifj. Kemény Henrik (1925-2011) édesapja.

  8. Lengyel György (1936 –) rendező, színházigazgató. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz14/158.html Utolsó letöltés: 2018. március 28.

  9. Tapolczay Gyula (1903-1954), színészi pályája jórészt a Nemzeti Színházban zajlott.

  10. dr. Staud Géza (1906 – 1988) színháztörténész, az irodalomtudomány doktora. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz23/299.html Utolsó letöltés: 2018. március 29.

  11. Székely Júlia: Nóra leányai. Játékmester: Bajor Gizi. Díszlettervező: Básthy István. Bemutató dátuma: 1938. április 28. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz22/169.html Utolsó letöltés: 2018. március 29.

  12. Székely Júlia (1906-1986) 1929-ben zongoraművészként kezdte pályáját, majd újságíró és énektanár is volt.

  13. Komlós Aladár (1892-1980) író, költő, irodalomtörténész, újságíró, egyetemi magántanár, az irodalomtudomány doktora.

  14. 1929 és 1931 között Hevesi rendezőképzést indított, amelyen heten szereztek diplomát, öten pedig látogatási bizonyítványt. Ez volt 1945 előtt az egyetlen rendezői tanfolyam, amelyre színészként végzett hallgatók és bölcsészek jelentkezhettek.

  15. Kézdy György (1936-2013) a főiskola elvégzése után Debrecenben, Pécsett, Kecskeméten, a Népszínházban játszott, majd 1978-tól a Nemzeti Színház, 1987-től a szolnoki színház tagja volt. Számos filmben és tévéjátékban működött közre.

  16. Magyar Bálint (1910-1992) színház- és filmtörténész, 1945 és 1955 között a Nemzeti Színház főtitkára, 1955 és 1958 között a Néphadsereg Színháza igazgatója, 1958-tól a Filmtudományi Intézet munkatársa.

  17. Madách Imre: Az ember tragédiája. Díszlettervező: Varga Mátyás. Jelmeztervező: Nagyajtay Teréz. Rendező: Both Béla. Bemutató dátuma: 1947. szeptember 26. http://monari.oszmi.hu/web/oszmi.01.01.php?bm=1&kv=9869186&nks=1 Utolsó letöltés: 2018. március 28.

  18. Waldapfel József (1904-1968) irodalomtörténész, egyetemi tanár.

  19. Sárközi István, Semsei Jenő és Benedek András daljátéka Mikszáth Kálmán elbeszélése alapján.

  20. Bacsó Péter (1928-2009) főiskolai hallgatóként a rendszer feltétlen híve, majd amikor elkezd filmrendezőként dolgozni, ő lesz az ügyeletes bátor megmondó. Legnagyobb visszhangot kiváltó filmje, A tanú (1969) bemutatását csak tíz évvel később engedélyezik.

  21. Kovács András (1925-2017) előbb bősz védelmezője, majd elszánt kipellengérezője a Rákosi-korszaknak. Jelentékeny játékfilmjei mellett fontos dokumentumfilmeket is forgatott.

  22. Abonyi Géza (1894 – 1949) magyar színész, főiskolai tanár. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz01/13.html Utolsó letöltés: 2018. március 28.

  23. Gellért Endre (1914-1960) színész, rendező, haláláig a Nemzeti Színház főrendezője. Önkezével vetett véget az életének.

  24. Horváth Teri (1929-2009) színésznő, a fényes szelek nemzedékének kiemelkedő alakja.

  25. Kohut Magda (1928-2016) a főiskola után a Honvéd Színházban kezdi pályáját, 1954-től a Nemzeti Színház tagja.

  26. Nagy Adorján (1888-1956) 1918-tól a Nemzeti Színház tagja, 1949-ben, miután két évadon át főrendező volt, Major nyugdíjazta. 1925-től 31 évig a Színiakadémia beszédtanára.

  27. Németh Antal (1903-1968) 1935-től 1944-ig a Nemzeti Színház igazgatója. 1945 után tizenegy évig állástalan, a Népművelési Intézet külső munkatársa, bábjátékos szakreferens. 1956-tól ismét visszakerülhet a pályára, de a pécsi igazgató 1965-ben nyugdíjazza. Ekkor a Széchényi Könyvtár Színháztörténeti osztályán dolgozik haláláig.

  28. Pós Sándor (1936-2011) a főiskola rendező szakának elvégzése után több vidéki színház tagja, majd a Nemzeti Színház segédrendezője. 1972-től a Magyar Rádió rendezője, később főrendezője, osztályvezetője, igazgatóhelyettese. Ő alkalmazta színpadra Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregényét.

  29. Balogh Géza: Németh Antal színháza. Nemzeti Színház kiskönyvtára, 2015

  30. Blattner Géza (1893-1967) a magyar művészi bábjáték kiemelkedő alakja. 1925-től Párizsban él, megalapítja az Arc en Ciel Bábszínházat.

  31. Hegedűs Géza (1912-1999) író, kritikus, irodalomtörténész, tanár.

  32. Urbán Gyula 1938) író, költő, bábrendező. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz26/76.html Utolsó letöltés: 2018. március 28.

  33. Erdős István (1940) a pécsi Bóbita elődjénél kezdett bábjátékkal foglalkozni. 1962-ben fejezte be a bábstúdiót, majd az Állami Bábszínház, 1992-től nyugalomba vonulásáig a Budapest Bábszínház művésze.

  34. Gruber Hugó (1938 – 2012) bábszínész, szinkronszínész. Az Astránál kezdte a bábjátékot, majd 1962-től haláláig az Állami Bábszínház, illetve a Budapest Bábszínház művésze. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz08/231.html Utolsó letöltés: 2018. március 28.

  35. Darvas Szilárd (1909-1961, költő, humorista. Nemcsak azért meghatározó figurája a bábszínház történetének, mert 1958-ig 518-szor állt színpadra a Sztárparádé konferansziéjaként, hanem azért is, mert íróként közreműködött a Szigorúan bizalmas (1954), a Szerelmes istenek (1955), a Pesti mesék (1956), az Aki hallja, adja át! (1957), Az ember komédiája (1957) és az Elhajolni tilos (1958) című produkciókban, sőt, kettőben konferált is.

  36. Szilágyi Dezső (1922 – 2010) bábművész, író. 1958-ban lett az Állami Bábszínház igazgatója, ezt a posztot 34 éven át töltötte be. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz24/360.html Utolsó letöltés: 2018. március 24.

  37. Molnár József az igazgató, akinek köszönhetően az évad végén egy emberként állnak fel a műhely dolgozói és a bábszínészek, és a következő évadban megalapítják a Győri Kisfaludy Színházban a Győri Állami Bábszínházat. 1954 és 1958 között volt igazgató a budapesti Állami Bábszínházban.

  38. Akik végül a Győri Állami Bábszínház három éves működése során az „ellen-bábszínházban" dolgoztak: Szőnyi Kató, Bródy Vera, Molnár Erzsébet, Regőczy Erzsébet, Somogyi Panni, Gonda István, Jakovits József, Kaszás László, Kemény Henrik, Kiss István, Lévai Sándor, Óhidy Lehel, Szepes Péter és Szakály Márta. Balogh Géza: A bábjáték Magyarországon. A Mesebarlangtól a Budapest Bábszínházig. Budapest, Vince Kiadó, 2010. 81-82

  39. Jacob Grimm – Szilágyi Dezső: Jancsi és Juliska. Zeneszerző: Maros Rudolf. Bábtervező: Bródy Vera. Díszlettervező: Lévai Sándor. Rendező: Óhidy Lehel. Bemutató időpontja: 1957. február 26. http://oszmi.hu/index.php?option=com_wrapper&view=wrapper&Itemid=754. Utolsó letöltés: 2018. január 31.

  40. Petőfi Sándor – Szilágyi Dezső: János vitéz. Bábtervező: Bródy Vera. Díszlettervező: Lévai Sándor. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1957. december 22. http://monari.oszmi.hu/web/oszmi.01.01.php?bm=1&as=18543&kv=9869186 Utolsó letöltés: 2018. március 28.

  41. Szilágyi Dezső: Ezüstfurulya. Bábtervező: Bródy Vera. Díszlettervező: Lévai Sándor. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1957. április 30. http://monari.oszmi.hu/web/oszmi.01.01.php?bm=1&kv=9869186&nks=1 Utolsó letöltés: 2018. március 30.

  42. 1947-ben a Magyar Nők Demokratikus Szövetségében (MNDSZ) határozat születik egy állandó bábszínház felállítására, első igazgatójának Révész Zsuzsát nevezik ki, az intézmény neve Mesebarlang lesz. A Mesebarlang államosításával jön létre az Állami Bábszínház 1949 augusztusában. Selmeczi Elek: Világhódító bábok. Az Állami Bábszínház krónikája. Budapest, Corvina, 1986. 31.

  43. Szőnyi Kató (1918 – 1989) rendező. Eleinte a Mesebarlang bábszínésze, 1958-tól haláláig az Állami Bábszínház főrendezője. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz24/559.html Utolsó letöltés: 2018. március 25.

  44. Gáti György (1919 – 1971) magyar színművész, rendező, színigazgató. https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A1ti_Gy%C3%B6rgy_(sz%C3%ADnm%C5%B1v%C3%A9sz)

    Utolsó letöltés: 2018. március 26.

  45. Bátonyi György (1935 – 2008) színész, bábszínész, majd haláláig a Magyar Rádió bemondója.

  46. „Az Állami Bábszínház megalapítását a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium szabadművelődési főosztályának munkatársaként kezdi el Bod László, aki korábban a miskolci bábszínház megalapítója és vezetője. A választás jónak látszik. Bod László festőművésznek készült, rövid ideig a Képzőművészeti Főiskolán tanársegéd. Még diákként ismerkedik meg Büky Béla és Rév István előadásain a bábok világával, s már ígéretes festő, amikor elvetődik Salzburgba, s ott természetesen az Aicher család marionett-színházába. Külföldi élményeihez járul egy Kasperl-Faust előadás a linzi bábszínházban, ekkor határozza el, hogy egyszer ő is csinál bábszínházat." Selmeczi Elek: Világhódító bábok. Az Állami Bábszínház krónikája. Budapest, Corvina, 1986. 37.

  47. Szegő Iván (1923 – halálának dátumát nem ismerjük) bábrendező, 1951 és 1954 között volt az Állami Bábszínház főrendezője.

  48. „Egész sor előadást, darabot láttam már, olyat is, ahol a bábuk mellett több élőszínész is szerepel (Puskin: Mese a Pópáról és szolgálójáról, Balgáról) Legutóbb a színpadon néztem végig a Szempillantás alatt előadását. Amit ott színészi összmunkában láttam, az valósággal káprázatos. A darabban majdnem száz bábu szerepel, a díszletváltozás szinte mindig teljességgel sötétben történik, az előadás mégis úgy pereg, mint a karikacsapás. Sehol semmi idegesség, kapkodás, pedig a színészek feladata igazán nem mindennapi. Nemcsak azért, mert csupán tizenöten játsszák a darabot (több nem férne el a színpadon), hanem azért is, mert egy-egy bábut igen gyakran két színész mozgat egyszerre." – írja beszámolójában. in: Moszkvai magyar ösztöndíjas levele a világ legjobb bábszínházáról. Szabad Nép, 1950. március 3.

  49. Kovács Dénes – Vajda Albert – Darvas Szilárd: Sztárparádé. Bábok, díszlet: Gábor Éva. Rendező: Szegő Iván. Bemutató dátuma: 1951. január 2. Selmeczi Elek: Világhódító bábok. Az Állami Bábszínház krónikája. Budapest, Corvina, 1986. 201.

  50. Simándi József (1916 – 2002) színész, bábszínész. 1957-ben, Molnár József távozása után egy ideig megbízott igazgató volt az Állami Bábszínházban. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz23/163.html Utolsó letöltés: 2018. március 27.

  51. Nagy György (?-?) 1954-ben fejezte be tanulmányait a Színművészeti Főiskolán. A vizsgarendezése Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátéka volt.

  52. Jan Dvořák (1925-2006) cseh bábművész, rendező, főiskolai tanár, színházigazgató.

  53. Balajthy Andor (1919 – 1975) színész, bábszínész. A Mesebarlang tagja, majd haláláig a jogutód bábszínházé. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz02/62.html Utolsó letöltés: 2018. március 27.

  54. Könyves Tóth Erzsi (1904 – 1975) színésznő. 1935 és 1944 között volt a Nemzeti Színház, majd a Madách Színház tagja, 1950-ben került az Állami Bábszínházhoz. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz13/691.html Utolsó letöltés: 2018. március 25.

  55. Szöllősy Irén (1920 – 2011) bábszínész. 1946 és 1949 között a Nemzeti Színház tagja volt, utána került a bábszínházhoz. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz24/553.html Utolsó letöltés: 2018. március 21.

  56. Bölöni Kiss István (1926 – 1982) bábszínész. Amatőr bábosként kezdte a pályáját, a Győrbe levonuló színészek között volt. 1958-ban szerződött vissza a színházhoz. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz02/681.html Utolsó letöltés: 2018. március 26.

  57. Havas Gertrúd (1927 – 1982) bábszínész. Pályáját az Állami Faluszínházban kezdte, volt a Mesebarlangnak is tagja. 1958-tól volt az Állami Bábszínház színésze. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz10/121.html Utolsó letöltés: 2018. március 21.

  58. Mészöly Miklós – Molnár Ilona: Árgyílus királyfi. Bábok, díszletek: Lévai Sándor. Rendező: Kovács Ildikó. Bemutató dátuma: 1959. szeptember 26. Szilágyi Dezső (szerk.): A mai magyar bábszínház. Budapest, Corvina, 1978. 65.

  59. Képes Géza (1909-1989) költő, műfordító. A Magvető Könyvkiadó megalapítója, a Magyar Rádió osztályvezetője, az írószövetség titkára, az MTA Irodalomtudományi Intézetének mukatársa.

  60. Petőfi Sándor – Képes Géza: János vitéz. Zeneszerző: Polgár Tibor. Bábok, díszlet: Sóti Klára. Rendező: Nagy György. Bemutató: 1958. szeptember 18.

  61. Carlo Gozzi – Heltai Jenő: A szarvaskirály. Bábtervező: Bródy Vera. Díszlettervező: Lévai Sándor. Rendező: Nagy György. Bemutató dátuma: 1959. március 13. uo. 65.

  62. Molnár Gál Péter (1936-2011): Bábszínháztörténet. In: Bábszínház 1949-1999. Szerk.: Balogh Géza, Bp., 1999.

  63. Szilágyi Dezső: Ezüstfurulya. Bábtervező: Bródy Vera. Díszlettervező: Lévai Sándor. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1959. január 28. uo.

  64. Petőfi Sándor – Szilágyi Dezső: János vitéz. Zeneszerző: András Béla. Bábtervező: Bródy Vera. Díszlettervező: Lévai Sándor. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1959. október 23. uo. 65.

  65. Gádor Béla: Potyautazás. Bábok, díszletek: Bródy Vera. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1959. május 17. uo.

  66. Világifjúsági Találkozó. A Demokratikus Ifjúsági Világszövetség által 1947-től rendezett „békeharcos" fesztiválsorozat. A bécsi rendezvény, sorrendben a hetedik, 1959-ben volt. 1949-ben Budapesten volt a második.

  67. Csurka László (1936 –) 1955-től a kaposvári színházban segédszínész. Németh Antal rendezésében Csongort játssza. 1959-től a Nemzeti Színház tagja. Rendezőként is működött.

  68. Szendrő József (1914-1971) színész, rendező, színházigazgató.

  69. Marék Veronika (1937 – ) író, grafikus. Mesekönyveket, bábjátékokat ír és rajzol. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz15/143.html Utolsó letöltés: 2018. március 28.

  70. Dr. Erik Kolár (1906-1976) jogász, bábjátékos, dramaturg, rendező, tanár, 1953 és 1962 között a prágai Művészeti Akadémia (AMU) színház főtanszakán működő bábművészeti tanszék vezetője.

  71. Matvejev-Mészöly Miklós: A csodálatos kalucsni. A darabot végül Szőnyi Kató rendezte.

  72. Dr. Jan Malík (1904-1980) rendező, író, színész, tanár, a prágai Központi Bábszínház igazgatója.

  73. Alfréd Radok (1914-1976) az 1945 utáni cseh színház legjelentősebb rendezője. Kimagasló életműve hetvenkét színházi rendezés, három játékfilm, négy tévé- és egy rádiójáték. 1968 után emigrációba kényszerül.

  74. Otomar Krejča (1921-2009) színész, rendező, színházigazgató, a háború utáni cseh színjátszás meghatározó alakja, 1956 és 1965 között a prágai Nemzeti Színház drámai tagozatának vezetője, majd a Színház a Kapu mögött vezetője. Ennek betiltása után Nyugat-Európa színházaiban rendez. A rendszerváltás után hazatér, egy ideig újra megindítja egykori színházát.

  75. Emil Radok (1918-1994) filmrendező, esztéta. 1968 után emigrál, Kanadában élt.

  76. Veres András (1975) a białystoki akadémián végzett, jelenleg szabadúszó, számos hazai és külföldi bábszínházban rendez.

  77. Csató Kata (1977) Białystokban végzett bábszínészként és rendezőként, 2006-tól az ESZME egyesület egyik alapítója és elnöke, 2010-től az UNIMA Magyar Központjának elnöke. A Színművészeti Egyetem osztályvezető tanára.

  78. Milan Kundera (1929) cseh író, költő, irodalomtörténész. 1975-ben Párizsba emigrál, 1993-tól már csak franciául publikált.

  79. Hont Ferenc (1907-1979) rendező, színháztörténész, színházigazgató, 1957-től 1969-ig a Színháztudományi Intézet igazgatója.

  80. Peter Karvaš (1920-1999) szlovák író, drámaíró, színikritikus, publicista. A tanulmánykötet 1964-ben jelent meg Drámaírás ma és holnap címmel.

  81. Jan Kott (1914-2001) kiváló lengyel irodalomtörténész, esszéíró. Legismertebb műve a Kortársunk, Shakespeare című tanulmánykötet, amely nagy hatással volt az európai színházra, főleg Peter Brook Shakespere-rendezéseire. Az említett válogatás „Színház az egész világ…" címmel jelent meg 1968-ban.

  82. Almási Miklós (1932) esztéta, kritikus, tanszékvezető egyetemi tanár.

  83. Szántó Judit (1932-2016) dramaturg, kritikus, műfordító, a Színházi Intézet munkatársa, osztályvezetője.

  84. Balogh Klári (1913-?) a Színiakadémia elvégzése után vidéki színházaknál, majd 1939-től 1942-ig a Vígszínháznál volt szerződésben. 1951-ben került a Bábszínházhoz, ahonnan 1973-ban ment nyugdíjba.

  85. Kovács Gyula (1920 – 1985) színész, bábszínész, rendező, bohóc. 1953-ban került az Állami Bábszínházba, ahol haláláig maradt tag. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz13/620.html Utolsó letöltés: 2018. március 25.

  86. Bánd Anna (1921-2007) 1949-ben szerződött akkori férjével, Simándi Józseffel együtt az Állami Bábszínházhoz, ahol a hatvanas évektől segédrendező, majd számos tájprodukció rendezője volt.

  87. Lendvay Kamilló (1928 – 2016) zeneszerző, színházi szakember. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz14/145.html Utolsó letöltés: 2018. március 28.

  88. Miszlay István (1930 – 2005) rendező, színházigazgató. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz15/419.html Utolsó letöltés: 2018. március 28.

  89. Antonin Novotny 1957-ben lett államfő.

  90. Vszevolod Mejerhold (1874-1940) Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko tanítványa, a 20. századi színház egyik legnagyobb alakja. 1928-ban színházat alapított, amelyet 1938-ban bezártak. 1939-ben letartóztatták, majd a következő évben kivégezték.

  91. Samuel Beckett: Jelenet szöveg nélkül. Bábok, díszletek: Koós Iván. Játékmester: Pataky Imre. Bemutató dátuma: 1966. március 7. Szilágyi Dezső (szerk.): A mai magyar bábszínház. Budapest, Corvina, 1978. 67.

  92. Samuel Beckett: Jelenet szöveg nélkül II. Tervező: Koós Iván, rendező: Balogh Géza. Bem. 1982. IV. 20.

  93. Mezei Éva (1929-1986) rendező. Több vidéki színháznál tevékenykedett, a Honvéd Művészegyüttes után a 25. Színház tagja volt, majd szinkronrendezőként működött. Dolgozott az Egyetemi Színpadon, a Pinceszínházban, és drámapedagógiai munkássága is jelentős.

  94. Berényi Gábor (1927-2014) rendező, színigazgató. 1959-től 1971-ig a szolnoki színház igazgatója, 1982-től a József Attila Színház főrendezője, 1982-től 1992-ig a Játékszín igazgatója.

  95. Sándor János (1937) rendező, számos vidéki színháznál dolgozott, 1970 és 1972 között a Békés Megyei Jókai Színház, 1972-től a Szegedi Nemzeti Színház, 1976-től a debreceni Csokonai Színház, 1979-től a kecskeméti Katona József Színház, 1982-től ismét a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője.

  96. Máté Lajos (1928-2011) 1958-tól 1972-ig a Békés Megyei Jókai Színház rendezője. 1972-től nyugdíjba vonulásáig a Népművelési Intézet főmunkatársa.

  97. Lakky József (1924-1989) pályáját 1946-ban kezdte Szolnokon, majd a Pécsi Nemzeti Színház és a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja. 1949-től Szegeden és a Faluszínháznál töltött egy-egy évadot. 1954-től a Szegedi Nemzeti Színház, a Békés Megyei Jókai Színház, végül a kecskeméti Katona József Színház művésze.

  98. Rajz János (1907-1891) Debrecenben lépett először színpadra, majd az ország számos vidéki színházában megfordult. Egy ideig artistaként is fellépett. 1945-től 1951-ig a szegedi színház népszerű komikusa volt. 1952-től a Nemzeti Színház tagja.

  99. Jean Kerr: Mary, Mary. Díszlettervező: Székely László. Jelmeztervező: Witz Éva. Rendező: Balogh Géza. Bemutató dátuma: 1971. 01. 29. http://monari.oszmi.hu/web/oszmi.01.01.php?bm=1&as=9636&kv=9869186 Utolsó letöltés: 2018. március 21.

  100. Szentirmay Éva (1927) a Színművészeti Főiskola elvégzése után Debrecenben kezdte a pályáját, majd négy évig az Ifjúsági Színház tagja volt. 1960-tól a Békés Megyei Jókai Színház művésze visszavonulásáig.

  101. Szakály Márta (1934 – ) Kossuth-díjas bábszínész. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz24/97.html Utolsó letöltés: 2018. március 22.

  102. Pataky Imre (1933-2000) 1960-ban került a Bábszínházhoz. A Bábszínészképző Tanfolyam befejezésétől kezdve a színház megbecsült színésze volt haláláig.

  103. Sebő Ferenc (1947) zeneszerző, előadóművész, népzenei lemezek és kísérőzenék alkotója. Együttesével fontos szerepet játszott a hangszeres népzene és néptánc népszerűsítésében.

  104. Tarbay Ede (1932) költő, műfordító, dramaturg, meseíró. 1965-től 1974-ig volt a Bábszínház dramaturgja.

  105. Bodnár Zoltán (1963) 1983-tól az Állami Bábszínház tagja. A színház kettéválásakor, 1992-ben a Kolibri Színházhoz szerződik.

  106. Petőfi Sándor – Szilágyi Dezső: János vitéz. Zeneszerző: András Béla. Bábtervező: Bródy Vera. Díszlettervező: Lévai Sándor. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1959. október 23. Szilágyi Dezső: A mai magyar bábszínház. Corvina, Budapest, 1978. 65.

  107. Fehér Klára: Kaland a Vénuszon. Zene: Lendvay Kamilló. Bábok, díszletek: Koós Iván. Rendező: Szőnyi Kató. Bemutató dátuma: 1963. szeptember 21. uo. 66.

  108. Fehér Klára: Kaland a Tigrisbolygón. Zene: Pethő Zsolt. Tervező: Bródy Vera. Rendező: Balogh Géza. Bemutató dátuma: 1987. március 28. Balogh Géza: A bábjáték Magyarországon. A Mesebarlangtól a Budapest Bábszínházig. Budapest, Vince Kiadó, 2010. 232.

  109. Fehér Klára (1922-1996) író, újságíró. Riportokkal, színdarabokkal, ifjúsági regényekkel kezdte pályáját. A szórakoztató irodalom területén is népszerűek voltak írásai. Vígjátékai számos hazai és külföldi színpadon játszották.

  110. Bató László (1912-1982) bábszínész. Rév Istvánnál kezdte a pályáját, 1951-ben került az Állami Bábszínházhoz. Nyugalomba vonulása után haláláig Kemény Henrik munkatársa és untermanja volt.

  111. Gyurkó Henrik (1935) amatőr bábjátékos volt Miskolcon. 1960-tól az Állami Bábszínház tagja.

  112. Henryk Jurkowski (1927-2016) lengyel tudós, bábtörténész, egyetemi tanár, a bábművészet kiemelkedő teoretikusa, számos bábtörténeti és bábesztétikai könyv szerzője, szerkesztője.

  113. Papp Eszter (?) bábtörténész, az OSZMI bábtárának vezetője.

  114. Kardos G. György (1925-1997) író, dramaturg.

  115. Láng István (1933 – ) zeneszerző, egyetemi tanár. 1966 – 1984 között volt a színház zenei vezetője. http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz14/50.html Utolsó letöltés: 2018. március 26.

  116. Heltai Jenő (1871-1957) élete végén több mesejátékot írt. A szarvaskirály mellett utolsó műve, a Szépek szépe is gyerekeknek szól.

  117. Carlo Gozzi – Heltai Jenő: A szarvaskirály. Tervező: Ambrus Imre. Rendező: Balogh Géza. Bemutató dátuma: 1983. szeptember 30. Balogh Géza: A bábjáték Magyarországon. A Mesebarlangtól a Budapest Bábszínházig. Budapest, Vince Kiadó, 2010. 231.

  118. Ambrus Imre (1936) festőművész, grafikus, báb- és díszlettervező

  119. Carlo Gozzi – Heltai Jenő: A szarvaskirály. Tervező: Balla Margit. Rendező: Balogh Géza. Bemutató dátuma: 2007. október 10. uo. 238.

  120. Nánay István (1938) kritikus, újságíró, egyetemi tanár. A Budapest Bábszínház több produkciójában vett részt dramaturgként.

  121. Alfred Jarry: Übü király. Tervező: Koós Iván. Rendező: Balogh Géza. Bemutató időpontja: 1985. április 12. uo. 231.

  122. Nyikolaj Gogol – Balogh Géza: Az orr. Tervező: Ország Lili. Rendező: Balogh Géza. Bemutató dátuma: 1979. április 20. uo. 230.

  123. Bartók: A kékszakállú herceg vára. Szöveg: Balázs Béla. Tervező: Balla Margit, rendező: Balogh Géza. Budapest Bábszínház, 2004. október 3.

  124. Ország Lili (1926-1978) a huszadik századi magyar képzőművészet kiemelkedő alakja. Még Bod László szerződtette a Bábszínházhoz több más „formalistának" bélyegzett társával együtt. A festőműhely vezetőjeként jut először önálló tervezéshez, 1966-ban, nagy visszhangot keltett Tel Aviv-i kiállítása évében, de csak 1973-tól teljes jogú tervezője a színháznak.

  125. Werner Herzog (1942) német filmrendező. A Kaspar Hauser című filmje 1974-ben készült.

  126. Arany János – Gáli József: Rózsa és Ibolya. Tervező: Ország Lili. Rendező: Balogh Géza. Bemutató dátuma: 1978. janiár 31. uo. 229. és Arany János – Gáli József: Rózsa és Ibolya. Tervező: Ország Lili. Rendező: Balogh Géza. Bemutató dátuma: 1992. február 15. uo. 233.

  127. Gáli József (1930-1981) író, dramaturg. 1956 decemberében ellenforradalmi tevékenységéért letartóztatták. 1957 júliusában halálra ítélték. A nemzetközi tiltakozásnak engedve az ítéletet 15 év börtönre változtatták. Végül 1961. április 4-én amnesztiával szabadult. Két évig munkanélküli, majd a Széchényi Könyvtár munkatársa.

  128. Lázár Magda (1931) dramaturg, műfordító. 1974-től az Állami Bábszínházban, majd a Budapest Bábszínházban dolgozott.

  129. 1992. február 15-én.

  130. Doktor Faust. Vásári bábjátékok nyomán írta: Balogh Géza. Tervező: Ambrus Imre. Rendező: Balogh Géza. Bemutató dátuma: 1990. március 10. uo. 233.

  131. Gazdag László (1959) 1983-tól az Állami Bábszínház, 1992-től a Kolibri Színház tagja.

  132. Felszeghy Tibor (1962) 1981-től a pécsi Bóbita, 1984-től 1991-ig az Állami Bábszínház tagja. 1986-ban feleségével létrehozták saját színházukat, a Fabula Bábszínházat.

  133. Tisza Bea (1962) 1983-tól az Állami Bábszínház, 1992-től a Kolibri tagja.

  134. Kós Lajos (1924-2008) képzőművész, rendező. A Népművelési Intézet munkatársa, 1964-től 1989-ig a Bóbita Bábegyüttes, illetve a Bóbita Bábszínház művészeti vezetője.

  135. Demeter Zsuzsa (1943-2015) az egri Harlekin Bábegyüttes, illetve Harlekin Bábszínház megalapítója és 1997-ig művészeti vezetője.

  136. Kovács Géza (1959) bábszínész, rendező, a Ciróka, a zalaegerszegi Griff, majd a szombathelyi Mesebolt Bábszínház igazgatója.

  137. Kovács Ildikó (1927-2007) az erdélyi bábjátszás kiemelkedő alakja. Részt vett a Ciróka hivatásossá alakulásában, számos magyarországi bábszínházban rendezett.

  138. Tarbay Ede: Varjúdombi meleghozók. Zeneszerző: Sebő Ferenc, tervező: Bródy Vera, rendező: Balogh Géza. Bemutató: 1980. november 15.

  139. Kovács Marianna (1960) 1981-től az Állami Bábszínház, 1992-től a Budapest Bábszínház tagja.

  140. Manuel de Falla: Pedro mester bábszínháza. Bem. 1982. december 13.

  141. Blasek Gyöngyi (1940) 1965-ben került a Bábszínházhoz, 1966-ban fejezte be a Bábszínészképző Tanfolyamot. 1992 óta a Budapest Bábszínház tagja. A Bábszínészképző, majd a Színművészeti Egyetem árnyjáték tanára.

  142. Hevesi Sándor (1873-1939) rendező, kritikus, író, műfordító. 1901-től a Nemzeti Színház tagja, a Thália Társaság művészeti irányítója. 1912-től az Operaház főrendezője, 1922 és 1932 között a Nemzeti Színház igazgatója, majd haláláig a Magyar Színház rendezője. A magyar színjátszás történetének kiemelkedő alakja.

  143. Bárdos Artúr (1882-1974) rendező, színházelméleti író, színházigazgató, a 20. század első felének meghatározó színházcsinálója. 1948-ban emigrált, és az Egyesült Államokban telepedett le.

  144. Az Országos Gyermekügyi Kiállítás az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat városligeti Műcsarnokában mutatta be a Ludas Matyit 1923. június-júliusában. Blattner az év elején ismerkedett meg Németh Antallal. (Vö. Lőrinc László: Blattner. OSZMI, 2014. 49.)

  145. Lengyel Pál (1943-2012) rendező. 1964 és 1975 között a Manézs Amatőr Színpad vezetője, ennek betiltása után a kaposvári színház tagja. 1981-től az Állami Bábszínház, 1992-től a Kolibri Színház, majd a Budapest Bábszínház rendezője. 2003-tól haláláig az egri Harlekin Bábszínház igazgatója.

  146. Selmeczi Elek (1923-1996): Világhódító bábok. Corvina, Bp., 1986.

  147. Leviczky Andor (1902-1978) pályája első felében számos vidéki színháznál működött. 1951-től haláláig az Állami Bábszínház tagja volt.

  148. Dalmady Géza (1910-1978) fiatal korában bonviván volt. 1951-ben az Állami Bábszínház szerződtette, amelynek haláláig tagja volt.

  149. Lázár Gida (1914-2006): gyermekszínészként a Nemzeti Színházban játszott. 1936-ban szerzett diplomát a Színművészeti Akadémián, majd a Nemzeti Színház tagja lett. A háború után Major nem szerződtette, különböző budapesti színházaknál játszott. 1950 és 1955, majd 1964 és 1973 között az Állami Bábszínház tagja volt. Szembeszállt a színház vezetésével, Szilágyi fegyelmit indított ellene és elbocsátotta.

  150. Galamb György (1918-2001) 1940-től 1947-ig a Nemzeti Színház, utána a Kisszínház tagja volt. 1947-től nyugdíjba vonulásáig, 1979-ig a Bábszínház művésze.